Az önkényuralom kora (1849-1867)

Vissza [A felvilágosodástól a romantikáig (1780-1849 )]
Vissza [A romantikától az avantgárdig (1849-1919)]
Tovább [A dualizmus virágkora (1867-1890)]
Tovább [A dualizmus válsága (1890-1905)]
Tovább [A dualizmus válságától a forradalmakig (1906-1919)]
Tovább [Újklasszicizmus és újnépiesség (1919-1944) ]

Haladás és nemzet ügye, amely 1848-ban olyannyira összhangban volt, 1849 után szembekerült egymással. Idegen polgárság foglalta el a gazdasági kulcspozíciókat, miközben a nemzeti függetlenség és az alkotmányos államrendszer hívének tekinthető, számában megfogyatkozott köznemesség jobb híján tétlenségbe, ún. passzív ellenállásba húzódott vissza, s az idegen elnyomás megszűnését a nagypolitikai erőviszonyok kedvező alakulásától várta. A köznemesség kitartását a régi értékek mellett és otthontalanság-érzetét saját portáján nagy beleéléssel és együttérzéssel, de e magatartás anakronizmusát sem hallgatva el mutatta be Gyulai Pál [A kép megjelenítése] kitűnő kisregénye, az Egy régi udvarház utolsó gazdája (1857).

A „hogyan tovább" kérdése elválaszthatatlan volt a múlttal való számvetéstől. Jókai Mór (1825-1904) [A kép megjelenítése] két nagy sikerű elbeszéléskötete, a Forradalmi és csataképek (1850) és az Egy bújdosó naplója (1851) [A kép megjelenítése] a szabadságküzdelem - dicsőséget és tragikumot egyként - mitologikussá növelő ábrázolása, A gyémántos miniszter című gyilkos pamfletje (1850) viszont, amelyben Kossuth rendőrminiszterének, a radikálisok vezérének, a gyémántlopással megvádolt és megbuktatott Madarász Lászlónak torzképét rajzolta meg, a hősies napok fonák oldalát villantja fel. Ugyancsak 1850-ban írta a cenzúra által betiltott (és csaknem másfélszáz évig, 1980-ig kiadatlan maradt) Emléksorok. Napló 1848-49-ből című munkáját, valamennyi szabadságharcra vonatkozó visszaemlékezésének „ősszövegét”, ahol együtt jelenik meg a fény és az árnyék, csakhogy az utóbbi túlsúlyával. Jókai prózájában tehát csaknem egyidejűleg jelent meg a közelmúltat heroizáló és deheroizáló változat, ám a két elbeszéléskötet sikere arra ösztönözte, hogy a heroikus változatot részesítse előnyben. Az Egy magyar nábob című regény (1853) és folytatása, a Kárpáthy Zoltán (1854) már a távolabbi múlt, a reformkor küzdelmeit idézi fel, a nemzet felemelkedését a polgárosodással összekapcsoló program távlatából. A közeli és távoli múlt hol elégikus, hol pedig humoros megjelenítése végső soron kibontakozást sugallt - reményt keltve az önkényuralom nehéz éveiben.

Eötvös József és Kemény Zsigmond is kiutat próbáltak találni, de (szemben Jókaival) nem bíztak a nemzet és haladás ügyének magától értetődő összebékülésében. Az 1848 áprilisában miniszteri tárcát vállaló Eötvös József báró (1813-1871) [A kép megjelenítése] szeptemberben már családjával együtt emigrált, mert megrettent a forradalmi erőszaktól és a Béccsel való nyílt szembekerüléstől. A történelmi próbatétel számvetésre késztette; nagy állambölcseleti munkájában (A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az álladalomra, 1851-53 [A kép megjelenítése]) már úgy vélekedett, hogy az egyenlőség és szabadság együtt hirdetett, valójában egymást kizáró eszméi közül az elsőnek tanácsos gátat emelni, hogy az utóbbi érvényesüljön.

KEMÉNY ZSIGMOND báró (1814-1875) [A kép megjelenítése] sem értett egyet a Béccsel való konfrontációval, s a szabadságharc orosz segítséggel történő leveretésében balsejtelmei teljesülését látta. Két röpiratában (Forradalom után, 1850, Még egy szó a forradalom után, 1851) Kossuth politikáját okolta végtelen keserűséggel a nemzet hatalmas vérveszteségéért. Szűkebb pátriájának, a többféle nép, nyelv és vallás által megosztott Erdélynek politikai törésvonalait jól ismerve már 1848 előtt elvetette az erőszakos, művi beavatkozást. A történelem szerves, háborítatlan fejlődésében hitt, s a nemzetiségek kölcsönös közeledésétől és együttes boldogulásától remélte az ellentétek fokozatos csökkenését. Az 1848-as, 1849-es események azután alaposan rácáfoltak reményeire.

