Századvég, századelő (1780-1825)

Vissza [Előszó]
Vissza [A felvilágosodástól a romantikáig (1780-1849 )]
Tovább [Reformkor és szabadságharc (1825-1849)]
Tovább [A romantikától az avantgárdig (1849-1919)]

A „világosság” szót elsőként Kazinczy Ferenc [A kép megjelenítése] írta le 1776-ban, Bessenyei György még német nyelven írt Der Amerikanerét (1770) fordítva magyarra. Csak fokozatosan szorította ki a 18. század második felében elfogadottá vált „felvilágosodás” terminus, a német és angol korszakmegnevezés (Aufklärung, illetve enlightenment) megfelelője. Hagyomány a magyar felvilágosodás irodalmát Bessenyei fellépésétől (1772) számítani; ám az újabb kutatások föltételeznek egy korábbi periódust is - többek között Bod Péter (1712-1769) Magyar Athenasának (1766), az első magyar nyelvű írói lexikonnak világias és nemzeti szempontokat hangsúlyozó álláspontjára hivatkozva.

Közép-Európában a felvilágosodás későbbi jelenség, mint Franciaországban vagy Angliában. Magyarországi kezdeteit két tényezőre vezethetjük vissza. Egyrészt a 18. század hatvanas éveitől egyes főúri családok (Csákyak, Festeticsek, Rádayak, Apponyiak stb.) könyvtárába [A kép megjelenítése] egyre több jutott a francia felvilágosodás íróinak munkáiból, s a műkedvelő főúri írók munkásságát nagymértékben befolyásolta ez irányú tájékozódásuk. Orczy Lőrinc báró (1718-1789) például olvasmányélményei alapján fejezte ki kétségeit a tételes vallással szemben. Másrészt 1760-ban Mária Terézia Bécsben magyar testőrséget állított fel, [A kép megjelenítése] ahová a gazdagabb köznemesség fiait választották be; közülük kerültek ki az ún. testőr-írók (Báróczy Sándor, Barcsay Ábrahám, Bessenyei György), akiknek műveiben már jelentős szerepet játszanak a felvilágosodás eszméi.

E kis kör legnagyobb tehetsége, mondhatni vezéralakja BESSENYEI GYÖRGY (1747-1811) volt. A kor valamennyi irodalmi műfaját művelte: a bölcselkedő költeménytől (Estveli gondolat, A lélekrül - mindkettő 1772) a tragédián (Ágis tragédiája, 1772) és a vígjátékon át (A filozófus, 1777 ) az állambölcseleti regényig (Tariménes utazása, 1804). Míg kortársaira elsősorban szépíróként hatott, az utókor értekezőként becsüli többre. A Holmi című esszékötetében (1779) élesen bírálta a magyar oktatás elavultságát, röpirataiban (Magyarság, 1778, Magyar Néző, 1779) a magyarországi iskolai oktatás és közigazgatás hagyományos (és csak 1844-ben megszüntetett) latin nyelvűségét támadta. „Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen sohasem” - figyelmeztet Bessenyei, s az anyanyelv elodázhatatlan pallérozásának irányítását egy tudós társaságra, az Akadémiára bízná (Egy magyar társaság iránt való jámbor szándék, 1781).

A századforduló talán legfontosabb kulturális eseménye a nyelvújítási harc. II. József nyelvrendelete (1785), amely az elavult, „holt” nyelv, a latin helyett a németet találta alkalmasnak arra, hogy az oktatás és a közigazgatás nyelve legyen, fölgyorsította a magyar nyelv versenyképességét célzó törekvéseket. A magyar felvilágosodás 18. századi szakaszában a nyelvgazdagítás dominált, elsősorban a szótári szókészlet bővítése. A gátlástalan szógyártás szükségképpen hívta ki maga ellen a kritikát és a nyelvszabályozás szükségességét. A neológok voltak a nyelvújítás hívei, az ortológok pedig (akik elítélték a nyelv szelleme ellen vétő nyelvrontást) az ellenfelei.

