Varga Virág: Sehrezád apokrif meséi

Tartalomjegyzék

Előszó

P. Bloom, jelen kézirat közrebocsátója vagyok, tudományos főmunkatárs és főiskolai tanár. Bár számos kézirat kiadásának részese voltam, soha nem gondoltam, hogy egykor saját kéziratom sajtó alá rendezője, szöveggondozója leszek. Egy nap ugyanis méretes csomag érkezett hozzám, aminek keményfedelű tetején ismeretlen, arab származású hölgy, Zuleikha Jamilah volt feladóként feltűntetve, s a küldeményhez pedig egy mind nyelvileg , mind stilisztikailag hibátlannak tűnő levél volt mellékelve, melyben közli a feladó, hogy halálom után családomnak hagyatékként szánt írásaimat eltulajdonította, s ha nem szeretném, hogy ezekről a nagyobb és szélesebb közvélemény is értesüljön, akkor azonmód váljak el mostani feleségemtől, életemben azonban további változtatást nem tart szükségesnek eszközölni. Ez úton is szeretném felhívni Zuleikha asszony figyelmét, hogy semminemű átalakítást nem tervezek életem menetében, azt meg egyenesen felháborodva vettem tudomásul, hogy önéletrajzi ihletésű írásomat lehetetlen fellelni otthonomban. Nem tudom, mi késztette erre az elhatározásra a hölgyet, de megelőzvén, hogy a kiszabott feltételnek, s ekképpen a zsarolásnak engedve eleget tegyek, inkább saját önszántamból jutottam arra az elhatározásra - annak minden kockázatát kalkulálva -, hogy keressek a célból egy kiadót, hogy fogalmazványom könyv alakot nyerjen..

Ebben a cselekedetemben megerősített az a tény is, hogy bár Zuleikha asszony jónéhány elemét felhasználta írásomnak, azt nem valósághűen tette, mintha egy filológus különböző pszichológiai hatásoknak engedve a ’kel’ és a ’kell’ szót egy eredeti kézirat olvasásakor a lejegyzésénél felcserélné, vagy példának okáért egy középkori másoló a ’török tőrök’ helyett ’török törők’-et írna. Önök is láthatják az említett példákon szemléltetve, mennyire fontos az írás - különös tekintettel a tudomány - területén a megalapozottság, s ha tényirodalomba ártja magát a hölgy, legalább viselkedjék úgy, mint egy adatközlő, s ne törjön irodalmi babérokra egyúttal. Mindenekelőtt ugyanis le kell szögeznem, hogy a legtöbb eseményt, bizonyítható mozzanatot a szerző elferdítette írása során, hogy becsületsértési pert indítanék ellene, ha ezt saját nevemen, vagy személyemet pontosan megnevezve akarta volna nyilvánosságra hozni, abban az esetben is lépéseket tennék ez ügyben, ha tudnám, kit rejt a Zuleikha Jamilah név , nem kevesebbről, hanem tudományos, pedagógusi és állampolgári hitelemről lévén szó, s őt joggal vád alá helyeznék zsarolási kísérlet és lopás bűntette miatt. A nyomozó hatóságok azonban Királyságunk területén egyetlen ilyen nevű nőszemélyre nem akadtak, de a történtek után még két, szándékát megerősítő levelet kaptam, s mert eme vétség ellen semmilyen módszert nem tudtam érvényesíteni, úgy döntöttem, legjobb, ha megelőzöm ennek a – bocsánatukat kérve - kétes erkölcsű hölgynek valamilyen esztelen cselekedetét.

Ezenkívül felháborodásomat az is növelte, ami minden tisztességes szakembert elkötelezettségében sértene, hogy kompilációjához nem átallt egy olyan dicső remekművet, amelynek szépirodalmi és egyéb értékekeit csak napjainkban kezdenek igazán a megfelelő alázattal, érdeklődéssel az értékén kezelni, az arab irodalom gyöngyszemét, Az ezeregy éjszaka meséinek hangnemét vásári módon kölcsönözni és olyan lehetetlen minőségben adaptálva, hogy első pillantásra is meg lehet állapítani a szerző kilétét, méghozzá egy fiatal leányt vagy nőt sejdítve mögötte. Nem mondom, hogy a dilettáns irodalomnak van egyfajta olvasásra nevelő hatása, közvetítve a magas és az alacsony kultúra között, ennek az írásnak a szerkezete azonban olyan képet akarna nyújtani a szerzőről, mintha író lenne. Mérhetetlen módon felháborít, hogy ilyen termékek jelennek manapság az irodalom piacán, s magam is hányódtam a kiadás és a kézirat megsemmisítése között. Viszont úgy látom, hogy megfelelő, kompetenciát nem nélkülöző személytől származó előszó, mely segít eligazodni az olvasót abban, mi módon értelmezze annak elbeszélői struktúráit, nyelvi megformáltságát. Kétségen kívül vannak benne részletek, amelyekben felcsillan az elbeszélői tehetség, ezek azonban saját tollamból származóak, ezt ne feledjék. Olyan művelt személyek előtt, mint Önök, ez úgysem maradhatna titokban. Annyit még hozzátennék, hogy ezen irománynak létezik egy fenntartás nélkül kezelhető haszna is, mi szerint mindannyiunkban él a vágy, hogy elalvás előtt, valamint a megerőltető munka után valami pihentető, kikapcsolódást elősegítő írást vegyünk kezünkbe, amely vágyainkat beteljesítheti, amin önfeledten szórakozhatunk, ami látványosan hamis, de egy elképzelt világba repít, ahol az egyetemi tanártól a gesztenyeárusig mindenki azonosul a hősökkel, hiszen nincsenek benne sem műveltségi applikációk, sem morális imperatívuszok, s ami hiányzik korunk irodalmából, a mese iránti fogékonyság, az valóban megtalálható benne. Ha személyes érintettségemtől képes lennék eltekinteni, nyilvánvalóan én sem nélkülözném a szórakoztatás mozzanatát. Így úgy ajánlom e könyvet a kedves olvasónak, hogy a súlytalan, tét nélküli szöveg legalább váljék az Ön tiszteletreméltó fáradozásainak feledtetőjévé:

 

P. Bloom

 

Southampton, 1934. december 12.


Első éjszaka – A Fekete sah meséje

 

- Boldogságos király, élt távol földrészen egy tanító, kihez gyermeküket adták tudományok nevelésére az ottani gazdag kereskedők, hogy mi szokásban nem vagyon nálunk: az ifjú női lelkeket a betűvetés és olvasás tanítására kötelezni, pedig hát tudjuk jól, hogy a tanárok csak megrontják a női fejecskéket; hogy annak utána férj nélkül maradnak, mert ily korcs és ferde nézetekkel ki vinne nászi ágyba leányt, ki bízna annak ártatlanságában immáron, és ki akarna magának oly hálótársat, ki mindenféle illetlen könyvet elolvasván, többé nem urát szolgálja, ahogyan pedig azt maga Allah is helyeselné, hanem zavarodott fejjel mást óhajtana, mint mire sorsa kötelezte. Ezért is várom én mennyei párom, és mesémmel ezért vagyok altatni kész, hogy ne tépd le ifjú virágomnak kelyhét, őrizd meg, oly biztosan, mint ahogyan Sehrezádnak, álomhozónak neveztetnek engem. Halld meg tehát, hogy ez a férfikor derekát éppen átlépő tanárember - miután felizzott szenvedélyét sem a szűz liliomok, sem a tudós könyvekből szívott bódulat csendesíteni nem tudta - , úgy érezte, hogy ősz hajtincse már halálnak előhírnöke, miről addig csak nyöszörgő strófákban olvasott odvas fogú vénektől, végre meg kell találni egy mesét illetve a mese egészét, mert szerette az egészet mindenben: a számok és az asszonyok világában is, a párosat, teli tállal, munkát befejezetlen, könyvet olvasatlan még nem hagyott. Ó, Szezám, tárulj mesém:

 

1922. június huszonnyolcadikán, én, Leopold Howard, ki morfológiát és beszédművelést tanítok már 25 éve, életemnek több mint felét ezeknek a szigorú tudományoknak áldozván, elhatároztam, hogy mielőtt végképp becsapódik mögöttem a lét ajtaja, ami után csak romlás következik, testi és lelki impotencia, hogy kiássam az oxfordi könyvtár kézirattárában fellelhető kéziratokból Fekete sah meséjét - önszorgalomból persze: idő és hely nem adatik, hogy előadjak e témában – s innen is átérzem, hogy mily nagyon eltévesztettem kutatásaim irányát. Mint gyermek, a nevelés legnagyobb zavarát éltem át, édesapám szigorú rend szerint kormányozta volna tanulásomat, pályámat, előmenetelemet, édesanyám viszont az apai rend kijátszásával mindent engedélyezett számomra, amely atyám előtt tiltva volt. Ezzel magyarázom, hogy életem ilyen kettős kötések mentén alakult: kötelességtudatom páratlan szorgalommal párosult ifjúkoromban, mindent megtettem előrehaladásom érdekében. Ahogy azonban jöttek az évek, egyre inkább lanyhult kezdeti tudományos felbuzdulásom, maga a témaválasztásom esetleges (illetve nem általam meghatározott) volta lendületemet igencsak csökkentette, annyira, hogy elvégeztem munkámat ugyan, mintha még mindig apám állna előttem, ahogy egykor kikérdezte tőlem a fizikaleckét a Torricelli-kísérletről, én pedig biflázva a tényanyagot automatikus monotóniával értekeztem a közlekedőedényekről, azoknak méretéről és a velük együtt felhasznált folyékony halmazállapotú anyagról, későbbi életem során ugyanilyen hiteltelen, ám felettébb akkurátus módon tartottam előadást az indoeurópai, szláv és egyéb nyelvcsaládok hangzóállományáról. Hogy mikor tört fel bennem az elhatározás? Talán a könyvtárban ülve a beömlő fényviszonyok voltak rám kedvező hatással, netán egy kéziratrészlet, vagy egy, a kisasszonyok számára tartott beszédművelés tanórán következett el bennem az elhatározás… Valószínűleg. Szerettem volna valami egészen másfelé haladni tudományos munkásságomban, mint eddig, ahogy gyerekkoromban magam számára fontosabbnak tartottam ismerni a csillagképek megnevezését, holott Olaszország mezőgazdaságáról és iparáról nem tudtam volna ilyen megközelítő részletességgel beszámolni - sajnos azonban ez utóbbi volt a kötelező tananyag része. Így iparkodtam egyre kijátszani a kötelezően másra fordítandó időmet, s kezdtem bele egy egész másnemű kutatásba, méghozzá elsőként a sah meséjével, annak minden mozzanatát feltárva.

Ennyit mutatnak e témáról a hazánkban fellelhető tudományos eredmények: az anyagot 87 különböző alapszövegből állítottam össze, főszöveg nélkül valóan, mivel keltezésük meglepően egyazon időre esett, és oly tudományos paradoxon állott elő, hogy nem másolók nemzedéke hagyományozta tovább egyazon szöveg különböző verzióit, hanem mintha mind a 87-en együtt dolgozták volna ki mesém különböző aspektusait. A következőkben a 87 kézirattöredék együttese jelenik meg, aki nem hiszi el adataim pontosságát, forrásmegjelölést kérve számon rajtam, felkereshet akár személyesen is:

 

Élt Perzsiában - a Kazah hegység mellett homokdűnék között, melyek úgy hullámoznak, mint a tenger -, egy sah. Hatalma, kincsei híre befutotta még a zöld mezőket is, vadteli vidékeket: egész a latinok földjéig, sőt Bretagne-ban is őt irigyelték a páncélos királyok, s a véderődben megbújó grófok. Kútjai vízében kristályokat csapkodtak zöldúszójú halak, és nekikoccantak a kagylók; aranygyümölcsökkel teli asztalkáját Taipej legkiválóbb költője foglalta dalba, hogy az ottani nagyúrnak lefesse pár haikuban azt, mit lefesteni - lehetetlen. Nem volt elég gazdagsága, az arannyal teli folyó, mely körülölelte palotáját, hanem hatalmánál és kincseinél is – mondják - nagyobb volt bölcsessége, és igazságossága, melyet a görög történészek, államférfiak ugyancsak kancsal szemmel néztek, látva e földre hozott mennyet; az alexandriai könyvtár pergamenjei között pedig állítólag létezett feljegyzés arra nézve, honnan csöppent a földi létbe ennyi ezerjó.

Abban az időben történtek ez események, mikor gyorslábú Achilleusz végigvonszolta harci szekere mögött a hős Hektórt, s annak kicsöppent vérét éppen, hogy felnyalta a föld, nos, akkor élt Perzsiában egy sah, a Kazah hegység lábánál, neve: Edhem, ami a mi nyelvünkön, mely hajlékony, akár az íj: feketét jelent. Azért nevezték Feketének, mert az édesapja a sahnak egy szerecsen nőt választott magának szerelmi ajándékul, egy fekete rózsát, azt ölelte, körül, mint szigetet a tenger. Ijedeztek is a perzsák a szerecsen asszonytól, annak szeme fehérjétől - mi éjnek idején állítólag fehéren világolt, a perzsa ízlésnek barbár karláncaitól, nyelvétől, melyben oly sok volt a felpattanó zár-rés hang, hogy nem tudták, netán csak arra vélni, hogy a nagyasszony haragot tart vélük. Ezért az ifjú sah kezdetben mindig hontalannak érezte magát, s távoli dobpergésként érezte Afrika hívását, éjjelenként a Nílus deltáján úszott álmában fölfelé, vissza az eredethez. Meg is járta Afrikát, ahol csak a ’Perzsiai’-ként emlegették, s honnélkülinek érezve magát már ott is, elhatározta, hogy e tapasztalás után, mi nyílként fúródott szívébe, Perzsiának veszi útját megint, s amely elhatározásában egy törzsi háború kitörte is megerősítette. „Hát egész világ lesz birtokom!” – súgta titkárának a sah, mikor aranyláncos bokáját partra kivetette hajójából megint [a titoknoki feljegyzés hiteles másolatát erről meg is találtam egy szentpétervári fiókkönyvtárban – a szerző]. Apjának halála utána a sahban - kit annak szülei fegyelemmel neveltek és a szeretetlenség látszatával, hogy jó katona, s rettentő csatákban formázzon harci szekerén istentszégyenítő harcost, s vágtató harci ménjeinek lábikrájánál csak hosszúívű combja legyen nem evilágból valóan törhetetlen és rugalmas - mégis, nos a gyászszekér mellett, a gyászkendőjébe burkolózván, hamumosta arccal mégis feltört benne a kívánság, hogy lerombolja mindazon belső gátakat, melyet az atyai szitok beléépített. Ezért elment öreg tanítójához, Gabenhez, kiről úgy tudta egész Perzsia, szkarabeuszok lábának utolsó ízéből is meg tudja mondani, mit hoz el, mit ejt előnkbe a szárnyas istenség, jövőnek madara, Istar, s a következő párbeszédet egy arab történetíró rekonstruálta (a 87 szerzők egyike) egy lángnyalta fóliánsból, amit megint csak állítólag egy koldustól vett 10 dénárért, s amit a tengődő szerencsétlen balzsamokba mártva fekélyei elfedésére használt:

 

- Eljöttem hozzád, kihez titokban, kerülő utakon, titkos ajtókon általjőve palotánknak zegzugos folyosóin, mely több elágazót rejtettek, mint az emberi szívek, jutottam mindig, atyai tilalom ellenére, hogy bölcs kormányzásról, s távoli fejedelmek s udvari emberek praktikáiról tanuljak, s kritikusan vizsgáljam felül veled nézeteiket, mert az éhezőnek is kell a falat kenyér, mert jó volt egyszerűségével az udvari nasszurbán, de a királyi lakoma a tudás asztalánál becsesebb. Ott helyet foglalni kiváltság. Mikor pedig felperdült a napkorong az égre, az áldó istenség, kinek sugarai tenyérben végződnek, méteres kürtökkel próbáltam meg útmutatásaid nyomán meg játszani, mik hatalmas méretük ellenére oly hangot is képesek voltak kiadni, ahogyan egy apró búbosbanka szerelmét kifecsegi.

Gyarmatommá tenni az egész világot jöttem, én, az otthontalan, belakni akarom, mi az egeket nem sérti: a földet.

- Hogy kezdenél hozzá? - kérdezte a bölcsek bölcse, miközben végigsimította szakállát, mely úgy ágazott el állából, akár a fa gyökere a föld alatt.

- Hát nem azért mondanak bölcsebbnek Merlinnél, félelmetesebbnek Transsylvánia grófjánál, kertedben nem azért termesztesz ezerjófűt, pipacsvirágú álomhozót, melyből álomtej csorgadoz késed hasítása nyomán, könyvedre nem ezért vágyakozik Prospero, szigetvilágok királya, mert te mindent mértani számítás szerint valón tudsz; és mégis, mintha maga egy égi dzsinn lehelte volna csak oda?

A tanító erre egy háromszöget rajzolt a földre egy letört nyírfaággal, mitől felsajdult egy homokbucka háta. És így szólt:

- A világot? Egy világot kell teremteni ahhoz, hogy a világ tied legyen legelébb – és felizzottak a vándortörzsek kóbortüzei a távolban s egy tevekaraván kígyózott tova, amiről a sahnak egyik gyerekkori játéka, egy papírkígyó villant fel emlékei halmai között.

- Hogy teremtsek világot? Hol van annyi vályog, kötőanyag, isteneink művét nem remekelhetem túl. Égig építeni tornyot, hogy haragjukat vívjam ki? Bolond vagy te, féleszű, hiába mondanak ’Sokatlátó’- nak. Felnővén csak egy töpörödött, aszalttenyerű apókát látok. Ifjúkoromban hályog ült szememen, megtévesztve beszédeddel, mi úgy fedi el a valóságot, mint erődöm fala palotámat. Ily egyszerű kérdésre előbb kapnék választ a teherhordó öszvérhajcsároktól, mint tőled.

- Nos…- és elgondolkozva húzta összébb magán a kendőt a bölcs – mindenki a maga választotta utat járja be, és mindenki abból épít, ami a keze ügyébe esik. Ami a legközelebb van önmagához, ám azt alaposan ismerni kellene. De hát egy ilyen apóka, kinek keze helyett keselyűkörmök nőnek, egy ilyen féleszű bolond neked mit tudna…

 

….és itt a kézirat megszakadt. El kell mondanom, hogy bolgárországi utazásaim során, egy fogadó ivójában, miként mesélte tovább egy grádistyei horvát, Trivulzió, ennek a történetnek a folytatását, amit ő is dédapjától hallott még, aki Rijekában volt csaposlegény egy időre, ezért az ottani matrózoktól sok csodás elbeszélést begyűjthetett. Bár a füzet elveszett, amibe a gondos csaplároslegény feljegyezte számadása mellé a hallottakat is, gyermekkorában az unoka belőle tanulta meg a betűolvasást is, ezért a dédapa szavai mélyen belevésődtek a gyermek tudatába, olyannyira, hogy azok felnőttként sem hullhattak ki agyának rostáján. Azt beszélte, hogy a sah miután eltávozott egykoron szeretett tanítójától; nagy dúlást végzett a palotában, leszakította a kényelméül felfűzött fátylakat, melyek a pihenés óráján védték őt a repdeső vérszívóktól, összehasogatta trónjának kárpitját, mit állítólag még dédapja kapott egy indiai királytól nászajándékul, pincébe hordatta az elődök dicsőségét hirdető oszlopokat, melyekre rávésték a csatákban perzsakéz által lemészároltak nevét, és egy szolgával meg is számláltatta elébb, hány lelket fognak ősei a túlvilágon uralni, hány egyiptomit döftek át rézlándzsával, hány mélyszínű etiópot kaszaboltak le harciszekereknek aranyküllői, hányat döfött át rövidpengéjű kard a közelharcban, s miután előszámláltatta e túlvilági adót, melyet ősei az isteneknek küldtek áldozat gyanánt, maguknak pediglen rabszolgául, ennek utána, mely eredményt jelentettek neki, elhatározta, hogy ő több fej birtokosa lészen a földön, mint ők odaát, és ezért bezárkózott hálójába, mely csupasz volt már, mert hitte a sah, hogy csak dísztelen falakra vetítheti ki igazán álmát a földi birodalomról, három napig nem vett magához sem ételt, sem italt, csak egy nagy szöges vaskorbácsot, mert erősen hitte, hogy a változás mindig fájdalommal jár, és ha tétován elkalandozott figyelme a célról, vagy – ahogy az álom pillangója szemére ült volna – megkorbácsolta magát, mert hitte megint csak, hogy a megvilágosodás közel van, de csak kavargó hadi lármát hallott olykor a fülébe zengeni, s nem tudta világot jobbra induljon el hódítani vagy balra. Keresztény jelvényeket látott meggyalázni, páncélokat mit az ő kőhajító gépe zúzott darabokra, majd keltákat célzott íja, elszántabbakat, vadabbakat és oktalanabbakat mint Hannibál elefántjai Háromszor perdült fel az égre a sárga rézkorong, a nap, és háromszor hullott alá, de a sahnak biztos jel nem rajzolódik ki a csupasz falra, csak véráztatta köntöse foszlott le róla, s miután kilépett hálójából, vérpocsolyák támadtak, mintha csak a földből szivárogtak volna elő, lépte nyomában. Akkor a sah megfürdött drágakövekkel kivert medencéjében, hegyi patakok táplálta kristályvízben, mit szolgák fűtöttek gondosan alulról; kaftánt öltött magára, Kirgíziából hozatott mósuszillatút, alája kerubok szőtte finom gyolcsot, vadat és halat, mi szemszájnak ingere, azt vett magához, majd visszatérvén ezúttal már erősen feldíszített szobájába, mely oly drága és titokzatos mintákkal átszőtt szőnyegekkel volt kibélelve, amilyenek nem találtok a Bazárban, sem kereskedők féltve őrzött magángyűjteményében, mert ezeket a szőnyegeket negyven évig csomózta hatvan szőnyegkészítő még a sah édesapja életében, s kiket a szőnyegek elkészítésekor rögvest élve eltemettek, s szájukat is összevarrták, hogy ne mondhassák el a túlvilágon a szőnyegek mintáinak titkait. Nos, ebbe a szőnyegekkel felékesített szobába lépett be a sah, magával hozva tárkonyos kappant, és töltött fürjeket, bort, mi lassan csorgott végig kelyhének oldalán, mintha nem is bor, de akácméz lenne. De ami legnagyobb ékessége volt e szobának: a szoba közepén álló ópiumpipa, fehérarany tartóban és gyémánt szipkával, mert az gondolta a sah, hogy a mákgőzös tudatállapotban majd szeme egy másik világba kacsintva megpillantja a jelet, és ellopja birodalmak harci titkait, átváltozván beleshet távoli birodalmak titkos térképeibe, s meglátja a véderők leggyengébb hibáit. (Itt ne kívánjátok tőlem leírni, hogy mit látott a sah, mert egyrészt a grádistyei horvát is egészen ittas volt ahhoz, hogy különbséget tegyen a nagyapa naplójegyzetei és saját delíriumos képzetei között, másrészt olvassatok olyan szerzőket, akik jobban értékelték ezt témának, mint kicsinységem). Szóval, három éjjel jött fel a hold, és három éjjel illant el, melyről tudják az osztjákok is, hogy pofájában egy nyúl készített fészket, s ezért olyan változó, mert a nyúl mindig újraalkotja, szétkaparja hátsó lábaival. A negyedik nap reggelén kijött a sah, pupilláját szélesre húzottan, és csak az ő szemei által látható élőlényeket kergetve el maga körül, hisz az ő fantáziája vetítette ki, de mert a sah erős jellem volt, elküldte őket egy mozdulattal, hogy vissza soha ne térjenek. A jelet mégsem találta meg, amiért szörnyű búskomorságba esett. Aztán visszatért hálószobájába, ami már nem volt sem díszes, sem kietlen, hanem olyan volt, mint annak előtte: díszes és dísztelen, volt-ízlésének éppen megfelelő. Ült az ágyán, fejét előrehorgasztva, lábai lelógatva…ült csak…és így ült három nap, három éjjel, míg egy királykobra – nem tudni honnan e jól átkutatott és megtisztított szobában, melyik éjjeli bútorzatból – előcsusszant, és a sah szeme közé nézett. Fekete nem hiába volt félig Afrika-szülötte, nem félte ő még a királykobrát sem, hiszen fejére tiporva egyetlen mozdulatával az ágyon, mellette fekvő jatagánjával lehasíthatta volna a tekergő lény csúcsdíszét, koponyáját, de megszédítette a kígyó foltos bőre. Királyi vért ontani kedve nem volt. Mindketten bűvöletbe estek, mindketten győzni akartak; de támadó kedvük csak olyan volt, mit végsőkig tartogat az, ki veszélybe kerül. „Legyőzöm így is azt a kobrát – gondolta merészen Fekete sah -, hogy nyerhetek birodalmakat, ha még egyetlen kobrának sem tudok parancsolni, csak apámtól örökölt kardommal.” Elkezdett a kobrához beszélni, oly szomorúsággal és nyugalommal telt mélyzöngével, hogy a kobra összekuporodott a sah lába elé, és megadóan fejét a sah lába előtti kövezetre helyezte. Fekete sah csak bámulta a kezessé lett állatot, érezte megszelídült lelke nyugalomra tér. „Minden lélek nyugalomra vágyik, én nem nagytérségű birodalmakat jöttem hódítani, hanem elég a lelkek fölött uralkodnom, a lelkek birodalma majd meghozza földi nyereségem is – s ezzel egyetlen csapással a bronzkorsóval szétzúzta a csodálatos állat királyi fejét – oktalan állat, elnyertem lelkedet így, amúgy csak tested fölött arathattam volna győzelmet.”

 

Miután a grádistyei horvát az alkoholos állapotnak arra a fokára jutott ekkoron, hogy onnan csak lefelé bucskázik az ember, és párnaként már az asztal sarkát is szívesen elfogadja, magára hagytam őt, hogy elbeszélését reggel újult erővel folytathassa, ezért magam is nyugovóra tértem, elővigyázatlan, mert másnap csak a fogadósnak búcsúzóul átadott levél várt, amelyben az állt, hogy híreket kapott, mik szerint az arab tudós által rekonstruált mese következő fejezete a sztambuli székesegyház bronzpajzsa mögött elrejtett címen található meg. Sztambulba érve el is indultam a külváros felé, miközben a halászbárkákban sütött hal illata úgy kúszott utánam, ahogyan egykoron a királykobra mozoghatott besurranva a palota kövén. Mindig élvezetemet leltem a kis utcákat járni, még gyerekkorom csavargópajtásával el is neveztük „sikátorozásnak”, aminek tétje az volt, hogy az őslakó tér ki avagy mi az útból. Persze mindez Velencében történt, de Sztambul külvárosában sikátorozni, érett fejjel, mikor már saját árnyékunk elől is kitérnék, akkor már tudjuk, mi veszély, és mi a tét: ott sikátorozni csak egy olyan elvetemült, kezdő mesearcheológus volt képes, mint én. De hiába készített fészket bennem a félelem, a megadott címen egy csak egy Benoir nevű francia attasé fogadott, aki ezt a házat csupán kitartottja számára bérelte, s maga a ház sem volt belül titokzatos, hanem egy osztrák tervező által kialakítva, aki mindent a funkcionalitásnak rendelt alá, s az élvezet tárgya pedig egy 13 éves török kislány volt, akinek a fényképe a nappaliban függött. Nem titkolta a szenvedélyét az attasé (csupán családja és felettesei előtt); legalábbis ezen euoropéer ízlésnek is tán megfelelő lakban, ezért olybá tűnt számomra, mintha valamilyen vidéki polgármester kúriájában járnék, valahol Erdélyben, ahol minden a lehető legtisztességesb módon történik – így a nevelés maga is, hiszen a fotográfián a lány az iskoláslányok matrózblúzát viselte. S a díjtól, amely szűk pénztárcámat még jobban meglapította volna, tartanom nem kellett volna, hisz az attasé örömmel adta át nekem azzal a feltétellel, hogy kutatási eredményeim egészéről számot fogok adni mielőbb (persze a legnagyobb titoktartás mellett), mellém adott egy kísérőt, s amikoron újra a Boszporusz egyik oldaláról tekintettem át a másik földrészre, lélegeztem fel, s azonnal beleolvastam az arab szerző meséjébe, ami imígyen szólt:

 

Kijött a palota elébe Fekete sah, és katonái kordona mögött odagyűlt egész városnépe, hogy egyetlen lélegzetvételbe olvadjon össze leheletük, hogy mint kavicsos út dermedjenek egyénként, s álljanak össze megint. És elsötétedett a nap, mintha soha nem lett volna, és lett újra világosság, és ezen földrajzi jelenségekből (melyet a perzsa tudósok is már leírhatónak véltek, de a köznép előtt rejtély volt a bolygóknak állása), tudni vélték, hogy elkövetkezett a változásnak ideje, hogy a sah apját is túlszárnyaló műbe kezd, mely ércnél maradandóbb, maradandóbb szürkével futtatott márványnál is. Három szelídített oroszlán haladt póráz-vezetetten a sah előtt, kétoldalt pedig gólemként magasodó, tarfejű harcosok kísérték kihegyezett lándzsákkal, melyeknek hossza vagy három méter; és kisétált ekképpen a palota emelvényére, s szava megtörte a csendet:

- Én – mondta, amit minden megszólalás előtt mindig odaértünk, de csak kivételesnek gondolt személyek hangsúlyozzák, tán akkor is többes számban -, Perzsia uralkodója, ki születésem jogán vagyok rokon isteneitekkel, én a világot hódítani jöttem el, hiszen ezt kívánja az államérdek, s ez a kívánságotok is, jól tudom - az államérdek, tanultam ifjúkoromban kilenszázkilencvenkilenc csatában -, mindig összefügg a tiétekkel is.

Erre üdvrivalgásban tört ki a nép, már látták maguk előtt a megcsonkított, megnyúzott hullákat, a lándzsára tűzött fejeket; raktáraik kaptáraiba begyűjteni aranyat, mirhát, tömjént, ezerjót; s az ellenség asszonyait megbecsteleníteni, csecsemőjüket kardélre hányva feléjük tartani, míg ők eljutnak az élvezetük csúcsára; szüzeket rabnőül hajtva, ki egyszerre légyen kiszolgáltatva az ők, s feleségeik kegyének, holmi rongyként, akikkel akkor mossák, mosatják fel a kövezetet, mikor csak kedvük nyílik rá, mert alkalom az mindig kéznél.

- A birodalom azonban nem vér által fog eljőni – folytatta a sah a beszédet -, nem kivont kardok által, nem felkoncolt, felnyitott hasú hullákon lépdelhetünk fel az égig, nem lótaposta tetemek, holt lelkek uralkodója akarok lenni, hanem orvosolni akarom a világot, s birodalmam lészen rajtatok, nagyobb leszek, hírem tovább marad emlékjelül a világnak, mint a zsidó fattyúnak, ki azt gondolta, hogy megváltani világot csak halálnak halálával képes, mit gondolt ő függve, hát hogy hagyhatta őt egyedül atyja? Én vagyok az Utatok, az Igazság, az Élet…én vagyok maga, ki meggyógyítja a világot, hogy…És…- de itt félbeszakította a tömeg, aki vért szimatolt a levegőben, és cimpájuk már a csataterek bűzét szaglászta mohón, s nyáluk csorgott más népek étkei, italai után, s más nemzetségű lányokat vágytak gyakni, mások vagyonát felzabálni…Nem, ez lehetetlen, hogy felpörgött vérüket ne csillapítsa halálkiáltás, lehetetlen, hogy békét kívánjon a sah, ez a gyáva, ez az idegen asszonynak hordaléka, bizton tőle örökölte, s lehet, hogy a szerecsen asszony bujálkodása eredménye mindez, mert csak és csupán sast nemzenének a sasok. És felzúdult a tömeg, feltámadott mint tenger, a vész kitört és emberhullám csapódott neki a sah pajzsos testőrségének; hogy a palota árkaiba hullott az önvérét felkorbácsoló nézősereg, s ezer torokból szállt fel az égre az ütközet esetére tartogatott csatakiáltás. De Fekete sah csak állott kihívóan a véderő fokán, harci oroszlánjai vicsorogtak és ráugattak a lázadókra, és kitörő vihar lohasztotta csak a köznép támadó kedvét, villámok hullottak alá közéjük, mintha istenek fújták volna őket fúvócsöveken keresztül a földre, s ekkor a sah maga után hajtva ruháját oroszlánjait népének eresztve (mik leugrottak talpra a vár fokáról), visszatért a palotába, s a kapuk dörögve csattantak be mögötte.

