Reformkor és szabadságharc (1825-1849)

Vissza [Előszó]
Vissza [A felvilágosodástól a romantikáig (1780-1849 )]
Vissza [Századvég, századelő (1780-1825)]
Tovább [A romantikától az avantgárdig (1849-1919)]

Tizenhárom évnyi szüneteltetés után, 1825-ben Bécs kénytelen volt összehívni az országgyűlést, hogy megnövekedett hadi kiadásaihoz pénzt szerezzen. Az 1827-ig tartó országgyűlés nem hozott ugyan lényeges eredményt, mégis új korszakot nyitott. Egyrészt azért, mert kimondták, hogy a király minden harmadik évben köteles egybehívni a rendeket, másrészt pedig azért, mivel ekkor kezdte meg közéleti pályafutását Széchenyi István gróf (1791-1860), [A kép megjelenítése] aki apja, Széchényi Ferenc [A kép megjelenítése] példáját követve s azt túlszárnyalva lett a magyar elmaradottság leküzdésének, a polgárosulásnak és a kulturális emelkedésnek legfőbb szorgalmazója. 1825-ben a főrendi táblán ő tartotta az első magyar nyelvű beszédet, s egyévi jövedelmének felajánlásával segítette elő a Magyar Tudós Társaság (az Akadémia) fölállítását. [A kép megjelenítése] Hitel című könyve (1830) a hűbériség fölszámolásának nagy hatású programját adta, s radikálisan befolyásolta a magyar közgondolkodást.

Az 1832-36-os országgyűlésen lépett fel először szervezett formában az udvar ellenzéke, amelynek három irányzata volt: a sérelmi (a nemesség jogait számon kérő), a merkantilista (a kereskedelmi jogokat követelő) és a szabadelvű (amely társadalmi reformokat s végső soron az ország függetlenségét tűzte ki célul). Magát Széchenyit a merkantilista és a szabadelvű ellenzékiség között való ingadozás jellemezte. A szabadelvű ellenzéket az alsó táblán Deák Ferenc (1803-1876) és Kölcsey Ferenc, [A kép megjelenítése] a felsőn Wesselényi Miklós báró (1796-1850) vezette. Támogatást kaptak Kossuth Lajostól (1802-1894), aki a vitákról Országgyűlési Tudósítások címen nem hivatalos lapot szerkesztett, s ez széles körű visszhangot keltett az országban.

Az országgyűlés berekesztése után az udvar az ellenzék vezetőinek egy részét pörbe fogatta és lecsukatta. Ám az erőszak csak növelte az elégedetlenek táborát. Az 1839-40-ben tartott országgyűlés pedig kiszabadíttatta a politikai foglyokat. A börtönből szabadult Kossuth 1841 elején megindította a reform-elképzeléseinek hangot adó Pesti Hírlapot, amely rövid idő alatt példátlan népszerűségre tett szert.

Az irodalmi élet folytonosságának szembetűnő jele, hogy az újabb nemzedék immár az előtte járó kezéből veszi át a stafétabotot. Akár szimbolikusnak is tekinthető Kazinczy Ferenc és Kisfaludy Károly találkozása 1828-ban (amit Orlai Petrich Soma festménye örökített meg) [A kép megjelenítése] vagy a romantikus triász tagjainak - Vörösmarty Mihálynak, Toldy Ferencnek és Bajza Józsefnek - tisztelgő látogatása Kisfaludy Károly halálos ágyánál (ezt az eseményt Barabás Miklós rajzolta meg), [A kép megjelenítése] hiszen az irodalmi vezérszerep elismeréséről, illetve átvételéről van szó mindkét esetben.

KISFALUDY KÁROLYra (1788-1830), Kisfaludy Sándor tizenhat évvel ifjabb öccsére várt, hogy a klasszicizmust felváltó romantika kezdeményezője legyen. Pályája mintegy megfordítása Katona Józsefének: életében sikert sikerre halmozott, mindenekelőtt a német lovagdrámák mintájára gyártott, hazafias célzatú darabjaival, amelyeknek később méltán lett sorsuk a teljes feledés. A tatárok Magyarországon (1811) és a négy nap alatt elkészült Ilka vagy Nándorfehérvár bevétele (1819) a távoli múlt, a nemzet hajdani dicsőségének megidézésével a kortársakat kívánta felrázni, lelkesíteni. Ugyanakkor kitűnő vígjátékokat is írt (pl. A kérők, 1817), s az ő színpadi művei teremtettek közönséget a magyar nyelvű színháznak.