Jelentős szerepük volt azoknak a vitáknak, amelyek az alapfogalmakat próbálták tisztázni az irodalmat érintő különféle területeken, a verstantól a helyesírásig. Az ún. „prozódiai harc” (1781-1789) a „klasszikus triász” tagjai (Baróti Szabó Dávid, 1739-1819, Rájnis József, 1741-1812, Révai Miklós, 1750-1807) között folyt, akik csaknem egy időben, egymástól függetlenül kísérleteztek az időmértékes verseléssel. Rájnis József A magyar Helikonra vezérlő kalaúzában (1781), majd a Vergilius-fordításaihoz mellékelt Sisakos paizsos kardos mentőírásában (1789) megtámadta Baróti Szabót, akinek nem tudta megbocsátani, hogy bár később kezdte a latin verselést, mint ő, előbb publikált és így megelőzte őt. Baróti Szabó hosszú vitairatban válaszolt (Ki nyertes az hangmérséklésben?, 1787), s kétségbe vonta Rájnis nyelvérzékét, aki német anyanyelvű volt és könyvből tanult meg magyarul. Érdemi vitájuk abban állt, hogy Baróti Szabó a nyelvszokás elvét hangsúlyozta, míg Rájnis a nyelvi egységesítés fontosságát. Abban föltétlenül Rájnisnak volt igaza (s ezzel értett egyet a vitába bekapcsolódó nyelvtudós Révai Miklós is), hogy nyelvünk akkori állapotában nemcsak nyelvújításra volt szükség, hanem egységesítésre is: a nyelvi normák kialakítására.

Rájnis válaszában a fordítás követelményeiről is szólt, amivel viszont Batsányi János (1763-1845) szállt vitába (A fordításról, 1789), és a szoros fordítás elvét vette védelmébe az akkor divatos - Rájnis által is képviselt - szabad fordítás ellenében. A szabad fordítás híveit látszott igazolni a nyelv empirista felfogása, amely - a nyelvek szemléleti különbözőségéből kiindulva - kétségbe vonta a teljes értékű fordítás lehetőségét. A szoros fordítás hívei a racionalista-humanista nyelveszmény alapján föltételezték, hogy létezik univerzális nyelvtan (az egyetemes érvényű emberi természetnek a nyelv egyetemes érvényű szabályai felelnek meg), s így a sajátos nyelvi idiómák is lefordíthatók. Ezt a nézetet vallotta Kazinczy Ferenc [A kép megjelenítése] is.

Batsányi az empirista és nyelvmisztikus szemléletet egyesítő Herdernek (1744-1803) volt követője, s a szoros fordításnak Kazinczyétól eltérő követelményét képviselte. Hitt az egyes nyelvek sajátos természetében, s ezért óvott a „barbarizmusok”, azaz a más nyelv idiómáinak átvételétől, ugyanakkor feltételezte, hogy minden nyelv rendelkezik olyan adottságokkal, amelyek lehetővé teszik a másikéval egyenrangú megoldást. Az utóbbi felfogást erősítette a vallásos hermeneutika (megértéselmélet) hagyománya is: a szent szöveget megillető tisztelet - amit Herder (a német Sturm und Drang irányzat vezető teoretikusa) a zsenikultusz jegyében kiterjesztett a világias irodalomra is.

Mert a szoros fordítás követelménye azon alapul, hogy az alkotó a legfontosabb, a fordító csak az ő tolmácsa, míg a szabad fordítás (az adaptáció) koncepciója azon, hogy az olvasó és a hatás a fontosabb. Igaz, a szoros fordítás sem azt jelentette akkor, amit ma - például maga Batsányi nem látott semmi kivetnivalót abban, hogy prózában adja vissza az Osszián énekeit.

A magyar felvilágosodás hatósugarát részben növelte, részben viszont éppen csökkentette II. József (1780-1790 között uralkodott) ellentmondásos politikája, amely szembeállította egymással a nemzeti haladás és a társadalmi reform ügyét. A dilemmát talán Ányos Pál (1756-1784) élte át legmélyebben, aki gúnyverset írt a „kalapos király” ellen, jóllehet Bessenyei György tanítványaként a felvilágosodás eszméiért lelkesedett.