Ekkor összegyűlt a vezérek tanácsa, kik azt gondolván, hogy a sahra még ráfér az atyai szó, sőt a feddés is, mely útbaigazítja őt, mert az áthágja azt, mi parancs szerint kötelezi őt, a leghatalmasabb nagyúr asztalánál tartva tanácsot, regulát hozni akartak ennek az arcátlan kölyöknek, ki kötelességet nem tud, hát pórázt viselni fog kénytelen.

- A szertelen, bitang fattyú – ordította öklét rázva Erisztiban - , száműzzük örökre a hazából, hétszer átkozom azt a percet, melyben voksomat reá dobtam. Hallottam, hogy mákonnyal mérgezte magát, s most, hogy kiheverte, még alig illant el szeméből a gőzös álom, máris kész valóra váltani, mit hálókamrájában az ópiumpipa agyába pumpált.

- Nézzétek – ugrott fel Nasszur – őseink szokását is hogy alázza: perzsa mód helyett kirgiz kaftánt visel, Afrikában pedig tüzes tűvel rajzoltak rá ábrát, tízezer tűszúrással készült tüzes vadlovat; hogy majdan soha – meg - nem - nyugvást, békétlenséget hozva közénk ez a lángoló fenevad; birodalmakat nyerhettünk volna, s ím elég egy rossz stratéga, s bár mindannyian tudjuk jól, hogy ellenségeink életét jobb kímélni, hisz dézsmát fizetni a holtak csak az alvilágban tudnak, de jobb, ha kétszeresen adóznak, már itt a földi létben is, ez a távoli rokon most parancsban nem ezt hirdeti ki. Eszelős, hétszeresen is.

- Amondó vagyok – sziszegte a nagyvezír -, hogy várjuk meg míg önnön magát megbuktatja, várjunk, míg egy vihar sem tudja elmosni a szolgák dühét, vagy várjunk talán beérik e vadóc kölyök, s ki tudja nekünk mily jövedelmet hoz, hogyha most elszakasztanánk fejét, szüretre nem állhatunk készen. Mi mindig nyerni fogunk. Az idő kereke bármerre forog, vizet csak a mi malmunkra hajthat.

Mindenik hazatért a maga otthonába, a nagyvezír kisfia, egy hatéves körüli göndör fürtű, pedig egy vasgarast gurított a sarokba. Aprón csengetett, a távozók agyukban forgatva a történteket, mint fogatlan szájban az étket, nem hallották már.

 

Az archeológus is megunhatja a kézirat olvasását, most engedjék meg, hogy pár perc pihenőt én is tartsak, és személyes kitérőt tegyek: miközben kéziratok után nyomoztam, feleségem levelet küldött, melyben fájlalta, hogy vad, erőszakos és kegyetlen vagyok, szinte mániás, őrültek házába való, hogy ahelyett, hogy az otthoni főiskola lánynövendékeit oktatnám szorgalmasan morfológiára (amit becsület és kötelesség megkíván) és a háztartás ellátásához gazdagabban hozzájáruljak mint a főiskola tanára, holmi mesearcheológiával töltöm időmet, aminek tudományos értéke úgyszólván semmi, fiam fölött pedig a már nagykorú serdült fiam gyámkodik, s úgy látszik gondosabb apává lett, mint egykoron én valaha voltam. Írásában nagybácsijához hasonlított, aki elitta a család pénzét, kicsiny gyermekét a Temze rakodópartján szedték össze egy-egy kocsmázás után. Nos, ez lennék – én. Margaret levele őszintén meglepett, és fájdalmasan, nem ismerhette azt az izgalmat, amely egy talált lelet, folytatás hozott, és nem tudhatta azt sem, hogy képtelen lennék arra a vidéki főiskolára visszamenni tanítani, ha kutatásaim végére nem értem volna (ami ugyancsak nem következett be); egyszerűen nem volt szeme felmérni, hogy a kötelességek, amelyek elé állít, csak akkor teljesíthetőek, ha van honnan meríteni. S ijedtében, másrészt hogy saját ellenérzését is megossza, bepanaszolt a főiskola egyik elöljárójának, akinek feddését szintén tolmácsolta a levélben, nem tudva, ezzel, mily bajt is okozhat. Hogy mélabúmat enyhítsem, jegyet váltottam egy lisszaboni hajójáratra, s ahogy távolodtunk Sztambul partjaitól, én is úgy éreztem, mintha egy hajónehezéktől szabadultam volna meg, és mohón belekezdtem az arab történetíró írásába:

 

Megneszelte a sah, hogy tanácsot ültek felette vezíri, megtudta mindezt a vezírek közt a legnagyobb, annak személyi szolgája útján, ki őneki gyermekkori játszópajtása volt, kivel fabrikáltak először kardot összekötve két vasnyársat, lefödve a végét kelmékkel, erősen lekötözve, hogy ártalmukra ne légyen, vele pihentek a szikomorfa árnyékában délidőn, s ahogy a szikomorfa árnyéka arcukra hajlott, mintha egy isten legyezte volna őket hűssel. A gyermeki láncok életünkben el nem szakadnak, oly erősek, hogy önérdek is megálljt parancsol, hisz abból a korból származóak, mintegy időn kívüliséggel bírnak, s hol a játék önkívülete beleivódik a sejtekbe, és a test fellázad az elárultatás ellen. Persze a nagyvezír honnan is tudhatta volna mindezt?

Kihirdette hírvivői által a sah – a kedvezőtlen tapasztalás ellenére: aki gyógyulni vágyik, jöjjék lakosztályába, s ő mindent megtesz az enyhülést vágyó érdekében; s magához rendelt egy kanna fekete levest, azt érezvén, hogy az orvosláshoz teljes odafigyelés szükségeltetik. A köznépnek, kinek haragja lecsillapulóban volt, a harci láz helyett kíváncsiság, s amellett, ki szűkölködött, a szükség is vezérelte nagyurához. A sah álruhás emberei hallották példának okáért a városfal mellett Aladdin és Bagadír párbeszédét, mit gondos okmányokon továbbítottak felettesüknek:

- A sah csupán csapdát készít számunkra, egyenként vágy legyőzni minket, azt beszélik, ki belép ajtaján, titkos ajtó nyeli be, mélységekbe, s ottan kiéhezett oroszlánjai várják; vagy pediglen kihegyezett karók ölelik keblükre.

- Én mást hallottam – szólt Bagadír –, azt mesélte nekem atyámfia, hogy rögtön dzsidások döfik át a belépőket, és a sah testőrsége azok fejével labdázni nem restell.

De bármekkora is a félelem, ki veszélyt önmagáért kedvel, vagy hajtja oda a lelki békétlenség, ezer jelentkező rögvest akadt mégis Perzsahonban, kiknek már a gondolat is izgató volt, hogy bár halállal lakoljanak, mégis magában is mégoly nagy a kegy, egy sah magánlakosztályába belépni, maga a jelenlét is kiváltság, mit bánták ők az azutánt.

Az első vállalkozó egy szerencsétlen koldus volt, őt lökte előre a tömeg, hiszen aki vagyonra, családra nem gondolhatik, annak a többiek szemében nem volt semmi a kockázat tétje. Ki is jött vagy háromnegyed óra múltán, vagy mondanám inkább kizuhant a palota ajtaján, vérben forogtak szemei, hogy mindenikük messzire elkerülte, olyan volt mintha máris egy égi kéz kiemelte volna lelkét mellkasából, csak teste volt, s a kedves, de szánalmas, kéregető nem volt már sehol. Hogy mi történt odabent, arról nem szólt semmit, nyelvét megoldani nem találtak kulcsot. Ám három nap múlva gazdagon felöltözve látták viszont újra a koldust, ki ajándékkal kedveskedett a sahnak, hogy aranyait csengesse lábaihoz, s hű ebként az elöljárónak talpát fején nyugodni hagyja. Erre felbátorodván a nép tódult a sahhoz, mindenikük gazdag akart lenni, mindenikük többre vágyott, mint ami a sors által adatott; s mindenik gazdaggá is lőn, de mindannyiuk arcán valami furcsa idegenség vetett karcot, hogy asszonyaik elborzadtak tőlük. S hiába kérdezték tőlük, hogy mi történt odabent Fekete sah palotájában, csak annyit válaszoltak, hogy végre önmaguk lettek. Asszonyaik egyrészt örültek, hogy földi létükben vagyonuk gyapjas, másrészt viszont elvesztették hálószobáikban a gyengédséget, érintés helyett a férfiak mindig hibáikat panaszolták fel, egy sem állta ki közülük a mércét, hol túl kedvesnek találtattak, hol túl restnek, de mivel asszony neve tűrés, hát tűrtek ők – most már szerelemtelen. A nép jóléte pedig nőttön nőtt, de senkisem akadt nyomára a sah titkának. A vezérek pedig gyilkos haragot tápláltak a sah iránt, mert a nép véráldozat nélkül is oly gazdag volt immár, hogy mikoron meglátták vezéreiket, csak a mamelukok kardja védte meg őket attól, hogy ne lincselje meg őket a gazdagságban fürdőző jónép. Ezért kiköltöztek a pusztára alkalomra várván, biztosak voltak abban, hogy ami adatik, elvetetik egyszer.

 

Ezeket a sorokat már Alfamában olvastam, Lisszabon szegénynegyedében, s a nekem oly kedves kis bádogtetős házakat, mit csak a szorgalom és a tiszta munka tartott össze, kártyavárnak láttam, nem jutottam kutatásim végére, s éreztem soha nem is fogok: nincs egy nyom, amin elinduljak, a folytatás folytatása, hol lenne az? Kétségbeesesésemben betértem Christine-hez, aki sokkal ösztönzőbb volt számomra mint Margaret, egyrészt nemzetközi kapcsolatai miatt, hiszen neki köszönhetek számos külföldi tanulmányutamra juttatott összeget, és belefúrtam magam két combja közé magam – tiltakozása ellenére is, hogy kárpótoljam magam a kudarcért, s bár tudtam, hogy így jóindulatát mindörökre elveszthetem, legalább nyerek valamicskét, be akartam tölteni az űrt, a történet nyitottságát, befelé furakodtam…zuhantam a sötétbe. Másnap persze mindent a nehéz portói kiszámíthatatlan hatásával magyaráztam. Fölszálltam egy Angliába induló fregattra, a partról C. nézett komoran, én a legepekedőbb pillantásomat vetettem rá, kezemet könyörgőn összekulcsolva, s láttam, hogy megbocsátott. „Azt hiszed, buta szuka – gondoltam - hogy első vagy a nők között, ki lennél vagyonod és kapcsolataid nélkül?” És már alig vártam, hogy Margaret mellett tölthessek egy éjszakát, ha már, ha már, nincs folytatás illetve a folytatás körbe kering. Nincs meg, amire vágytam.

 

- Mielőtt becsukódna mesémnek ajtaja, s Howard szavai végképp vesztegzár alá kerülnének – folytatta Sehrezád - elmesélném neked másodunokatestvérem, a szépséges Ghánim levelét, hiszen emlékezőképességemet mindig dicsérte anyám, mikor otthon az étkek elkészítésének módját tétova évek távlatából is felidézni tudtam, Ghánim, távoli vérem, kinek őzike-szemétől ezer harcosnak hullik ki kezéből kard, oly gyöngédség vevén erőt rajtuk, mintha egy gyógyító forrás meleg vízébe merítkeznének tagjaik; kinek bőre oly selymes, nem evilágból való, hogyha a napnak sugara reá tűz, apró szilánkokra törik össze. Friss fűzfaág minden szava, zsenge hajtás, suttogás, de női, vagyis mindig illendő. Halld meg tehát boldogságos király, s bár hangját nem tudom kölcsönözni, hiszen hangját is elferdítette tán az ügyetlen betűvető, kinek diktálta, és magamnak egy imám olvasta fel, hogy szava hozzám jusson:

„Kedves nővérkém, egy szőlőtőről fakadó gyümölcsei Allahnak, már úgy vagyunk mi, mint széttörött kincses kancsó, mely tán csak a paradicsomban ragasztatik össze, de itt a földön ontjuk magukból az aloét, ámbrát, az adakozó is odaadás által töltekezik, s ki Allahot féli, megalázkodik, hisz ő mutatja merre rendelte menned.

Nagy szűkségbe estem, mikoron Teherán felé vezető karavánúton megtámadott a rabló csőcselék, hercegi fátylam nem szakították ugyan le arcomról, de a rabság sötét vermébe estem, úgy, hogy azt kellett hinnem, tán apám és anyám kiszáradt folyómeder lesz, mit friss patak táplálni nem fog, ha megtudják mily kezek ragadtak el, s maga a bizonytalanság is gyászkendőt varázsol az én szeretett anyám még mindig bronzzal ékes hajára. Kétszeres fájdalom hajtja azt, ki önmaga miatt szenvedni tud másokat.

A rablóvezér, Abakta, busás csereárut sejdítve bennem meg (gondoltam először), Perzsahon csodált uralkodójának ajánlott fel, de sejtésem valójában öncsalás volt, mivel átadva a szeráj főnökének, nem kért cserébe értem semmit, amiből azt a következtetést vontam el - de tudod, hogy mi lányok, kevesebbet látunk tisztán, mint férfiaink - , hogy értéken aluli vagyok, esetleg tartozását egyenlíti ki személyemmel a kegyetlen.

Bezárva éltem úgy a szerájban, hogy nem idézett senki maga elejibe. A többi nő oly idegen volt számomra, hogy fáztam éjjel és nappal, tekintetük pedig oly gyúlékony volt, hogy parazsat vetett, s ilyenkor a fáklyák fényénél is nagyobb lánggal égett a szeráj. Féltem, hogy az éjszaka leple arcomra hull: sokszor megtörtént ugyanis – az eunochok minden éberségét kijátszva - , hogy hurkot vetettek kendőjükből egymás nyakára, vagy egy hámozókéssel kanyarították ki egymás szívét, hogy a szerencsétlen áldozat, még egy darabig markába is foghatta életét, hogy aztán végképp kicsúszik keze közül; vagy lepénzelve őrzőiket mérget szereztek be – ez volt a halálos fogásuk lekegyetlenebbje, hisz úgy eltorzult a haldoklók arca a tusa közben, hogy a haldokló szégyenül szépségének utolsó emlékét is elvesztette, mintha egy rózsa szirmai bűzhödten rothadnának meg.

A sah csak néha jött le közénk, akkor női mind heves vágyat éreztek, hogy ruhája szegélyét megsimítsák, mindnek az volt a rögeszméje, hogy különféle fogásokkal, ha nem is igézheti meg a sah szívét, legalább néhány órát közös ágyon tölthetnek vele. Ezért felékszerezték testüket, ezer ezüstkarika pengését visszhangozták a falak, ezer brokát susogását verte vissza az ágyasház közepébe épített fürdőmedence, szinte beléfulladtam az illattömegek árjába, ami annyira felkavarta gyomrom, hogy szájamon kibuggyant a megnememésztett étel, amiért társnőim bosszút is álltak, belerondítani az ünnepi nászba: megsebesítettek körömmel, aranycsatok végével, sőt hajtűzőjüket belészúrták csuklómba, aminek nyomán vérző szökőkút tört fel.

Semmi művészi eszközt nem kíméltek, mit testük formálni adatott: egyik kezét a csípőjére tette, másik kebele duzzadó almáit kínálta édes csemegének, harmadik hosszú gepárdszerű combját, vagy telt alfelét tartotta az elvonuló sah felé, számítva mind e nősereg arra, hogy ha nem is három évszázadra, nem is három évre, ám még három napra sem, de legalább három órára övé lesz az uralkodó, s annak karja majdan őt tartja átölelve, hogy általa eléri az eget is. Amikor megjelent a sah, igyekeztem mindig rosszullétet mímelni, s egy oszlop mögül néztem végig, hogy választja ki nőit, rámutatva ékkövekkel foltozott botjával, kivel szándéka szerint hálni kíván.

Jaj, de kedves nővérem, te kinek szájából úgy ömlik a szó, akárcsak az arannyal gazdag hegyi forrásból, te sem tudnád leírni, hogy mi történt, mily átkozott volt a perc (bár nem volt az, ugyanis Allah szemhéja örökre világra-tág, csakis ő akarhatta így), jaj édes társam, nem voltál ott velem, hogy ballépésemtől megóvjál.

Történt egyszer egy hajnalon, amikor társnőim elalélva pihentek a mákonytól, mit rendszerint az ágyasház és vágyaik csillapítása érdekében kaptak, hogy megláttam a sahot, ahogy a medence vízébe pillantva saját arcképére szegezetten ült, valami eddig titkolt, s számomra eleddig láthatatlan szomorúságot is, hogy oly heves kívánás tört rám letörülni arcáról e bút, hogy megszokott fedezékem mögül óvatlan - én ezerszeresen elátkozott nő, ki megkövezésre méltóvá lett, apámnak és anyámnak szégyene, ajh, társnőm hozzád méltatlan -, előléptem fedezékem mögül, s bokaláncaim neszére felpillantva meglátott a sah, s reám repítette szemeinek sugarát, e bűvös galambot, megbabonázott úgy, hogy has középig kigombolt ezerszínű inge redőzetében mintha feloldódtam volna. A sah odafordult hozzám, érezte, hogy gyöngeség fog el iránta, s kézen fogván - és irgalom atyja, oh, ne hagyj el -, a legkisebb ellenállás nélkül (jaj nememnek, én, én, én, e szennyét) bevezetett hálókamrájába, által 77 szobán, 77 szoborrá dermedt testőri őrségen, 77 titkos ajtón, hetven…hét…aztán leültetetvén egy ülőzsámolyra, hallgatagon eresztette le fejét, s szeme túlvilági tájakra tévedt. S akkor megmostam orcáját, lábát olajjal, tiszta kendővel ápoltam, kezébe helyeztem egy aprócska fürjet, mit őrizgettem ruhám alatt, hogy miként engem, őt is felmelegítse, hollóhaját ezerfényű fésűvel gondoztam, és befontam, s láttam, hogy mint égi vízbe mártott festék felolvad benne újra az életerő. Elkezdett hozzám beszélni a sah, szemében még pusztaság lüktetett ugyan, de hangja oly bájoló volt, hogy éreztem lelkem kiemelkedik testemből, fennen úszik már, körüllengve a szobát, majd átkarolva Őt, jaj, Őt, Őt… s varázslat volt: e testetlen test ráhajtotta vállára a fejét, miközben zsongott fülembe ezeregy szó, ezeregy, édes nővérkém, ezerkettő is talán….ezernégy…ezeröt… vagy a végtelent számolni ki bírja meg….De jaj!

- Meggyógyulsz – és a szeme nevetett, és én visszamosolyogtam rá, millió tulipánfa virágzott ki arcomon, és testetlen testem szorosabban fonódott Őköréje, ahogy csak szűz ölelheti meg az első kívántat.

- Meggyógyulsz – ismételte, bár nem éreztem, hogy beteg lennék, és váratlanul összeroppantotta kicsiny kis állatomat, ezt a szelíd jószágot, ezt az alig születettet, s véres kezével marokra fogta testemből kikívánkozó lelkemet, abban a pillanatban, mintha egy kardot döfött volna belém egy kéz, s úgy üvöltöttem, mint varázslók delejezte szánalmas lény, nem is nő voltam már, hanem csapdába ejtett őz, kinek szügyébe ráadásul a vadászok kardot is mártottak.

- Te sem vagy különb – vigyorgott kajánul hátrahajtott fejjel –, megfogtam lelkedet, lám szinte magadtól adtad - és most itt van a kezemben, gyöngeséged a gyöngédség volt, és azt teszem vele mint ócska madaraddal, azt tehetném, kölcsönbe adtad lám nekem…szinte ingyen…

Kérleltem a sahot, lelkem eresztené, mert én a fájdalmat is szeretem, ezeregy… mélységeket, ezeregy… magasságokat is: hol szakadékok partjára vetném lábam, hol a tengert akarom látni, hódító virágos rétek illatában burkolózni, és látnom kellett kis madárkám holtan hever összegubancolódott, beszennyeződött gyapjúvirágként… De ő gondolván, nekem mi lenne jó, kezében tartva halhatatlanságom ígéretét, egy hatalmas korsóba akarta beledobni azt, ahonnan eltorzult, zsákmányra éhes lelkek hangja bugyborékolt elő, és a korsó nyaka úgy nyílott szét igazibb valómat elnyelni kívánván, mint egy fehércápa kitátott szája.

- Gazdag leszel, és boldog, teliholdnál ékesebben fog világolni kietlen szépséged, nem lesz gondod másokkal, fájdalmukra süket leszel, csak te ragyogod be az éjszakát, nem lesz jobb úgy neked? – kérdezte a sah.

Oh, mindentlátó Allah, jaj, te tudod csak: mit el nem követtem, bűnt (hisz szakadatlan ki vagyunk szolgáltatva a kísértéseknek, merre járunk, tétova lábunk, mily ösvényre téved): kiemeltem mellkasomból a láthatatlan kardot, mitől rögtön visszatért belém kicsinyke valóm, és beledöftem a sahba, oda éppen, hol az artériák összefonódnak, s hol a kamrák billentyűi pumpálják a vért a legutolsó kisujjunkba is.

- Szeretlek – mondta a sah vérgyöngyöt pergetve – szeretlek és te valál számomra a gyógyír. Gazdaggá tenni bármikor tudok, híressé, nem szült még olyant anyaöl, de hiába teli kincsesházam, hiába hírem, mely Nyugattól Keletre tart, semmi nem pótolja az ürességet, senki nem hoz számomra beteg lelkeknek való füves kertecskét.

- Ah, mit tettem én, szerencsétlen bolond – és két tenyerembe rejtettem arcát -, megöltem a szerelmet, s ezért egész életemben Allah-átkozta, rühvel leszek viselős, gyermekeim galandférgek.

- Azt hitted, hogy mindezt Te akartad – sóhajtotta-, te kis bolond, létezik akarat, mely lebírni tud? Nem, legyőzhetetlen vagyok, de mi magamhoz van a legközelebb - sem elérni, sem megismerni, sem orvosolni nem tudtam. Ki világot hódítani tud, nemsokára egy talpalatnyi föld lesz jussa. Már hónapok óta rólad szövöm álmaim hálóját, és amit elterveztem, megtörtént. Egy másik világban, ott boldogok leszünk mi ketten, és karom átölel, te vagy nekem a mennyei híd, majd a túlpart.

S ekkor előrebicsaklott ezer aranyszállal fűzött hajkoronás feje, s abban a pillanatban a cserepekre hullott korsóból kiszabadultak az oda bezárt lelkek.

És én akkor általfutottam 77 szobán, 77 szoborrá dermedt testőri kordonon, 77 titkos ajtón, hetven…hét…hetven..hét…napig a pusztában bujdokoltam, ahová híre eljutott, hogy holtában, hogyan gyalázták meg Fekete sah testét (mely gyönyörnek lett volna forrása, gyönyörömnek!), hogy hasították ketté az újra hatalmukat nyert vezírek…irgalom atyja, ne hagyj el…elhagytál…és akkor visszatértem s ruhám alá rejtve fürtjét, a hollószárny-csillogásút… visszatértem apám, anyám otthonába, hol bánat redőzi arcom, s várok, menyegzőre felékesített menyasszony.”

- Nem rossz mese – szólt a király, miután befejezte nénje levelének emlékezet általi felidézését Sehrezád -, ám valójában nem tudom, nem valami gonosz delejt csempésztél ekként éjszakámba. Másrészt elég kifejtetlen - hiába mondanak mesék hercegnőjének -, mi lett vajon a mesearcheológussal, sokkal jobban érdekelne kis halálos szerelmi ügyleteknél, naggyal álmodóknál, megszállottaknál. Ez a Leopold Howard sokkalta jobban megrajzolt figura, és közelebb áll hozzám, hisz én is abban az életkorban vagyok, ahonnan már csak visszafelé számlálja életéveit az ember.

- Ahogy parancsolod, magasságos király, de ez már egy másik mese volna – és azzal elfújta a mécslángot Sehrezád, a király szemhéját pedig visszatarthatatlan álom húzta le, erőt adni a testnek másnapra is. Különben ki hallgatná meg a következő mesét is? Jó éjszakát!

 


Második éjszaka – Penelopé és Odüszeusz meséje

 

Leopold Howard vagyok, születtem 1885. március huszonkilecedikén a Kosnak havában - nem mintha jómagam érdeklődnék asztrológiai rejtélyek iránt -, de gondolván hölgyolvasóimra is - akiknek figyelmessége mindig jutatott számomra egy-egy kellemes évjáratú chiantit, egy magyar barátnőm meg példának okáért rakottkáposzta-küldési szokásai miatt nyerte el szívemnek egy szegletét, egy prágai úrhölgy pedig olyan mákos – lekváros knédlit tudott szakajtani nekem csöpp kezével, hogy e hazai angol mártások, feltétek látványától gyomrom rögtön összeszűkült, - tehát csak ők tudják igazán, hogy a Kos a Bikával, a Rák a Skorpióval, a Skorpió a Halakkal miként állnak párban. De hol is tartottam? Igen.

Morfológiát, és újabban beszédművelést tanítok kisasszonyoknak, akiknek mondhatom sem az elméleti fonetika, sem a helyes artikuláció nem vág érdeklődési területükbe feltétlenül; ezért megkértem őket, hozzanak legalább olyan szövegeket, amelyeket maguk szívesen olvasnának. Meglepődve tapasztaltam, hogy a többségük mesét választott bemutató felolvasásul - amelyen könnyedén gyakoroltuk a labiálisokat - meg az illabiálisokat is. És ennyi gyakorlati fonetika után ráéreztem a hangzók mögött lévő mesei sémákra, vonalakra és tematikákra, s mikor már teljesen hatalmába kerített ez a diszciplína, amelyet nemes egyszerűséggel, mesemorfológiának (vagy mesearcheológiának) neveztem el, egy kollégám megpróbált eltéríteni e szándékomtól, állítása szerint más nyelvterületen is megkezdődtek hasonló jellegű kutatások, a helyemben nem folyna bele semmiféle konkurenciaharcba, elvégre az újítás elsőbbségéről lenne szó. Javaslata: keressek valami marginalitást, amit unikalitásként adhatok elő; engem tanácsa egyáltalán nem tántorított el, sőt, leginkább jegyzeteim olvasójára tartanék számot, lánynövendékeimre, halálom esetén hagyatékom gondozóira; a tudományos sikernél (pedig van benne részem) jobban inspirált immáron, hogy mesék után nyomozzak, amik a kései utódoknak is talán nagyobb élvezetet hoznak; mint az Acta Morphologica című szaklapban megjelent érdemes cikkem.

Nem szeretném becsapni nőolvasóimat, szerettem előre tisztázni helyzetemet - a félreértések elkerülése végett - elvégre tisztességes ember vagyok. Házas. Két gyermekünk van: Arthur, aki 21 éves, a cambridge-i egyetem joghallgatója, tisztelettudó, törekvő, társasági ember, ugyanakkor 3 aranydíjat nyert el evezésben, kardbajnok, aki a vívóteremből az utolsó időkben még csak veretlen jött ki, s olyan pompás időbeosztással él, hogy kisebbik fiunk nevelésébe is erőteljesen besegít, sajnos erre rá is szorulunk, mert ifjabbik gyermekünk, a 13 éves Robin a fent említett jó tulajdonságoknak ugyancsak híjával van, ahogy azt a jeles iskola igazgatója is megállapította, ahova költséget nem kímélve beadtuk. Rogers igazgató a velem folytatott beszélgetésében kijelentette, hogy a fiút valamelyik kadettiskolába kellene átirányítani, mivel az iskola szabadelvű nevelése Robin esetében sikertelennek bizonyult, valamint érhetetlen számára, hogy létezhetnek azonos szülőktől származó ennyire különböző utódok. Míg Arthur a diákegylet elnöke volt, sportteljesítményével már akkor kitűnt, segítőkész, kitűnő, addig Robin óra alatt a pad alatt olvas – ahelyett, hogy bekapcsolódna a tananyag közös feldolgozásába, sőt elkoboztak tőle egy kiáltványt, amit egy nyomoronc orosz emigráns írt valamilyen érthetetlen szintaxissal, amit ő azzal bosszult meg, hogy az elegáns iskolai egyenruha alá egy fekete állónyakú inget vet fel. Csak és csupán annak köszönheti a különböző tantárgyakból való bukása elkerülését, hogy a vizsgák előtti utolsó nap éjjelén képes megjegyezni akár egy félév anyagát is. „De ez a legkevesebb…- ujjával az ég felé intő mozdulatot téve az igazgató -…ez a gyerek egy…bűűnööözőőő! Lopáson érték a szomszédos városban, s tudja, mit lopott, kérem tisztelettel? Egy alsónadrágot, kérem, azt lopott a szemérmetlen.” Én erősen néztem a fényesre tisztított cipőmet, és ijedten vettem tudomásul, hogy a lakk bevonat egy helyen megtört. „Tudja, Ön is, mélyen tisztelt tanár úr, hogy a leggonoszabb tudomást szerezni egy kollégának, hogy maga előtt látja liberális nevelésünk csődjét, esetlegesen saját gyermeke képében mindjárt.” És felálltam kezet nyújtva az igazgatónak. „Ez így van professzor úr – kontrázott rá Rogers –, nehéz is ezt mindkettőnknek feldolgozni”– és vállamra tette a kezét, mint amikor a háborús veteránok egymást bíztatják, akiket összetart az együtt átélt borzalmas élmények hatása. Amikor kiléptem a főbejáraton forgattam sétapálcámmal csuklóból vagy hármat. Rossz pénz nem vész el. Éppen tavasz utója volt, s a földekről friss gabonaillat áradt.

 

- Tudd meg, ó, királya időknek, azt beszélik, hogy ennek az angol származású mesekutatónak – hogy valóban így történt-e, csak az ezerszemű Allah tudhatja igazán -, szenvedélyével párhuzamosan nőttön-nőtt utazási kedve is, archeológiai kutatásaival együtt járt a földrajzi szélességi és hosszúsági körök fokainak megváltoztatása is, habár a párhuzamosok a végtelenben összetartanak, mivel úgy érezhette, hogy e pontok összekötésével nemcsak felfedező útjának pontos leírását követhetjük végig, hanem minden megtalált vagy legalábbis részleteiben újra hozzáférhető történet, nem önmagát jelenti, hanem túlmutat azon.

- Ezt magam is tapasztaltam – szólt a király - s mert álmatlansággal küzdött - fáradt torokkal és elhalón -, hogy hajamnak egyetlen őszülő szála mily közelebb tol az örökléthez, mintha e hajszálak kemény grádicsok lennének, egy mennyei kéz által rakosgatva lábaimat egyikről a másikra akként, hogy közben a mozgási energia és a lendület egyre gyöngül mégis.

- Ezért kenem hennával gyűrűző pompás hajfürtjeid, ezért simítok mirhát és olajat bőrödbe, mely oly finom, mint frissen nyílt cseresznyevirág, ezért készítek neked fürdőt, vegyítek bele oly fürdősót, hogy tavirózsák nyíljanak ki szemedben, ezért burkolom testedet…

- Elég! Valóra mázat máshol tanulj hazudni, inkább folytasd mesédet, e férfiú jobban tudja tenálad, mit érezhet egy korban hozzám közelálló, hogy romlásunkat csak megszépíthetjük, de megállítani nem volt még olaj, se mirha.