A „magyar vígjáték atyjá”-nak nevezték el őt, de atyja volt még emellett sok mindennek: a magyar romantikus témájú festészetnek és kisprózának, a modern folyóirat-szerkesztésnek. Az Aurora című zsebkönyv [A kép megjelenítése] szerkesztésével (1821-től) és az Aurora-kör megszervezésével ő tette Pestet az irodalmi élet központjává. Abban is ő az első, hogy meg tudott élni az irodalomból. Életműve alapján nem tartozik ugyan a legnagyobbak közé, de a szerep, amit betöltött, rendkívüli volt. 1836-ban Kisfaludy Károly emléke előtt tisztelegve alapították meg tizennégyen (közöttük Bajzával, Kölcseyvel, Toldyval és Vörösmartyval) a magyar irodalom ápolása céljából az első jelentős irodalmi egyesületet, a Kisfaludy Társaságot.

A pályáját előbb Csokonai, majd Kazinczy nyomdokain kezdő KÖLCSEY FERENCnek (1790-1838) [A kép megjelenítése] köszönhetjük nemzeti himnuszunkat (Himnusz, 1823), melyhez Erkel Ferenc [A kép megjelenítése] szerzett zenét. A reformkor politikai föllendülése mindenekelőtt az értekező próza nyelvének korszerűsítését tette szükségessé, s ennek a feladatnak teljesítésére először Kölcsey vállalkozott, akinek - bár jelentékeny költő volt - értekező prózája terjedelemben és minőségben egyaránt felülmúlja líráját.

1817-et tekintjük Magyarországon a modern irodalmi kritika születése időpontjának, mert Kölcsey ekkor jelentette meg a kizárólag esztétikai szempontokat érvényesítő, szigorú bírálatait Csokonairól és Berzsenyiről. Csokonai népiességét pallérozatlan vidékiességnek látja, Berzsenyi metaforákban gazdag költészetét pedig dagályosnak. Ugyanakkor észreveszi Csokonai eredetiségét, Berzsenyi lírájának az én-t hangsúlyozó alanyiságát. A kritikusi szigor egyik indítéka az lehetett, hogy Kölcsey költőként el akart rugaszkodni elődei példájától, de klasszicista neveltetése meggátolta abban, hogy észrevegye azok előremutató vonásait. Bírálatai viharos fogadtatásra találtak, Berzsenyit egy életre szólóan sikerült megbántania. (Jellemző a kor kritikától való ódzkodására, hogy a Csokonairól szóló bírálatot megrendelő Döbrentei Gábor - az első magyar nyelvű tudományos folyóirat, az Erdélyi Múzeum szerkesztője - végül nem merte publikálni azt a keménysége miatt, így az induló Tudományos Gyűjteményben jelent meg.)

Az 1810-es évek második felére tehető Kölcsey fordulata, amikor szakít Kazinczy világpolgárság-eszményével és a romantikus nemzetfelfogás kerül érdeklődése középpontjába. Legjelentősebb tanulmányában, a Nemzeti hagyományokban (1826) úgy látja, hogy a kezdeti hőskor teremti meg mindegyik nemzet jellemét s egyben meghatározza egész történelmét is. A fejlődés két válfaját különbözteti meg: a szerves, belső kezdeményezésből kiinduló görög típusút és a külső ösztönzésre bekövetkező, idegen példa követésén alapuló római típusút. Kölcsey szerint a magyar kultúrának az elsőre lett volna szüksége, ám ez nem tudott létrejönni, így maradt a második út. Borúlátó ítéletét azonban némiképp enyhíti, hogy mégis lát esélyt a magyar költészet belső megújulására: „a való nemzeti poézis eredeti szikráját a köznépi dalokban kell nyomozni”.