A magyar nemesi értelmiség reformokat áhító szárnyára alig kiheverhető csapást mért 1795-ben a Martinovics Ignác által szervezett titkos társaságok leleplezése és kegyetlen megbüntetése. Hét halálos ítélet született, s hosszú várfogságra ítélték a francia forradalom példájával riogató Batsányi Jánost (A franciaországi változásokra, 1789), a Marseillaise-t magyarra fordító Verseghy Ferencet (1757-1822) és a börtönélményeit utóbb megörökítő Kazinczy Ferencet [A kép megjelenítése] (Fogságom naplója, 1828 - a teljes szöveg kiadása 1931-ig váratott magára). A napóleoni háborúk lezárulta után I. Ferenc (1792-1835) nyílt önkényuralmat vezetett be, s ez szinte teljes bénultságra kárhoztatta a magyar politikai életet. Az uralkodó 1812-től tizenhárom éven át nem hívta össze az országgyűlést.

A magyar felvilágosodás második nemzedékébe tartozó KAZINCZY FERENCnek (1759-1831) [A kép megjelenítése] köszönhető az irodalmi élet megteremtése Magyarországon. Hatalmas szervező munkájának dokumentumait, kiterjedt levelezését utóbb 23 kötetben adták ki. Batsányi Jánossal és Baróti Szabó Dáviddal együtt alapította meg Kassán 1788-ban a Magyar Museum című folyóiratot,[A kép megjelenítése] amelynek megjelenéséhez méltán fűzték már a kortársak az új magyar irodalom történetének kezdetét. Kazinczy 1806-ban Széphalomra költözött, s onnan bírálta és bátorította a kisszámú magyar írótársadalmat.

Bár jól ismerte kora szentimentális irodalmát és fordította is (pl. Lawrence Sterne Érzelmes utazását), Goethe és a német klasszika gyakorolta rá a legnagyobb hatást, s ízlése alapvetően klasszicista volt. Világpolgárnak vallotta magát, hitt az értelem változatlan törvényeiben. A fordítást fontosabbnak tartotta az eredeti alkotásnál. A „fentebb stíl”-hez próbálta igazítani a maga és mások nyelvét. Csokonait ugyan nem sikerült elképzeléseinek megnyernie, de Berzsenyit [A kép megjelenítése] valamennyire igen. (Igaz, gyakori a vita közöttük - Kölcsey [A kép megjelenítése] 1817-es kritikái Csokonairól és Berzsenyiről részben Kazinczy elfogultságait tükrözik.)

Kazinczy vezető szerepet játszott a magyar nyelv művelését, továbbfejlesztését célzó nyelvújító mozgalomban is. A nyelvújítási harcot (1813-1819) az ő epigrammagyűjteménye (Tövisek és Virágok, 1811) indította el, amelyben megtámadta (mások mellett) a szerinte önkritikus javításokra, illetve rossz művei elhagyására képtelen Kisfaludy Sándort is. A Vitkovics Mihályhoz írt szatirikus költői levelében urbánus fölénnyel gúnyolta ki a Szatmár megyei provinciális nemesi irodalmár típusát, Hőgyészi Hőgyész Mátét, amiért Szatmár megye rendjei hajszát indítottak ellene. 1813-ban jelent meg a Mondolat, amely a túlzó nyelvújító álláspontot kívánta nevetségessé tenni, s megfricskázta Kazinczyt és Berzsenyit is. Kölcsey Ferenc és Szemere Pál (1785-1861) írtak rá választ, hasonlóképp éles hangnemben (Felelet a Mondolatra, 1815).

De még a Kazinczyhoz legközelebb álló Kölcsey [A kép megjelenítése] is eltávolodott 1817-ben mestere felfogásától, amikor Herder hatására elfogadta a nyelv sajátos természetének föltételezését, sőt a zsenikultusz szellemében eredeti műveket követelt. A Mondolat-vitát végül Kazinczy kompromisszumos tanulmánya zárta (Ortológus és neológus nálunk és más nemzeteknél, 1819), amely történeti távlatba helyezte, így próbálva igazolni a magyar nyelvet alapvetően gazdagító és Európához felzárkóztató nyelvújító mozgalmat, ugyanakkor elismerte a másik tábor némely igazságát is, mindenekelőtt a nyelvi hagyományok fontosságát.