- Ahogy parancsolod, magasságos fejedelem! Jöjj mesém lábainkhoz, szertelen agaram, hazahívlak!

 

Egyikén délutáni szemináriumaimnak lánynövendékem, aki apja után görög származású volt félig, egy részletet adott elő meséjéből, amelyen klasszika filológián iskolázott és némely ógörög nyelvben járatos társai többsége gúnyosan kacagott. A mese ugyanis feltűnően hasonlított Homérosz Odüsszeiájára, de mégis annyira elkülönbözött tőle hangvételében, verselése pedig nemhogy szabályos hexameter lett volna, ahogyan annak mondhatni törvényszerűnek kellett volna lennie, hanem prózai; s a hatását talán az is csúfította, hogy mindezt Ariadné angol nyelven interpretálta, olyan ciprusi dialektussal, amelyben olykor vájt fülem enyhe szociolektust is beleérzett, hiszen egy foltozóvarga lánya, honnan is nyerhette volna nyelvtudását, mint a ciprusi görög bevándorlók alacsony keresetű családias közösségéből. Amikor Ariadné meghallotta hallgatótársai halk vihogását, amely az előadás haladtával kegyetlen kacajban végződött, ajtót kicsapva kirohant a szemináriumi teremből, én pedig - egy felvigyázót jelölve ki magam helyett-, utána. A főiskolát körülvevő parkban találtam rá, ott kuporgott hajába temetve arcát, s ekkor vettem észre csak mily szépívű dekoltázs tulajdonosa ez a semmilyen arc. Bár kedvem lett volna rögtön belecsókolni a vászon ingecske mögöttesébe, inkább atyailag megfogtam kezét: „Ariadné, kedvesem, az Ön meséjét a legfigyelemreméltóbb gyűjtésekbe is beválogatnák; nem hallgathattam végig ugyan, de ne törődjék mások irigységével, hozzánemértésével; csak ellenőriznem kéne a forrás autentikusságát.” Erre vállamra hajtotta fejét, én pedig benyúltam lassan és óvatosan gyapjúszoknyája alá.

A történtek után egyre sűrűsödtek találkozásaink, először csak a teste érdekelt. Találkoztunk a környékbeli dombvidék tisztásain, fővárosi garnikban, ahol már pár fontért megkaptam egy olyan szolgáltatást (annak tekintettem), amiért a legolcsóbb prostituált is többet vett volna ki zsebemből, ráadásul még nem is kellett tartanom attól, hogy valamely betegséget ragaszt rám, amit aztán drága fürdőhelyeken kúráltathattam volna, ugyanis a lány teljesen érintetlen volt még első éjszakánkon (magam végeztem el a deflorációt), és bevallom mindig növeli önbizalmamat, ha egy golfpályát én avathatok fel elsőként, pláne így vagyok a női testtel, hisz csak én szabok határt képzeletemnek, amit a lányok nem elleneznek, hisz e tárgyban összehasonlító vizsgálatot nem végezhetek még.

 

- Elveit csak oszthatom ennek a mesearcheológusnak: magam sem tartok 24 évesnél idősb nőt, a fiatalabbak mindig eloszlatják mélabúmat, a velük való együttlét során úgy érzem, mintha az örök fiatalság vizében mártóznék meg. Keresztény rabok suttogták celláimban - melyben csak álmaik lehettek szűkebbek és kietlenebbek -, hogy létezik egy kehely, melyből ha iszik embernek fia, elnyeri a halhatatlanságot, nos – bár magam nem hiszek ilyen babonákban -, annyit magam is tapasztaltam, hogy kedveseim lepedőre kiömlő friss vére belém is friss vért pumpál, s testnedveim keringése felpezsdül.

- Nem gondoltál még arra, ó boldogságos király, hogy egy korosabb nőd talán jobban megértené mélabúdat, s ezáltal fel is oldódna benned a félelem az elmúlástól?

- Hogy én, egy Birodalom örököse, használt kendőbe törüljem meg fenséges kezeim? Mit képzelsz te szerencsétlen, buta szolga, lehet, hogy a meseköltéshez van tehetséged, de soha nem fogod megérteni, hogy mi zajlik fenséges fejemben: mily gondolatok úsznak a felszínen, s melyek merülnek alá, hogy aztán többé ne bukkanjanak fel soha. Csak a zsenge hajtású nőstények nem becsmérelnek, a virágzóak, ha nem is mondják, de kancsal tekintetükből kiolvasom a lekicsinylést, ezért is üttettem le vagy tíz nőm fejét is, hogy ott tanuljanak meg tisztelettel lenni uruk és parancsolójuk iránt, kilógó nyelvük nyaldosva ennen vérüket és talpamat. Folytasd, ha nem akarsz sorukkal egyvégzetű lenni!

 

De ahogyan meg lehet unni a mediterrán kosztot, bármilyen ínyencségnek is számít legelébb, úgy untam rá az együttlétekre Ariadnéval, és inkább motivált az, ami kapcsolatunk létrejöttét lehetővé tette egyáltalán: a mese, mely azon a bizonyos délutáni szemináriumon elhangzott. Ariadné viszont pontosan fordítva járta be az utat, kapcsolatunk kezdetén félénk és visszahúzódó volt, megadóan tűrte szerelmi játszadozásaimat, alig bírt felmelegedni és áthevülni, később azonban ő követelte ki találkozásainkat, szinte nyomasztóan hatott rám, hogy az együtthálások után nem akart elengedni, meglesett tanítás után, és gyakran meg kellett ráznom vagy szitkozódnom, hogy ne kísérjen egészen hazáig, fogadóóráimra mondvacsinált ürügyekkel állított be, hogy a végén úgy éreztem, nyomasztó jelenléte szinte megfojt.

Mégis szükségem volt rá. Most már meséjét akartam, olyan csillapíthatatlan vággyal, ahogy egykor testét. „Mindenemből ki akarsz forgatni?” – kérdezte. „Ugyan – mondtam -, most miért irigyled annyira azt a mesét?” Inkább megragadtam mint átöleltem, elvonszoltam az ágyig, de szeretkezésünk jobban hasonlított egy dulakodáshoz, ahol akarva-akaratlan sebeket és véraláfutásokat szerzünk egymásnak, mintsem, hogy élvezni tudtunk volna belőle egy csöppnyit is. Kölcsönösen zsaroltunk most már egymást, ő szerelmet és szeretet kívánt, én pedig az archaikus narratívában voltam érdekelt. Minden áldott nap megígérte, hogy elhozza iratait és legalább egy részét hozzáférhetővé teszi számomra. De minden nap újabb kifogásokkal hozakodott elő: egyszer otthonfelejtette, másszor a hely tetszett alkalmatlannak a felolvasásra, harmadszor pedig már olyan követeléssel állt elő, ami hihetetlenül pimasznak tűnt föl számomra - vagyis –, hogy mutatnám be őt feleségemnek, szerinte ugyanis ez volna a tisztességes eljárás mindenképpen. Ekkorra azonban már teljesen elveszítettem türelmemet a birtoklási vágy és a felfedezői izgalmak miatt, hogy visszakézből egy hatalmas pofont adtam neki, ami éppen az állcsontját érte el. Pedig mondhatom azelőtt nőt még nem ért kezem. Erről biztosíthatom Önöket. Csak ő volt képes kihozni belőlem az állatot…ezekkel a pitiáner zsarolási trükkjeivel. Tágra meredt szemekkel bámult rám, retiküljét maga után vonszolva a földön, lehajtott fejjel kullogott el, és valahogy olyan rettenetesnek, koszosnak és elhasználtnak tűnt fel előttem abban a pillanatban, hogy elképzelhetetlen volt számomra, hogy lehettem képes valaha egy ujjal is hozzáérni ehhez a nőhöz, aki az utolsó hetekben ráadásul erősen ivott - méghozzá töményet, szeszes lehelete az én felettébb érzékeny szaglásomat rögtön megkeserítette. Másnap kaptam a hírt: öngyilkos lett, egy vizespohárnyi sztrichnint akart felhajtani, de már az első korty végzett vele.

 

- Ó, fejedelmek fejedelme, lásd mégsem tart egyensúlyt a mérleg, bűn és bűnhődés.

- Miért sajnálnám? Csak sorsát teljesítette be, halandók között ő sem volt itt e földön halhatatlan.

 

Kivizsgálták az ügyet, de nem találtak szobájában tettének indokául jelet semmit. Amiért is – akkor legalábbis úgy éreztem -, nekem hálás köszönettel kellene tartozom. Egyébként pedig. Amikor eltávoztak a hatóság emberei Ariadné egykori kollégiumi szobájából, szereztem egy pótkulcsot, és újra átkutattam a lakot: felvágtam a paplant, amibe az intézet jele volt bevarrva, kiforgattam belőle az olcsó tömőanyagot, de hiába – tényleg semmi. Benéztem a megkopott falitükör mögé, kipakoltam egyenként használati tárgyait a szülőknek szánt hagyatéki ládából, amibe gondos kezek helyezték személyes holmiját - most vettem csak észre, hogy csak pár ruhája volt összesen, de úgy látszik tehetsége volt a variáláshoz, ez eddig fel nem tűnt -, az egyik polc lába mögött aztán megtaláltam… az Odüsszeiát… görögül ugyan és bőrkötésben, számozottan (0386), de csak a számtalan azonos számozott példányok egyikét. (Megjelent a Pallasnál, 1911). Még átkopogtattam a falat - szintén semmi -, aztán egy nagy zsákba beledobáltam a paplan darabjait; a padlón sodródó szöszöket; kitakarítottam egy kéziseprűvel; és kulcsra zártam Ariadné kollégiumi múltját - a szemetet pedig bedobtam a közeli folyóba, ahol fel sem tűnik, hisz a lakosság is, ha egy-két feleslegesnek tűnő lomtól megszabadulni akart volt, gyakorta használta ily célra.

Szinte gyűlölni kezdtem, hogy hagyhatott ily módon cserben; hogy lophatta tőlem el, ami a legutolsó heteimet izgalommal fűtötte fel, mintha halálával is bosszút állt volna rajtam, nem a személye hiányzott, könnyedén nélkülöztem, találhatok mást helyette mihamarabb, aki gerjedelmeimet lecsillapítaná, talán ügyesebbet és kívánatosabbat is; de azt a másikat is mind kvantitatíve mind kvalitatíve kimeríteném, és soha, de soha nem okozhatná nekem annyira hosszúra nyúlt élvet, mintha gyűjteményemet egy újabbal bővíthetném – hogy a szakmai hírnévről itt szót sem ejtsek. Nem szokásom, hogy megfontolatlanul cselekedjek, de most elhatároztam, ha a halálból kell is őt visszacibálnom, akkor is megszerzem tőle, amit akartam. És a kórház felé vettem az irányt, hogy boncolás előtt - mit a törvényszéki orvos rendelt el -, még utoljára kivallassam én.

 

- Egyszerűen rossz taktikát alkalmazott; őszintesége és szókimondása miatt tévesztett célt a férfiú – szólt a fejedelem, s hogy udvartartásában mily mélyértelmű kijelentésnek találtatott mindez, jelezte az is, hogy a szolgák a nagyúri kéz emelte csengettyű jelzése nélkül is ráéreztek, hogy citromszörbetet óhajt, nem rózsateát. Lám: könnyű a kimondott szóból meghallani a kimondatlant. A kimondhatatlannal pedig nem jó próbát tenni sem.

 

Lefizettem a bonctermi szolgát, egy 17 év körüli suhancot, aki az üzlet nyélbeütésekor még újdonsült hódításaival is elszórakoztatott, csak reménykedni tudtam benne, hogy indiszkréciója csupán nőügyleteire terjed ki - és nem tovább -, az egyik választottja elbeszélése szerint főiskolánk zenetanárja volt, egy 40 év körüli hölgy, aki szépsége és méltóságteljes magatartása mellett arról is híres volt, hogy mióta özveggyé lett, sohasem jelent meg a társasági életben nyakáig gombolt fekete ruha nélkül, otthonában pedig senkit nem fogadott a csütörtöki teadélutánokon kívül, amelyeknek résztvevői kizárólag éltes hölgyek voltak. Talán vonzotta a halál. Vagy ki tudja.

A lányt a boncolás előtt levetkőztették, ezért ruháját áttapogathattam anélkül, hogy testéhez egy ujjal is kellett volna érnem. Elvégre tisztességes ember vagyok, sőt vallásos is – de talán ezt mintha mondtam volt már. Egy papírdobozt tett elém a fiú, minek oldalán szénnel a delikvens száma szerepelt azonosítási kódként (333). A pöttyös szaténruha, amely elsőként kezem ügyébe akadt (ezt viselte Ariadné a g.-i hajókiránduláson), negatív vizsgálati eredményt mutatott, ugyanez a vajszínű lódenkabát, és a finom konfekció esetében is… Hacsak…hacsak nem veszem szemügyre jobban harisnyatartóját, ami túlságosan is keménynek bizonyult ahhoz, hogy csupán a gumipánt kiszáradásának tulajdonítsam, aminek hordását nem bírta volna elviselni ez a finom női test, mint amilyen az övé volt. Karvalyorra volt ugyan, de teste alabástrom és hártyafinom. „De mindez már a múlté.” – gondoltam melankolikusan, és felöltőm alá rejtettem a holmit. „Inkább a hiány tűnjön fel, mint a rongálás.” Ekkor a raktár valamelyik polca mögül újra felbukkant a boncteremi ügyelő, hozzámlépett és váratlan vállamra tette a kezét barátian. „Nagyon közel állt Önhöz az illető?” – kérdezte. „Természetesen” – válaszoltam, és majdnem sírva fakadtam a meghatódottságtól, hogy mily közel van a pozitív kifejlet. Menetközben még zsebembe csúsztattam egy orvosi szikét, és elindultam a folyó irányába. Egy árnyas tisztáson, ahol platánfákat telepített körbe a helyi nőegylet, már nem tudtam úrrá lenni várakozásomon: felhasítottam a harisnyatartót a műszerrel (amely ennél ellenállóbb anyagot is vágott már át), és valóban – bár nem az rejlett benne, amire először számítottam-, egy összegyűrt iskolai matematikafüzet lapján egy térképet találtam felvázolva. Rajztudásával nem dicsekedhetett; de filológiai pontossága nem hagyott kívánnivalót maga után. Már rámesteledett, mikor láttam, hogy nyeli el egy örvény a fekete női pántot.

 

Csönd lepte el a termet, mint hótakaró a földeket, hová nem tévedt cinke, hódtalp, rókaláb, s nem roncsolta, nem tépte fel még emberi láb; hogy a némaság a szó hiánya volna, nem hitték; szavakat nem találtak sem künn, sem bent, de ki is tértek saját gondolataik elől, melyek éppen hogy szavakban mérhetőek lettek volna, hisz Allah tartotta minden gondolatuknál, amely a nyelv által adatik, szívüket kezében, latolva, hogy mennyei avagy pokoli serpenyőjébe dobja. Egy nagybecsű imám tanításában áll, hogy pokol kutyái kiszagolják bűneinket, de nemcsak beváltott bűnös cselekedeteink után kapnak szagot; hanem oly változékonyak és szemünknek oly titokzatosak és ennenmagukat nem felfedők, hogy hallójáratainkon keresztül bejutnak érzékelésünk, észlelésünk központjába, s hol mindez összegződik, fejünk, e törékeny csontüst minden zugába, hogy kicsodán épp egy szemhunyásnyira átfut, hogy a piacon egyetlen darab padlizsánt tudjon magáénak anélkül, hogy egy rézdénárt is behajítson az árus kosarába, annak örökkön a kezéhez fog ragadni e dénár, melynél fogva az ebek elrángatják az örök sötétség országáig. Hát minden szót felejtettek inkább, magát a felejtést is feledték, elrekesztették gondolataikat, mintsem ha még az a legkisebb csermely volna is, mely agyuk hálózatába csatlakozik, egy még hatalmasabb zsilipet nyisson fel, s ezen zsilipen nemcsak szavaik, gondolataik árja távoznék, hanem lelkük gondolataiktól, szavaik súlyától vezetve az alvilági zuhatagon hulljon alá. Csak a fejedelem, ki kész bátor lenni, mivel kockázat veszélye nélkül nem volt még nyereség, s győztes sem született, ő volt ki e gondolat nélkül csöndből gondolkozás nélkül kilépett:

- Folytasd! – parancsolta. Meg vagyon írva, hogy a világosságot kerüli a Sátán. Szolgának pedig tiszte az engedelem:

 

A térkép Oxfordshire grófságot jelölte meg, hogy az ottani, uffingtoni Fehér Ló orrlikában, egy sziklába vájt képben találom meg az X-et. A mintegy száz métert is meghaladó Ló alakját mondhatni kimetszették a talajból. De hát azt hiszem, nem mondtam semmi újat ezzel önöknek. Odáig egy helyi érdekű vasúttal jutottam el, az állomáson pedig lovas fogatot béreltem, nem mintha olcsóbb lett volna, mint a benzinhajtású szerkezet, lassabb is talán, mégis úgy éreztem, hogy a cél közeledtével vissza kell vennem ebből az őrjítő sebességből, amelynek szinte áldozatának érezhettem magam, ugyanakkor bele is akartam helyezkedni a történelem előtti legendák világába, mert egyesek azt beszélik, hogy a Ló nem is Ló, hanem Sárkány. Már a kínai horoszkóp szerint sem mindegy, hogy melyik évben születik az ember a világra; pláne így van ez az archeológiában, hisz az alakzattal szemközt lévő dombot, Sárkány - dombnak nevezi a közhiedelem, ahol állítólag Szent György legyőzte a bestiát. A domb kisebb volt, mint amilyennek vártam, ha botanikus lettem volna talán jobban érdekelt lettem volna az ott található növényi fajták sajátosságai iránt - a környezeti tényezőkhöz viszonyítva főképpen. Így azonban csak lézengő turistákkal találkozhattam, akik mindannyian kezükkel akarták kitapintani a legendát. Szakmai hiúságom rögtön megmozdult; és idegenebbnek éreztem magam közöttük, mint egy berber törzs által foglyul ejtett légionárius valahol Algír és Marokkó határán. A térkép utasítását követtem, s valóban a Ló (vagy a Sárkány[?]) orrlyukán volt megrajzolva a piros kereszt. Alig hihettem, hogy kivitelezhető volna a nagyközönség erőteljes odafigyelmezése nélkül onnan megszereznem a kéziratot. Így rosszullétet tettettem: egyik karommal a sziklának támaszkodtam, miközben kézfejem az állat orrában matatott…A kivájt üreg méretéhez képest erősen szűkült, így csak két ujjal sikerült kihalásznom – egyenlőre nem is tudtam, hogy mit. Sajnos, amit a hétköznapok feledtetnek az emberekkel, az egymásra való odafigyelést – hogy mást ne mondjak London utcáin elheverhet a gyalogúton bárki segítségnyújtás nélkül -, azt az ilyen ünnepi napok, mint kirándulás vagy utazás felszínre hozza az egyénben, aminek következtében alig tudtam megakadályozni, hogy a körorvost azonnali hatállyal kihívják hozzám. Egy darabig visszafelé gyalog tettem meg az utat, mohón marokra fogva a zsákmányt (akkora volt csak épp), egy durva vászonzacskóba becsomagolva. Elhatároztam, hogy miközben elérem a következő pihenőhelyet, ahonnan majd rendelhetek magamnak kocsit is, kibontom és megszabadítom a kéziratot e hozzá méltatlan csomagolástól, és nevetve pillantottam a Sárkány-domb felé; akár egy olyan legenda felé, aminek birtokosa a legutolsó londoni külvárosi csavargó is lehet. Amit a markomban tartottam, az sokkal több volt ennél: megvan a kincs, amire vágytam, végre megvan, s oly megejtőnek tűnt fel előttem mindez, nem a tájék, hanem a mesém kézhez kaparintása miatt, mintha abban a pillanatban egy ismeretlen Úrnak lettem volna a vendége. Kibontottam a vászonzsák száját, de legnagyobb meglepetésemre egy üres papírcsomót tartalmazott, és az összegyűrt papírlapok közöl kihullott egy vékony papírcsík rajta a következő szállóigével:

 

De Te Fabula Narratur. [Rólad szól a mese]

 

Szinte nem is emlékeztem a visszaútra, homályos fejjel kapaszkodtam fel a vonat lépcsőin, s mivel a hölgyek, akikkel utaztam arra panaszkodtak, hogy a léghuzatot megérzi válluk, nyakuk, sőt csípőjük is; az ablakot lehúzni nem engedték, amitől a koponyámon lévő hajszálerek úgy elkezdtek lüktetni, hogy az út végére csak egy kívánságom volt: valami fájdalomcsillapító- és altatóport benyelni, úgy szűkült be tudatom saját fizikális állapotom feljavítására, mintha egyetlen gombostűfejnyire zsugorodott volna a világ, vagy mégsem akkorára, csak koponyányira éppen. Másnap fáradtsággal ébredten - s mint szokásom -, lassanként vagy fél liternyi kávét pumpáltam magamba, de az ébredés még rosszabbnak bizonyult, ráébredni egy sikertelen expedícióra, méghozzá a maga értelmezhetetlenségében, a narratívák széttartása az, amivel nem tudtam mit kezdeni. Zavarba ejtő elbeszélés. Rágyújtottam, két ujjal lepöcköltem cigarettám végéről a hamut, kifújtam orron át. Hajnalodott. Feleségem és kisebbik fiam még mindig nem kelt fel. Nem tudtam volna mihez kezdeni velük ebben a pillanatban; csupán kívántam, nyúljon minél hosszabbra pihenésük. Végre felélénkített a koffein és nikotin, még legrosszabb állapotomból is visszahozott e két vegyszer, felöltözködtem, magamra kaptam a csíkos felöltőm, kezembe a sétapálcát. És valami belső hangtól vezérelve újra a kórház felé vettem az utam. Valójában fogalmam nem volt, mit keresek ott, megint csak megint. Túlzás volna azt állítani, hogy a lelkiismeret, sőt, semmi hozzá hasonló.

Benéztem a boncterem résnyire kinyitott ajtaján, ugyanaz a suhanc volt a felvigyázó most is, ahogyan tegnapelőtt. Már indultam is vissza, de meglátott, „Oh, Mr. Howard!” és szélesen ömlött el a mosoly az arcán, akár egy nagyon közeli ismerősét, sőt barátját üdvözölhette volna bennem. Feszélyezett ez a bizalmaskodásig menő udvariasság. „Én…én…”- nyögtem, ennyi volt mi tőlem tellett. „Szeretné látni a kedvesét ismét, nem bírja ki látása nélkül…- segített ki, és hatalmasat igazított gumikötényén, hogy belerendült vékony mellkasa, ami alul enyhe pókhasban végződött. „Tudja mielőtt…”- tette hozzá és egészen az arcomba hajolt. Bólintottam, mert hangszálaim cserbenhagytak, holott legszívesebben azonnal menekülőre fogtam volna, ki a szabadba, a szabadból az otthonba, mert soha többet…soha többet…és egyszerre zuhant rám a félelem egzisztenciám elvesztésétől, a szégyen magamra és családomra nézve, de nem tudtam mozdulni sem, mázsás súlyokat éreztem bordáimon nehezedni, lábaimat pedig a kövezetbe alásüllyedni, hogy kihúzni sem tudtam volna. Elmondta, hogy ő mindent előkészít, szinte várta már visszatértemet, a fiatal lányok öngyilkossága esetében praxisában még nem fordult elő, hogy látogató nélkül távozzon föld alá egy kliens. Kérése, várjak pár percet. Zúgni kezdett ütőerem újra, s a szörnyű neszt alig mertem számlálni már, pár perc vagy pár év – nekem már minden mindegy volt.

Aztán jött, úgy vezetett előre, mint egy exkluzív étterem főpincére nagytiszteletű, mágnás törzsvendégét. Nem hittem el, hogy én tettem mindezt, inkább, hogy velem történik. Ahogy körültekintettem a helyiségben: téglalap alakú hosszú asztalkákon téglalap alakúra szabott lepedők, alatta kidomborodó emberi maradványok. Talán azt is meg lehetett volna állapítanom, melyik alatt rejtőzik férfi vagy nő. Nem volt kedvem megállapítani semmit. A világoszöldre festett falak mintha rámcsukódtak volna, és szertartás, mise és gyász nélkül el is végezték volna a temetkezést egymás közt. Hirtelen megálltunk az egyik asztalnál. „Aha – kiáltott fel –, ez lesz az!” Mindezt a hulla kilógó lábujjára kötözött számról ismerve föl.

Álltam Ariadné holteste fölött, s már valóban átéreztem a gyászt, nem ezt a szerencsétlen leányt, hanem saját magamat gyászoltam; tettemet – most már biztosra vettem-, minden iszonyatos következményével együtt. „Ha megengedi…” – szólalt meg előzékenyen. „Persze, persze…” – suttogtam, bár fogalmam nem volt, hogy mit engedhetnék meg magamnak ezek után. Sovány testéig a szolga feltakarta lassan, ezt figyeltem én - kíváncsian nyakam előrenyújtva, mint tanítvány, ahogy egykor ő nézhette a foniátriai ábrákat a táblán…. És akkor felült. Olyan természetesen, ahogy egykor a fürdőkád szélén törülközött.

Jó lett volna akkor összecsuklanom, elájulnom, ám ez csupán a nőregények privilégiuma, amikor a hősnő már nem bírja az érzelmi terhet, és emígyen teszi le. Ha szabadulhattam volna e képtelenségtől vagy inkább képtelenségből; ha – igen -, ha mindezt feltételes módba tehetném utólag. Ha…ha… Él vagy halott, esetleg egy tetszhalott, akárki is, akármi is: beszél…Felémfordulva, gúnyosan és hozzám. Ez mindenképpen szemantikailag divergensnek tűnt számomra. Elmondta – miközben tógaként a lepedőt magára csomózta -, hogy a törvényszéki halottvizsgáló szintén ciprusi görög bevándorló, ki őneki a halotti bizonyítványt kiállította, a bonctermi szolgában pedig tulajdon unokaöccsét (Janiszt) ismerhettem meg (a beszéd e pontján sűrűn bólogatott felém a nagyérdemű ifjú azzal a letörölhetetlen vigyorral a képén), aztán annak az érzeménynek ecsetelésére tért át, ami őt elfogta akkor, amikor megtudta, hogy mily módon fogtam föl az ő esetleges túlvilágra való távozását. Ekkor már én is az asztalon ültem. Lábaim ugyanis cserben hagytak, s ha nem helyezem magam kényelembe a haránt- és simaizmok nemcsak alattomos remegést produkálnak, hanem működési elvüket is felfüggesztik egy jó időre. Vagyis: fizessek neki 2000 fontot, kisegítve e kis pénzű család szerény háztartását, feltéve persze, ha nem akarom, hogy házastársam részletesen ismerkedjék meg kapcsolatunk mélységével, elöljáróim tanítási stratégiáimmal, fiaim a felelősség és az etika újraértelmezett fogalmával. „Súrolja a lehetetlent, ennyi pénzt előkerítenem.” – válaszoltam, és végigfeküdtem a boncasztalon Ariadné háta mögött. „Megkísérleni a lehetetlent, olykor nagyobb magánál a lehetetlennél is.”- mondta. Nem tudom, hogy melyik filozófiai kurzuson sajátította el azt a mondatot, de most átkoztam a kollégát, aki megtanítja a lányokat retorikusan szájalni. Janisz egy csontfűrész végét pengette halkan. Homlokomon kiütközött a verejték, holott a teremben kamra-hideg volt. Biztos módja a tüdőgyulladás vagy egy infektio megszerzésének „És megkapod cserében a mesém is.”- tette hozzá, és kezembe fonta ujjait. Semmit nem éreztem.

 

- Már megint összegubancoltad mesédnek fonalát, Sehrezád, rontást hoz lakomba meséd, hogy éjnek éjjelén e láthatatlan szálakba akadjon lábunk, s szemnek nemmutatkozó pókhálóként akadjunk rá, függve e csillámló csapdán segítségért kiáltva hatalma végtelenjében dúskáló Allahhoz, fejtené le rólunk egyetlen gyémánttal és áspissal kirakott körme hegyével; s palotánk termeiben vendégként osonjunk saját lakunkban, mint ki nem ismeri az átjárást innentől odáig. Elméd annyira valós mesei szálat pödört, forgatott, csavart, hányt ki palotám padlójára, hogy apró félelem-fürjek készítettek bennem fészket, s bár tudatom mélyén raktározódik az is, hogy a halál az egyetlen valódi téma a meseköltőnek, te ennek a középkorú európai férfinak képében még a halált is megcsúfolnád, hogy mesei valóságod égig rebbenő galambja egy gravitáció nélküli térbe emelkedjék, ahol a szárnyalás maga a valótlanság fojtó legébe való zuhanás. Ráadásul kontár is vagy - tudósaim szerint ily mesék divatjának leáldozott, ilyen vagy magad is, Sehrezád, hullócsillag, aki felvillan előttünk egy pillanatra, csakhogy annál nagyobb éjszakába fojtsam el pislákoló fényét.

Létünket csak meghosszabbítani tudjuk, mint korhadt függőhídon átkelő, ki gondolván talpát egyikről másikra jutván kipányvázott kötelek ölelte hágcsóknak, túllépdelve a veszélyesnek hitt darabon - s ekként lelke öntőformájában is szilárdnak hazudja hitét, e forrásban lévő bronzot -, nos akkor…Minden megelőző lépésünknek értelmet ad az utolsó, s a szakadozó köteleket nyiszálni kezdi egy ismeretlen kéz, a véletlen, vagy egy túlságosan is tudott…. S állván e két part között csak a távolság növekedik, s az, hogy mint üveggolyót megkaphatnád, kétes, hisz a múlt múltsága csak a jelen által adatik, s ott fent a hídon elkülöníteni nem született, ki elkülöníteni tudná a „most”-ot a „múlt”-tól, talán érdektelen is mindez, hogy mily módon kapcsolódik a „jövőhöz”, hogy a „most” a keletkezésből kijövő, mert egy hatalmasabb idő foglyaként értelmetlennek tűnnek az írástudók meséi, csak arra valók, hogy kimondják szorongásunk tárgyát a nemtudásról, az ismeretlenről, ami nem az élet forgó korongjának központjába hajtja őket (mint hiszik), hanem leesnek róla… Allah keze segíti őket mint félig élőt, félig holtat ledobni …bár nem tudnának még ennyit sem…a meseköltés egyetlen igazi tárgya a halál mégis, tudja, tudod… Bár ne tudnánk. Ott a hídon mondhatatlan…hogy általérzi a tűnő életét avagy sem…ott a hídon csak a lét keltette szorongás, ez az egyetlen igazi mesei téma, ami cselekedni ösztökél, általfutni vagy általjutni, mert a remény hal meg utoljára, de hogy mily babona – amit ugyan cáfolni nem tudna senki -, hisz lehetséges volna tán, hogy a remény hal meg, mielőtt ő. Jaj, de hisz ő csak asszony vala, mentsd meg, Allah, kinek karja mozdításával eleven táncba kezdenek a flamingók és a hóbaglyok tolla fémesen villan, Te varázsold át tudását tudatlansággá…hisz hallgatni lenne tiszte, s szavai folyójának árja mégis, mely ha kilép medréből egyetlen áldozattal számolhatnak: vele, vagy kések, mik korlátai kenderszálait szétforgácsolják a hídon. Megy-e a mese által előbbre?