Legjobb regényeiben (Ködképek a kedély láthatárán, 1853, A rajongók, 1855-57, Zord idő, 1857-62 [A kép megjelenítése]) rögeszmék által irányítottnak és menthetetlennek mutatja a világot, ahol az értékes pusztulásra van ítélve és a kisszerűség diadalmaskodik. Nemcsak az isteni gondviselésben rendült meg hite, hanem az emberiség lassú fejlődését állító evolucionista koncepcióban is. A végzetet elkerülhetetlennek láttató romantikus elképzelést összekapcsolta az emberi világot is könyörtelen természeti törvényeknek alávető pozitivista felfogással.

Míg regényeiben a nehézkes, túlbonyolított nyelv és az erőtlen cselekményvezetés sokszor lerontja - a magyar szépprózában oly ritka - nagyszerű jellemzőkészségének, lélektani érzékenységének hatását, addig politikai jellemrajzaiban (A két Wesselényi Miklós, Széchenyi István - mindkettő 1850) erényei maradéktalanul érvényesülnek. E két írásával Kemény nemcsak a műfajt emelte föl a publicisztika szintjéről, hanem a magyar történelmi esszét is megalapozta. A személyiség történelmi szerepéről vallott felfogását jól érzékelteti az itt következő idézet A két Wesselényi Miklós című portréból: „...hogy a talentumos és jellemmel bíró férfiak közűl kik legyenek nagyok, mindig a helyzet határoz. A nagyság a sorsé; csak a tehetség az emberé.”

A kor kínzó dilemmáinak átélése gondolatilag is jelentős irodalmat eredményezett: az öreg Széchenyi és Vörösmarty mellett főként Arany János, Kemény Zsigmond és Madách Imre nézett szembe leginkább a kor kihívásaival.

ARANY JÁNOS (1817-1882) [A kép megjelenítése] költői pályája mintegy négy szakaszra tagolható. Az első: indulása - gyakorlatilag a két elbeszélő költemény, a botrányos Bihar vármegyei tisztújítás ihlette szatirikus eposz, Az elveszett alkotmány (1845) és a régi mondát újraköltő Toldi (1846), [A kép megjelenítése] amely a főhős sorsában a nép felemelkedését, nemzetté válását kívánja ábrázolni. 1848-ban Arany megírta a Toldi estéjét is, ahol már nyoma sincs a Toldi biztonságot sugalló világának, s a haladás és a nemzeti érték megőrzése feloldhatatlan ellentétbe kerül egymással. Lajos király és az öreg Toldi párbeszéde hasonló kivetített belső vita, mint Luciferé és Ádámé Az ember tragédiájában. Arany szemléletének belső ellentmondásaira, vívódásaira jellemző, hogy a bukott forradalmat kétféleképpen értékeli: elégikusan (Letészem a lantot, 1850) és ironikusan (A nagyidai cigányok, 1851).

1851 és 1860 között Arany a nagykőrösi református gimnázium tanára. Nagykőrösi éveire esik lírájának első nagy korszaka. Arany mélyen átéli a polgárosodó világot jellemző elidegenedést; Kertben című versében (1851) közönyösnek és tülekedőnek látja az egész univerzumot, ahol hernyóvá fokozódik le az ember, „önző, falékony húsdarab”-bá. Nem „sárkányfog-vetemény”, mint Vörösmarty Mihály Az emberek című költeményében (1846): nem felemelően iszonyú többé, hanem undorítóan-visszataszítóan az. Hit és kétség, elégia és irónia kettőssége jellemzi Arany líráját (Visszatekintés, 1852, A lejtőn, 1857), míg balladáiban a bűn felelőtlensége és a bűnhődés tragikuma kerül középpontba (Ágnes asszony, V. László, 1853, Zács Klára, 1855, [A kép megjelenítése] A walesi bárdok, 1856). Az elégikus líra és a tragikus ballada ötvözete a korszakot lezáró nagy vers, Az örök zsidó (1860). Arany értekező munkássága is jelentős (A magyar nemzeti versidomról, 1854, Naiv eposzunk, 1858 stb.).