Költőként szívesen kísérletezik. Kisfaludy Károlyt követve népdalokat és népballadákat is ír. Legsikerültebb korai versében (Elfojtódás, 1814) az első versszak késleltetett állítmánya kelt - az olvasót bizonytalanságban hagyva - erős feszültséget. Néhány művével a magyar romantikus líra kedvelt verstípusait teremtette meg: a Vanitatum vanitasszal (1823) az önmegszólítót, a Zrinyi dalával (1830) a párbeszédbe kivetített monológot, a Csolnakonnal (1822) a német Sturm und Drang irányzat által föltalált dal (Lied) magyar változatát. Míg értekezőként a klasszicista elveket követte, verseiben a szentimentális irodalom sajátos átértelmezésére vállalkozott.

1829-től a politika játszotta a főszerepet tevékenységében. A szatmári adózó nép állapotáról készített jelentése (1829) hiteles kép a jobbágynép nyomorúságáról. Az országgyűlésen a polgári nemzetté válásért és ennek feltételeként a nemzetből kirekesztett nép egyenjogúságáért harcolt - egyike az érdekegyesítés első meghirdetőinek. Mivel a magyar nemesség többsége (egyelőre) nem volt hajlandó követni a reformereket, Kölcsey visszavonult a közélettől. A következő nemzedékben bizakodva írta meg az unokaöccsének címzett szellemi-erkölcsi végrendeletét (Parainesis Kölcsey Kálmánhoz, 1834). Alakja és sorsa inkább tekinthető romantikusnak, mint az életműve: az 1832-es diétán való szereplése a reformokat áhító ifjúság példaképévé emelte, s a perbe fogott Wesselényi Miklós védőiratán dolgozva érte őt a halál.

Kölcsey nemzedéktársa Jósika Miklós báró (1794-1865), aki a magyar regény, pontosabban a „történelmi regény atyja”: az Abafi (1836) és A csehek Magyarországban (1839) című műveivel a Walter Scott-féle regénytípust próbálta meghonosítani nálunk.

A romantika áttörése a következő, az 1800-as években született generációhoz fűződik. Legeredetibb és legjelentősebb képviselője VÖRÖSMARTY MIHÁLY (1800-1855), [A kép megjelenítése] akit már kortársai a húszas évek végétől az ország első költőjeként tartottak számon. Kivételes megbecsülését jelzi, hogy 1830-ban az Akadémia alakuló gyűlése Kisfaludy Károly után őt választotta meg második rendes tagjának. Az irodalom „mindenese” volt - folyóiratot szerkesztett, sokat fordított, rendszeres kritikai tevékenységet folytatott, szótárkészítéssel foglalkozott, az 1837-ben megnyílt Pesti Magyar Színházat darabbal látta el -, ám mindezt nyűgnek érezte, mert épp a költészettől vonták el idejét.

Költői pályáján három (esetleg négy) nagyobb szakaszt lehet megkülönböztetni. Első korszakát a hosszabb lélegzetű epikus költemények jellemzik, mindenekelőtt a honfoglalásról szóló, szerzőjének az országos hírt meghozó Zalán futása című eposz (1825), amelynek hangneme szokatlan módon kevert: hol patetikus, hol pedig elégikus. Az utóbbiról nemcsak a saját reménytelen szerelmének beleszövése tehet, hanem a démonikus erőket felnagyító képzelete is: az eposz nem annyira Árpád diadalát, mint inkább Zalán bukását beszéli el. E pályaszakasz művei közül a Tündérvölgy (1825) és A Délsziget (1826) című romantikus poémák és az elrettentő példázatnak szánt eposz, A két szomszédvár (1831) mellett a Csongor és Tünde című mesejáték (1830) [A kép megjelenítése] emelhető ki - a műfaj magyar nyelven mindmáig felül nem múlt remeke, amelyben az éj egyetemessé növesztett, kilátástalan világával szemben egyedül a szerelem nyújt vigaszt.

Vörösmarty második korszakának a végzetdrámák (mint a Vérnász, 1833) és az epigrammatikus költemények (pl. A Guttenberg-albumba, 1839) az uralkodó műfajai. Ekkor írta a Szép Ilonka című románcát (1833) [A kép megjelenítése] is, amely kitűnik finom lélekrajzával. Nagy erejű látomásokban örökítette meg a nemzeti lét és az egyéni lét fenyegető végzetét (Szózat, 1836, illetve Késő vágy, 1839). „Nagyszerű” halálon Vörösmarty eredetileg „országos” halált, embertömegek pusztulását értette, de már Széchenyi úgy olvasta, hogy a jelző a „magasztos” szinonimája. Alighanem Vörösmarty költészete képviseli leginkább a reformkori hazafiasságot és szabadelvűséget, ugyanakkor világképe - akkor ritka módon - alapvetően tragikus hangoltságú; mint azt már Erdélyi János észrevette: valósággal „szerelmes a halál gondolataiba”.

