A FELVILÁGOSODÁSTÓL A ROMANTIKÁIG (1780-1849) Vissza [Előszó] Tovább [Századvég, századelő (1780-1825)] Tovább [Reformkor és szabadságharc (1825-1849)] Tovább [A romantikától az avantgárdig (1849-1919)] A modern irodalom kezdete Kelet-Európa legtöbb országában a 19. század elejére-közepére esik, s csaknem mindenütt nyelvújítási mozgalom vezeti be. A térségben az orosz kivételével egyetlen nép sem rendelkezett saját, önálló állammal. A gazdasági-társadalmi fejlődés megkésettsége és a függetlenség hiánya következtében alapvetően módosult a Nyugatról importált és egymásba érő felvilágosodás és romantika eszméinek jelentése. Errefelé nem a szabad személyiség, hanem a nemzeti közösség kialakítása volt a cél, s ennek perspektívájából másfajta értelmet nyert az irodalom, amelynek művelése elsősorban hazafias tettnek számított. Az irodalmat a nemzet ébresztőjének, tanítójának és lelkiismeretének tekintette a közvélemény-formáló nemesi értelmiség. A költőtől azt várták, hogy néptribun, vezér, politikus is legyen egy személyben. A század első évtizedeiben jöttek létre a magyar irodalmi élet keretei. A klasszicista utánzás- és a szentimentális eredetiség-program kettősségében alkottak a századforduló-századelő nemzedékei. A legjelentősebbek, Csokonai Vitéz Mihály és Berzsenyi Dániel költészete a heterogén stílusrétegek következtében egyszerre hat kevertnek és összetettnek. Nem lehet eléggé becsülni a szentimentalizmus újító szerepét, ha arra gondolunk, hogy olyan nagyságrendű művek reprezentálják, mint Katona József Bánk bán című tragédiája (1814/19) , Eötvös József A karthausi című regénye (1839) és - részben - Petőfi Sándor komor atmoszférájú elbeszélő költeménye, Az apostol (1848). A reformkorban vált az irodalmi élet központjává Pest. A fölerősödő politikai küzdelem hatására (illetve részben annak ellenében) fokozatosan bővült az irodalom közönsége. Már a kortárs értekezők, Toldy Ferenc és Erdélyi János felismerték, hogy irodalmunk a magyar romantika legnagyobb alakjának, Vörösmarty Mihálynak költészetével lett nemzetközi mércével is jelentős. A magát önálló irányzattá kinövő népiesség meghódította az egész országot, s ennek köszönhető Petőfi népies helyzetdalainak, életképeinek és Arany János Toldijának (1846) korábban elképzelhetetlen méretű sikere. 1848. március 15-e nemcsak a reformkori erőfeszítések igazolása és megkoronázása volt, hanem az új irodalom személyes megdicsőülése is: Petőfi Nemzeti dala a 12 pont mellett a népakarat legfontosabb kifejezője. Vissza [Előszó] Tovább [Századvég, századelő (1780-1825)] Tovább [Reformkor és szabadságharc (1825-1849)] Tovább [A romantikától az avantgárdig (1849-1919)]