Kazinczy és Kölcsey ellentétét még inkább elmélyítette az ún. „iliászi pör” (1823-1826), irodalomtörténetünk első plágiumpere. Kölcsey lefordította az Iliász néhány részletét, s az 1810-es évek derekán elküldte Kazinczynak, ő pedig továbbadta Vályi Nagy Ferenc sárospataki tanárnak (1765-1820), aki maga is az Iliász fordításán dolgozott. Vályi sokat átvett Kölcsey fordításából, de amikor publikálta, nem tüntette föl ezt. Kölcsey plágiummal vádolta, Kazinczy pedig védelmébe vette Vályit. Míg ő a kölcsönzés, az átvétel jogát hangoztatta, Szemere és Kölcsey (közös válaszukban) az eredetiség elvét, az írói tulajdonjogot. Élete utolsó éveiben Kazinczynak már a romantikus nemzedék - Bajza József, [A kép megjelenítése] Toldy Ferenc [A kép megjelenítése] - kritikájával kellett szembesülnie (a „Coinversations-Lexikon-pör”, 1830, a „Pyrker-vita”, 1830-1834).

A klasszicista eszmény ellenében elsőként Ányos Pál és Dayka Gábor (1769-1796) költészete, valamint Kármán József (1769-1795) prózája képviselte az érzékenység nevében föllépő szentimentalista irodalmat. A Fanni hagyományai című elbeszélő művével (1794) Kármán nemcsak a magyar regény egyik megteremtője, hanem abban is úttörő, hogy a napló- és levélforma együttes alkalmazásával példát mutat a szereplők belső lélekállapotának ábrázolására. Kazinczyval összekülönbözve Kármán új folyóiratot alapított: az Urániát (1794), s a Bessenyei utáni nemzedék legkiválóbb értekezőjeként önálló tervezetet készített Magyarország polgárosítására. Ám valamennyien meghaltak fiatalon, s így a Kazinczy ízlésének megfelelő klasszicista irányzat vált uralkodóvá.

A századforduló Csokonai és Berzsenyi után legjelentősebb költője, Kisfaludy Sándor (1772-1844) is Kazinczy ellenzékéhez, a szentimentalista irányzathoz tartozott, és bár népszerű volt, nem szerveződött köré irodalmi tábor. A Himfy szerelmei első részeként közreadott A kesergő szerelem című műve (1801) nemcsak azzal hozott újat, hogy nálunk ismeretlen műfajt teremtett: a dalciklust, hanem azzal is, hogy az első egészében megszerkesztett magyar verseskötet.

A századforduló három legkiemelkedőbb alkotója - Csokonai Vitéz Mihály, Berzsenyi Dániel és Katona József - egyaránt az irodalmi élet peremén kezdte (és részben ott is fejezte be) művészi pályáját.

CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY (1773-1805) [A kép megjelenítése] a népiesség iránt fogékony debreceni felvilágosodás neveltje volt, akinek baráti köréből a rendkívül népszerű Lúdas Matyit (1805) [A kép megjelenítése] író Fazekas Mihály (1766-1828) emelhető ki. Csokonai azonban messze túlnőtt környezetén, s a magyar felvilágosodás egész addigi fejlődését összegezte. Költészete a klasszicizmustól fejlődött az érzékenység irányába, s az irodalmunkban oly ritka rokokó stílus sem volt idegen tőle. „Köztes” stílustörténeti helyzetét jól reprezentálhatja A Magánossághoz című költeménye (1798), amelyben klasszicista jellegű az érvelés és az allegorikus megszólítás, ugyanakkor szentimentalista módon fölértékeli az érzelmeket, a költői teremtés hatalmáról pedig (az angol Youngtól származó) új, a romantikát előlegező felfogásban szól.