- Te, ki örököse vagy királyságoknak, ki Svédhonból hozatsz havat italod hűteni, fűszereidet India földje ontja, s az adriai tengernek gyümölcsei terülj-terülj asztalkádon, apró és nagyobbacska tengeri herkentyűk, szőlőd Athoszból való, narancsligeteidet Marokkó uralkodója telepítette 33 hercegi kertésszel olajlugasid mellé, s pálmafáid alatt elhaladó csak ámulhat ez isteni renden, s földeidből előtörő fekete vízért kalmárok hada sereglik ide, hogy kincstáradat arannyal töltsék – kérlek téged, boldogságos fejedelem, hogy ha már szavaim okozták pusztulásomat – mivel nincs még ideje az elalvásnak -, hát utolsó kívánságként kegyeskedjél meghallgatni, mi romlását okozta a középkorú férfiúnak, s pusztulásom előtt, hadd szegezném ellenébe az ő szenvedéseinek, élvezeteinek tárgyát, hisz mégis megtaláltatott amiért szíve lánggal égett, s gyakorta érezheted ezt magad is, ha bepillantasz szíved műhelyébe, ha kívánságokat készítesz ottan, ezek elnyervén végső formájukat, mondhatatlan öröm okozói.

- Menteni kész irhát a szűcs is. Nem bánom, a nap épp leszállóban, de mikoron legmagasabban áll majd a hold, mesédnek és életednek végét én szabom meg – harsogta, miközben egy hideg vízzel telt ezüsttálban hűsítette le kezével együtt kedélyét is.

- Úgy legyen. A mesearcheológus ezt a mesét megsokasíttatta, amiért is számtalan aranypénzt kapott, sőt fejét a dicsőség ezüstje is behavazta. Cserében Ariadnétól 2000 aranypénzért hallgatást, és egy olyan kéziratot kapott, mely ugyanazon időben játszódik, szereplői: egy férfi és neje. Ám úgy adatott, hogy meg kellett válniuk egymástól. Mindketten levésték, az asszony pedig egy írástudó rabszolgával leíratta, hogy ez irdatlan hosszú távollét alatt mik estek meg vélük. Mivel magam kevéske lennék e mese előadásához, ezért megkérném főeunuchodat, hogy tolmácsa legyen a férfi hangjának, hisz hallomásom szerint ő is e vidékről származó, s olvasná föl az ő történetét magamnak azonban sajnálatosan gyarló emlékezetemre hagyatkozván kell felidéznem a mesét - ó hangaszálak, ó hangaszálak! - hangom legyen hangja az asszonynak:

 

Ezerlantú Múzsa, Zeusznak szavakat perdítő leánya, dúsgyökerű szenvedéseimről szólj ma, meredek vésztől szabaduló akháj harcosokról éneket mondani megsegítettél már soknak, világokat bejáró és örökívű dicsőségüket daimónjaid vitték esetlen, lanyha szájukhoz, hogy dögkeselyű- esetlen énekeik aranyívű sasként röppenjenek, mint szilánkok, szerte Ithakától Spártáig, s kik szövetségre léptek mindahány tudja, hogy méltó emlékhelyet emígyen is ád mint világ a világnak.

Segíts nekem, álmatlansággal-vert leányodnak, ki méltatlan sarud hordozójának állni is, hogy kimondás által szabadulna meg keservnek indult bolyongásitúl, hogy szavait a te millió ágú ezüstserpenyőd mérje ki, hogy tetsző legyen isteninknek is, annyit mint szerénységgel viselni illendő, s csillámuk mégis az egekig ívelne fel, odáig; észrevévén védőn tárjak ki kezüket fölém, villámok közvetítette ellenségemül lett istenek haragjától.

Három év hava hullt le Északon, hol a földeket madár-láb tapossa, ember házitűzhelyt gyújtani nem késlekszik, három év nyara lángolt el, s férjem az isteni hős Odüsszeusz leleményével hazatérni mégiscsak rest, vagy ki tudja - tán húskoporsójában pihen valamely éjszíntollú madár gyomrának, s mi holtat leginkább illetné meg, szerettei gyémántfényű könnye nem csordul rá, s nem illeti feketeleplű gyász sem. Lét és nemlét között keressem, vagy a Léthé partján vessem meg gyöngeívű lábam, verjek halandó létemre sátrat, meglesvén a sziklaarcú Khairónt, kísértve az égieket, kérdezve bánatzilált hajjal, hogy vajh lépett e bé ladikjába sorsomtól távolodó társam, hisz csónakját visszaútnak fordítanám asszonyi kezemmel azonnal. Mióta elhagyott, annyit sem mondván: „Várj reám, én megjövök”, mert előbbre tolta nálam készületeit vérgőzpárás harcoknak; szemei opálszínű tengerek bűvöltében égtek, vitorlát bontott szívében már szárazföldön is, s Trója falát bevenni kész cseleit úgy gyártotta, mint gyermek szalmabábúit. Mikor gyorsreptű nyilait hegyezte és távolmegjáró lándzsáit, egykor engem ölelő karjában már Árész parancsa munkált; eközben én palotánk legutolsó sarkában kuporogtam fájdalom-ütött testtel védáldozatokat mutatván be, százfűvel kevert olajat, báránykámnak kiömlő vérét - öltem, csak nehogy társam ölessen.

Mind hazatért már sisakján a dicsőség tollforgójával, kincsekkel megrakott gályákon, ki Trója alatt jeleskedett egykor; vagy életét áldozta hazánkért, akár halottan is: halálba sebesült testét hazahordták, halmot emelve fölé tiszteletáldó kézzel, csak az isteni hős Odüsszeusznak nem jutott ki ezekből egy parányi sem.

Magam vagyok, s Prométheusz sem lopna lángot szívembe, keservem nem enyhíti ezerjófű, sem ráncosujjú dajka, ennen fájdalomjárta szívére gondol csak ő; erősen hívén társam visszatértét, s kételyim szemében csalfaságom ezertollú hírnöki.

S az isteni hős sarja, ágyunknak gyümölcse, fiúnk, Télemakhosz, apa nélkül növekedvén, mindenséget hálózó folyondárrá akarna nyúlni, ki előbb anyját fojtaná meg nagyterhű kincsekért, s mivel nemzőjét soha látta, vér szava nem munkál benne, de elegendő dicsőségét és juhait felzabálni.

Lakomát lakomára halmoz idősürgető kézzel, és apja vagyonában dúlnak átokverte lábai, kérőket hívat szülőjét eladni, hogy apám aranyain csengjen el tisztességem kerülvén új nászi ágyba, hogy mit szerezni nem szerzett soha, hírt, vagyont, mindentakaró karjával magához ragadni tudja.

Rendelt tanácsülést e gyarló, elmében torzszülött, hol a trójai hősök aszalt gyümölcsként függtek a lelátón, kiknek már csak Hádészben lakozó bajtársaikra van gondjuk, s szívük csonttermése mutatja földi jelenlétüket, múltba meredt szemüket vissza nem fordítja maga Pallasz Athéné sem.

Kit Ithaka szült azonban, mindahány féli Odüsszeuszt így is, akár élve bolyg szigetről szigetre, akár túlvilági hősök közt meríti poharát rubinéjű bortól duzzadó sajtárba, rettegnek leleményedús cselvetéseitől, mi egykor Trójának falait bevenni kész volt egy óriási gyermekjáték álorcájában, most ellenük fordul, és isteni kegyelem juttatik annak, ki istenek kegyeltjét sérti meg. Elküldik ezért méhemnek rothadó gyümölcsét, ez átkozott fiút, hogy ha egész Trójáig is kell hajóznia vissza, vágja le az isteni hős jobbját, felmutatván, hogy társam immáron égi vizek kalóza, avagy ha földi léten hajózik még, a távolt csökkentse le azonmost véle együtt egészén Ithakáig. Itt kérőknek hada ver messziterű sátortábort nagytetős házamnak köréje, mintha egy enyhetadó szigetet fenyegetnék a haragottartó Poszeidónnak korbácsa által felbőszült tenger nyalábi örökkévalón elnyelni, vagy hogy másként fordítsam szavam - cölöpe minden egyes sátoraknak őszfonatú fejembe szúródik, s emígyen nincs sötétleplű éjem, se fényáztatta nappalom, mit meg nem rontanának a kínok kihegyezett karói, s bár egy intéssel visszavarázsolhatnám magam az eltűnő időbe, hol férjem hozott atyai házból nászi ágyasházba, mikoron mindentfontoló bölcseszű apósom, Láertész még része volt a halandók népes körének, s ha teljesedni nem telik e vágyam, hát tűntethetném el szigetem körül e tengert egy intéssel. Azt hirdeti Ithaka minden szájas ringyója, hogy én hívom holt apósom ezüstteldíszes házába a nagybendőjű vendégeket - tartanám nyakuknak kétélű ígérgetésnek pengéjét, mely igenre és nemre fordulhat egyaránt, s hintek bágyadtpislantású szemükbe vágyhozó port, amitől házamnak tövét elhagyni nem tudják, habár lábikráikban már saját otthonuk hívása sajog, s rohannának, törnének mindeneknek által különben haza szeretteikhez. Hogy mily tévedés, cáfolni már erőnek ereje, sem akaratom nincsen, oly időkben bolyong sohanemcsukódó szemem, mit megrontani százezer kihegyezett nyelv sem elég, mert magam sem tudom már, hogy összegubancolódott éltem isteni orsón pergett le s font belé színeset is, ám lehetséges, mindezt csak agyam szőtte jóakarón, hogy örökívű szerelmet hazudtoljon mástól önmagának, hogy nélkülőzésbíró és örökhű legyen, különben örökleplű sötétség homályába kuszálódnának gondolataim szálai, s a hazatérő Odüsszeusz sem csalna fényt újra szemembe, ha igaz volna is, és megérintene szerelemteljesen, mint kit létet létével egybeolvaszt, nem volna már elég. Óráim érzésim viharában fuldokló macskakölykök, miknek éppen hogy világranyílt szeme megpillant valamit, rögtön rettegniük kell a legapróbb bizonyosság elvesztésitől is, s kapaszkodót nem találva mindig csak a „tovább”-ot hajtja selyemtapintású talpuk, de e „tovább” hovatovább nem lesz hova, mert ellentétes áramú hullámok csápjaitól ki védelmezné őket meg, ha a gazdaszülőjük sem tudja, hogy kiguvadt szemük belenyúljon a semminek végébe, a semmiért egészenbe. Segítsetek égi lakók, erősvár lakában nyújtózó Olümposzról való halhatatlansággal becses és megvert mindenmegtehetők és mindentrontniképesek,

tovaűzni kétségeim elnemmúló lényeit, kik mindig alakot váltván, hogy annyi feje magának Gorgónak sincsen, melynyire ők egyik őrjöngőarcúból egy más, a leggyöngédebb testbe költöznek, míg várok, mert magam vagyok csak időtlen, hisz csak a várás varázsára van időm, ez köt, mintha a sorsfonó istenek egy szálnál elakadtak volna, s ez időtlen várás közben észrevétlen fiatal testem úgy aszalódik összve, mint szőlőszemek és a világűr, bár tudom azt is, tudatlan fejjel tudással megvert – de, jaj, hogy ki adott erről tudást, jaj, mégsem tudom! -, hogy mindenre akadna éhes száj, magát a mindenséget felzabálni. Meghalt Láértész, az isteni hős Odüszeusz nehézbánatú apja, mert fiáról nem adott hírt senki az Ithakába visszatérők közül egy sem, elemésztette a legszörnyűbb féltése ösvényekkel és hágatlan bozótok sűrűjével teli földi ittlétünk; gyermekét szülője igyekvő lábakkal igyekezik megelőzni mind, inkább várná ennen sarját holtak hősi csarnokában, oda fut, rohan, szalad reszketeg térddel is, ha e szörnyű versenynek díja a Hádész célszalagja; mintsem hogy maga legyen valami(valaki) nélkül. Fiútféltő Láertész nagykeserű halálát azonban oly titokméllyel vigyázom, ahogy dúslevű barackok közepén nyugszik a kemény csonttermés, így őrzöm én szívem legutolsó erősenzárt kamrájában, mint sokatfelejtő gazda, ki a kulcsot önszámára is nemismert helyre tevé le, különben megszimatolva e szörnyű hírt vagyonra éhező Télemakhosz, akár fiam hívta prédára leső kérők közül egy is, nem lenne kegyelem sem e nagytetős háznak, s ülhetnék halotti ünnepnél sötétebb nászt. Ezért csak annyit említék meg, ha tudakozódnak rosszatsejtőn Ithaka-beliek és más tágöblű városból érkezők, sziklák lakói, hegyeknek keményszavú szülötti, hogy a bölcseszű Láertész nagybetegen alszik nimfákhímezte takarók között, s ha feleszmél fiúttudakozó tekintettel utasít arra: élőt nem kíván szobájában látni addig, míg fiúsarja haza nem tér, hogy örökségét saját maga nyújthassa át, mit felhalmozott izzadó tenyerével és homlokkal egy életévnyi alatt, valamint, hogy bár szándéka nincs eltávozni addig míg tébláboló fiúnak jussot nem ad ki, ahogy illő, szőném meg neki szemfedelét még mostan, ám hibátlan legyen, mint becsülete volt csorbítatlan, hogy a túlvilági lények ne tápláljanak iránta mindentsemmiző haragot. Ezzel laktatom jól a hírre éhes szájakat, tömöm őket hogy fulladnának meg a rosszhírre fájó fogúak, s tudom nem haragszik meg atyámmá lett Láertész semmiképp, mire nem volt ereje már, a várakozásra, én hosszabbítok neki időt. Szövőszékemet legdrágább fából építem, mit nyugtalan kereskedők hordtak fáradságot és utak hosszát nem számolva a bérért: gyönge szantálból és erőstörzsű bükkből, állítva nászi ágyam elejibe sohanemfeledkezvén meg cselekedeteim miértjéről, nehogy úgy essék vélem is, hogy céltévesztetten babráljak bonyolódva apró tettek fonalaiba ujjammal, a valamiért a valamit elcserélve, s ha nem perdül a rokka, hát szőni kezdek, hogy trójai hősi csatákat lásson Láertész halálba merevült szeme, világítsd át, világolj át hitvesemnek vérmosta mezőkön szerzett sebe atyád szemfödelén, mutasd meg méltatlan nem volt fiú nagynevű atyjához, és ha mintát keresek legelébb az ő bánatát s enyémit találom alkalmasnak, ez emlékezésben olvadtunk össze mi ketten, ha szó perdült róla, bár az istenek műve az is: lehet emlékezve felejteni, jaj, mind szerencsevétett, ki halandó, hogy önmagába fordulhat minden az ég alatt, a jó és a rossz, de mérőeszköz nem találtatik, melyiknek vége hol kezdődne. Már alig sejtem kedvesem arcát, nehéz a rajzolatokat emígy pontosan eltalálni, alakja meghatározhatatlan a távlatból, honnan közelít vagy én hozzá, melyet felidézni szándékoznak ügyetlen ujjaim és könnyűsúlyú vetélőm, hogy elvetélt mintákba leírni a világot, holott a tiszteletintő hagyomány ezt rótta reánk, s miért nem foglalták isteneink parancsba, hogy tiltott légyen, mi másolhatatlan másolni is, mert a másolat másolata csak, ami kint és bent, elfödi, nem igaz és nem valódi, ahogyan bennem él vissza nem adja, hiába korholnak Ithaka asszonyai mintáim miatta s hirdetik tőlem való tagadását nagymúltú törvényeknek, s fordítják asszonyi tétovázásom és érzéseim alaktalan mintáit asszonyi serénységem hiányosságaként; ábrát őt szőjenek, a gondosak, olyast, mi alakkal ékes – szerelmem eláradása miért tűrne formát?, ha formátlan és formálhatatlan. Ah, de mi zúg, mi éji nesz, mely szövőszobámba betéved szerelmes emlékezéseim megszakajtva, hogy fonalam szálát is elcsippenti, nem törődve sem nagytetejű házlakóval, vélem, sem fiátszerető Láertésszel holtából talán őt is nem gyarló fölkelteni az istentelen, mert látom már hazajött, kit haza nem várt senki, görbeeszű fiam, Télemakhosz - s tudom már nem ő torzszülött, hanem méhem, mely világra fakajtotta -, s oly hírrel gazdagabban jő haza, mi őt szegénnyé tette, legutolsóvá a családban, hogy isteni hős apja él – hát mégiscsak igaz! -, s most vagyontvizslató szavai, mik kérőim vonták egykor házunkhoz barátként, lakomát csapva egykor tághosszú és tágszéles asztalunkon, ellenük fordul, de – ó istenek! – a szavaktól még kevesbek nem lettünk azonnal soha, hanem szavait előzik hangtalan tettei messzijáró lándzsával és mellkastjáró nyilakkal, mire rímet e gyanútlan tévedtek halálkiáltásai vonnak portnyaló nyelvvel, a sok szájas prédaleső – ó, borzalom, hogy Erisznek kell költöznie lakomba!- csak isteneinkkel feleselhetnek ezután, hol volt ez megírva, hogy lennie kell, s éppígy lenni?! Bevégezve pokoli művét ez átokkéntszült fiam, ellenem tör, vásznammal együtt a piactérig vonszol, s hogy tévedés hinni a vérnek szavában, lássátok, húsomból vett húsom ellenem emel szót önfeje helyett az agórán, hogy büntetnének meg és sújtson átok mellett büntetéssel is a törvénytudó tanácsnak igazságszerető minden tagja, mivel azt jelenti e görbeeszű fajzat, hogy kérőim azzal hitegettem meddő éveken keresztül, hogy míg a bölcseszű hős, Láertész szemfedele el nem készül, nem jön nász lakomban, így kétszeresen is csaltam én, csalók közt csaló, mert fáklyafénynél fölfejtém, mit aznap szőttem, más miatta pedig élő hitvesem mellett kancsi szemmel másokra néztem; sőt bűneim előszámláltatnak azáltal is, hogy harmadszorra: a bölcseszű Láertészt temetetlen hagytam, amiért szeretett Ithakánkban isteneink dögvésszel terhes záporesővel nyugtázzák nemsoká napjaink, hacsak szigorú büntetést nem kapok jutalmául parázna és istenkísértő cselekedeteimnek; ám mivel a tanács jól tudva mi lappang fiam leleményes agyában, bár a vádakat, mint tükör a fény, visszaverni nem képes, száműzetésre ítél csupán, loncsos talpammal elhagyni földünk, Odüsszeuszt hazavárván ők is, hogy magastetejű házában majd rendet ő teremt és ural. Kéz kezet mos. De nincs evilági sem túlvilági szer, nem termett, nem találtatott még, amivel bűntől ragacsos ujjait torzeszű fiam lemosni tudni lenni képes, egészen szépterű szülővidékem határáig kísérve kínomat tetézi - hogy mit rontottam el karonülő korában, mert nevelném jónak s belőle kerekedik egésszé balsorsom, tán elevenen jött torzképzetül így a világra, mely száj mondaná el nekem?- ha ugyan terhertől nehéz keblemre még lehetséges vón terhet emelni, meséli mit beszél Spártától Számoszig minden földnek lakója hűségéről hitvesemnek, apjának, hogy hazatérése nem önhatározású, s nem szerelme, se házája vonja ide, hanem a szükség, hogy hányszor csalt, két kezén számolni nem tudná, és míg reá gondoltam ő mindig másra. Itthagy a tengernek legvégső pontján e hírrel, ó égiek, s holtában már nem lehet dicstelen Láertész, s magam egy nyolcéves írástudó rabszolgával, egy egészen gyermekkel, ő jegyzi az értelmét nem beszédemnek, hisz nincs arra íróeszköz, mely azt levéshetné, csak szavaimat, hogy hitves, ki maga sorsűzöttet várt haza, maga lett száműzött, s kit Ithaka-szült hűtlen nem lesz Ithakához, mert élve vagy halottan, a sors habja dobja őt hazánk partjaihoz vissza. Hol végződik létem partja, és hol kezdődött?

 

Ezerlantú Múzsa, Zeusznak szavakat perdítő leánya, te ki nyelvet csempészel gondűzte koponyámba, sokattűrt szenvedéseimet zengjed ma, hisz meredek vésztől szabaduló harcosokról is mondani éneket te segítettél. Fellegtorlaszoló Zeusz leleményes leánya, baglyak csúf szemét megöröklő Pallasz - halljátok hosszúléptű keservem! -, addig huhogott az olümposzi kertek fényverte rétjén apjának fülébe háztűzhely- szentségről, nászomat elirigyelvén bronztestű Kalüpszóval, hogy az öröklétűek Ithakába való visszatértemet sürgetik rögvest. Ó háromszorosan őrült én, ki széptestű nimfámat elhagyom löttyedtmellű nőmért, aranyfonatú kedvest vesztek s véle mást is, s hogy e csere mily méltánytalan, tudják maguk az égiek is: hajnallal érkező ambróziaeső ébresztett eleddig, s aranyserlegéből nektárt csöpögtetve belém a nimfa, halhatatlanok asztalánál foglalhattam volna helyet. Szerelmes becézgetésekből kinemfogyón hevertem; nimfámnak barlangja védett mint anyaöl, s most útra dobva a létükben egyre gyarapodók kívánják tőlem egy gyönge háncsfűzte tutajon hajózni egykor-volt hazámig. Csak halandó szerethet halhatatlanul, s íme, hogy megleltem hazámat, nem mit a sors születésemül vetett, hanem két almája közt a szerelemnek az öröklétbe ágazót, vessem magam bíborlángú tengerek hátára, és sokezer veszély közt kell hogy izzadjon orcám. De késő késlekedni is, cölöpből tákolt bárkám előállt - s nem sírsz kedvesem értem, te szajha, könnyű halandókra halhatatlanként vadásznod, kit idő nem sürget. Lám, istenek horgán akadt csukák vagyunk csak, s levegőnk egyre szűkösb. Rózsásujjú Hajnallal együtt fut már tutajom ím, vitorlát bontani szívemben a bánat nem győz, tartok a nemtudottba, a nemtudnihovába; szalad hajóm szálfák hősével tatján, s Héliosz perzseli szemem sohalátóvá - s ah, fellegjáró Isten! -, árbockötelem, ha nem hűteném percenként, tűzhalál által repítene hűsíteni - ó jaj, egy egész tengernek közepén! - engem a Stüxbe. Estébe hanyatlik utam ahogy tengeri ösvényt evezőm kaparászva keres, csöndlakta tájékon áll tutajom horgonyával szélnemjárta légbe akadván, de vitorlám, a tébolyult, szerelmi nászt járna én sokattűrt létem rovására - hát illyé szőtte meg őt Kalüpszó, csalfa nimfám, hogy mert övé lehettem, bérem: így legyen az öröklétig, parancsa - halandó kezem ne érjen halandó leányt soha többé!

Bóreásszal, szelek urával vágyván szeretkezni ez aranyszálakkal tarka rongy, nimfaszőtte vászon, mely kapitányát kacagja legelébb; vizek pikkelytestű szigonyos fejedelmét, régi ellenemet, Poszeidónt híná segedelmül, ő lenne ott a násznagy, hol Bóreász a férj, de egek!, hogy magam lennék e frigynek záloga, valami a valamiértben?! Feltámadott a tenger, s úgy hajózom hullámi falának, mint egykor bevehetetlennek mondott trójai erődöknek törtem; de mit gyorsvillanású eszem pengéje pillanat alatt eloldott akkoron, a titkot, mely kezembe nyújtá a dicsőség pálcáját, most általvágni képtelen. Ím a vizeknek egy örvénye is elegendő, hogy kicsorbult elmével ússzak tovább, tovább, nimfaalkotta tutajom szilánkra törve (holmi piszkafa), tovább, mert úszni vagy meghalni tengeri ösvények keresztútján, ti halandók tudjátok jól, nincs segítség a levegőtlen nincsben. Karom partjával éppen elérném nászszagatta vitorlám, az egykorvoltat, lebegve a víz felszínén, mint tavirózsa, a gyönyörnek tengerén úszhat csak így leány asszonnyá tett. Ám ki kancsalszemű hűtlenséggel akarván válni hűvé ne számoljon - nemhogy irgalommal-, csak semmivel: „ Leányból vágytál asszonnyá lenni? asszonyból legyél most szajha!”

…És isteni hős keze egy isteni hősnek víz fenekére küldte őt…Alá! Alá! … most alant van, egészen alant, bár gondolata volt, ívelne az égig egészen, hát földrázó Poszeidón sirassa tágduzzanatú szemmel, a távoli rokon, a nászszerző dicső férfiú, ha már ezerszájú csapdát állítni nem rest, millióéltű idejéből teljék reá is! Három napja úszom, három napja, s nem repül pupillámba partjósolta madárjel vagy távoli gályanyom nem kelt bennem messziléptű reményt, hólyaggyűrte bőröm átvérzik, zúg már Bóreász véremtől pirosló habok felett, s mintha egyhelyben kapálózna karom evezője, nem jutok el odáig innentől. Ó, Pallas, nemzette leánya egek tetején trónoló Zeusznak, aranysarús leány, ki létem hajóját tengerek tágterű terébe toltad egyetlen sohavégetnemérő hangzóddal égiek népes tanácsában, pártján állva öreggé lett hitvesnek, Penelopénak, kivel már csak az emlékek szakadozó szála köt engem, mert meddőhasú volt s gyermeket ajándékozni képtelen, nemhogy fiút; hát teljék be az idők telje, istennő, szépszavú jóslatod, tégy egy célomnakkedvező áram hátára, hisz az olümposzi istenek röhögőszájjal mutatják meg néked különben, hogy isteni bölcsesség nem származhatik - bármily leleményes -, nőtől. Úszom, mozdulatnélküli mozgással sodródom melegvizű áramlatok hátán, sirályvíjjogta lég kúszik fölém partközeli reményt mutatni, egy istennő tartja markát foszladozó testemnek alája, hogy célnak közeledtén ne bukjak tengermélyi varázsba - énemből falatozni elég volt tengeri piócáknak s kannibál-halaknak. Ő küld engem homokszegélyezte öblök enyhelyébe, teljesedik szava a sohavégetnemérő, partra szállottam a világ valamely zugában, de hogy a legelsőben vagy legutolsóban, minek utána csak a föld pereme hajlik a semmibe, nem tudom még.

Mily feszesbőrű gyermeklány érint, mily aranytűzfényes keblű nimfa, úgy ömlik belőle a citrusillatú ifjúság, nemesb párájú cetekből kivont ámbránál, s oly gyöngéden tapintja ki sópállotta vállam, hogy visszavarázsolja bennem tovaszállni akaró lelkem galambját rózsaszirmú ujjának legutolsó hegyével. És hol fekszem, kié e csodaverte vidék, mily dústerhű földre dobott az eleddig fájdalomokozó tengernek egyetlen égszínnel ékes nyalábja, hol vagyok?, hol hazát hazáért cserélni nem tétovázna otthontkereső szívem, körbepillantva vizsla szemem almaérlelő szőlőtövekre, szőlőtől megrakott almafákra nyílik tekintetem, mi szakadatlan pörög és szimatol - ennyi gyönyört be nem tudván fogni egyszerre: nyáraszalta fügék méze, virágbontó liliomfák, olajcsorgató bokrok, zsongulok, ó én háromszorosan nem bolond, de boldog, megérkezettem sokattűrten ugyan, de itt vagyok magában a lehetetlenben!

„Gyanakvólelkű phaiákok dicsterhű vidékére vezérelt téged daimónod, s engem álomsújtottan rángatott ide égi kötél, mint öszvér ki nem tudna kitörni hátára kötözött nehezékből, mivel hajtja víztermő kutak malmát; úgy parancsolta meg nekem karvalylábú szárnyas uhu képében valamely istenség fogadni díszpompájú ruhával, kenőcsitatta kendővel partunknak délre nyúló részére jőni, és örökkévaló nászt ülni volnék köteles veled, különben intésére egyetlen karmának, aranyhajú szerelmem éltét a sorsfonó Párkák rögvest átmetszik” – szól zefírleheletű szavakkal bánatosan, tán, hogy szánnám meg, de honnan tudta volna ő, hogy bánatjárta arc olykor csak fokozza az izgalom varázsát. „Mily szó szökkent ki fogadnak kerítésén leányom? Halandó létedre nem fogadnád halhatatlan istenek velükérző gondolatját szíved korsójába, hanem másnak készítenél benne ezerfonatú lugast, pedig szerencse a szerencsétlenségben is az égiek kedvére tenni, mert ki ellenük vet sorsot, sorsa - mind magának, de házanépének is -, a sorstalanság.” Előttem ballag istenjelölte arám zergeléptekkel haladva apjának nagytetős házának irányát mutatni, előttem suhog el ezüstrojtú ruhával messzicsillón holdtáj-messzeségbe akasztva szemét, ott várná boldogsága, csillagok közt, a Cassiopeia két V-je szerelmi győzelemre utal, tán hiszi, fürgén halad lépteit messzenyújtva elugorni tőlem kívánva tőlem, ám a tudatlan kisleány nem tudja még - amit tízezer szájas dalnok költ rólam egész Göröghonban,

s legelébb egy Homérosz nevű, aki a tízezer dalnok dalából egyetlent érchangút öntött, oly fületédesítőt, hogy most hét város verseng születési helyét dicsemelő jussaként megszerezni- , hogy győzelmi téren veretlen nem voltam még! Bejutván zergeléptű arám édesapjának, gyanakvóeszű Alkinoosznak tágterű házába őrségmegnemállított úton,

e hókarú leány kit vendégül von maga után, annak ehelyütt nem jut félsz osztályrészül,

mert gyanakvólelkű phaiákok enmaguknál jobban bíznak e leányban; s hogy az atyai szeretet folyóknak áradását is megszégyeníti – lássátok, oh, halandók!- , a gyorseszű király kecskebőrpárnázta ezüsttrónon mutat nekem most helyet jobbján. Miközben én nézek balra.

Így esdett hát: leányátszerető Alkinoosz arra bíztat, mit beszél kitharajátékosa Ithakától Spártáig minden énekmondója a szövetségnek, magam mesélném el sokattűrt bolygásimat Trójától Ogügié szigetéig, érdekfigyelőn kérdezve a távollakó népek vadságáról vagy gazdaságáról, embernyeső harci gépeiről, betájolni elhelyezkedésüket egy oszloptartotta atlaszon. De ahogy megszabja előre minden hőse a hódítnitörő háborúknak számolva különböző léptekkel, ha célirányos terve, nyilai, eszközei valának - úgy behatárolt létünk ideje is isteni kezek vagy sorsfonó alvilági lények által, ekképpen minek hosszabbítsak estéket és hajnalokat, fonva ezerágú unalmas meséket, mit csak a sajátbőr-tapasztalat tehet mélyértelművé, fájdalmassá, nevetségessé is tán csak, másnak hozzá köze nincs; ha e hosszabbítás által életidőm egy orsón pereg le hiába, s az emlékezés visszafelé szárnyaló madara miatt elkésem a „most”-ot élni, s végül én húzom a legrövidebbet. „Phaiákok fejedelme leányátszerető Alkinoosz, ki e szigetlakóknak élőhelyet nyertél isteni hős és leleményes csatákban, nem mesék tejét szívtam háztűzhelyőrző anyám kebléből, de valóra váltani hosszúterű és nagyléptű álmaink is; ezért kérlek téged szavam nyílegyenes nyilát izomfonatú lábaid elé röpítve, hogy kit feleségül rendeltek nekem maguk az égiek is, kincseid közt hókarú leányod, Nauszikát, add oda nemtétovázó kézzel, ha bagolyszemű istennő haragját nem akarod rászabadítani eddig nyugalmatélő házadra, s hidd zergeléptű gyermekednek magastetejű házamnál nem lesz jobb nemesb helye mint máshol.”