1860-ban Pestre költözött, a Kisfaludy Társaság igazgatója, majd az Akadémia titkára, később főtitkára lett. Írói pályájának tevékeny, de rövid szakasza ez. Magas színvonalú folyóiratokat szerkeszt (Szépirodalmi Figyelő, 1860, Koszorú, 1863), amelyekben kritikusként állást foglal korának irodalmi irányzataiban és vitakérdéseiben. Lapjait azonban érdeklődés hiányában kénytelen beszüntetni. Terhessé válik számára a Kemény Zsigmond és Eötvös József által rátestált szerep, a „nemzeti költő” feladatköre is. A Buda halála című „hún rege” (1863) után csaknem egy évtizedre elhallgatott. Akadémiai munkájába és a fordításba menekült: ekkor fejezte be Shakespeare Hamletjének és János királyának átültetését, 1870 és 1873 között pedig elkészült a teljes magyar nyelvű Arisztophanésszal.

Egyáltalán nem illett Aranyhoz az a neki tulajdonított kifakadás (amit állítólag egyik bírálója önkényes belemagyarázása váltott volna ki belőle), hogy „Gondolta a fene!” Nincs nyoma, hogy leírta volna valaha is. A magyar irodalmi életet korábban is, később is jellemző kritika- és kritikusellenesség távol állt Aranytól, aki gyakorló recenzensként szívesen feledkezett bele művek aprólékos boncolásába. Szász Gerő (1831-1904) verseskönyvéről írt bírálatában, miután nyolc lapon át elemzi a szerző legjobbnak tartott verse két első szakaszát, így szakítja félbe önmagát: „Két versszak és mennyi aprólékos gáncs! fog felkiáltani némely (íróféle) olvasóm (vagy tán nem is olvasóm, noha író-féle), kinek véleménye szerint a kritika tiszte csak abban áll, hogy vagy csak föllengős, duzma [duzzadt] szavakban bálványát égig emelje, vagy néhány odacsapott frázissal agyon üsse áldozatját. De mi szeretünk olykor pedant [rendszeres] is lenni.” Majd tizenkét lapon át vesézi tovább a vers hátralevő szakaszait.

1877-ben, amikor Arany végre visszavonulhatott a főtitkári székből, újra megszólalt költőként. Nem azért, mert volt már ideje, hanem mert már nem volt hivatala. A saját nemzeti költő szerepével leszámoló Arany immár csak a maga kedvtelésére írta verseit - így született meg az Őszikék cím alatt összefoglalt ciklus, a híres „Kapcsos Könyv”-be bejegyzett lírai darabok (Epilogus, Naturam furcâ expellas..., Mindvégig), életképek és balladák (Tengerihántás, Hídavatás, Vörös Rébék, Tetemre hívás) páratlanul szép gyűjteménye. Tervezett nagyobb vállalkozásai közül csak egyet fejezett be, a Toldi szerelmét (1879), melynek keserű, komor nézőpontjából merő színjátéknak mutatkozik Lajos király udvara, ahol a felelőtlenség mindenkit tökretesz. Jellembeli fogyatékosságai arra késztetik Toldit, hogy az egyszer elkövetett bűnt hasonló vétkekkel sokszorozza meg.

Gyulai Pál [A kép megjelenítése] és a korszak csaknem valamennyi jelentős kritikusa a nemzet koszorús költőjének, a népies irányzat legnagyobb mesterének tekintette Aranyt. De népszerűsége nem vetekedett Petőfiével vagy Jókaiéval.

Sőt az ötvenes években irodalmunkat ellepte a Petőfi-epigonok serege. A leghangosabb köztük Lisznyai Kálmán volt (1823-1863), aki 1851-ben rendkívüli sikert aratott Palóc dalok című kötetével, amely rövid idő alatt 6000 példányban kélt el. Lisznyainak egy időre sikerült a palóc tájszólást divatossá tenni; a palócságból ősmagyar mitológiát vélt meríteni, s nem akarta elhinni, amire pedig már Erdélyi János [A kép megjelenítése] figyelmeztette, hogy az ő „ősmagyar” mítoszai nem egyebek, mint szlovák babonák. 1850-60 között Lisznyai a legünnepeltebb magyar költő, népszerűsége Petőfiét is felülmúlta, s még iskola is támadt körülötte.