Újabb váltás következik pályáján a negyvenes évek elején-közepén. Shakespeare hatására (akitől 1839-ben lefordította a Julius Caesart) a történelmet erők bonyolult játékaként ábrázoló színművet ír (Czillei és a Hunyadiak, 1844), nagy gondolati költeményeiben pedig az emberi történelem értelmezése foglalkoztatja (Gondolatok a könyvtárban, 1844, Az emberek, 1846). „Az ember fáj a földnek”: ennél keserűbb konklúzió nem született előtte magyar nyelven.

A költő kétségeit és borúlátó vízióit előbb cáfolni látszott az 1848-as forradalom és a nemzet szabadságküzdelme (Vörösmarty tagja lett az első független nemzetgyűlésnek is), később viszont igazolni látszott a bukás - ennek megrendítő élményét rögzíti az Előszó című költeménye (1850), amely a 19. századi magyar líra egyik csúcsteljesítménye. Háromféle időt szembesít a vers: a reformkor hitet és reményt sugárzó, utólag idillikusnak tűnő világát előbb a szabadságküzdelem apokaliptikus látomása váltja fel, majd a katasztrófa utáni, teljesen értéktelen és kilátástalan, keserű iróniával szemlélt létállapot. Vörösmarty eredetileg a Három rege című műve (1845) elé írta versét, az Előszó cím azonban éppúgy metaforává minősül át, mint a költemény végén szereplő tavasz: nem bevezetés, hanem helyesbítés, a korábbi várakozások visszavétele. A szabadságharc után írt versek (az Előszó mellett a másik legjelentősebb: A vén cigány, 1854) felfoghatók egy új pályaszakasz reprezentatív műveinek, de a negyvenes évek folytatásának is.

Bajza József (1804-1858) [A kép megjelenítése] költőnek sem volt jelentéktelen, de fontosabb az irodalmi élet szervezésében játszott szerepe. Kisfaludy Károly halála után ő vette át az Aurora szerkesztését. Röpirataiban, kritikáiban kérlelhetetlensége Kölcseyével vetekszik. A romantikus felfogást ő vitte diadalra irodalmi életünkben, amikor síkra szállt az írói eredetiség és a szerzői jog védelmében, s kinyilvánította az irodalom függetlenségét a társadalmi előjogoktól. (Ennek fontos állomása volt az ún. „Aurora-pör” 1831-34-ben. A konfliktust az robbantotta ki, hogy amikor a nyomdával elégedetlen Bajza másikhoz fordult, a régi nyomda - magának tulajdonítva a kiadás jogát - fölkérte Szemere Pált az almanach szerkesztésére, s így párhuzamosan két Aurora jelent meg. A vita segített tisztázni az addig tisztázatlan jogi fogalmakat és viszonyokat.) 1837-ben Vörösmarty és Toldy társaságában megindította az Athenaeumot, [A kép megjelenítése] a korszak legjelentősebb irodalmi folyóiratát, s hármójuk ún. „romantikus triász”-a csaknem egy évtizeden át irodalmunk legtekintélyesebb ízlésformáló fóruma volt.

Toldy Ferenc (1805-1875) [A kép megjelenítése] elsősorban értekezőként jelentős. A magyar irodalomtörténet-írás megteremtője; ő az első olyan tudós a pesti egyetemen, aki rendszeres irodalomtörténetet adott elő (első nagyszabású összefoglaló munkája: A magyar nemzeti irodalom története, 1851). Irodalmunk fejlődésének csúcspontját Vörösmarty költészetében jelölte meg, s véleményén nem változtatott azután sem, hogy Petőfi nemzedéke színre lépett.