„Láertész fiának született dicsőséggel telt Odüsszeusz – válaszolja félelemgyártó halkan -, köszönd most sokattűrt szenvedésidnek, (melyet eldalolnak az a bánat könnyezve borít nem egy orcát), szövetség vaskötésében harcolt harcaidnak, hogy pusztán barbárölő markommal nem nyomlak mindjárt a Sztüx vize alá, vagy gyorsjárású eszem nem talál ezernyi leleményt sokkeservű halálod megtalálni, amiért vénséges őszbecsavart fővel házaslétet hanyagolva fogatlan szájjal kívánnád ágyasházadba zergejárású Nauszikámat; ezért jobb távolból becsülni atyjának fiút, hősnek a hőst, s ahogy rózsásujjú hajnal kél, holnap sokevezős gályámra lépsz, mely Ithaka felé visz gyorsjárásún, hiszen hazád elvégre ott van, nem másnak nagytetős házában, a magadéval gazdálkodj s magad enyhetadó ágyasházában pihenj le végre.” Szó fennakad, hang bennszakad, éjjel ajtó megöl zergeléptű lány emelkedik, mert aranysarúját ledobva álomverte fejjel hiszi, ha arám nem lesz, vadarcú pusztulás öklözi szét majd gyanakvóeszű apja lakát, s szerelmét nem Ámor nyila járja át, hanem Zeusznak messzezengő villáma, fekély és vörheny költözik mindenegyes akhájba - belülről szétrágni e húshajlékot-, s oly zajtalan jő, akár egy áldozati bárány, mintha egy hangnélküli téren kellene átkelnie hozzám - a Sorsot vínám ki magam ellen ha állanék vágyamnak ellen, hisz minden szava mutatja merre rendelte mennem. Szerelmes

éjszakámnak közepében, mikor legszorosabban fonódom adományadta Nauszikám ölébe, hogy ha már száműzött fejem kötelezte keményöklű apja hazatértem,

bár otthonom nem ott van, hanem itt, egészen közel, karnyújtásnyira az égtől, repül nagytágú ablakomon átalrepülve szépterű szobába egy esztelen bagoly, mivel mind észtőlfosztott az, ki óvatlan és hívatlan röptével megzavarja szerelmes készülődésim, s e álomverte leány ezáltal eloldozván érezheti magát a jóslattól, ledobva nehezékét, mely égi láncon fűzve szinte hozzám nyalábolta, ám leleményt tanuló inasból lesz végül az igazi mester - s hogy tanuljatok halandók, ti is!- ez erénythuhogó madárból ujjaimmal szorítom ki az öröklétet, s apósommá tett Alkinoosznak szeretett leánya hozományul ezt a verset vésem nagytetős házának szűz falára:

 

Halott madárkád volt játékszerünk

szerelmi csatákban. Bagolyszemű

Athéné már lábad eleibe pihen.

Pusztuljon, mi iramot tartani nem tud,

tollazatát hagyja az erősre.

Feldíszíteni tested volt-kihívás,

Ékszert vegyíteni holttal.

Végigsimítom melled hegyét,

Tüzet gerjeszt majd a gyászhónap.

 

Hajnalban indulok, rózsa nem kél, de sikerjósló áram, mely Ithaka felé hajlik mindenképpen, én, halandó létemről halhatatlant ölő, fordulok hazám partjai felé, nem telten örömmel, ám sorshozta így és nem másként, a nembánom több mint a semmi,

öreg asszonnyal legalább nincs a szerelemféltés gondja, nem herdál vagyont, ha eddig nem tett ilyest, s jóltápláló étkeket készít, s éveim számát így gyarapítom, ám lehetséges az is, hogy a vénre hagyom a tűzhelyt, miközben szerelmi gondjaimban mással osztozom. Ímhol van, és társaim mind elhulltak Trója alatt, s hullámsírban fekszenek szirének szavától bódultan, vagy Héliosz barmait nyammogta üres gyomruk, hogy részévé váljanak maguk is egy hatalmasb bendőnek, csak én tértem haza, az isteni hős, s ha mások is, azok mind gonddal vénebbek, nekem viszont a sokattűrniképes tapasztalás bőven adott tüzzeltelt gyönyört, mélyvöröset és borszínűt, hogy bár útraéhes szívvel éppen csak haza értem, hazaérek, netán azért, hogy legyen elindulni honnan; s látnom kell szemfelnyitva, jöttöm mily várt, mégis csodás elem sok vakeszű tanácstag elméjében, bár ha tudnák, hogy megöltem kit hiszik, hogy mögötte áll hervadt Ithakának hatalmának, egy nyavadt bagolyt, rögtön gyorsmódú halálomra esne voksuk, ám fordulhatna úgy is a kocka, hogy tollasodna hátuk madárként, s hinnék nemcsupán isteni hős volnék, hanem magam volnék egy isten. Előlép Szókratész, a sokbeszédű, kiről Ithaka tartja, nem született bölcsebb nálánál, tőlem viszont részére csak a nemszeretem jut ki, s beszédéből, mint fejtetlen borsóból, alig tudom kivenni, mi a lényeg, vagyis: hogy száműzetésre ítélte hitvesem a törvény, mert bűnösök közt cinkos, aki néma, elhallgatván apám halálát, s kérőit el nem űzte, hogy bűne mi volt érdektelen, fő hogy vagyonom egybe, s hogy fiam van, hogy mégiscsak ebben is kedvezett nekem a meddőhasú asszony, megtette kötelességét hát mehet, s minek mennék én, ha új asszony akad majd ifjabb, s te drága sarj, dicső Télemakhosz, leleményes legyél mint apád és hosszanélő mint Láertész. Hát nem örülsz?

 

 

Hol csönd van, ott csönd van. A király elmélázva ült, és citromszörbet sem frissítette már. Aludni készült, megemelte ezüstcsengettyűjét, mire egy szolga behozta fürdőköntösét. És elindult, hogy kényeztesse magát fürdőjében. Messze földön híres volt kék mozaikokkal kirakott medencéje, és szerette megtisztulva végezni a napot, hogy megtisztulva érje a reggelt is, tudta, hogy mit mond a reggel, nagyban függ az estétől is. Egy hollandus kereskedőtől szerzett ékkövekkel veretes trónjáról felállt, és mentében szinte a háta mögé beszélt:

- Szerencséd Sehrezád, hogy mai mesédnek vége tetszésünket elnyerte. Legmagasabban áll most a hold, s tudom holdnak fényénél is ékesebb előtted életed. Helyesen élt a görög férfiú, s az illőség mindig szép. Megmutatta nekem példája, hogy visszafelé számolva időnket is meglelhetjük a gyönyörök kútjait életünk sivatagában, ahol ha nem is találjuk meg a karavánutat rögtön, de küzdelmünk ösvényei utoljára palotánkba vezettettnek. A mesearcheológus, e másik férfiú, bár erősen megcsúfoltatott evvel a gonosz némberrel végül elismerést kapott, ami mérhető aranyokban, ami azért mégis valami. Élted a holnapot biztosan eléri, de ezután jól vigyázz, hogyan csúsztatod történeteid egybe, mert mindig van hold, mi áll legmagasabban, mindig van penge, mi nyakazni kész.

- Köszönöm, szultánok legfényesebbje, ki…- de mást gondolt szívében. Inkább lett szótlan a király előtt, amilyen egy énekét vesztett kanári csak lehet, mint hogy ne nagyobbra nézzen szeme, nemcsak máról holnapra, hanem az azutánra is. Miután nagy kísérettel távozott ágyasházába a király, s ottan a mesekutató dicsőségével álmodott derült lélekkel, Sehrezád a szultán diószemű serlegtartó apródjának így mesélte tovább az elmondottakat, nem bírván nyelvét tartóztatni.

- Vésd eszed táblájára, fiú, amit jóskártyák lapja jelez, hogy külszínre vagyont és dicsőséget örökölni néha szegénységet és szégyent jelent. Mert miként esett?

 

Leopold Howard vagyok, a Kosnak havában…elnézést, eltévesztettem. Tehát Ariadné nem állt meg a 2000 fontnyi zsarolással kicsikart összegnél, hanem azokat a díjakat is zsebre tette, amiket a meséjével szerezhettem volna családom fenntartására, fiaim iskoláztatására. Sőt, feleségem előtt állandó magyarázkodásba kellett bonyolódnom, miért ilyen kevés a háztartásra jutatott összeg - még úgy is -, hogy a legkülönbözőbb munkákat is elvállaltam, apró-cseprő filológiai kutatásokat, amiket a magamfajta pozícióban lévő ember már csak kedvtelésből űz, de leginkább a könyvtárosokra hagy, akik életük nagy részét úgyis ott töltik. Hiába gratulált egy számomra ismeretlen, Propp nevű professzor kiváló eredményeimhez, és sokan mások, köztük egy magyar származású zenész is, valami Bartók, akinek a muzsikáját ki nem állhatom a sok kontrapunkt miatt. Nem tudtam örülni. Ariadné ugyanis „halálának” minden évfordulóján gyertyát gyújtott a velem szemben lévő házban – akkor is mikor rég házas volt, tellett ugyanis a több mint 2000 fontból hozomány, a meséről pedig azt állította, hogy egyáltalán nem felel meg a valóságnak miszerint azt Cipruson találta egy Artemisz-szentély romjai között, hanem egy ír lány költötte szórakozásból, aki kedvtelésből tanult görögül. Hát igen.

 


Harmadik éjszaka – Florance meséje

 

Élt egyszer egy szultán, aki olyan gazdag volt, hogy barmainak se szeri, se száma nem volt, kincseinek híre pedig eljutott Arábián túlra is, ahol zafírral bevont palotákban laknak a sejkek, és gyermekeiket több ezer mérföldre küldik, hogy lessék el az ottaniak gazdagságának a titkát, de felejtsék el otthonukban, amit tanítóik nem tartanak egyezőnek a hatalmas Allahnak tanításaival. Olyan mérhetetlen kincsekkel volt ékes a király, hogy a gyaurok közt akadt több is, aki a mérhetetlen vagyon hallatán odakérezkedett a szultánhoz eltanulni tőle a gyarapodásnak mikéntjét. A szultán fel is fogadta őket inasául, de ahogy elszállt az a pár év, azt vették észre a hitetlenek, hogy bár sok pénzt kerestek, tulajdonképpen ők árultak sokat el tudásukból az igazhitűeknek, s mikor már minden tudásukat eltékozolták, a szultán elbocsátotta őket szolgálatából, s ők, hogy többet nyerjenek, ha nem olyan sokat, mint azt eredetileg gondolták volna, a szultántól kapott vagyont aranytárgyakra cserélték, amiket vagy elkobozott eltitkolt voltáért az ottani birodalomnak őrsége, vagy kiderítették róluk, nem állják ki a próbát, ami arany-e az arany - vagy réz.

A gyaurok azonban nagy haragot tápláltak ezután a szultán iránt, mivel nem gazdagodtak meg úgy, ahogyan azt korábban elképzelték, elővették tudós könyveiket és kimutatták a szultán királyságának hamis állagát, mennyire nem egyeztethető össze a hatalmas Allah által rendelt uralkodás az ő, nemcsak Istentől való, de igaz törvényeken alapuló rendjével, és megvádolták őt, hogy a nőket állatsorban neveli, és a tisztátalanság jele, hogy hosszú ruhákban kell járniuk, arcukat eltakarva - ez ellenük való bűntett volna nem engedvén érvényesülni személyüket, nem tájékozódhatnak házasságuknak előtte, elzárván tartva őket, s az is előfordul: apáik eladják őket 12 tevéért; ám az igazhitű asszonyok nem egészen ezen a véleményen volnának; sőt, hogy a csadornak viselését majd a gyaurok fogják megtiltani, lerángatni róluk hirtelen, azért hogy vágyaikat felfokozza mezítelenségük, a Szent Könyvvel kezükben tiltakoztak ezen hatalmi szavaknak ellene, felhányták, hogy apáik szavát pedig ne korlátozza senki, ki a Koránt nem hiszi legutolsó vonásáig, és főleg juhaikra ne pályázzék. És mert egyre több gyaur járt pórul a szultán földjén, kinek számítása be nem vált, hogy Aladdin kincsét a királyság földjén megtalálja, növekedett a szultán iránti gyűlölet, s távoli országokban gyűléseket hívtak össze arra nézve is, hogy míg a szultán és hadseregének parancsnokai jómódban élnek, szolgákat tartva, hol másnak a tiszte - hogy szavam ne felejtsem - felkeléskor a szultán haját megfésülni, másnak feladni reggeli öltözékét, másnak fejére tenni a kendőt; addig több százezer koldussorban él, kinek testében férgek és rühek csüngnek mélyen belefúródva, éhen hal a szultán telített asztala mellett, szomjan, miközben a szultán a legkényesebb ízléssel kiválogatott, több ezer lábnyi mélyről feltörő kutak jégen hozatott vizét hörpinti.

Minden tanácskozásuk gyümölcse: ez igazságtalanság ellen tenni kell az írástudóknak – otthonukban ez valami hóbort, hogy azt hiszik, írnia mindenkinek tudnia kell, különben a gondatlan szülőket nehéz rabságba vetik, és ezáltal az írás valami bizonyossággá vált, ám köztudott, hogy az írás csak az emlékezet gyöngítésére szolgál, kivéve azt az Egyet. Hogy készülődő háborújukat igazolják, ’Szent’-nek kezdték hívni, magukat továbbá nem rablóknak, akik Aladdin kincséért vadászni jöttek; hanem ’írástudóknak’ - ami a ’kiválasztott’-tal lehet azonos jelentésű a muszlim nyelveken - akik isteni törvényüket előlről hátulról jól ki tudják betűzni, de főként balról jobbra, mert úgy vetik a sorokat a hitetlenek; és szövegmagyarázatuk nem olyan világos, mint ahogy a Koránt magyarázó tanítók értelmezik, hanem mindig más színben pompázik, más világosodást nyer, ha tekintjük az időnek külön pillanatait. Sőt – csak a mindentlátó Allah tudja megmondani -, hogyan szennyezték be hírét a szultánnak, azt állították többek közt: kalózokat toboroz és nevel, gyaur gyermekekből is, akik a szultán legelszántabb testőrei és harcosai lesznek, s ezek beszivárognak a gyaurok országainak államgépezetébe, láthatatlanná válván, addig, míg a szultán egy intésére dzsinnekké változva a hitetetleneket öldösni nem kezdik minden eszközzel. Célja az uralkodónak ezzel mi lenne, elfogadható magyarázatot még nem adtak, s ezt senki emberfia nem tudta még igazolni, ki a szultánt ismerve nappalaiban társa volt, s éjszakáit együtt töltötte vele, mint Zuleikha. Mostanra maga sem tudja már, hányadikat is az ezeregyből. Allah ezt rótta rá. Ám hogyan került a mesék hercegnője a mesébe?

Többmillió lépésnyire, egy távoli országban élt, egészen 18 éves koráig – egyet kivéve, hol született -, vagy körülbelül addig, ugyanis nagyanyja számolta ki éveit, s néki csak annyit mondott, hogy 18 telet és 18 nyarat számolhat, írás nem készült róla, így ráhagyatkozott az 56 éves öregasszonyra. Írást amúgy sem olvasott, ennek oka, hogy a távoli országba, s annak távoli városában, ahol élt, úgy került édes szüleinek segítségével, hogy az országnak határát úgy lépte át, hogy ne tudjon róla senki, egy nagyobbacska bárka fenekén, még 93 társával együtt. Ahová érkeztek, s ahol ő nevelődött, egy olyan város volt, mely a tengernek partján épült, és óriási hajók szállították a helyi és messzi földről jött kalmárok áruit. Nem is szeretett a birodalomnak ezen pontján lakni senki, csak a magafajta. A rablók és csalók városának tartották vagy a harcosokénak, itt képezték ki ugyanis a zsoldosokat, és itt pihenték ki magukat egy-egy nagyobb harc után azok, akiket a világ minden tájáról toboroztak, a hanyatló birodalom eredeti lakosai gyávák és puhányok lévén a csatákhoz, inkább megfizetették az idegen vért, minthogy önmagukét ontassák, 5 év szolgálat után valami obsitot adtak nekik és engedélyt a szabad letelepedésre. Azonban szüleinek ilyen nem volt birtokában, ezért állandó félelemben éltek, hogy visszahurcolják őket egy másik bárkán oda, honnan elindultak, kivéve két öccsét, akik az idejövetelük után látták meg a napvilágot. A betűvetést tehát inkább mint fiúkra, rájuk hagyták, és a városnak amúgy is egy olyan szegletében nevelkedtek, hol hűek voltak még Allah tanításához, de nem is volt szüksége reá a leánynak, apja házassága akadályát sejdítve benne, mint ki Allahot fél. Nyelvet is csak úgy tanult Zuleikha, amennyit testvérei megtanítottak neki; de annál többet gyakorolta eszét az imaházban, sokat okult a tanításokból, ezenkívül nagyanyja meséit hallgatta éhező füllel, így a sok hallgatásból tudás lett, megörökölve annak mesemondó tehetségét.

Tán 16 éves lehetett, legalább így számolta öreganyja a teleket és nyarakat, amikor apja férjhez adta egy férfiúhoz, akit szinte alig ismerhetett meg, pár hónapra esküvőjük után halva találták a tengernek partján, hamis pénzekkel a száját betömve. Mindenki félt ezektől a hamis aranyaktól a városban, a kisleány is majd bajnak gödrébe esett a piacon halat akarván venni, mert a halárus mindjárt felismerte a nemvalós pénzt a többi közé mikor dobta, hogy színre más egészen, mint a többi. Mondják, hogy ezért ezeket a hamis aranyakat a birodalom más részére vitték, ahol nem ismerték ki még teljesen, hogy a más csillogású mind hamis. Visszakerült hát az atyai házhoz, ahol anyja és apja nagyon átkozták balsorsúvá fordult házassága miatt, hogy ennyi idősen nekik kell még a szájához kenyeret adni. Balsors költözött a házhoz különben is.

Öccseit, kik a betűvetés műhelyét erősen kerülték, elfogták a közelben lévő fűszerkereskedő meglopása és kifosztása miatt, és távoli zárkákba csukták őket, hogy fiatal koruk dacára nevelődjenek jobban máshol. Ekkor végképp a fiatal asszonyra zúdult szülei haragja, mivel testvérei hoztak betévőt eddig házukhoz, és a birodalom is támogatta őket nehány apró segítséggel, lévén, hogy az ittszületetteket nem hagyta teljesen az éhség markában senyvedni. Megértette a szülői haragot, és elhatározta, nem tékozolja magát ingyenélő mihasznaként a háznál, s fölkereste tanítóját elpanaszolva, hogy keserű mindenek, alig akad falat szájukhoz emelni. Válaszként az imám azt mondta csak, hogy kérje Allahot legyen irgalommal, boldogok a Könyv szerint a tisztaszívűek. Ebben meg is nyugodott volna, de csak a szó jutott el füléig, eszéig más. Amint éppen sietett hazafelé, megállította egy nem odavalósi férfi. Hiba volt kíséret nélkül fogadnia szavát, ráadásul egy gyaurét, nem is igazhitűét. Megkérdezte, hogy akar-e pénzt keresni a leány, ő először majd reá ordított, mivel hite volt, nőhöz méltatlan munkával akarja csalni. Egy nagy puma volt ruháján, nadrágján krokodil, eszébe ugrott a leánynak, a férfi tán vadász. Megnyugtatásul közlé vele a férfiú, olyan robotot kell elvégeznie, ami csak a hitetleneknek árt, a hívőknek és családjuknak sok aranyat hoz, ehhez azonban sokmillió lépésre kell elutaznia, mást egyebet tennie nem kell, minthogy ott egy csomagot magához vegyen. Félt az atyai haragtól hazatérni, így ráállt gondolkodás nélkül az alkura, s örült, hogy munkát és aranyat asszony is kereshet kezével.

Felült egy hajóra, aminek útja egészen a szultán királyságáig vezetett, és hogy milyen csodás lenni sok igazhívő között, mindjárt sajátjának érezte a vidéket, csak arra a gondolatra szomorodott el, hogy anyja és apja hiányát mégis általérzik. Megkereste a palotának gondolt kunyhót, ahol is egy csomagot kapott egy idős uraságtól, aki – mi gyanakvását szintén felkeltette -, gyaur volt. Allah kezére bízta magát, és léptét gyorsítva visszaindulta a kikötőbe munkáját bevégezvén. Allah mást akart, s ha Allah akarja, az úgy van jól. A kikötőben várták már, fellépve a tatra a szultán szolgái vették körül. Közben köpdösték, megalázták és a szultán elé vezették, ő tegyen igazságot, mint mondták, olyan terhet hordozott volna, amit az iszlám tilt és bünteti nyakazás általi halállal. „Mennynek álcázott pokolhozót viszel, és gyaur gazdáid vagyona méretesedett volna csak meg, legalább – mondták neki nevetésre nyíló szájjal -, valami igazhitűvel kötöttél volna cserét, tartani talán nem itt tartanának, hanem máshol lábaid”.

A szultán tanácstermében fogadta kísérőivel együtt, meghallgatta a panaszt, nem látszott rajta harag, gyűlölet mint szolgáin, inkább csak unalom és valami méretlen vagy mérhetetlen fáradtság. Kérdezte, ki volna s honnan való. Igazi nevét elárulni nem akarta, félt, hogy a szultán bosszúja egészen családjáig elér, azt adta meg hát, ami a gyaur férfi szerint útiokmányában szerepel: Sehrezád, aminek hallatán nagy derültség támadt a teremben, melynek okát ti biztosan meg tudnátok mondani. A szultánnak nagy kedvére volt, hogy sikerült nevetést csalni ki belőle, s kérdezte, vajon tudna-e mesét költeni, Sehrezádban elömlött a boldogság, hogy halála előtt legalább mutathat valamit, ha semmije nincs is örökségéből, nagyanyja meseköltési tehetségéből akad mégis valami. Fűzött is egy mesét mindjárt, amin azonban nagyon elcsodálkozott a szultán. Elámult, hogy ezt a mesét még egyik mesemondójától sem hallották ékes fülei, sem témájára, sem motívumára nézve, sem főszereplőjére…Mert szereplője ezeknek a meséknek, egy távoli országban lévő férfiú volt, aki nagy szenvedelmet érzett a mesék iránt, amiből azt a következtetést vonta le a király – oh Allah, ugye nem valóst? -, hogy valamelyik őse Sehrezádnak, vagy maga a leány tán evvel a gyaur férfival szajhálkodott volna, hogy ennyire ismerte élte folyását és mesegyűjtését. Nagyon elszomorodott a leány, hogy ilyen szégyen érte övéit és enmagát, elríván magát, kívánta kerülne minél előbb aligismert férje túlvilági oldalára. Másként akarta Allah ismét. A királyt egészen elszórakoztatta lénye, bánata és tudatlansága, meséi, dehogy akarta fejét lemetszetni - büntetésül szabta: minden egyes éjjel egy-egy mesét mondani köteles, egészen addig, míg olyat nem bonyolít, ami neki nem megfelelő, unalmát, szomorúságát el nem űzi, akkor jaj lesz nyakának s fejének rögvest. Esett tehát: mesét mondott éjszakáknak sokadikján. Estve és vacsora után. Ám félelem járta át, mivel a király a szokásosnál is búsabb és komorabb lévén.

- Minden meséd átláthatatlan bonyolult, hogy szavaid, amennyire izgalomban tartanak engem, annyira figyelmem feszülését magukkal hozzák, így a túlzott megfeszítésétől idegeimnek, nem jő álom a szememre mindjárt, hát hozzál egyszerűt ma szobámba. Az egyszerűség átláthatóbb és szebb – dohogta az uralkodó.

- Fenséges szultán – próbálta kedélyét magasabbra hangolni -, kinek tevéi a legjobb futók egész Arábiában, vágtató patájuk elérné a holdat is, egy birodalom - mellyel te titkos kapcsolatokat ápoltál nehéz fegyverekben érdekelten -, közszólása következő: az egyszerűség rosszabb a lopásnál. Ez megcáfolható azonban, ha belegondolsz, ó irgalmas király, néhanap egyszerűséget lopni is nem egyszerű. Segíts, Allah, egyszerűen egyszerűt gördíteni!

 

Közeledett a vakáció időszaka, amikor a magamfajta tanárember végre kipihenheti napi robotját, és ő is közemberré válhat, nem kell reprezentálnia sem a főiskola vezetésében, oktatni a növendékeket a tananyagra, ami számukra teljesen idegen, és ezért erőfeszítéseimet visszatérülni nem láttam, az invesztált mennyiség, ami részemről megvolt sehogy nem kamatozott, csak vesztességgel zárhattam az egyenleget. Megkönnyebbültem, hogy nem kell teletömni növendékeim fejét morális szentenciákkal, amelyekben a sok ismétléstől szinte én sem hiszek, amik az életvezetés pragmatikus alakításában úgyis csak hátrányukra válnának, ha ezen elveket alkalmazni akarnák: Én is kimerültem saját maximalista pedagógiai stratégiámtól, nem megelégedve, hogy sikernek könyvelném el, hogy követelményeim lécét egyáltalán képesek átugrani, azt vártam mindig, hogy ne harmadszorra, negyedszerre valamelyik pótvizsgámon, hanem lendületből. Hiába mondtam nekik, mindketten jól járnánk, ha egyszer átolvasnák a könyvet, de nagy alapossággal, ők megelégedtek annyival, hogy a következő félévet egyáltalán elkezdeni tudják. Alig vártam tehát, hogy a sikert valahonnan máshonnan nyerjem el magamnak, munkámnak és családomnak élve ezen rövid időszak alatt.

A vakáció első napján rá kellett ébrednem, nem a családi kör, ami a nyugalmat nekem meghozza. Kisebbik fiunk elutazott cserkésztáborba, nagyobbik barátaival együtt egy másik megyébe, ahol állítólag vadvízi evezésre kiválóan alkalmasnak látszó folyók találhatóak, és persze - ahogy sejtettem -, egy elszegényedett földbirtokos lánya nyarait töltötte. Úgy gondoltam, ha már a fiúk átmenetileg kirepültek a családi fészekből, megmutatom feleségemnek, Margarete-nek kiváló hitvestársa vagyok, és szerettem volna besegíteni az egész évben hanyagolt házimunkába. Először ebédül makrélát akartam sütni, hiszen távolléteim alatt is szerettem a jó ízeket és ilyenkor teljesen önellátó voltam, de feleségem, aki ezt nem tudta rólam, meglátva a halbontó késsel a kezemben, akkorát kacagott, hogy magyarázat nélkül hagytam ott a felbontott kopoltyúst. Újabb próbálkozásaimat sem koronázta siker, mosogatni szerettem volna, ő felháborodva vette el a tányért, ami éppen e művelet tárgya volt, és fény felé tartva a poharakat, amik ezen eljárásomon már átestek, mutatta meg a foltokat, szájszélek nyomait, és kijelentette, hogy a férfiak soha az életben nem tanulnak meg mosogatni. Utoljára a könyvespolcaim portalanítását végeztem volna el, de mélységes lenézést láttam a szemében, amikor meglátott a tollseprűvel egy létrán állva e műveletet végrehajtani, sőt elkezdett sápítozni, hogy vénkoromra ennyire süllyedtem, hogy a szobalány munkáját végzem. Kiküldött levegőzni, nézzek már magamba egy kicsit. Céltévesztettem lófráltam a kis városka utcáin, feladataimtól teljesen megfosztva. Itt volt a vakáció, és nem tudtam mit kezdeni a szabadsággal, szerettem volna újra tanítani, mint aki végre a rendetlenségben újra rendet vél felfedezni. Beugrottam az állomásnál lévő kispostára, nem mintha számítottam volna valamire, hanem történjék végre valami, és a legnagyobb meglepetésemre volt is levél címezve a nevemre, „Mr. Leopold Howard”-nak.

A Padovai Reneszánsz Kutatóintézettől jött, s az állt benne, olvasták eredményeimet a mesekutatásról - különösen egy Odüsszeia-pretextus nyerte el tetszésüket, ami nekem kellemetlen élmény, számukra kellemes –, és ezért megtiszteltetésük jeléül a szünidő alatt meghívnak egy hónapra intézményükbe, szállást garantálnak, a napidíj azonban igen csekély - ha ebben a formában nekem megfelel. A fenébe nem felelt volna meg! Igaz ugyan, hogy utazásaim során gyűlölöm az egyhelyhez való kötöttséget, és meséim legjavát nem ilyen módon szerzem be, sebaj, annyira mégis elegendő, hogy alapos kifogást találjak eltávozásomra a kisvárosból. Amikor hazatértem, úgy közöltem a hírt a feleségemmel, mintha valami szörnyű dolog ért volna, szinte sírtam a meghatottságtól, és igyekeztem alulról felfele nézni, hogy jobban megessék rajtam a szíve. Ő győzködött – és ő is zokogott belülről, de más miatt, hogy megint magára hagyom -, hogy lám amiben ő sem hitt, kutatásaimban, mennyire értékes a szakma szemében, és ezt a lehetőséget kihagynom nem szabad. Én kezet csókoltam neki. Bevonultam szobámba, előkerítettem útiböröndömet, bepakoltam néhány inget, nadrágot, alsóneműt, a legszükségesebb pipereholmit. És alig vártam a reggelt. Akkor jegyet váltottam az első vonatra, átkeltem a kompon, ami a kontinens és Anglia közt közlekedik, majd béreltem egy másodosztályú hálófülkét, ami egészen Olaszországig visz. Amikor elindult a szerelvény, megittam egy üveg bort (1919, kékfrankos, Weninger). Úton vagyok ismét. S rögtön felejtettem a sok csalódást, ami tanáremberként, apaként és férjként ért.

Számításom azonban nem vált be. A nagyhírű intézet csupán egy kétszer két méteres szobát bérelt számomra egy 78 éves öregasszonytól, aki állandóan azt figyelte, mikor jövök, mikor megyek, az általam főzött ebédre úgy nézett, mintha éhezne, amiért én képtelen voltam ezt figyelmen kívül hagyni, így mindig együtt költöttük el főztömet, amit úgy evett, akárcsak ha én könyörögtem volna e kegyéért, s olyan rettenetes keserű arccal, hogy egészen megsajnáltam, milyen kínzásoknak teszem ki - szinte a feleségem szemrehányó tekintete tapadt rám, legalábbis akkor úgy éreztem. Főként emiatt szoktam rá a piaci árusok kínálta helyben készített ennivalókra - valamint pénz hiányában. Vendéglőkre nem jutott az alacsony ösztöndíjból. Hogy a szállásadóm állandó kérdező és tudakoló pillantásait kikerüljem, ezután egész napomat a városban és könyvtárban töltöttem, a sok kódorgástól este végül holtfáradtan zuhantam ágyba. Ez az életmód is kis idő után terhemre vált. Ültem a Padovai Egyetem és a Reneszánsz Kutatóintézet boltíves könyvtáraiban, s nem találtam a legkisebb érdeklődést felkeltőt sem, egyszerűen nem találtam semmi érdekeset, semmi kutatásra ösztönző anyagot, s ha felbukkant egy érdekfeszítőnek látszó téma, a könyvtárkatalógusban keresve találtam hozzá való szakirodalmat is. Mindent elírtak előlem, nincs egy szál téma sem, amit a tudomány munkásai hangyaszorgalommal fel nem dolgoztak volna. Most lettem csak igazán szomorú, vidéki városkámban legalább magamra zárhattam volna dolgozószobám ajtaján, és lélekben átélhettem azt, ami nem sikerült ezen zsugori intézet segítségével.

Már éppen azon gondolkoztam egy heti távollét után, hogy azonnal itt hagyom tartózkodásom helyét, amikor az egyetemi könyvtárban egy kódexet lapozgatva, inkább csak időtöltésül - a sorokat nem is láttam az éhségtől -, ráébredtem arra: nem születtem igazán tudós alkatnak, mert visszafoghatatlan álmosság csak könyvtárban tör rám, kizárólag ott, nappalimban olvasva nem fordult még velem ez elő. Szóval, ahogy forgattam a kézzel írt könyvet, képzeletemet inkább az iniciálék és a képek kötötték le – azokba bármit beleképzelhettem, éppen be akartam zárni a kódexet, hogy csatját visszacsatoljam, amikor megláttam annak megrongált tetejéből egy papírnak a szélét kikandikálni, s ahogy kitapintottam a középkori szerzetesek másolta könyv belső fedlapját, megéreztem újra a felfedezés izgalmát, és ezután az sem érdekelt, hogy esetleg egy glasgow-i munkás erotikus levelét találom meg, amit prostituált kedveséhez írt teli helyesírási hibákkal, csak találjak valami mást. Így is történt.