Erdélyi János és Gyulai Pál fölvették a kesztyűt a petőfieskedők ellen, mindketten hangsúlyozták: az epigonok csupán nagy elődjük külsőségeit (Erdélyi találó szavával: „kelmeiségét”) képesek utánozni. 1860-tól a Pestre költöző Arany János is bekapcsolódott az irodalmi küzdelembe, s ő, aki a nagykőrösi gimnáziumban Petőfit nemcsak a magyar, de az egyetemes líra egyik legnagyobb alakjaként tanította, most Petőfi árnyékát látta rávetülni a magyar irodalomra, amely képtelen elszakadni a zseniális előd örökségétől s így túllépni azon. Ugyanakkor Gyulai is, Arany is kitartott a népiesség eszménye mellett - a petőfieskedők bűnét éppen abban látták, hogy eltorzítják, lejáratják azt.

A századközép vezető kritikusa, Gyulai Pál (1826-1909) [A kép megjelenítése] megkísérelte ugyan az irodalmi népiesség fogalmát a magaskultúra számára kisajátítani, de fából vaskarika volt a „közérthetőség” kritériumát kijátszani a valóban népszerű irodalom ellen (három évtizedes reménytelen küzdelmet folytatott Jókai regényeinek sikerével szemben). Gyulai nem rendelkezett Erdélyi János [A kép megjelenítése] filozófiai műveltségével (e téren Erdélyi egyedülálló jelenség 19. századi irodalmunkban), de kitűnő lélektani érzéke és erőteljes, kifejező nyelve révén jóval nagyobb hatást gyakorolt kortársaira.

A magyar irodalom történetét egységes fejlődési folyamatként fogta fel, amely Petőfi lírájában és még inkább Arany epikus költészetében érte el a csúcsot. Minden megelőző irányzatot ehhez a teljesítményhez mért, s így csak a népiesség előtti irányzatok megítélésében volt történeti. Álláspontja korszerűbb, mint az eposzíró Vörösmartyt kanonizáló Toldy Ferencé, [A kép megjelenítése] ugyanakkor visszalépés Erdélyi Jánoshoz [A kép megjelenítése] képest, aki a népiességet is történeti mozgásában (átmenetnek) fogta fel.

Az 1860-as és 1861-es évek a felfokozott reménykedés évei: Bécs az Itáliában elszenvedett vereség után kénytelen lazítani az önkényuralmon, még országgyűlés összehívására is sor kerül, ám megegyezésig ezúttal még nem jutnak el a felek. A kulturális intézmények viszonylagos liberalizálódása nyomán hamar megmutatkozott a magas- és a népszerű kultúra közötti szakadék. Az írói elit csaknem légüres térben tevékenykedett, ezt jelezték Arany lapszerkesztői kudarcai is. Jókai [A kép megjelenítése] népszerűségének is legalább részben az volt a titka, hogy elbeszélő művei a népiesség és a romantika sajátos ötvözetét adták.

A népiesség normáitól egyedül MADÁCH IMRE 1823-1864) [A kép megjelenítése] „emberiség-poémája”, a korszak legösszetettebb alkotása, Az ember tragédiája (1859-60) [A kép megjelenítése] áll távol. Madách műve nem kis meglepetést okozott, mivel a szerző korábbi munkássága alapján műkedvelőnek tűnt inkább. Madáchot és művét maga Arany vette pártfogásába; a szerző beleegyezésével itt-ott még tapintatosan igazított is a szövegen (némelyik helyen ma már jobbnak érezzük az eredeti változatot).

Az ember tragédiája egyetemesség-igénye is példátlan a korszak magyar irodalmában: jóllehet a levert szabadságharc árnyékában keresett magyarázatot a történtekre (a szabadelvű nemesség nézőpontjából), de úgy, hogy az emberiség közös kultúrszimbólumait használta fel, s így a legáltalánosabb emberi léthelyzet szintjére emelte a magyar sorstragédiát. Később Karinthy Frigyes [A kép megjelenítése] egyenesen úgy fogta fel Madách művét, mint a Bibliához hasonló mítoszt. (A kortárs Zichy Mihály illusztrációi jól érzékeltetik a kozmikus méreteket.) [A kép megjelenítése] [A kép megjelenítése]