EÖTVÖS JÓZSEF báró (1813-1871) [A kép megjelenítése] már a következő generáció vezető személyisége. Írói pályája Kazinczy és Kölcsey jegyében indult. Első irodalmi sikerét szentimentális vallomásregényével, A karthausival (1839) [A kép megjelenítése] aratta, amely egyaránt olvasható a kiábrándulás lélekállapotát megjelenítő és a kibontakozás útját kereső nemzedéki számvetésként.

Az Eötvös körül csoportosuló ún. „centralisták” a polgárosulást kívánták felgyorsítani Magyarországon. Alaposan tanulmányozták a nyugati országok alkotmányát, jogrendszerét, közigazgatását, hogy kiválasszák a hazai adottságoknak leginkább megfelelőt. Nem a külföldi minta szolgai követését szorgalmazták, hanem eleve javított változatát tervezték. Mivel céljukat állami centralizációval akarták elérni, elszigetelődtek a reformellenzék táborában. Számukhoz képest rendkívüli a jelentőségük: egyedül nekik volt pontos fogalmuk arról, hogy a magyar társadalom átalakításához milyen intézmények szükségesek, s végül 1848-ban Kossuth és az új országgyűlés az ő jogtudósi munkásságuk eredményeit vitte át a gyakorlatba.

Eötvös a negyvenes évek derekán írt két regényével centralista álláspontját igyekezett támogatni: A falu jegyzője (1845) a magyar vármegyerendszer szatírája, a Magyarország 1514-ben (1847) pedig a Dózsa-lázadás tragikus históriája - míg az első a reformok halaszthatatlanságára, a második a reformok elmulasztásának következményeire kívánt figyelmeztetni.

Tulajdonképpen a negyvenes években vált nagykorúvá a magyar regény - még ha a francia Eugèn Sue tárcaregénye, a Párizs rejtelmei ihlette is a korszak két legnépszerűbb regényét: Nagy Ignác (1810-1854) Magyar titkok (1844-45) és Kuthy Lajos (1813-1864) Hazai rejtelmek (1846-47) című alkotását. Jókai Mór [xx] első regénye, a Hétköznapok (1846) is francia mintát követett. (Nagy Ignác vígjátékíróként is sikeres volt; az 1843-ban írt Tisztújítás vállalkozott elsőként a választási visszaélések leleplezésére.)

A negyvenes években felgyorsult a tempó a politikai és az irodalmi életben egyaránt. Az ellenzék megosztottsága (Széchenyi és Kossuth hírlapi vitája, a centralisták kritikája) sem tartóztathatta fel a reformigények egyre erőteljesebb képviseletét. Az 1843-44-es országgyűlésen hivatalos állami nyelv lett a magyar, és törvénybe iktatták, hogy nemcsak a nemesi származásúak szerezhetnek vagyont s tölthetnek be hivatalt. A független értelmiség kialakulása azután döntő hatással volt kultúránkra.

A reformkor az 1847-48-as utolsó rendi országgyűléssel ért véget. Az európai forradalmi hullám hatására (amely elérte Bécset és Pest-Budát is) törvénybe iktatták a jobbágyok felszabadítását, a közteherviselést, a népképviseletet, a törvény előtti egyenlőséget és a sajtószabadságot.

A negyvenes évek legfontosabb kulturális mozgalma az irodalmi népiesség. „A népköltészet a nemzeti költészet lehetséges alapja”: a Kölcsey által felvetett gondolatot Erdélyi János (1814-1868) [A kép megjelenítése] fejlesztette elméletté a negyvenes évek elején. Úgy gondolta, hogy a romantikus költészet két alapelve, az öntörvényűség és a lefordíthatatlanság elsősorban épp a népdalokra érvényes. A Kisfaludy Társaság 1842-ben választotta Erdélyit tagjai közé; székfoglalóját a Népköltészetről című értekezésével tartotta meg. Az ő javaslatára indult meg az a gyűjtőmunka, amelynek eredményeként a Népdalok és mondák három kötetét (1846-48) rendezhette sajtó alá.