Kettőt is találtam, egy pergament és egy kéziratot. Az első egy számomra ismeretlen nyelven írt rövid szöveg, ezt visszacsúsztattam egy másik kódexbe, aminek az oldalán szintén hasíték volt, ugyanis kevés volt a könyvtárnak adott állami támogatás, ami fedezné a kódexek restaurálását. Úgy hallom, ez mostanában változni látszik, nem akartam bajlódni annak megfejtésével, milyen nyelven írták, s a fordító bevonása e munkálatba, csak növelné lebukásom veszélyeinek lehetőségét, és nem is volt terjedelemre nagy, én viszont – ahogy olvasóim is észrevehették -, mindig a nagyobb lélegzetűt kedveltem mindenben. Valahogy így kezdődött, bár nem biztos, hogy sikerült pontosan kibetűznöm a sietség és a nyelvben való járatlanság miatt: „Latiatuc feleym”. Menjünk tovább. A másikról első látásra csak annyit tudtam megállapítani, hogy olasz nyelven íródott, valami nemes úrhölgy tollából. Nem is akartam azonnal végigolvasni, hanem felálltam nagy természetességgel zsebre téve az iratot, miután leadtam a pultnál a kódexeket, a könyvtáros átvizsgálta a kódexek belsejét, vajon nem vágtam ki egy darabkát is – ahogy az ilyenkor lenni szokott -, rábólintott, rendben találta; én pedig tiszteletteljesen és magabiztosan elköszönve tőle távoztam a főbejáraton. A ruhatárnál leadtam bilétám, megkaptam érte bőrtáskám és szalmakalapom, ez utóbbit diadalittasan fejemre csaptam, majd az egész belvárost bejártam, megittam egy teraszon egy erős feketét, sőt rendeltem egy szendvicset is. Hagytam magam számára időt, mert egészen fel voltam hevülve a nem várt ajándéktól. (Annak tekintettem.) Csöngettem, szállásadóm bármely cselekedete sem zavart volna most. Éreztem, beszélgetni akart. Berontottam szobámba, hogy lerázzam, és kétszer is megfordítottam a kulcsot a zárban. Valóban, egy tizenhetedik századi kézirat volt, jól határoltam be a keletkezési idejét a szövegnek, és a vonalvezetés is női kéztől származóra engedett következtetni. Nem szeretném prózáját prózába átfordítani, így ehelyütt közlöm szöveghűen. Annyit el kell mondanom elöljáróban, hogy csalódás ért, nem mese volt, hanem emlékiratszerű feljegyzés. Nem lehet minden egyszerre.

 

- Boszorkányok márpedig nincsenek! – harsogta Nicostrato herceg, és magához rendelte főlovászát és testőrségének parancsnokát, hogy verjék szét a palotája elé gyűlt tömeget, amire végül szükség nem volt, ugyanis maguk szétoszlottak a város szűk utcáin, mint a patkányok, akik menekülési útvonalat mindig találnak, és a legutolsó csatorna, a legkisebb üreg is elegendő nekik, hogy elbújjanak a ragadozók és az ember elől, akik már megunták állandó jelenlétüket, és váratlanul rájuk szabadítják kotorékebeiket. A rágcsálóknak mindig meglesz az érzékük ahhoz, mikor fordulnak igazán vészjóslóvá a történések. Addig szemtelenül - akár az embernek előtte is -, beleesznek vacsoránkba, kamránkban garázdálkodnak.

Csak Arriguccio maradt egyedül a téren, feje szinte a kövezetig hajlott. Megsajnáltam, még mindig szerelmet tápláltam iránta. De késő volt immár. Magamhoz intettem a hercegi szék háttámláját fogva egy katonát, és megparancsoltam neki, űzze el Arrigucciot, úgy hogy testi bántás ne essék rajta. A testőr kivont karddal közeledett felé, erre volt férjem sarkon fordult, nem is talán mert ijedtség töltötte el szívét, hanem bármit meg lehetett volna tenni vele ebben a pillanatban. Nem itt volt, hanem másutt. Még láttam befordulni Alassandro egykori házának oldalánál. Utána eltűnt, hogy nem láttam többet azóta. Igaz, hogy magam sem tértem vissza a városba, hírt nem tudakoltam senkitől. Hogy magam számára is világossá váljanak eme történések, sokkal előbbre kell visszamennem az időben.

 

[Itt néhány gazdasszonyi feljegyzése található a nemes hölgynek, amit a könnyebb olvashatóság kedvéért kihagyok. Néhány recept és gazdatiszti számadás. – L.H.]

 

Történt az Úr 1616. esztendejében, Firenze városában, hogy asszonyomat, kinek én legbelső szolgája és társalkodója voltam, perbe fogták. Azzal vádolták, hogy birtokairól és földjeiről jobbágyokat hozat a célból, hogy kiontsa vérüket, és testükből kisajtolt vérükben fürödjön meg, benne öregedés elleni szert gyanítván, s mondták, erős hite volt, hogy a fiatalság megőrzésének módja volna. Asszonyomat jószágvesztésre ítélték, sőt, hogy minden némber okuljon belőle: élve befalaztatott saját fejedelmi házának falába, hogy éjjelente, mondják, hallani jajkiáltásait. Engem is kifaggattak az ítélethozatalnak előtte, szóval és testi fenyítésnek minden módjával. Nem hálából, hanem lelkiismeretből nem vallottam reá. Láttam ugyan szolgálólányokat birtokairól felhozatni, ezeket a konyhai munkákban tevékenykedni, kertészeinek segítségéül lenni, mást nem láttam egyebet. Annyit tapasztaltam, hogy úrnőm megözvegyülve elutasította kérőit mind, egyrészt hűségnek miatta, másrészt tudván tudta ezek a magas rangú kérők nem szívéért jönnek, hanem vagyonáért. Hitt a szerelemben, fiatal és szép volt még, kolostorba vonulni nem akart, hát engedett annak, hogy ezen férfiak közül nála bejelentse magát egy. Ez lett a veszte. Másodrészt túl szép volt korosabb volta dacára is ahhoz, hogy ez ne tartassék az ördög művének. Titka nem volt más, én úgy láttam – emlékezés elhunyt férjére, akit haláláig is szeretett, és a jólelkűség, Urunk törvényeinek betartása, azonfelül szegényeknek adomány juttatása. Ám elüt a tökéletesség a kapzsiságtól, a szemérmesség a paráználkodástól, amit nem bocsát meg a gyarló.

Asszonyomnak halála után nagy betegségbe esék a kínzásoktól, mellyel a törvény igazmondásra akart bírni, ráadásul megtudtam, hogy férjem, Arriguccio betegségem idején más nőkhöz járt szerelmi kedvét tölteni, így olyan nehéz lett a bánattól szívem, hogy kértem az Urat venne ki az élők sorából, jobb sorsom volna a jobbján nekem, ahol biztos voltam benne, már fejedelemasszonyom is helyet foglalt. Arriguccio, aki a helyi magisztrátus tagja volt, és mint képfestő nagy becsülést vívott ki magának, teljesen megváltozott, egy idegen ember feküdt mellettem, holott szinte gyermekfejjel estünk szerelembe egymással. Minél távolabb került tőlem s színében elváltozott teljesen, annál mélyebbre estem betegségem kútjába, és kívántam újra, az Úr vegye el éltem, vagy őrizze meg a melegséget a szívemben, ne tápláljak se rosszindulatot, se gyűlöletet férjem ellen, az Úr ugyanis megbünteti, kinek szíve nem tiszta, hanem benne lángot vet a gyűlölet. A városban híre ment betegségemnek, amit a firenzeiek úgy értelmeztek, hogy azért fekszem benne, mert a törvény előtt igazat nem vallottam, s fejedelemasszonyom után sietek a pokolba, hogy ottan is őt szolgáljam. Arriguccio először csak nevette a híreszteléseket, ám mikor már két hónapja még mindig nem álltam talpon, s műhelyébe be nem segítettem, ahogy szoktam volt, nagyon nagy utálatot éreztem bensőjéből kiszivárogni, hisz én szoktam neki a színeket kikeverni, és a témákat is együtt alkotánk meg. Mind asszonyi, mind céhbeli társat vesztve látott bennem. Ezért elhívatta egy éjszakán Firenze városának legjobb orvosát, hogy gyógyítson meg. És ő el is jött. Emlékszem, langy áprilisi szél lengett, és éreztem erőm kezd visszatérni belém, amikor belépett hozzám Arriguccio és mögötte az orvos. Én igen meglepődtem láttán a vendégnek, tudtam jól ugyanis, hogy ő volt az egyik, ki asszonyom ellen vallott a perben és rossz előérzet támadt bennem. Nem véletlenséggel. Az orvos kiküldte szobámból Arrigucciot, és úgy tett, mintha megvizsgált volna, hol kezem fejét tapintotta, hol lábamat, aztán elővett egy tükröt és kért fújjak rá. Én ráfújtam nagy csodálkozással, azt hittem ezt a műveletet csupán halottszemlénél szokás elvégezni. Nem kérdezett semmit tőlem. Tudásom vala róla, hogy az orvos szokása vagyon megkérdeni betegei panaszát, s annak megfelelően jelöli ki a kúrát. Elkezdett írni egy papírosra férjem egy szénkrétájával, amit gyakorta használt vázlatkészítéshez. S mikor ez megvolt, behívta kedvesemet, és rámutatott egyszerűen csak egyetlen szót kimondva, de azt olyan megkérdőjelezhetetlen könyörtelenséggel, hogy lehetetlennek tűnt nem hinni neki:

- Boszorkány! – láttam Arriguccion, ő sem hiszi el az első pillanatban, amit hall, sőt, hogy újra feltámadt benne a régi szerelem, ami szunnyadva égett. De Filippo – mert így hívták az istentelent -, ráemelte vállára kezét, mint akinek akarata ellenére kell valami gyászhírt közölnie, és megismételte:

Boszorkány! Tudod-e mit jelent ez? Boszorkánynak ördögtől fogan gyereke.

És kedvesem igent bólintott, hogy arcán égtek a könnyek.

Egész éjjel le nem hunyta a szemét, reggelre mégis összecsomagolt egy lepedőnyi holmit, kitett az ajtó elé véle együtt, és hangtalan becsukta mögöttem a kaput. Álldogáltam házunk előtt, nem akartam elhinni, hogy ily gyalázat ért volna. Aztán fogtam a batyut, általkötöttem oldalamon, és elindultam céhbeli társához férjemnek és feleségéhez, Filoménához, kérni segedelmüket ügyemben. Azon nyomban nem indultam hozzájuk, hanem először körbejártam városunknak legkisebb szögletét is, mint aki utoljára körbetekint elveszett zálogba adott földjén, nem tudva, holnapra sajátjának tudhatja-e még. Szerencsétlen fejemre tétovázásommal még nagyobb bajt zúdítottam. Amint kopogtattam a vasfogantyúval, csak a szolgáló jött ki hívásomra, és közölte, hogy ura és úrnője eltávozott a városból. Én feltekintettem az égre, hogy imám nyurga füstként egészen az Úrhoz szálljon fel. Mielőtt megláthattam volna az ég boltozatját, az egyik ablakpárkányon barátnőmet, Filoménát vettem észre könyökölni, és ő a leleplezéstől való meglepetésében mozdulni nem tudott elsőként, majd lerohant, és a szolgáló mellett behúzott a házba, leültetett zajtalan, erre előkerült hitvese, Bruno is. Filoména erősen szidott, mit képzelnék, ekkora bajt zúdítani fejükre, baráti gondolás nem lakik bennem, mi történik ezután velük távoztomnak utána. Nem értettem, miért mondja e szavakat, tán értettem is, elfogadni viselkedésüket nem tudván. Bruno, aki városszerte híres volt ugratásairól, a konyhában, ahol helyet adtak, most különböző undort keltő állatokat hozott be: lótetűt, aprócska ráját, ebihalat, amit csalinak szokott használni horgászásai alkalmával, és nagy hahotázások közepette felkínálta nekem étkül. Ekkor mint zápor eredtek meg könnyim, s tudakoltam, vajon mivel érdemeltem ki. Erre ő a következőket felelte:

- Itt járt Arriguccio, és elmesélte, mivel szennyezted be házát. Gondoltam igazán kedvezőt teszek veled, boszorkánynak boszorkányeledelt, sütve vagy főzve kívánnád? – és fejét hátratartva hahotázott. Most vettem csak észre fiatalabb kora dacára idősbnek tűnik, a ráncok karikában rajzolódnak ki szeme körül, fogazata és bőre sárgult, mint egy öregemberé. Később furcsálltam is, hogy életünknek nehéz pillanataiban, mire nem terjed ki az érzékelés. Filoména próbálta elvenni az élc élét, végül azonban belőle is kitört az ellenállhatatlan nevetés, és utat mutatott kifelé, holott ha marasztalni akart volna, akkor is továbbállok. Ahogy kifelé haladtam, levertem a ládát a székről, amiben Bruno ezeket az élőlényeket tartotta, és az egész tartalma betöltötte a konyhának döngölt padlózatát. Ám hiba volt szörnyetegnek gondolni ezeket az apró élőlényeket, mert gondol az Úr a legutolsó féreggel is, s az igazi veszély nem ezeknek képében leselkedik reánk, hanem szavainkban, tetteinkben leszünk, mi emberek hasonlatosak hozzájuk, amit ők külszínen hordoznak vétlen, mi belülre telepítjük sokszor szándékkal. Az utcán egész testemben elfogott a keserűség, atyámfiai délen éltek, s hiába laktam több év óta ebben a városban, nem akadt egy ember a városban, kihez bizalmat táplálhattam, kivéve esetleg atyám barátját, Fabriciust, aki nagy tudós és művelt személy hírében állott, s aki csupán nyarait töltötte északon, nyáron leköltözött egy másik hercegség birtokára, és ott mint kitűnő tanító és udvari költő nyert nemes megbecsülést. Hozzája menekültem utolsó mentsváramul.

Tévedések szegélyezik utunk, s balga lábbal nem tudunk merre lépni.

 

Ne haragudjanak a személyes közbevetésért, amit ehelyütt végrehajtani méltóztatok - cselekedetemre igazolásaként bátran felhozhatom, hogy végül is saját felfedezéseimről, jegyzeteimről, nem foglalkozásomnak mintaszerű adatközléséről lévén szó -, az úrhölggyel megegyező módon ifjúkoromban én szintén gyakorta estem áldozatául a baráti kötelékeknek és szerelmi viszonyok folyásának tartósságát, megbecsülését illetően, vagy tévedtem egy-egy helyzetnek, személynek a helyes elbírásában. Ezt kiválóan szemléltetni tudnám fiatalkori barátommal, Alexanderrel való kapcsolatomon, ki egész addig a lehető leggondosabban ápolta a hozzám fűződő baráti kötelékeit, míg egy nap apám segítsége révén egy egész kedvezőnek tetsző keresetű álláshoz nem jutott, hogy azután még magasabbra törve – ottani főnökének bizalmát szintén elnyerve -, még magasabb pozícióhoz nem jutott, hogy utoljára, a legmagasabb szintű kormányzati szférák tagjaként egy fogadáson közös ismerősünknek kellett bemutatnia, amikor is ő úgy tett, mintha soha életében nem találkoztunk volna, s látszólag becses nevemnek említése közös múltunk felidézésének a leghalványabb jelét nem keltette benne.

Nálánál csak asszonyaim voltak hálátlanabbak, hogy mennyi virág, mennyi ajándék és szerelmes szó szállt el úgyszólván a semmibe, nem is beszélve ehelyütt azon érzemények mennyiségéről, amelyeket ezekre a leányokra, hölgyekre pazaroltam, hogy invesztációm a legkevesebb nyereséget nem hozták meg nekem - csak a csalódásoknak kifogyhatatlan sorozatát. Melanie - majd másfél éves kitartó udvarlás után, amelynek során együttesen bejártuk a szenvedélynek és testi szerelemnek minden árkát és csúcsát - szembesített azzal a körülménnyel, hogy teherbe esett városunk közelében lakozó éltes földbirtokostól, akivel összeházasodni szándékozik a közeljövőben, és hogy megaláztatásom még teljesebb legyen, átnyújtott egy, a templomi esküvőjére szóló meghívót. Nem csoda, hogy ilyen tapasztalatokkal gazdagabban legvégül csak ösztöneim kiélésének, kedvtelésnek tekintettem a szerelmet, és szerelmem tárgyait minden válogatás nélkül kezdtem váltogatni, hiszen érzelmeim akkora sérülést szenvedtek, hogy senki nem tudta volna elhitetni velem, hogy tartós és mély emóciókra nő képes lehet. Mielőtt megházasodtam, talán akadt volna mégis ilyen leány, egy, kinek emléke legalább töretlenül világít, ám férfitársaimnak mégis azt tanácsolom szívügyekben, hogy éljék ki hajlamaikat házasságon kívül, magát a nősülést azonban tekintsék ne másnak, mint az árucsere-forgalomba való előnyös belépésnek.

 

Fabricius szótlan fogadott, elém tett egy tál ételt, különösen kedvelte a helyi ízeket, borokat, szinte magába szívta a pár itt töltött hónap alatt, hogy távollétekor legyen mire emlékezni. Itt született ugyanis, és 6 éves korától nevelkedett a hercegi udvarnál, szívében azonban örökké firenzeinek gondolt lenni, őrizte is nehány szép verse a város körüli falvak életét, s ezekben igyekezett hiteles tájszólást mímelni. Én jobban firenzei voltam már akkor is, lelkének ideáljaival szemben kiösmerhettem alaposan nemcsak a firenzei eget, de a firenzeieknek szívét is. Amit ő hitelesnek gondolt személyektől hallott volt a két hónapnak alatta, kik ővele csak érdekből barátkozván voltak együtt, arról saját tapasztalásom egészen mást mondott, személyes ismeretség fűzött a magisztrátus minden tagjához, nejeiken keresztül főleg, kiismertem a céhesek rendjét, és bepillantván holtában is igaznak vélt asszonyom udvartartásába, egész másnemű nézeteket alkothattam a helyi viszonyoknak folyásáról, mint ő. Miután elfogyasztottam az eledelt, ami igencsak jólesett, s éreztem, hogy újult erővel támad fel bennem a remény rövid bujdosásomnak véget szabni, felszólított mondanám el, mi okok vontak házához, miért jöttem váratlan, s miért hordozom hátamon azt a batyut. Én erre minden fájdalmamat kiürítettem lelkemből, oly hevességgel, hogy nyelvem alig bírta utolérni gondolataim. Meghallgatta, nem szólt semmit, hanem bíztatott, gondolatim mire engednek következtetni, miért eshetett meg rajtam e csúfság. Nem akartam bevádolni senkit se előtte, se az Úrnak színe előtt, már Ő tudja az igazat, s aki eltéveszti mind méretben, mind arányában a valót, annak Isten bocsánatját nehéz elnyerni, ezért azt válaszoltam, hogy nem vagyok biztos a dolgoknak állásában, ám gyanítom, hogy fejedelemasszonyunk mellett tett esküvésem, és férjem más asszonyokkal való bujálkodása miatt kerülhettem erre a sanyarúságra. Erre Fabricius szemében lángot tapasztaltam felvillanni, és egyszerűséggel szólt hozzám, mindig egyszerűen beszélt, nem hivalkodott tudásával a közember előtt, mégis amit szólt úgy meglepett, hogy majd kifordult gyomromnak emésztetlen tartalma.

- Hát mégiscsak igaz, hogy boszorkány vagy! – és kezébe temette arcát.

- Miből hiszed, jóuram, hogy az lennék? – fordítottam kérdésre, és a levegőben forróságot éreztem, mintha már valóban égetne saját poklom belülről.

- Túl gyorsan pereg a nyelved, férjed és a törvényszéket vádolván igaztalanul, öszvetéveszted a valóságnak és álmaidnak határmezsgyéjét, gondold végig! Magad ellen idézed a világ jeleit, s közben rágalmazod az igazságszeretőket, saját férjedurad, ki betegséged idején el nem hagyott, mert tehetett volna másképp is. Lásd, mint atyai jóakaród javaslom, ismerem a püspököt, talán még nem késő átesned az ördögűzés rettenetes szertartásán, lehet élted az ő veszte, de halálod után mennyben üdvözülhetsz, ehhez azonban be kell látnod magadnak is, és kijelentened, hogy boszorkány vagy. Szegény, valós, amit rólad a tudós Rinaldo atya sírva panaszolt – és végigsimította arcom szánakozva. S nékem felkúszván emlékezetem legutolsó bugyrából Rinaldo atya képe, kiről Fiametta szolgálólányom azt sugdosta fülembe, hogy testi szálak fűzik nemegy nemes asszonyhoz; s fattyút többet is nemzett. Akkor elhajtottam a szájas leányt. Most nem akartam már semmivel gondolni. Boldogok a lelki szegények, mert övéké a mennyeknek országa. Boldogok, akik megvigasztaltatnak. Fogtam és hátamra emeltem házammá lett batyum, és mikor Fabricius elment készíteni fekhelyet nekem azzal a céllal, hogy maga vigyen Rinaldo atya elé, ahogy nappalból estve, estvéből újra nappal lesz, nagy gyorsasággal kiiramlottam a hátsó kertkapun, mert nagy kertet tartott a tudós Fabricius, hogy örökre szeme előtt függjék, hogy felszabadított jobbágyok gyermekeként érkezett a napvilágra, akik e sorból módosabb parasztok sorába küzdötték fel magukat, távolast akarván tartani magától a hiúság és a kapzsiság fő bűneit. Annak utána énekeket mondottam az Úrhoz, ám nem enmagam miá, hanem atyától való barátomnak lelki üdvéért. Tudtam, a pokolnak útjaira is nemegyszer jószándék vezetetten térünk; s hogy a kígyónak alakzatja oly változékony, hogy szemünket mindig rajta kell tartanunk. Amilyen egyértelműséggel szól, fia, Jézus révén, ki megfeszítettet Poncius Pilátus alatt, annyira színét változtató a kígyó formára és színeire. „Jaj, drága barátom, tartsd a szemed a kígyón, mert a kígyó mindig rajtad tartja.” És lőn. Történt azonban, hogy a városból kimenet, megszólított egy szolgáló:

- Te nem Florance vagy, aki a magisztrátusbeli képfestő Arriguccio felesége volnál?- nemet intettem, megtagadva először is, kivel hitvestársi ágyban tegnap még együttháltam.

- Dehogynem – üvöltötte -, emberek, itt van Florance, a jobbágygyilkos komornája, aki véle együtt üzekedett az ördöggel. Ő ölte meg véremből való unokanővéremet, láttam tegnap is boszorkányszombatra sietni és annak előtte letörni a szent keresztet a palazzon, hogy legyen mivel dicsekednie szeretője, az ördög előtt. Gyertek, segítsétek, ne hagyjatok egyedül ezzel a boszorkánnyal, rontást tenne rajtam, ha egyedül volnék.

El akartam futni.

El ettől az átokverte földről, el Firenzéből, el onnan, mit ismertem mint tenyerem, vissza nem nézve, el. De körülvévén mindenhol embereknek gyűrűje, s kezek, melyek visszalöktek az általuk lett körnek közepébe. Arcul köptek, mellemet, és méhemet rugdosták vad szitokszók közt, tán agyon is vernek, ha nem érkezik meg a püspöki zászlóalj.

Rosszabbkor jóra ne számolj, hol ember cselekszik. Csak az Úrba vesd bizodalmad, csak benne bízhatsz eleitől.

Jöttén a katonáknak szétnyílt az emberfal, karomnál fogva megragadtak ők, felhúztak kezemet-lábat összekötve egy lónak hátára, általvetvén holmi vadászat során szerzett vadat, és a szolgálók hada utánuk gyalogast szitokszavuk nem csendesbítve a püspöki uradalom határáig, sőt a főpap lakhelye előtt álltak meg végül, lábukat és kezüket lógatva, mintha munka nem akadna számukra, föld, melyet ilyentájt művelni, lábas, amelyben főzni kellene kötelességük. A püspök éppen csendespihenőjét töltötte, ezért fogadóterme előtt vártunk több mint egy órácskát. Hogy szavam ne érje igazságtalan a katonákat, ők ezen háromszor fertály óra alatt engem békiben hagytak, nem bántottak sem szóval, sem kezük nem illette testem, hanem egészen egyszerű dolgokat szólottak egymás közt, amiért is én hálás vagyok. Amikor jelentették a felébredt püspöknek ügyemet, az bevezettetett fogadószobájába, felhelyezett szeme elé egy üveget, melynek azon tulajdonsága vagyon, hogy láttat mindent; ám én ezt erősen kétlem utólag, nem látta szívem gyökereit pusztító fájásimat, s nem látta meg az üvegen keresztül a sátánnak művét sem. Azon kezdte, hogy elismerem-é a bűnöket, amikben én találtattam könnyűnek. Nem tudtam bűneim felsorolni, hát ösmerni sem ösmerhettem azokat. Hát mondta is, ha nem vallanék azonmost, bíráim is készek lesznek együvé ülni, kimondani ítéletemet. Én választanám az utóbbit. Néha azon gondolkoztam ezen felül, vallanám magam boszorkánynak, mivel hallom, ez a legfőbb vádpont, minthogy megint keserűn kínzassam, különféle nembeli fogókkal, ha úgy is végét kell érnem napjaimnak. Az Úrtól azonban messze áll a hazugság, nem szereti az igazságnak árulóit. Ezt tudván tudtam asszonyi eszemmel, és vártam arra, hogy inkább szegjen más törvényt, ami az Írásban is áll, minthogy emiatt kerülnék pokolnak tüzére, a sátánnak markába. Mer’ attól féltem mindig is.

Nem tudni, miért ilyes gyorsan, de előkerültek bíráim is, ugyanazok, ki úrnőmet egykor elítélték. Ámultam díszes ruházatjukon, szépek voltak, ezekben a bársony ruhákban, ezen ünnepi alkalmak mindig lenyűgöztek. Olyat éreztem, mintha boldog volnék. Boldog voltam, reméltem, a tisztítőtűzben való nemsok böjt után tán az Úrnak asztalánál foglalhatok helyet.

Pörömről nem írhatok sokat, mindenki, ki látott ilyent, tudja nem különbözik egyik a másikától. Az első vádpont bizonyításul egy elszegényedett grófnét hívtak, ki bejáratos volt egykori asszonyomhoz, s kinek gyermekét ingyen tanítottam betűvetésre, számolásra, ehhez értettem felettébb, hiszen szülőhazámban, Nápolyban, apám földrajztudósként kereste kenyerét, ezen tudománya különösen hadi műveleteknél bizonyult hasznosnak, mint apa, aki sokat adni szándékozik hozományként leányának, ezért nemcsak hangszereken való játékot, és házimunkában való tevékenységet oktatott nekem, hanem ezeket, és nyelvekben való tudást is, nem tudván, mondogatta ő gyakorta, mikoron lesznek ezek segítségemre. A grófné - nevét nem akarom lejegyezni -, esküvéssel fogadta, hogy gyermekét felajánlottam az ördögnek, és mindenféle ocsmányságot olvastattam vele, amit én irodalomnak nevezek, de ő tudja ez nem költészet, helyette varázsigék, amelyek az ördögöt csalták fiához. Ebből annyi volt igaznak tetsző, hogy Petrarca-szonetteket válogattam össze, melyet a gyermeki értelem nem bírt felfogni. Nem érzek a hölgy iránt semmilyes rossz érzést. Menteni akarta magát - és gyermekét, akit én is odaadással szerettem, miért is magamnak nem vala. Főként nem utálnám meg halálában. A törvényt ő sem kerülhette el. Kivégezvén, még azon évben meghótt.

Második vádpontként azt verték árva fejemnek, mintha egy szöget ütött volna a hóhér koponyámba, hogy gyors beszédem és okosságom, nem lehet földi, hanem alkut köték az ördöggel, és azért esék betegségbe, mert okosságom fejibe egészségem vette vón a sátán. Ezt egy számomra ismeretlen asszony mondta, kit nem láttam addig, s ki is lehetséges nem firenzei, hiszen azokat felismertem volna. Szegény apám, ha mindennek tanúja lett volna, átkozta volna magát, miért nevelte lányát tudással. A magosságos Istennek hála, hogy ott nem lehetett. Megrepedt volna szíve az én jó apámnak.

 

Magam is sokszor átéreztem érvényességét - s ezen szöveg olvasása is megerősített a feltételezésben -, hogy valóban más tulajdonságokkal rendelkező a női psyché, mint amilyen nemű a férfiúi gondolkodás. Rengeteg kutatási adat áll rendelkezésünkre arra nézve, hogy a nők intuitívabbak, kevésbé fogékonyak az analitikus látásmódra, azonban ez a látszólagos hátrány életvezetésükben olyan nagy előnyt szerez számukra, hogy képesek életidejük számottevő meghosszabbítására a férfiaknál sokkalta hatékonyabb módon. Kimutatható, hogy a nők átlagosan mintegy 20 %-kal nagyobb életkort érnek meg, mint mi, férfiak, ekképpen egyáltalán nem látom indokoltnak, hogy a különböző sajtótermékekben napvilágot látott híradásoknak egyre növekvő számát, amiknek legfőbb témái a következők: a nők helyzeti megítéltetése, munkafeltételeinkhez kapcsolódó garanciák, és, hogy ehelyütt a családjogi törvény legújabb, általam egyáltalán nem üdvösnek tartott reformjáról ne is ejtsek szót. Ezek ellen az újítások ellen határozottan állást foglalnék, hiszen nem vagyok biztos benne, hogy eme változtatások nem lennének kihatással nemcsak életük irányának megváltoztatására, hanem személyiségük esszenciájára is. Egy ilyen helyzetben ugyanis, amelybe Florance került, egy férfi már rég feladta volna a hatósággal szembeni ellenállását, tisztázta és visszaverte volna a vádpontok semmilyen tényállással nem igazolható voltát, nem pedig a bírói testület egy tagjának szépségét és külalakját észrevételezné. Talán a női ösztön ezen nemes kiáradása segít az asszonyoknak abban, hogy helyzetüknek komolyságát teljes értékükben fel sem fogják, s ezáltal nem tulajdonítanak a történések erejének akkora súlyt - ami talán indokolható volna - túlélve a legnagyobb reájuk nehezedő terhet is. Nem véletlen, hogy egyes pszichológusok a női tulajdonságokat a férfiakéval komplementerként határozzák meg, ezért egyáltalán nem üdvözölendők ama lépések, amelyek a női psyché eltorzítására vállalkoznának. Számos hölgyismerősöm példáján látom igazolni mindezt, akik a tudományos előmenetelben szép eredményeket tesznek, ám társtalan vénleányként kell napjaikat leélniük. Így járt egyik kolléganőm, L. is, aki a legkülönbözőbb, a nőktől teljesen idegen analitikus szemléletmódokat teljesen magávévá tette – hogy a konferenciákon a legkitartóbb, argumentációjában vaskövetkezetességű logikát rejtve számottevő vitapartnerre nem akadt -, ám egyikén a Tower közelében tett sétáimnak magam találtam reá sírva, átázott átnedvesedett téli kabátban, s míg házáig elkísértem, azon panaszkodott, hogy kétségbe ejti az a tény, hogy társat nem talál magának, ugyanis értelmi képességeinek fejlődésével arányban felejtette el természetesen adott női képességeit, hogy magamnak kellett egész úton eljátszanom, milyen praktikákban járatosak a nők – ahogy azt mi látjuk. A rákövetkező két héten belül akadt udvarlója, nem is egy. Amiről hálás, kedves kis üdvözlőkártyájából értesülhettem.