Nem árt hangsúlyozni: nem színpadi műről van szó, hanem drámai költeményről. A lírai elem a meghatározó; Az ember tragédiája gerincét Ádám és Lucifer hatalmasan ívelő párbeszéde alkotja, Ádám és Lucifer pedig Madách eszmélésének két fázisát képviseli: Ádám a liberalizmusban hívő, idealista elméleti embert, Lucifer a kiábrándult, materialisztikus-pozitivista gondolkodót. Ők ketten a meghasonlott lírai alany két pólusa: eszmény és valóság, hit és tudás, elmélet és gondolkodás kibékíthetetlennek látszó ellentéteit ütköztetik egymásnak. Nemcsak a mitikus keret jelenetei, hanem a történeti színek is alárendeltek és önállótlanok ehhez a párbeszédhez képest, amelyben voltaképpen érvként vagy ellenérvként szerepelnek. (Még Éva is, akinek anyasága a mű végén különösen súlyos érv Ádám szemében, [A kép megjelenítése] alárendelt és önállótlan szereplő Ádámhoz és Luciferhez képest.)

A vita végül eldöntetlen marad. Ádám bizakodó idealizmusát szüntelenül megkérdőjelezi ugyan Lucifer, ám nem képes győzni ő sem, mert bár jól tagad, de csak tagadni tud. Madách kíméletlen őszinteséggel tárja fel a liberális romantika gyöngeségét, illúziós voltát, a pozitivizmus rideg valóságkultusza azonban nem elégíti ki. (Egyik esztétikai eszmefuttatásában igen pontosan fogalmazta meg ezt: „Van valami az emberi életben, a növény- és állattanban, szóval mindenben, mi a kiszámíthatón s számokkal előadhatón kívül van; nevelésünkben szinte, mi nem tények tudása, de más.”) A patthelyzetből adódó bizonytalanság és többértelműség az oka a madáchi ember tragédiájának.

Műve a magyar irodalom talán legtöbbet vitatott remekműve. Méltatói közül is sokan kételkedtek abban, hogy érdemes-e színpadra állítani. Erdélyi János, [A kép megjelenítése] egyik első kritikusa egyoldalúsággal, a történelem eltorzításával vádolta, amiért az eseményeknek „Lucifer a mozgatója; Isten is csak azért van, hogy legyen kinek ellentmondani, az ember pedig, hogy legyen kit elcsábítani. Mivel a nézőpont az ördögé, a mű megfelelő címe nem az ember tragédiája, hanem az ördög komédiája lenne.” Különösen élesen bírálta a falanszter-jelenetet, mert a jövőt képviselő (még nem kipróbált) szocializmus megrágalmazását látta benne, amit veszélyesebbnek tartott a múlt eszméinek meghamisításánál is. Később viszont sok értelmező éppen azt dicsérte a falanszter-színben, hogy milyen döbbenetes éleslátással jövendölte meg a 20. századi szocialista társadalmak gyakorlatát. Az 1950-es évek elején a pártállam annyira kártékonynak ítélte politikai szempontból Madách művét, hogy leparancsolta a színpadról.

Pedig a falanszter világa elidegenedett világ ugyan, de nem az uralmi viszonyok elidegenedése. Nincsenek osztályok, társadalmi különbségek, nincs elkülönült közhatalom - se politikai vezetők, se erőszakszervezet. A fegyverek teljesen ismeretlenek. Az ellenszegülőket börtön helyett kórházi kezelés várja. Olyan rendszert mutat be Madách, amely mindenkinek rossz. Utópiája Platónéhoz áll közel (ki is mondja ezt Ádám, amikor a falanszterben találkozik vele): a tudomány racionális elvei alapján felépülő társadalom ez, amelynek tudománya immár - a kor kívánalmainak megfelelve - kizárólag a természettudomány. Első pillantásra úgy tűnhet, mintha az ember kiüresedése a tudás fejlődésével járna együtt, és a tudás uralmának megvalósulásakor válna teljessé. Valójában nem a tudomány, hanem a szűkösség viszonyai miatt kényszerülnek rá a falanszter lakói erre a sivár, gépies életmódra, a tudomány csak menteni próbálja a menthetőt. E jelenetnek tehát nem sok köze van a szocializmus elméletéhez - jóval általánosabb síkon veti fel az emberiség jövőjét fenyegető veszedelmet.

Vissza [A felvilágosodástól a romantikáig (1780-1849 )]
Vissza [A romantikától az avantgárdig (1849-1919)]
Tovább [A dualizmus virágkora (1867-1890)]
Tovább [A dualizmus válsága (1890-1905)]
Tovább [A dualizmus válságától a forradalmakig (1906-1919)]
Tovább [Újklasszicizmus és újnépiesség (1919-1944) ]