Csokonai nagy gondolati költeményei (Az estve, Konstancinápoly, 1794) a felvilágosodás eszméinek igen tömör foglalatai. Előszeretettel fordul a természethez, a szentimentális ember végső menedékéhez, ahogy mestere, Rousseau is tette. A természet a tulajdont és megosztottságot nem ismerő teljességet jelenti számára, amiből az ember értelmetlenül rekesztette ki magát.

Csokonai egyben az irodalmi népiesség előfutára is: ő írta a magyar műköltészet első népies helyzetdalát (Estve jött a parancsolat..., 1791) és töredékben maradt színjátéka, A méla Tempefői vagy Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon (1793) első felvonásából ismerjük az egyik első hitelesen lejegyzett tündérmesét. Igaz, az eredeti koncepció szerint a cigány (!) fűtő, Szuszmir szájába adott mese az alantas, parlagi irodalmat képviseli, s méltán vált ki ellenérzést a nagyobbik lány, az érett, művelt és a klasszicizmus emelkedett stíluseszményével azonosuló Rozáliából. Később azonban módosult Csokonai felfogása, gyűjteni kezdte a népdalokat, az Anakreoni dalok című verseskönyvéhez (1803) írt jegyzeteiben pedig egyenesen azt tanácsolja magyarul író költőtársainak, hogy ne csak a külföldi írókat olvassák, hanem keressék fel „a rabotázó [robotoló] együgyű magyart az ő erdeiben”, és hallgassák figyelemmel „a danoló falusi leányt és a jámbor puttonost”.

Csokonai a debreceni református kollégium éltanulója volt, akit föltehetően politikai okból kicsaptak, s ettől fogva egész élete kilátástalan küzdelmekben telt el, hogy megkapaszkodjék valamiben. Magányának átmeneti feloldása, majd betetőzése egy gazdag komáromi kereskedő lánya, Vajda Júlia [A kép megjelenítése] iránt érzett szerelme, illetve házassági terve meghiúsulása. A Júliához írt Lilla-versek (mindenekelőtt az 1803-ban írt A Reményhez) lettek utóbb Csokonai legnépszerűbb költeményei. Lilla elvesztése nem csupán a polgári életbe való beilleszkedésének kudarcát jelentette Csokonai számára, hanem a megálmodott, egyedül méltónak érzett, nagymértékben idealizált emberi kapcsolat megvalósításának lehetetlenségét is.

Mintegy sorsának tanulságát előlegezte a Méla Tempefői alcíme. Bár alkalmanként elnyerte kultúrapártoló főurak - így a könyvtáralapító Széchényi Ferenc gróf (1754-1820) [A kép megjelenítése] - támogatását, a főúri mecenatúra már apadóban volt, a polgári közönség viszont még túl kisszámú ahhoz, hogy csak az irodalomból meg lehessen élni. „Mázolásai” (rokokója) és „vastagságai” (nyerseségei, népiessége) miatt elmarasztalta Kazinczy, [A kép megjelenítése] s az ő tekintélye, valamint Kölcsey [A kép megjelenítése] szigorú bírálata (1817) két évtizedre kirekesztették költészetét az irodalmi köztudatból.

A korszak legnagyobb költője, BERZSENYI DÁNIEL (1776-1836) [A kép megjelenítése] még tovább lépett: a romantikának vált legfőbb magyar elődjévé. Költészetében csaknem kezdettől sajátos kettősség érvényesül: kötöttségnek és szabadságnak - a konkrét helyzetekhez, alkalmakhoz kapcsolódó reflexiónak és a tekintetét magasra emelő ember meditációjának - kettőssége. Kedves gondolataihoz szívesen tért vissza: első, „Romlásnak indult, hajdan erős Magyar” kezdetű ódáját 1796 körül írta, ám végleges formába csak 1810-ben öntötte (A Magyarokhoz). A fennkölt óda műfajában (A tizennyolcadik század, 1800, A Felkölt Nemességhez, 1805) hamar maga mögött hagyta Virág Benedeket (1754?-1830), a kor legünnepeltebb ódaköltőjét.