 

 

Harmadikul szólíták egykori barátosnémat, Filoménát, ki vallá, mint esküdte, hogy én káromlás bűnében nem is egyszer vétkeztem, együttlétünk során én számos csúf szót ejtettem ki, és ebben igazán kedvemet leltem, s ekkor teljesen megváltoztam, gondolja, az ördögöt hagytam közel lenni hozzám ilyenkor, és én közvetítője lennék eme ördögnek, ezt azzal látta bizonyítani, hogy nagy felindulással kezdtem ezekbe bele, és Istent is számra vettem ezen szavak közepette. Ebből annyi valós van, hogy Nápolyban szegénygyerekek között játszottam sokszor, atyám engedte, nem gondolván nagy különbséget gyermek és gyermek közötte, és valóban kiesett számon egy-két szitok cél nélkül, ám, hogy az Urat kevertem volna csúf beszédbe, annak a hírnek határozottan ellentmondani akarok. Egyébként is, tudván, hogy nem a legszebb tulajdonság, amit Nápoly gyönyörű tájairól hozhattam volt, igyekeztem magam is hanyagolni eme szokásomat. Ki milyen nyelven tanul, lerázni azt nem tudja könnyedén, meg is fogadtam ennek utána egyetlen káromkodás nem szalad ki szájamon, ha ez ördöngösség bizonyítékának tűnik, főleg - egyébiránt én sem hiszem szép dolognak. Ám, hogy az Úr ellen vétettem ilyenkor; s az Úr ellen törtem volt, egyszer sem fordult elő, legalább eszemig fel nem ért. Az Úr nem szereti a tisztátalan beszédet, bűneim bocsáttassanak meg. Kérem szent énekkel, böjttel és imával, ne légyen hozzám irgalmatlan. Hiszem az Urat, az ő bocsánatját, csak ő képes megkülönböztetni a látszólag hasonlót a hasonlatostól.

A keserűt a keserédestől.

A tisztátalan beszédet a tisztátalan szívtől.

Úgy legyen.

Nagyon rosszul levék barátném vallomásától, nem mert reám vallott, nem értettem, mikor bánthattam és mivel ennyire, hogy kivel minden titkunkat egymással megosztánk, s kivel mindenben segítségül lehettünk egymásnak, kit úgy szerettem, mint nővéremet, s természetét csodáltam, hogy egyszerre tudott oly kemény lenni, rendíthetetlen mint szikla, máskor viszont gyerekes csínytevékenységekben kifogyhatatlan, miért kényszerül mondani, amit mond, s ami a legképtelenebb, éreztem, hiszi. Én ekkor türelmem elvesztém, s minek hallgatnám el, az Úr maga is belehallgat legutolsó gondolatunkba, nem akarván feltűntetni olyannak személyemet, mint soha nem vétkezettet, illen szavakat dobtam feléje:

-Éreznéd magad úgy, ahogy én itt a bánat legalján, hogy megtapasztalnád, milyen könnyű boszorkánnyá válni ártatlan, fejedre hulljon vissza gondatlan beszéded, kívánom teljes szüvemből. – ám most már bánom. Hiába, a megtörténtet nem lehet letörölni egy mozdulattal, szavak, mik elszállottak, nem hozza vissza azokat senki.

Csak az Úré lehet a bosszúállás. Csak az Úré.

A nemes törvényszéket jobban feldühítette közbemondásom, megzavarása a rendnek. Ráadásként elhurcoltak egy szekéraljhoz láncolva a székesegyházba, ahol szomszédasszonyom, nagy boszorkánylátó hírében állva, állítólagos egy fonott székre fellépvén látást kapott az Úrtól - legalábbis ez volt elfogadott a firenzeiek között -, s annak tetejiből képes látni, a pörbe fogott az avagy nem. Erről a némberről azt susogták a firenzeiek, hogy Istentől valló adományát Filippo orvosnál csiszolta, hogy nemcsak a boszorkánylátáshoz, hanem a sebkötözéshez, betegnek ápolásához volt tehetsége. Ezeknek utána nem volt kétségem afelől, hogy boszorkánynak találtatok a szék magasából. Így is történt. Ám nem csak ennyi, hanem bíztatta a fogdmegeket, hogy ő még többet lát, nemcsak hogy boszorkány valék, hanem, hogy húznák fel ingujjamat, mert ott sebek fakadnak, amik az ördöggel való szeretkezésem bizonyítéka. Az ördög ugyanis, tódítá, mindig összekarmolja és összevérzi, kivel éjszakáit töltötte, nehogy emberfia az ő szeretőjéhez nyúlni akarjon. Senkitsem érdekelt volna, hogy 25 esztendő múlt el felettem úgy, hogy egyetlen karcolás nem volt hószínű karomon, s amik lettek, nem is a hóhérok vasszerszámitól.

Hanem férjem kínzásaitól estek rajtam, és ennen kezemtűl, nem bírván elviselni, hogy más asszonynak kedveskedik, engem hanyagol, sőt tettleg büntet, világossá nem vált számomra, hogy mi okán, s ha reám nézett, láttam tán bánatomnál mélyebb undor fogja el. A padok közt észrevettem Arrigucciot, mereven nézte, eltátva száját hallgatta Isabellát, a boszorkánylátót. Sötétté lett a világ körülöttem, eszméletem megtartott.

Mert az Úrnak látása van arra is, ami halandóknak titka.

Ennek utána visszaszállítottak a püspökség palotájába, és be sem engedve a törvényszéki terembe, nehogy tovább rontsam lélegzetemmel annak levegőjét, a tömlöc előtt olvasta fel határozatukat a bíróságnak egy tagja. Nagyon szép férfiú vala, őszbe csavarodott haja és szakálla, melegséget árasztott barna nézése, és szépen tartá a papírost is, bizonyos kellemmel, hogy egészen elfeledkezék arról, hogy hirdetményük az én éltem és halála körül forog. Eszemnek kapuja mégis megnyílt, és befogadta ekképpen formázott ítéletüket:

- Mi püspökségüknek tudós elöljárói, kiket azon felülest Firenze város polgári törvényszéke is megbízott a Florance Bathorucci ügyében igazat tenni, kijelentjük, hogy eme nőszemély bűnösnek találtatott a boszorkányság vádjában. Törvénykezésük alapjául említjük az Úrban megboldogult VIII. Innocent pápa 1484-as bulláját, melyben megfogalmaztatott a boszorkányok elleni küzdelem szükségessége Szent Inkvizíció felállítása által helyben, valamint két tudós társuknak, az azóta szintén az Úr mellett vigasztalást talált domonkosrendi szerzetesbarátnak, ki polgári nevén Heinrich Kramerként volt ösmert és Jacob Sprengernek közösen írt művét, a Malleus Maleficarumot, amelyben benne foglaltatnak a boszorkányok cselekedetei, hogy milyen ismérvek alapján találhatjuk az leánynak, asszonynak, gyermeknek kilétét boszorkánynak. S hogy világossá váljék előttetek is mellek ezek, most felsoroljuk a következőkben. Bűnösnek találtatott, mert

pro primo túlság szenteskedésének miatta, miért is jóságot mutató hajlamával csak fedezni akarta ördöggel való cimboráskodását,

pro secundo szemünknek követhetetlen hangulatváltozásainak miatta, melyeknek okául az ördög jelenlétét és távolkerülését jelöltük meg,

pro tertio indulatkitöréseinek okságán, amelyek jámbor társai ellen gerjesztették alaptalanul, ezt bármellik ittlévő firenzei is bizonyíthatja, úgy az ördög szállá meg őtet, hogy mi erős karokkal se tudtuk akkoron lefogatni,

pro quatro üzekedése volt a Sátánnal, ennek nyomait karján minden lakos láthatja,

tovább vétkes gyermeknek megrontásában, nemesi vér felajánlásában, rontó szavaknak tanításában, mivel összefügg is

még káromkodása, Istenünknek erős káromlása,

valamint furmányosságban, csavaros észjárásban, ami mindenkit bírálni kész, nem törődvén a hiúság bűnével, a jámborság, a szerénység erényével, láthassuk, asszonyi mivoltát hazudtolja ezvel is,

végezetül, rontó varázsitaloknak fogyasztásában, és másnak való felkínálásában, amit maga is elismert orvosának, kinek hiteles papírja vagyon arról, hogy rosszullétit eznemű anyag ivása is erősen okozá, s elméjében megzavarodván az ördöggel való fajtalankodástól, és varázsfüveknek túlságos fogyasztásától, kijelentjük, hogy a törvényszékük elé idézett Florance Bathorucci egész bizonyossággal boszorkány, miért tűznek elhamvasztása általi halálra ítéljük, hogy testének legkisebb darabja se tegyék kárt igazmondó barátinkban, Firenze város tisztes polgáraiban, ítéletünknek végrehajtása után hamvai temetessenek a temetőárokba, s halála előtt irgalmasságunkat gyakorolván gyóntatóatyjául Rinaldo atyát jelöljük meg. Az Úr légyen irgalmas megtévedt lelkéhez!

Gyakorta esik, hogy nem hiszünk saját fülünknek, szemünknek; azt gondolván csak rossz álmunk rabjai lennénk, és ébredésünk közelg. S ha kitudakoljuk, mégsem álmunk mutatja nekünk vélünk történteket, hát várjuk szótlan, mire szó nem fakadhat.

De gondolt az Úr az ő utolsó szolgálóleányával.

Ahogy Jézus is gondolt vala az ő népével.

 

[Ezen a helyen a kézirat megszakad. Vagy nem minden eseményt akart leírni a nemes hölgy, vagy bizonyos részletek eltűntek időközben valamilyen okból. Legalábbis erre enged következtetni, hogy az emlékirat az alábbiakkal folytatódik – L.H.]

 

Egy sötét erdőbe juték, hogy elbeszélni, mi van ottan, nem találom oly szörnyűségesnek, mint aztat, mi az én lelkemben kavargott. S hogy milyen megösmerhetetlenek gondolataink ösvényei, arra bizonyságot nyertem ehelyütt, étlen, szomjam csillapodni képtelen lévén húztam meg magam, s az erdei állatok is boldogságosabbak voltak nálamnál, őket ugyanis az Úr megáldotta sokkal is, mellyel ők állapítást tudnak tenni, iható víz merre találtatik, ennivaló hogy jut éhező szájukhoz, s a sötétség a legjobb barátjuk, mondhatják, számukra kígyónál simább bőrű ember az egyetlen, kitől félniük természetes. Az Úr megteremtette az embert, s e számos lény uralkodójává emelte őt, ám ő visszaélt eme kiváltsággal, s most egyedülest nagyon is megéreztem hiúságunk és uralmunk törékeny voltát. Mégis köszönet illeti Istenünket, mer’ egy boldogtalan állat sem lehetett annyira kíméletlen, mint tudásnak almáját elköltő társaim, s a prémes állatokban, és az Úr legutolsó férgében nagyobb szánalom volt irányomban, mint a firenzeiek közül egyetlenben. Jutottam előbbre, de nem tudtam, az előbbre hol van, siratva ifjúságomat, szerelmemet, barátságot, mi eleddig olyan lőn számomra, mint a lélegzetvétel. Csak ha fojtás szorítja torkunk, jut tudomás hozzánk arról, hogy mi előbb egyszerűnek találtatott, az annak utána nagy ajándoknak. A sírástól szinte mellkasom szakadt, s éreztem, én gyarló, az Úr elhagyott.

Mer’ aki elhagyja Urát, elhagyja az Úr őtet is.

Nem farkastól való féltem, nem csúszó állatoknak fajzata keltett rémültséget és gondatlanságot szívemben, hanem agyam rágta, forgatta emlékimnek foszlányit, s már én is gondolatim azon ösvényit tapostam, esetleg megeshetett vélem az a keserűség, hogy ördöggel cimborálva boszorkánnyá változott volna valóm, azként, hogy számomra ezen dolog megmutatkozott volna. Továbbá, mindazokat megcselekedtem tán, miket állítottak, sőt azon felülest mást, miről csak ha egész eszméletem visszatérne testem lakhelyébe, elszámolni volnék képes. És felötlött bennem minden pokoli vétek, mivel élőszóban, írásban találkoztam 26 évemnek alatta, s hozzája még többet tódított képzeletem, nem értvén, hogy eshetett a dolog, mindenki ellenem vallván, utolsó ismertem nemkülönben, ezeknek utána hogy lehetnék biztos enmagamban ennyire is. A földön, mer’ lábfejem megakasztotta, megláték egy kötelet, amit bizton a itteni paraszt használt öszvérnek húzásául. Sejtésem igazolódott azáltal, hogy megláték egy állati koponyát bűzhödni, min már bősz falatozásba kezdtek a legyek. A pokolnak bűzhödése ezerszer rosszabb ettől a szagtól, s gondoltam, megszabadítom a világot enmagamtól e lenkötélnek általa, s kilesék egy arra alkalmasnak tetsző, lengedező ágat. Szél zümmögött a nyárfák ágai közt, s langy eső permezett, gyönyörűséges estve szakadt reám. Éreztem, hitem csóvája még nem szűnik szívemben égni.

Ám ekképpen szóla az Úr: „Ne ölj!”

Úgy határozék, egy vaddisznó összekaparta fészken várom meg a reggelt, és hajnallal kélve visszaindulok Firenzébe mindjárt, a tisztelt törvényszék kezébe adni kénköves testem.

Tervet alkothat az ember százat, Isten akarata csak egy.

Álmot láték. Fejedelemasszonyomnak palotájában voltam megint, az igaz hitről beszélgettünk, aztán elhunyt ura szépségét magasztalta, s szerelmi ajándékait vette előbbre, osztozkodni akarván vélem kincseiben, az örökkévalóban, mit fizetni arany nem adatik. S mást is láték, mondá nekem, hogy eljő a pillanat, amikor lehetséges fejére vallok, de hogy ő előre megbocsátja nekem, ha így fordul; akkoron nagyon meglepődék, mivel nem gondol ő. Látnom kellett továbbá, hogy asszonyomat hajánál fogva húzzák a földön, és ő csak mosolyog. S mikoron ezeket meglátám, eszembe jött, nem álmot láték, hanem a múltat.

 

[Ezen a ponton egy vacsora ülési és találási rendje található – L.H.]

 

- Ne haragudj reám, Florance, megbántam az ellened vetett vétket – mondta Arriguccio, miközben 3 éves kislánya fejét simogattam. Intettem a komornámnak, hogy távozásra készülődni illék nekünk, de egykori férjem elkezdte rángatni karom.

- Te vagy az, ezer firenzei és nápolyi asszony közül nem tévesztelek el, ha mások is nem ismernek mindjárt fel – folytatta -, ne tedd, hallod, állj meg egy szóra, hadd menjek el véled, teljesen megváltozott eszem. Gyönyörű vagy, mindig szerettem összenőtt szemöldököd, kis boszorkány – és meg akart ölelni, de én kicsusszantam keze közül -, állj meg, különben egész Firenze tudni fogja, hogy Fosca grófné nem más mint Florance Bathorucci, volt feleségem, ki boszorkányosságnak bűnében vétkesnek találtatott, s megszökvén kivégzése előtti este; a zárkaparancsnok állítása alapján láthatatlanná téve testét az ördögnek segítségével, itt vagyon, és sorsát nem kerülheti el!

- Te boldogtalan, halálnak szerelmese volnál? – kérdém, és megszaporáztam lépteim, majd felülvén lovamra kísérőmmel együtt, s felékített hátasomon a hercegi palotának felé vettem utam. Akkor már késő volt, Arriguccio minden házba bekopogtatott híresztelvén a hírt, hogy visszatértem, én, az ördöngös, s az Úr megadta az alkalmat, hogy igazat tegyen fölöttem újra Firenze. Az utcára özönlött a nép, kicsinytől idősbig. Még elértem a hercegi trónig.

 

Pennám nem úgy halad, merre az időnek múlása, mikoron munkámba fogék, azt hittem könnyeden megírom éltem ezen szakaszát, akkori állapotját, de mostan úgy térek magamhoz, hogy mindig azon momentumára pillant eszem, s jön az tollam alá, ami eszemben villan. Padovába kerültem, ahol mint halárus fogtam gyenge pénzért munkába, s nemsoká tudtam venni, a városon kívül egy kalyibát, hol leéltem egy kerek esztendőt. Ezen közben szerelembe esék egy halárus fiúval, Martuccioval, akit nagyon kedveltem volt, mert tisztességes vala és nyíltszívű, ezért megkockáztattam, hogy esetleg árulómmá lesz; elmondtam neki hányattatásim történetét, s azt is, hogy nekem már az Úrtól kijelölt uram van, ha ő fel is oldoztatott ezen esküvés alól, s hogy boszorkányságban bűnösnek találtattam. Ő meghallgatott és nagyon sírt, hogy szerelmével mik történtek, s azon is, hogy nem ülhetünk nászt. Majd megfogta a kezemet, és ezt mondotta:

Te soha nem is voltál, nem is lészel boszorkány soha.

Bár sorsunk nem fonódhatott össze, én mégis nagyon hálás valék neki, az Úrnak kívüle, mert azóta múlt el keserűségem, s annyi emberséggel látott el, hogy ilyet én nem tapasztalék előtte. Kértem az Urat, vigyázzon reája, s jövendő családjára szintúgy, boldogság, gyermekáldás és vagyon adassék neki. S lőn, az Úr meghallgatott. Azóta már övé lett a padovai halpiac nagyobb része, kisfiával és leányával éldegélnek békességgel, hitvesével együvest.

Történt egy napon, hajnaltájt, hogy nagy kiáltások ébresztnek álmomból. Lakomból kilépve megláttám Padova hercegét, amint földön feküvék, kit is vadászata közben saját lova terített le. Nem bírt talpra állani, ezért kunyhómba segítettem, kötést tettem bokájára, és adtam szomjoltónak egy pohár bort is. Kószáló lovát szárféken meg kunyhómnak elejibe kötém. A herceg felettébb elcsodálkozott a bornak minőségén, és mer’ igen eszes ember vala, ki tudja, hogy szegények nem sokat számolnak ezen ital minőségével, kérdezgeti, ki is volnék. Én állíttám, hogy haláruskofa, Lisbetta. Amiben, úgy tapasztaltam, meg is nyugodott. Amikor egészsége pár órácska alatt visszatérni látszék, visszaügetett a városba. Jól van ez így.

Ám halandó szemmel kifürkészni Istenünk útját, csak próbát tehetünk.

 

Mikoron visszatértem Firenzébe, Padova hercegével, Nicostratoval, bejövetelünkre a firenzei lakosok nagy ünnepséget rendeztek, persze számolva azzal, hogy befektetésüket visszatérni látják többszörösen. Nicostratonak volt ugyan palotája Firenzében, ám ritka vendégként fordult csak elő, szerette a biztonságot, mely Padovában körülvette, s ha máshová kellett indulnia, hát kémeket szalasztott maga elé, tudakolják meg a köznép felé való akaratját, szándékát. Különösen most, hogy én is vele volnék. Magam hanyagoltam a látogatást, úgy forgatva eszemben az eseményeket, hogy Firenzétől távolast lenni jó, s nem kísértni a firenzeiek lelkében a bosszúállást, biztos lévén abban, hogy felismernek, s akkoron nemcsak árva fejemre hozok bajt, hanem jótevőmnek, a hercegnek fejére is. Elővigyázatos, ugyanakkor okos ember vala ő, ennek miatta erősen meglepődék, hogy azt mondotta nekem, hogyha Firenze lakosai közül van egy is, aki felismer, akkor reámruház egy dalmát falut, s ha nem ismer föl senki, közbenjár a Szentatyánál, hogy sok aranyért elválasszon volt férjemtől, kezemet azután azonnal megkéri, ami könnyen megeshetik, hisz magamnak vagyona megvan hozzája, mit tőle független nyerék, s egy léha magisztrátusbeli mégsem tarthatja kezem. Mintha, beszélte, egy halottal élnék egy koporsófedélnek alatta, s eznemű holt még húsomból falatozni is kívánna. Történt mindez életemnek 30. esztendejében.

 

Három hónapja papírost, és tentát elő nem vevék, talán belefáradtam a mindennapos dologban, esetleg leírtam, mit szerettem volt, és éltem talán fordulást vehetett úgy is, hogy érdektelennek tűnnek ezen események, oly távolban úsznak, mint fehér vitorlák a tengeren, mégcsak zsebkendőnyi vásznat sem jelölnek, vagy szomorúság költözik belém rögvest, ha rájuk gondolok. És itt e pontnál határozottan tagadnám az ókori bölcselő tragédiamagyarázatját, mi szerint a tragédia segítne bennük érzelmeinktől való megszabadulásban. Hiszem, olykor egy rég nem látott arc, tárgy, írás teszi nyilvánvalóvá tragédiánkat, mit annak előtte tán nem így fogánk fel.

Csak az Úrnál találhatok menhelyet.

Ő általa válhat vízzé a bor, keserűből édes. Másképpen soha.

 

Őszintén becsülöm az úrhölgy szándékát, hogy életének alakulását összegezni óhajtotta, ám nem tagadhatta meg női mivoltát (annak minden hiányosságával együtt), ami feltehetően befolyásolta őt, kéziratán lenyomatot hagyva. A vallomásos irodalomtörténeti emlékek elbeszélési módjainak ismeretében állapítást nyerhet a tény, hogy csak a hölgyekre jellemző a cselekmény ilyen nagyfokú túlbonyolítása, az időrend linearitásának teljes felbontása és megtörése, a kihagyásos szerkesztés akaratlan valamint túlzott alkalmazása. Egy férfi sokkalta pontosabban írta volna meg ugyanezen témát, egyrészt a műgond figyelembe vétele, a részletek megalapozottsága - és nem utolsó sorban -, a személyes közlés hitelességének érvényesítése miatt. Az asszony azonban feloldódott a részletekben való tobzódásban, a lírai hevülések sorozatában, amiért is joggal nevezhetném írását inkább mesének, mint tényirodalomnak, legfőképpen arra alapozva ezen megjegyzésemet, hogy az említett úrhölgyről semmilyen adat nincsen sem a firenzei, sem a nápolyi, sem a padovai levéltárakban, egyházi hivatalokban.

 

A herceg visszalovagolván palotájába, attól számítva a harmadnapon színe elé idézett, s kérdezett tőlem mindenest, szavaim kiforgatván hamar rájött, hogy művelt embernek sarja lennék, kit sok mindenre, hazugságot kivéve, tanítottak. Miért is aztat jól nem tudok. Ekkor bejött birtokai felügyelője, s jelenté, hogy egy északi völgybe útonállók vertek fészket, de onnan kiverni nem tudván őket, kérik a hercegnek parancsolatját, minemű módon tudnák őket onnantól kiugrasztani. Nicostrato nagy gondban lőn, s éppen ki akar szalajtani várószobája elé, hogy ne mennék el addig sem, míg e fontos ügyben döntés nem hozatik; így felajánlám segítségemet, s bár a herceg észrevételezte, hogy nem tart butának, és ezt többször is hangsúllyal ejté ki, ezen nagyon nevetett. S kérdezé, mi módon akarnám ezt mégis végrehajtani. Én azt válaszoltam néki, hogy lencsék által behatárolnám a területnek térképét, s ők megtalálnák, hogy milyes stratégia a hozzá legillőbb. Kicsit hitetlenkedve, ám próbát tett. S ekkor felállíték távcsöveket a völgy tetetején jobbrul és balrul es, és utána lerajzoltam néki a terület domborzatának megfelelő ábrát. A herceg még mindig nem egészen biztos lőn, hogy jól számítám ki azt, de mivel az útonállókat mindenesetre is ki köllött szorítnia, így nagy megfontolásnak utána próbát tett. És sikerré kovácsolta neki számításim alapján való térkép az útonállókkal való vérveszteség nélküli összecsapását. Annak miatta, hogy távcsövemmel egy hasadékot fedezék fel, min könnyeden és hangtalan lejutottak katonái. Az útonállók gyanakodván árulásra, nem hivén el, hogy rajtuknak kívül is tudhatja ezt az ösvényt. Ezután keresék tudásommal sok pénzt legelsőként. Hála apámtól szerzett tudásomnak. Istennek kiváltképp, hisz, ki e felsorolásból kihagyja Őtet, az elbizakodott, s könnyen téved.

A padovaiak először ferde szemmel néztek reám, és nagyon is féltem, tán firenzei esetem ismétlődne itt is. Azt állítván rólam, hogy a hercegnek kitartottja lennék, ám a hercegi fullajtárok egy-két fenyítéssel ellátván őket, elcsendesbedtek a rossznak akarói. Híresztelésre okot az adván, hogy az uralkodónak gyakorta kíséretében jelenék meg. Ám Isten megmutatta, hogy nekik mily segítségére lehetek tudásommal, hiszen ezután erősen csökkent köreikből kikerülő halottiknak száma, térképpel behatárolni tudván az ellenségnek az elhelyezkedését. Kivéve persze, ha a nápolyi királlyal állt fenn valamely nézeteltérés, s ilyenkor magam is rettegtem, hogy édesapám tudásával vetekszem, mikoron tudhattam volt, az övét nem volt sem tanultságom, sem hitem legyőzni, főleg is nem, hogy stratégiát visejek az én jó apám és szülőhelyem ellen. S hogy végképp betömni sikerült a rossz szájakat, köszönhetem Fosca grófjának, ki gyermektelen és öreg lévén nagyon szerette hallgatni felolvasásaimat, és hozzája fűzött megjegyzésim. S nem akarván ráhagyni valamely távoli rokonjára vagyonát, még életében leányává fogadott, aminek is nem örültem, vagyon nélkül is szeretvén őtet apámnak helyette, s rettegtem ez az előre gondolás vajh nem a halálnak előjele volna. Sokat sírtam, ne hagyjon keservre. Bekönnyezte az arcom, bús és kegyes volt az öreg. Meghótt annak az évnek márciusában. És feltámadott vala az Úrban. Ámen.

 

Szerettem volna tollam alá venni mindazokat a biblikus ellentmondásokat amelyek akadályoztak engem a tételes vallás befogadásában. Ilyenkor – úgy érzem -, agressziómat talán a mélyen bennem lévő vallásosságom okozza, melynek sehogy sem sikerül egyességre jutni a felvilágosodás észelvű hagyományaival. S ezen túlzásba vitt racionalitás az irracionalitás legádázabb formáját ölti. A hit kegyelmi ajándék. Akad számomra nem egy szövegmagyarázat. Feloldozás azonban soha. A történet adhat valamely feloldást.

 

A herceg felszólított, írnám le egy papírosra, kiről szeretnék tudakolni Firenzében. Kinek sorsa érdekel, hogy esett utóbb. Elsőként felírám a papírra jó Fabricius nevét, kiről jelentették, hogy másfél évnek azelőtte a püspök átokkal sújtotta, vádja az lévén, hogy tudását az ördögtől nyeré el. Ezért jószág- és fejvesztésre ítéltett, de sikerült még délre menekítenie, ha mást nem, hát lelkét és éltét. Másodszorra felírám férjem, Arriguccio nevét, kinek lakhelyét azonnal megtudták, s kiről kiderült a nyomozásnak folytán, hogy szomszédasszonyunkat, a boszorkánylátó Emíliát vevén feleségül, s kivel akkorost is gondoltam, szerelmi légyottokat tész. S hogy mostanra lett hároméves lyánygyermekük. Harmadszorra felírám Rinaldo atya nevét és hozzája Filippo orvosét. Az első azóta püspöki magántitkárrá lépék elő, másik, miért is túl sokat tudott, rablásnak bűnében találtak vétkesnek. Mivel is ezt is jól előre megtudá, Svédhonban szolgál azóta. Szerencsésnek tartá magát végül is, több anyagit tud magának begyűjteni aznélkül, hogy ördögösnek kellene vallani bárkit. Jó gyógyítónak mondatik. Negyedszer felírám barátim, Bruno és Filoména nevét, de ajh, tán mégis boszorkány valék, elpusztultak pestisben, egymástól távol, mert mindegyik társát vádolta és mondotta a járvány hordozójának. Látjátok feleim szemtükkel, mik vagyunk. Por és hamu vagyunk.

 

Midőn ezt írom, legutolsó bejegyzésimnek utána megint csak fél évre, sír felé hajlom magam is, mint egykoron jó Fosca gróf, s hasonlatossá levék hozzája gyermektelenségben is, bár gyermekem van sok, ki támogatásommal felnövekedvén szétszóródva vannak Italia-szerte. Iskolát alapíték a padovai nincstelenek gyermekeinek. Sok vált közölük mesteremberré, tanítóvá, pappá, kik nem éheznek, s kik nékem személyes testőrségem lettek fizetség nélküle is.

Írok, s nem tudom minek miatta is, mert akikről itt szó esik, mind halálnak halálával halt mán. S halottat háborgatni nem akarnék, hát minek is szólok mostan. Hogy kilétem felfedjem, azért is lehetséges. Éltem felét úgy töltöttem el, hogy tagadnom kellett másik felét. Mint almát, ha kéttészelnék, szép a belső, de az egész különb. Vagy Plátónnak hasonlatját vethetném például, melyik szerint az ember kettévágatott egykoron, és életünk folyása alatt, mindig is keressük másunkat. Ez szerelmesről való hasonlat, nem tévedek, de imígyen keresi éltem egyik fele másik részét. S most, mikoron éltem annyit, hogyha az Úr elvenné tőlem éltem, bánkódni nem volna ok reá, s hiány sem tátongna utánam, eszembe vettem, vonulnék nemhogy kolostorba, hanem ki- vagy legalábbis megírni e hiányt. Mer’ is az is én vagyok. Hozzám már hűtlenek lévén a szavak, vagy én levék tétova, céltalan. Mea culpa.

…Mennyi malasztban teremtette a mi Istenünk Ádámot, és adta vala neki a Paradicsomot házául.

 

Néhány hónappal később a kézirat fellelése után kiadtam a nemes hölgy kéziratát, amit csalódva fogadtak a tudományos körök; szerintük olyan jelentős tudományos felfedezés után, mint amilyen az Odüsszeia-pretextus volt, hiba volt, egy XVII. századi olasz nyelven írt emlékirat közlése, melyből számos akad olasz nyelvterületen. Egy ideig nem folytam semmiféle kutatómunkába bele, sem önállóan, sem tudományos kutatócsoport tagjaként. Fájt, hogy a recepció pont azon felfedezésemet nem értékeli, amely valóban kizárólag az enyém volt. Rosszérzésem növelte talán az is, hogy a másik kódex fedlapjába bújtatott szövegről kiderült, hogy valamelyik népnek első, nem latinul, hanem saját nyelvükön írt szövegemléke. Nem is érdekelt, hogy melyiké, el sem olvastam a róla megjelent angol nyelvű publikációt. Megértettem, amit eddig csak tanítványaimnak hangoztattam, hogy egy mű értékét - s azt hiszem ezzel a Frankfurti Iskola minden jeles filosza egyetért, s ezáltal igazolódik a fiatalon elhunyt német filozófus, Leo Popper állítása is -, az olvasó számára saját beállítódása adja, kérdésfeltevései saját életében gyökerezve. Ám, hogy mi okból nyerte el tetszésem a szöveg, arra talán doktor Freud adhatna nekem választ. Ő azonban információim szerint kezd kissé szenilissé válni.

 

- Tetszésünket megnyerte a mese – szólt a szultán váratlan -, ha ennek az érdemdús tudósnak felkeltette érdeklődését, biztosak vagyunk benne, előbb-utóbb honorálni fogják mesterségében azonos társai. Így voltunk mi is különböző nemes tárgyunkkal, ami csak szemünknek volt csodálatos szőnyeg, arról kiderült később, hogy repülőeszköz volt, s Mohamed előtt 2 ezer évvel csomózták, ám a varázsige nem maradt ránk, mivel elindíthatnánk vagy kormányozhatnánk a repülő hajót. Nem is raktam ki szobám falára, hanem elzárva tartom, olyan körülmények között, ami nem rongálja meg a rostszálakat. Egyet azonban zárj erősen gondolatid kamrájába: többet ne halljak asszonyi sirámot! Mit gondolsz, királyi létemre asszonyi nyöszörgést akarnak hallani füleim? Beszéld, mi illő hozzám, férfiast, férfiak éltét, s mi leginkább téma lehet előttünk, a közelgő halálon kívül - hírt és dicsőséget, mivel vagyon és dicsőség ékszerezi föl hátralévő napjaink. S egy „El!”-t mutattak néki ujjai. És Sehrezád úgy tőn. Tehetett volna mást is?