A népiesség irodalmi programja szinte kezdettől fogva rendelkezett politikai mellékjelentéssel is. A népköltészet nyelvi-szemléleti és a népélet tematikus felértékelésével Erdélyi [A kép megjelenítése] a nép irodalmi és politikai egyenjogúsítását kívánta elérni: „Nálunk a legfényesebb zászlós úrtól a rongyok szegényeig minden árnyéklatokban van képviselve az élet, s mi csak zászlós urat fessünk örökké?” Petőfi [A kép megjelenítése] ezen az úton ment tovább, amikor pozitív diszkriminációval élt a népköltészet elismertetésében: „A költészet nem társalgó-terem - írja A költészet című versében (1847) -, / Hová fecsegni jár a cifra nép, / A társaság szemenszedett paréja [gyomja]; / Több a költészet! olyan épület, / Mely nyitva van boldog-boldogtalannak, / Mindenkinek, ki imádkozni vágy, / Szóval: szentegyház, ahová belépni / Bocskorban sőt mezítláb is szabad.”

Az irodalmi népiesség széles körű elfogadottsága kellett PETŐFI SÁNDOR (1823-1849) [A kép megjelenítése] üstökösszerű pályafutásához. A negyvenes évek derekától az irodalmi élet első számú szereplője. Ebben a Pesti Divatlap [A kép megjelenítése] szerkesztőjének, Vahot Imrének is nagy szerepe volt, aki üzleti megfontolásból mintegy sztárként kezelte és reklámozta Petőfit. Olyan képet igyekezett a közönséggel elhitetni, hogy Petőfi teljesen műveletlen, borissza cimbora, s mindenekfölött tetőtől talpig magyar ember - ennek érdekében védencét állandóan magyaros öltözékben járatta.

A példátlan - az irodalmi berkeken messze túl terjedő - népszerűség rendkívüli módon kiszélesítette Petőfi olvasóinak körét. Az 1847-es összkiadás háromezres példányszáma verseskötet esetében elképzelhetetlenül magas szám volt akkoriban. Ugyanakkor az irodalmi életünkben addig ismeretlen „hírverő” fogások természetszerűleg váltották ki a rivális újságok ellenszenvét és féltékenységét. E fogások közé tartozott, hogy a költő barátokhoz írt és közzétett verses episztolái csakhamar követőkre találtak: valósággal divat lett Petőfit és egymást efféle alkalmi versben pajtási évődéssel köszönteni.

Költészetének első periódusa a pályakezdéstől a révbeérésig, 1844-ig tartott. Szentimentális zsengéi után igen gyorsan talált rá a népies hangvételre. Átmeneti színészi működése legalább annyi haszonnal járt költészetében, hogy kifejlesztette imitáló tehetségét. Legfontosabb nyelvi újításait talán éppen népdalaiban és népies helyzetdalaiban érte el - annyira, hogy közülük nem egyet a kortársak eredeti népdalnak hittek (Befordúltam a konyhára..., Temetésre szól az ének..., 1843, Megy a juhász szamáron..., Ez a világ amilyen nagy..., 1844).

A nagyszerű indulást az 1844-ben írt két terjedelmesebb poéma, A helység kalapácsa című komikus eposz és a János vitéz című meseköltemény tetőzte be. A helység kalapácsa [A kép megjelenítése] nemcsak a klasszicista eszményt, a túlzásba vitt pátoszt, a fennkölt hangnemet és a jellegzetes eposzi kellékeket teszi nevetségessé (a vígeposz műfaji kellékei éppúgy adottak, mint a hősi eposzé), hanem a költészetnek romantikus és nem kevésbé ünnepélyes, „vasárnapi” értelmezését is. S nemcsak a szándékoltan alantas nyelvi fordulataival hívta ki a kritikusok megbotránkozását, hanem tárgyválasztásával is: a hatalmasra növesztett falusi életképpel, amely végső soron a dolgos falusi nép vasárnapi foglalatosságait emeli fel és fokozza le a „költészet” segítségével. A János vitéz [A kép megjelenítése] viszont a romantikus eszményt próbálja egyensúlyba hozni a népiesség eszközeivel. Kukorica Jancsi nemcsak népi hős, hanem egyúttal romantikus személyiség is, aki környezetéhez képest magasabb rendű, azzal állandó feszültségben él, s abból kifelé, valamely jobb környezet létrehozására törekszik. Ezt követően az útkeresés, kísérletezés időszaka következett. Petőfi immár szűknek érezte az irodalmi népiesség kereteit; válságkorszakának legjelentősebb gyűjteménye a romantika lehetőségeit kiaknázó Felhők című ciklus (1846), és ekkor írta egyik legszebb románcos életképét is (A négyökrös szekér, 1845).