Míg klasszicista költőként kiegyensúlyozottnak látja-láttatja a kort, az érzékenység költőjeként feloldhatatlan hiányérzet nyugtalanítja. [A kép megjelenítése] Magány és mulandóság az elégikus Berzsenyi két alapélménye; az ódák pátoszát rezignáció váltja fel (A közelítő tél, Levéltöredék barátnémhoz, 1804 és 1808 között). Világképének átalakulása együtt jár a versszerkezet megváltozásával: a költemény már nem erkölcsi tanulsággal ér véget, hanem hasonlattal, s így a befejezés nyitott.

A magának verselgető Berzsenyit idővel fölfedezték, Kazinczy bevezette az irodalmi életbe, s ennek hatására kevésbé jelentős klasszicista episztolákat kezdett írni. Művészi elbizonytalanodását végképp fölerősítette Kölcsey Ferenc [A kép megjelenítése] szigorú bírálata (1817), amelyre írt válaszát éveken át érlelte. Irodalomszemléletében csaknem hősiesen tartott ki a romantika által túlhaladottnak ítélt klasszicista szépségeszmény mellett.

Nem csak Csokonai és Berzsenyi példája mutatja az irányzatok egymásba érését. A következő nemzedék írói közül Katona József még jórészt az érzékenység irodalmából merített ösztönzést, Kölcsey Ferenc [A kép megjelenítése] pedig előbb Csokonai, majd Kazinczy tanítványa lett, s míg verseiben a szentimentalizmus sajátos átértelmezésére vállalkozott, értekezőként a klasszicista elvek alapján járt el. Csak a napló- és levélíró (majd később értekező) Széchenyi István grófról [A kép megjelenítése] mondható el, hogy már a tízes években egyértelműen a romantika híve.

KATONA JÓZSEF (1791-1830) teljesen kívül rekedt az irodalmi életen. A Csokonaiéhoz hasonló tapasztalatokat tükröző tanulmánya (Mi az oka, hogy Magyarországban a játékszíni költőmesterség lábra nem tud kapni?, 1822) Kazinczy és Kölcsey ellenszenvét váltotta ki. Az Erdélyi Múzeum 1814-ben meghirdetett pályázatára írt és a székesfehérvári társulat számára 1819-ben átdolgozott Bánk bán, [A kép megjelenítése] az első és egyetlen kiemelkedő 19. századi drámánk pedig visszhangtalan maradt. (A cenzor végül nem engedélyezte a fehérváriak előadását, csak a szöveg megjelentetését.) Katona csalódottan fordított hátat az irodalomnak és visszament szülővárosába, Kecskemétre főügyésznek. Művét csak a negyvenes években kezdték érdeme szerint méltatni. 1848. március 15-én a Bánk bán előadásával ünnepelt a forradalom, 1861 óta Erkel Ferenc (1810-1893) [A kép megjelenítése] zenéjével operaváltozatát is sikerrel játsszák.

A Bánk bán [A kép megjelenítése] egyszerre politikai és szerelmi dráma; címszereplőjét nádori méltóságában és férji becsületében egyaránt sérelem éri az udvart a király távollétében megszálló s a magyarokat kiszipolyozó és lenéző merániak (a királyné és rokonsága) részéről. Az alaphelyzet igen egyszerű - a tulajdonképpeni bonyodalmat Bánk bán habitusa okozza, amely inkább hasonlít költőére, mint államférfiéra, s a német Sturm und Drang irányzat érzékeny hőseihez áll közel. Az I. szakasz (felvonás) végén elmondott nagy monológja szerint nem nagyúrként, hanem „puszta lélekként” akar küzdeni. A magyarok és az „idegenek” között feszülő ellentét is árnyaltabb bemutatást kap, mert nemcsak az uralkodni vágyó és cselszövő merániak idegenek, hanem a sorsüldözött, szétszórt bojóthiak (Mikhál, Simon és Melinda) is, akiknek hányatott élete figyelmeztető példa lehetne a magyarok számára.

Vissza [Előszó]
Vissza [A felvilágosodástól a romantikáig (1780-1849 )]
Tovább [Reformkor és szabadságharc (1825-1849)]
Tovább [A romantikától az avantgárdig (1849-1919)]