1846-tól kezdődik újabb korszaka a „szabadság és szerelem” vonzásában. Költészeti forradalma ebben az időszakban tágul politikai forradalmisággá: a népélet jellegzetes helyzetei, alakjai és tájai felmutatása mellett most már a nép politikai felemelkedésének is dalnoka kíván lenni (A nép, 1846, A nép nevében, 1847). Költészetének két legjelentősebb vonulata: a forradalmi jövendölés-versek (Egy gondolat bánt engemet, 1846, A XIX. század költői, 1847) és a feleségéhez [A kép megjelenítése] írt Júlia-versek (pl. Szeptember végén, 1847).

1846 márciusában megszervezte a Tízek Társaságát, a hozzá hasonló gondolkozású fiatal írók érdekszövetségét, melynek tagjai között volt Obernyik Károly (1815-1855), a kitűnő drámaíró, Tompa Mihály (1817-1868), a Petőfivel és Arannyal egyenrangúnak hitt költő, Bérczy Károly (1821-1867), aki elsőként ültette át magyar nyelvre az Anyegint, Kerényi Frigyes (1822-1853), akinek Petőfi Úti leveleit címezte, Lisznyai Kálmán (1823-1863), aki Petőfibb akart lenni Petőfinél, valamint Jókai Mór. Bár a Tízek nem jutottak azonnal önálló laphoz, később átvehették az Életképek [A kép megjelenítése] szerkesztését (1847 júliusától Jókai a szerkesztője, a forradalom idején Jókai és Petőfi).

1848. március 15-e a pesti forradalom [A kép megjelenítése] s egyszersmind Petőfi napja. A márciusi ifjak vezéreként az események egyik főszereplője, a 12 pont mellett a Nemzeti dal [A kép megjelenítése] a népakarat legfontosabb dokumentuma. A költő forradalom-jövendölése megvalósulni látszott, s ő a megálmodott szerepnek megfelelően egy népmozgalom élére került. A szabadságharc idején írt versei hiteles krónikáját adják a történelmi időknek, de - a politikai és katonai vezetéssel elégedetlen, a forradalom elsikkasztását számon kérő - radikális értelmiségi nézőpontjából, aki egyre inkább elszigetelődött (Miért zárjátok el az útamat?, Vörösmartyhoz, Tiszteljétek a közkatonákat!, Akasszátok föl a királyokat! stb.). 1848-ban írt hosszabb elbeszélő költeménye, Az apostol a követté választása kudarcának élményét dolgozza fel. Életének utolsó másfél évét mintha egy végzetdráma szerzője írta volna: 1848. március 15-től, a győzelem és a dicsőség tetőpontjától 1849. július 31-ig, a segesvári csatavesztésig, ahol életét vesztette, egyetlen hatalmas ívű zuhanásnak tűnik fel pályája.

Petőfi [A kép megjelenítése] népies dalai és a vele együtt induló, de pályájának zenitjére később érkező Jókai Mór [A kép megjelenítése] regényei teremtették meg nálunk a mai értelemben vett, szélesebb olvasóközönséget. Mindenekelőtt az új közönségízlésnek köszönhető, hogy Petőfinek akkora sikere lehetett. Csak amikor eltért a népiesség normáitól (először A helység kalapácsában [A kép megjelenítése]), kapott élesen elutasító kritikákat. Petőfi számára a népiesség programja módosult: 1846 után már nem korlátozódott az irodalomra, hanem a nép társadalmi fölemelkedését is jelentette - mint azt megfogalmazta Arany Jánosnak [A kép megjelenítése] írt nevezetes levelében. Méltó társra talált Aranyban, aki hasonló elveket érvényesített a Kisfaludy Társaság pályázatára írt Toldi című elbeszélő költeményében (1846), [A kép megjelenítése] amellyel nemcsak a pályadíjat nyerte el, hanem az irodalmi közvélemény elismerését és Petőfi barátságát is.

Vissza [Előszó]
Vissza [A felvilágosodástól a romantikáig (1780-1849 )]
Vissza [Századvég, századelő (1780-1825)]
Tovább [A romantikától az avantgárdig (1849-1919)]