 


Negyedik éjszaka – Berber mese

 

- Sehrezád, már itt az éj, rád vár a szultán, hát jöjj, s mesélj!

- Minden mesém elfelejtettem, mit öreganyám rámhagyott, s a hold olyan kegyetlen világol, mintha azt tűzné szememben ez volna az utolsó mesém s vele együtt utolsó éjszakám is – válaszolta. Könnyei keservesen ömlöttek, akárha feloldódott volna e patakban.

- Ha baljóst világol a hold, hát szemedet vesd önmagadba – súgta tengerjáró Szindbád, akit utazásainak végén felfogadott a király, s belső bizalmasává és előkóstolójává tett. Az ülőzsámolyra tett néhány Indiákból hozatott ruhát, s egy gyűrűt. Sehrezád közelebbről megnézte a gyűrűt, igencsak egyszerűnek tűnt előtte, ráadásul nem drága fémekből, nagycsillogású kövekkel kirakva, hanem ezüstből, egyetlen formából öntött, barázdái, akkor az volt az érzése, megjelölik életútja minden akadályát, ám ezek az akadályok, vissza is verik minden ellensége ellene való gonosz szándékát.

- A jóslatokat mi alkotjuk halandó kézzel tétován, s Allahnak hála, hogy könyörülete nem ismer határokat, ő a bölcsesség és az igazságosság pártfogója. Utazásaim során mennyit kellett nekem szenvednem, de 22 év alatt, míg távol kerültem családomtól, egyszer is kételkedtem volna önmagamban, jóslatok után koslató szemmel, itt nem lehetnék. Hát forgasd meg háromszor gyűrűdet, s háromszor annyi jön nyelvedre. Ki félelem által él, félelme pinceajtóján gurul le pokolnak sötétjébe. Ám ki bátor, hosszabbítja meg éltét, éjszakáról éjszakára, s nem tudhatod előre, ha nem teszel érte, utolsó éjszakád majd rólad mit mesél.

Mondják, hol Sehrezád egykor élt, a vidéken, sok tanító különbözően magyarázta életünk lényegét, az egyik azt hirdette, hogy hiszem valami Batej (?) nevű sejk, hogy a törvények megszegése nyomán haladhatunk is előbbre, valami ősibbnek feléje, amit mindannyian hordozzunk. Ám mi volna, ha mindannyian ki akarnánk szabadítani ez ősibbet magunkból, akkor a megszegés lenne a törvény, s így a különböző, ki ó-törvények parancsolatja szerint él, s ő lenne így törvénynek gyalázója. Vannak más tudósok is, Háim(?), aki vallá minden törvények viszonylagosságát, s e viszonylagosság, a mi játékuk terében jön elő s ottan oldódik fel. Hogy értsétek érett fejjel, józan ésszel e tanítás mineműségét, hát lássátok, ha a tevék gyorslábú versenyében előbbre hoznák a célt mutató jelzőt, akkor azt mindenik tevehajtónak elfogadni kötelessége lenne, én nem azt mondom ezzel, hogy a hajcsárok nem odáig hajtanák tevéiket győzelmi díjért, ellenben lehetséges volna, hogy maguk csak lejátsszák azt az előírást, ami ezek után adatik nekik, anélkül, hogy ők ezt így akarnák játszani, s már a játszás irányítja őket, s ezzel a játszás nem adott, hanem kívülről irányított, s ennek miatta vágtatnak onnantól. Így vagyok magam a mesékkel is, ő játszott a mesékkel vagy maga volt játékként másnak kezében? A szultán a legkisebb ülőzsámolyára ültetette. Nem kellett a jóslatokhoz csillagokat fürkészni. A király jókedvét elvitte talán egy bundás kis állat, valamilyen nagy szabású harci ügye, vagyonában eshetett kár, esetleg egy rosszul viselt éjjeli fentlét keserítette szájában a baklavát. Mert hiszitek vagy sem a szultán roppantul szerette az édességet, ami távoli országok gyógyítói szerint a vérben álló anyagtól függő, más magyarázza a szeretetnek, szerelemnek hiányával. Mindenki járjon maga utána, baj volna tavaszt fecsegni fecske módra, amikor én nem tudhatni, hercegek, netán megjön a tél is mindjárt.

- Néha érzem, ho…- szólt a király, de aztán megakasztotta hangját.

Várt a leány, hogy hangzó, mi megkezdődött szóvá, szó, mi feltárult, záruljon lelkéből kiömlő beszéddé, de csak Szindbád nyúlt ügyetlenül aranycsatjához, s az keltett a teremben óvatlan zajt. A jóslatokat magunk alkotjuk halandó kézzel tétován, s lám Szindbád nem ismerhette ki kezét mégsem, mert ezért az óvatlanságáért 10 napi tömlöcfogságra ítélte a király. Ott majd szemét önmagába vetheti. Aranycsat csattogásánál némább őrzők vezették el.

- Néha érzem – vette fel újra beszédje fonalát a szultán-, vigasság, öröm, boldogság, mi eljutott hozzám idáig véget ér, ha még kétszer ennyit élek is, miben részem jutott eddig, mert jön majd, víg kacajnak, erős várak ledöntője, sírvermek megtöltője, s örökké összeforrasztja nemlétem és nemlétem közti szakadékot, semmivé. Mégis, nem is éltem talán. Forrás, mi volt, csak párat kóstolt a szám, étel, mit találhatnék, csak párat ízlelhettem, asszonyaim, a legszebbeket ölelhettem, gondoltam eddig, hány asszony van, kit ismerni nem volt szemem, nem akadt róla jelentés. S időm lassan elszivárog, a sokból csak vehettem keveset.

- Magasságos király, ki a legszebb férfikorban vagy, miért gondolsz ilyesmi dolgokkal? Rágondolással tizedelnéd napjaid? Boldogságos király, örökké akarnál élni? – suttogta a leány.

- Igen, nem érhetem be kevesebbel. Örökké!

Kinézett az ablakon, egy sirály csapott a vízbe éhes csőrét megtölteni. Többé nem merült fel a vízből. A jobbak elmaradnak, fiatal állat volt még, hótollazatát nap simította fényesre. Aztán meglátta a palota kövezete közt kisarjadt fűszálat. Rámutatott Sehrezád, és szólt:

- Légy, mint eme fűszál kitartó, és bátran fogózkodik a legutolsó helyre is. Ha romlásunk megállítani nem tudjuk, hát létünket túléli dicsőségünk is.

- A dicsőség…-szólt, s a sarokba dobta az egész édességgel teli találat,- hát dicsőséget és férfi tettet mondjon meséd, amik testünket túllihegik. Vigyázz azonban, tested túlélje meséd is – és felkacagott. A hercegnő meghajoltam. Dicsőség az Élőnek, ki nem hal meg soha! Ő segít mesét mesébe fűzni, ő dugja fülébe nagyanyja meséit a mesekutatóról, s annak meséiről, mert 16 év átmesélt éjszakája, melyen öreganyja pirkadatig ontotta mesei bőséggel meséit a mesearcheológusról, mégiscsak több - mint ezervalahány.

 

„Mi, Marokkó uralkodója, tudatjuk népünkkel, hogy a berber szakadárokat - kik is 700 polgári lakost túszul ejtettek a célból, hogy nagy területektől fosztassanak bennünket meg, s a Berber Királyság megalapításával fenyegetőztek, mely egyik nép számára sem volna kedvező, sem gazdaságilag, sem politikailag -, ezen gonosztevőket likvidálta királyi testőrségünk elit csapata. S ezáltal üzenjünk meg minden hasonló támadást végrehajtani akaró személynek, hogy tartózkodjanak minden ilyen cselekmény elkövetésétől. Marokkót térdre kényszeríteni nem lehet! Az összecsapásnak sajnálatosan vétlenek is áldozatul estek. Bocsássák meg nekünk, hogy nem tudtunk megmenteni mindenkit, de intézményünket sem zsarolás, sem nem megengedett polgári engedetlenség el nem tántoríthatja a reform és a civilizáció útjától, s határozottan ellenállunk minden fenyegetésnek, s a mindmáig felderítetlen akciók vizsgálatát hétszeres erőbevetéssel újítjuk meg. Így Berberia tartományunk belügyminiszterének gyilkosait is kézre fogjuk keríteni, s nem állhat utunkban senki, ki az egységes királyság meglétét veszélyeztetné. Mivel a lakosság 30%-a berber, 15% berber-arab származású, nem látunk semmiféle akadályt a jelenlegi állapot stabilizálásában. Mi, királyként és egyházunk vezetőjeként kijelentjük, hogy nemzeti gyásznapot rendelünk el a holnapi napra. Nemzetközi segítséggel segélyt nyújtunk az arra rászoruló családtagoknak, korlátozzuk a berber törzsek vándorlási helyét, s ezzel ösztönzzük beilleszkedésüket, letelepedésüket. Szóltunk.”

A marokkói király beszédét olvastam a London Post címlapján egy hétfő reggel. Margarete, feleségem, ilyenkor a kávém mellé helyezi a reggeliző asztalra a sajtót is. Annak ellenére, hogy minden hétköznapom ezzel a hírolvasó szakasszal indul, a politikát mindig nagy távolságtartással figyeltem, általában igyekeztem nem állást foglalni az ilyen természetű kérdésekben, csupán a beszéd retorikai komponáltsága ragadott meg. Sokkal erőteljesebbnek hatott uralkodócsaládunk bármely általam ismert, az utolsó évtizedben készült beszédénél az észak-afrikai uralkodóé. Mint nyelvészt, mindig érdekelt a kijelentő mondatok olykor az imperatívuszinál is kegyetlenebb predikatív szerkesztése. Álmomban sem gondoltam, hogy kénytelen leszek ezt a beszédet egészen más körülmények között újraolvasni. De hogy történetemet elején kezdjem, képzeljenek el valami teljesen banálisnak tetsző helyzetet, amilyenben én voltam. Christine, szeretőm, megelégelve egymástól való hosszú távollétünket - s ráadásul akkor szakított egy lisszaboni mágnással, akinek szerelmét és gazdagságát akkor már egy éve élvezhette, mert Christine szeretőként roppant hűséges volt, mondhatni monogám, hiszen mindig csak egy férfi élvezhette szerelmi és szellemi kedveskedéseit, ami nem volt elmondható a portugál férfiúról; mert minden ajándéka dacára mindig a többet szerette, kedvenc mondása volt például, hogy telített asztal mellett is megcsömörlik az ember, ha nem tartja be a fogások rendjét, így van ez az asszonyok szerelemével is, nem lehet állandóan sült borjút enni, amit megelőzhet egy finom francia hagymaleves vagy halsaláta, s minek utána még a különnemű- és fajú desszertek következnek, legalábbis így mesélte nekem Christine, aki szintén értékelte a mágnás fogásait, de hogy ő valami gasztronómiai csemege legyen egy a sok közül, és nem kettőből egy, ami szintén prímszám ugye - hogy egy kedvenc luzitán szerzőm fordulatával éljek-, azt ő nem tűrhette már el, és küldött gyorspostával nekem egy levelet, a levélben pedig egy vasútjegyet, le, egészen Madridig. Bár sokszor gyakoroltam a hazugságot egész eddigi házasságom alatt, alapvetően azonban gyűlöltem mást mondani, mint a valóság, ettől nem valamiféle morális fék tartott vissza, leginkább a kényelmesség, egyszerűen fárasztónak találtam mindenféle ostobaságot kieszelni távollétem okául megjelölve, ahogy most is. A felesleges lamentálás általában agresszivitással töltött el, amit persze rendszerint nejemen vezettem le, s persze ilyenkor azt éreztem, joggal.

A könyvtárszobám ajtaját nyitva felejtettem, ezt feleségem úgy értelmezte, hogy bármikor betörhet szellemi idillembe, rögvest kiküldtem, sőt becsaptam az ajtót utána, talán mert akkor javítottam másodéves hallgatóim hibákban tobzódó félévzáró dolgozatát. Képtelen voltam az átkozott hibapontokat összeszámlálni. Ebédkor a húst túl szárazra sütötte, mintha ekképpen akarna engem eltenni láb alól, fulladásos halált idézve elől revansot véve a könyvtárszobából való csak perc órával előtti eltávolításért. A frissen mosott abroszra dobtam a mártásos kanalat, s előre kárörvendtem, hogy mennyi időbe telik majd onnan kimosni. Délután pedig a nappaliba saját karosszékemben találtam, mikor tudja jól, mennyire idegesít, ha beülnek birtokomban. Ekkor már ordítottam, Margarete tágra meredt szemmel nézett rám, és közölte velem, hogy pihenésre van szükségem: „Túlterhelt vagy, drágám”, mondta - ezt bólogatva helybehagytam, majd egy óra múltán ott álltam összecsomagolt bőrönddel az egyik kezemben az előszobában, a másik kezemben a horgászfelszereléssel, annyit közölve vele, hogy négy napra elutazom folyóparti kis házunkhoz fáradt idegeim pihentetni. Ő ezt jóvá is hagyta, kettőt kifogásolt csupán, hogy ne felejtsek ügyelni arra, hogy vasárnap este elérjem az utolsó járatot, nehogy lekéssem a tanévzáró értekezletet; valamint jobban tettem volna, ha útibőrönd helyett hátizsákot viszek magammal, az utóbbi lévén sokkal praktikusabb. Helyeseltem neki, s időhiányra hivatkozva azonnal távoztam. Visszanéztem, láttam, megnyugodva néz utánam, olyanfajta megelégedettséggel vegyes érzelmekkel, mint mikor valaki sínre tesz egy ügyet, mi már rég terhére volt. Ez fájt. Dühöngtem is egy sort, aztán vászonba pólyált horgászbotomat eldugtam a közeli cserjésbe. A vége még mindig kilógott, hiába tettem egy sor tőzeget rá. Nem akart láthatatlanná válni. Egy teljes napi utazás várt, ám szinte észrevétlen múlt az idő. Feledtetőnek magammal hoztam Jules Verne Nyolcvan nap alatt a Föld körül című regényét, kollégáim biztosan kinevettek volna, ha látják mivel múlatom az időmet, ahelyett, hogy az avantgárd színház legújabb teoretikusairól olvasnék beszámolókat, természetesen csak a tudományos szemlélet szélesítése érdekében, vagy ami inkább méltányos lett volna, az angol romantika jeleseinek szintaxisát illetve szóképalkotását vettem volna tüzetesebben vizsgálat alá. Vagy kétszer körülutaztam a Földet Mr. Fogg-gal, közben szundítottam is egy jó keveset az arcom elé tett könyvvel, míg végre begördült a Madridi Főpályaudvarra vonatom. Legnagyobb meglepetésemre Christine nem várt a peron végén. Helyette sofőrjét küldte elém, csodálkoztam is, hogy vagyoni helyzete megengedi ezt a luxust, gondoltam talán ez még a portugál mágnás hagyatéka lenne, akkor is kétségeim támadtak, hogy a sofőr fizetését miből finanszírozza most. Kuncogtam egy sort, mindig is elismeréssel adóztam ennek a nőnek a leleményessége iránt, amely őt olyan magasra dobta, hogy szobalányt, szakácsnét tart egyedül álló hölgy létére, főleg ahhoz a mértéktelen szegénységhez viszonyítva, ha tekintetbe vesszük azon tényállást, hogy egy lengyel-zsidó házaspár szegény leányaként látta meg a napvilágot Lembergben.

Egy ideig ráhagyatkoztam kedvesem megbízottjára, ám kezdett gyanússá lenni azon körülmény, hogy már a külvárost elhagyva száguldottunk tovább. Először még saját magam előtt is kissé akadékoskodónak tűntem fel, miért aggódnék, lehet, hogy egy közelben lévő kis faluban vert nekik szerelmi tanyát a drága (bár ez az eljárás elég idegennek tűnt természetétől, gyermekkorától fogva inkább előnyben részesítette a nagyvárosokat, s mióta tehette annak minden kényelmével együtt); engem meg Christine-nél is jobban érdekelt a Prado – e csodálatos képtárat igyekeztem gyűjteményenként megtekinteni, tehát kettőnk célja egy lehet. Mit keresek akkor én egy éjszakai országúton? Megkérdeztem a sofőrtől, mi tulajdonképpen utazásunk végcélja. Ő franciául válaszolt nagy meglepetésemre, aminek tartalma, hogy már csak 2km-re vagyunk attól a háztól, hol ő vár reám. Igazat is mondott. De a körülmények leírása talán meg is haladta volna nem nyelvtudását, hanem hatókörét.

Egy elhagyatott háznál nyitotta ki az automobil ajtaját, a közelben látótávolságban egyetlen ház sem, nemhogy falu. Hát mégsem szakította meg a portugál tőzsdemágnással liezonját Christine, hogy itt, ebben a vidéki portanyán kell találkára hívnia? Ahogy felgyalogoltam immáron gyalog egy egykori kastélynak - ma már inkább romhalmaznak tűnő lak - kaptatóján, bosszúsan, azon morfondírozva, hogy ennél a szituációnál még egyikén feleségem barátnői által rendezett teadélutánon, ahol a helyi patrióták időjárás-előrejelzéseit vagy a polgármester politikai helyzetelemzését hallgathatom, persze helyeselve, hiszen kis főiskolánk nem működhetne a város nem csekély támogatása nélkül, a patrióták meg patrióták, persze London legelőkelőbb negyedében élő patrióták sem különbek, csak a társadalmi dialektusuk más; szóval még ott is jobban éreztem volna magam, mint Madridtól becslésem szerint usw. 25 mérföldnyire. Ezért nem kell volna eljönni idáig. Sőt egyáltalán nem kellett volna eljönnöm. Ezt már akkor tudtam, amikor beléptem a kapu melletti kisajtón, kezemben a rézkilinccsel, ugyanis lejött. A hallban ott ült Christine, bekötözött szájjal egy poros bársonypamlagon, és mellette vagy 5 lőfegyverrel felszerelkezett férfi. Többre nem emlékszem, csak valami szúrós illatra, és nedvességre, ahogy szájamhoz tapadt. Nem tudom, mikor ébredhettem fel, talán másnap délután. A fejem majd széthasadt, hogy a szemem még kedvem sem lett volna kinyitni, ha nem úgy költenek fel, méghozzá nem a legjobb polgári illem szerint. Egy fegyveres férfi rugdosta ugyanis lapockámat, s ilyen magatartásra nem adhatok egyéb választ, minthogy – ha nem akarok magamnak újabb kellemetlenségeket beszerezni - fölkeltem. Vagyis mondanám inkább - feltápászkodtam.

Egy észak-afrikai stílusban, arab pompával berendezett szobában 8 fegyveres - akiket mintha csak az enteriőrhöz alkalmazkodóan fogadott volna fel uruk, egy halszálkás öltönyben lévő európai férfi -, állt körül engem, s a mellettem még mindig alvó Christine-t, akinek ébrenléte, úgy látszik, nem volt olyan sürgető fontosságú, mint az enyém. Elég nevetségesnek találtam, hogy Spanyolország legközepén valaki ilyesmivel hivalkodik. „Idáig ér az arab maffia fennhatósága?”, gondoltam, de legalább megpróbálhatnának elvegyülni, hisz ezzel a hagyományhű öltözettel még Spanyolország legdélibb csücskén is nagyarányú feltűnést kelthetnek. Az európai szivarra gyújtott, ahogy megéreztem a virginiai illatát, rögtön elkezdtem krákogni, lévén allergiás e füstölgő termékre, s ezzel együtt felgyűlt torkomban annak a szúró szagú anyag, amellyel - valószínűsíthettem mindjárt -, annak előtte elkábítottak. És menthetetlen elkezdtem köhögni. Észre kellett vennem életem során számtalan komikus helyzet szenvedője vagyok, a legképtelenebbeknek, amiket csak a francia cabaret termelhetett, mondjuk századunk két évtizeddel ezelőtt, s ami más számára felettébb komikus, az én nézőpontomból a legnagyobb szenvedést takarják, persze sohasem lennének morbid viccek, se fekete humor, amiről mi, angolok állítólag híresek vagyunk, ha maga az élet nem produkál olyan racionális momentumokat, amelyek racionalitása jóval túlnő a mesei irracionalitáson, amelyet én állandóan keresni vélek. A Cher - mert magamban így kereszteltem el, ami nem vallott éppen kiemelkedő névtani ismeretek szakértőjének, ahogy a kutyáknak szokás a tálat, elém csúsztatott egy pohár vizet. Én mohón akartam kortyolni, mivel azonban mandulám háromszorosára dagadt, félrenyeltem, aminek következtében megint elfogott egy köhögőroham. Ez még kevésbé volt humoros. Cher megvárta – mintha az etikett szerint volna így szokás -, hogy végre elcsendesedjek, és franciás akcentussal folyékonyan elkezdett angolul beszélni, miközben az orrán lévő szemüveget nyomatékul mindig feljebb tolta.

- Talán némi magyarázatra szorul jelen helyzete…- ezzel én is egyetértettem és figyelmesen hallgattam orrhangzóit- Ön és barátnője a marokkói király vendége, s Őkirályi Fensége óhaját tolmácsolom, ha arra kérem, legyen segítségünkre egy felettébb diszkrét ügyben. Választásunk az okból esett Önre, mert ismerjük felettébb precíz filológiai munkálatait, s ezzel együtt a tudományos életben oly ritka szellemi bátorságát, amellyel gyakorta párosulnak kalandot sem nélkülöző utazásai, ahol a veszélyérzet igen csekély fokát mutatja, már ne haragudjon, ha sértésnek is veszi, de, aki képes egy szerelmi légyottért ilyen távolságot maga után tudni, akkor talán nem fogja elutasítani ajánlatunkat sem, főleg, ha az anyagiakban kedvezőnek mutatkozik. Királyunk cserében a szolgáltatásért megbízza országunk legjelentősebb tudományos kutatóintézetének vezetésével is, amit csupán puszta formalitásként értékelhet; hiszen az Ön munkája valójában reprezentatív természetű lesz, mellette szabadon hódolhat mesekutatói tevékenységének, mire eddig, legjobb tudomásunk szerint igen csekély alkalma volt.

- És mi a biztosíték arra vonatkozóan – kérdeztem-, hogy megállapodásunk tartalmát tekintve teljesülni fog. Itt fekszik mellettem, e szerencsétlen módon ebbe a kissé zavarosnak tetsző ügyletbe keveredett hölgy, akit végképp nem értek miért kellett otthonától olyan messzire szakítani.

Beledobta a szivar végét az előttem álló pohár vízbe. Füstje az orromba szúrt. Még lélegzetemet is elfojtottam.

- Ő a biztosíték – s erre lekapta a szemüvegét fejéről és a nap felé emelte. De úgy látszik, hogy foltot nem találhatott rajta, mert rögtön visszahelyezte.

- S mi lenne az a dolog, amiben én nélkülözhetetlennek tűnnék fel? Hogy pont rám számítana a király, és senki más nem szükségeltetik a cél eléréséhez? – és vigyorognom kellett.

Szerencsésnek tekinthetem magam, hogy a legváratlanabb helyzetekben sem hagy el általában az iróniám, ez mindig segít egyfajta a helyzeten való kívülállásban segítségemre lenni. Persze, nem tartom valószínűnek, hogy őrzőim így vélekedtek erről, mert az egyik fegyveres úgy fejbe vágott egy puskatussal, hogy percekig mintha valahonnan nagyon távolról hallgattam volna Cher gondolatfűzését.

- A következő dologban kellene Önnek eljárnia. Talán az Ön országába is eljutott a hír, hogy királyságunkban a berber lázadók elfoglaltak egy falut, annak 700 arab lakosát rabságba vetették, és hihetetlen követelésekkel álltak elő, úgy mint egy tőlünk elszakított területen lévő Berber Királyság felállítása, valamint az Arab Emirátus által fogva tartott berber szakadárok szabadon való bocsátása. Arról is értesülhetett, hogy vérveszteségek árán ugyan, de sikerült visszafoglalnunk a falut, ugyanakkor vezetőjüket, akit Marokkóban ki tudja, hogy milyen megfontolás miatt, Ali babának hívtak, sikerült likvidálnunk, 40 másik társa azonban a hegyekbe menekült, majd – ami szinte lehetetlennek tűnik-, szétszóródtak a világ minden tájékán, állítólag mielőtt megtették ezt, még a hegyekben közösen lejegyezték az ostrom alatt történteket, s minden egyes berber bűnöző magával vitte a történet egy részletét, s azt különféle helyre rejtette el, amit menekülése közben biztosnak vélt, s ezeknek a részleteknek a felkutatása lesz az Ön feladata. Mivel nyelvükben járatlan, ezért segítségül, hogy ne legyen valamilyen tévedésnek az áldozata, maga mellé adunk egy 14 éves félig berber, félig arab származású fiút, akinek apja berber kéztől hunyt el, s ő bosszút fogadva mindenre segítségéül lesz. Ha mégis a szökés téveteg útjára lépne, a barátnőjét kivégezzük, olyan következetességgel, ahogyan eljártunk azt megelőzően is. Elég információmennyiség birtokában vagyunk Önről és családjáról is, ha mégis cserben hagyná barátnőjét, ügynökeink bárhova követni fogják. És nem lesz kegyelem sem gyermekeinek, sem feleségének, sem Önnek. Ha viszont teljesíti a küldetést, az ígért jutalom nem marad el. Valami kérdés?

Nem, egyetlen kérdés sem jutott eszembe, csak érzéseim megfoghatatlan zűrzavarában tévelyegtem, mintha egy magasra emelt téglavályú egyik falától a másiknak csapódtam volna. Meglepődtem magamon is, hirtelen elkezdtem félteni Christine-t, azt nem mondanám, hogy szerelmet éreztem valaha iránta, gyakran hangoztatott tételem az volt ugyanis, hogy életemben nem voltam még szerelmes, ha megejtett valami szerelem-féle, akkor is csupán testi ösztönök ébredésének tudtam be, de Christine-nel szinte a fegyverbarátság kapcsolt össze, ha nevezhetném így, vagy inkább cserekereskedelem, sok mindent juttatott nekem és őneki én viszont, szórakoztatónak találtam egész egyéniségét, és hatalmas titoktartás jellemezte, amit nem mondhatok el, mondjuk férfitársaimról, és talán ő volt az, aki előtt nem kellett játszani a konvenciók által megadott szerepeimet, esetleg, néha a hősszerelemest kellett alakítanom, ami nem is esett nehezemre, hisz játéknak tudtam be az egészet, s ő nem is várt egyebet, minthogy gardírozzam valami társaságban, ahol általában egy gazdagabb fogást zsákmányolva, faképnél hagyott, ám ezt is szórakoztatónak találtam. Utána együtt tárgyaltuk ki áldozatait, szerette ugyanis kelletni magát, és nagyon kevesen jutottak el ténylegesen hálószobájáig, az odáig vezető úton a jelölteknek számos anyagi és érzelmi próbát kellett kiállniuk, akiknek nagy része jóval előbb feladta, minthogy harisnyakötőjét megoldhatták volna. Elkezdtem aggódni életéért. Nagyon fontos lett számomra. Talán igazuk lehet azoknak, akik azt állítják, hogy mindenki értékét a másik számára az adja meg, hogy mennyit invesztált önmagából bele a kapcsolatba. Rá kellett ébrednem, Christine az egyetlen, aki valóban ismer, és elfogad minden kegyetlenségemmel, nárcizmusommal együtt; s ha ő eltűnik, egy egész világ tűnik el, ami nem lenne más, mint a valódi személyiségem minden társadalmi korlátozás nélkül, és hol találok még ilyen elfogadó nőt, akinek nem kell szerelmet hazudnom, aki előtt nem kell társadalmi presztízsemnek megfelelően viselkedni, s aki ennyi izgalmat és szórakozást csempész az életembe, mint ő. Még soha nem kristályosodott előttem ki ennyire, hogy egy személy elvesztése ennyit jelent számomra. Mert a veszteség az, amit egész életemben próbáltam kerülni. Csak nyerni szeretek.

Megfogtak, betuszkoltak egy automobilba karomnál fogva, még láthattam Christine ébredező szemét, ahogy azt a kétségbeesés és a könyörgés üvegessé változtatja. Olyan volt, mintha máris halott lenne. Éjszaka volt ugyancsak, akár mikor Madrid felől elindultunk a sofőrrel, de milyen mások voltak a kis vályogból épített házak, az országút, mintha sehova sem vezetne, a homokdűnék között számomra követhetetlenül haladva előre, balra, jobbra, milyen sorrendben, nem tudom. Megint egy falu következett. Itt kidobtak az út mellé őrzőim, hogy fekve a fogam között csak úgy csikorogtak a homokszemek. A sötétből előlépett a 14 éves fiú. Majdnem egykorú volt kisebbik fiammal, mégis féltem tőle. Az villant át rajtam, azonnal végeznem kéne vele, hogy megszabaduljak tőle, aztán valamilyen úton-módon eljuthatnék az angol nagykövetségre. De, ahogy említettem, nyerni szeretek. Iszonyatos düh fogott el a tehetetlenségtől, ám ezt is el kellett fojtanom. Egy darabig hallgatunk. Aztán felugrottam, leporoltam ruhámat, a suhanc pedig elkezdett vezetni szótlan, és én nagy természetességgel haladtam utána. Látszólag csupán. Péntek vagy szombat este van, gondoltam. Talán holnap vasárnap.

Bementünk egy kunyhóba, a fiú elkezdett kuszkuszt főzni. Letelepedtem a kemencepadkára, és hátának szegeztem egy kérdést:

- Hogyan képzelitek, hogy nekiinduljak a világba egy semmilyen nyommal a birtokomban, egyetlen mocskos öltönyben, és főleg pénz nélkül?

A suhanc szeme lánggal égett. Nem szeretem a délieket, hogy beszéd nélkül is olyan kiválóan tudnak kommunikálni, egyetlen gesztussal is, ami nem tűr ellentmondást. Abban az órában értettem meg, hogy minden kalandvágyam dacára ízig-vérig európai vagyok, szeretem a hazugságot, s minden demokratikus intézmény alapja ez, amely meggátolja az ösztönök vak kiélését. A civilizáció legmagasabb formája ezeknek a tagadásából áll, és hálás lehetek, hogy egy olyan társadalomba születtem bele, ahol a többség számára kötelező érvénnyel bír a primér szükségletek azonnali kiélésének negációja.

Egy köteg csupa nagy címletű angol fontot dobott mellém, és egy papírt. Szélességi és hosszúsági fokok voltak ráfirkantva.

- Ennyi?- mutattam felé a papirost. Rámpillantott, és tovább keverte a kuszkuszt. Ennyi.

Rájöttem, ha hosszabb távra tervezem együttlétünket, legalább a nevét illene megkérdezni. Kezdtem én zavarba jönni, mintha ő lenne nálam érettebb, de bölcsebb mindenképp.

- Hogy hívnak?- próbálkoztam.

- Nevezzen Omarnak, uram – válaszolt, és egy két egymástól körülbelül fél méterre lévő vályogtégla-rakásra egy pallót helyezett, és elkezdett tálalni. Vacsora után, egy apró jegyzetfüzetet találtam a ház egyik helyiségének döngölt padlózatán, olyant amit nálunk a kisiskoláskorú gyermekek használnak az első matematikaleckékhez. Felvettem. Elég rongyolt volt, de nem volt semmi beleírva. Nem tudom, hogyan kerülhetett Afrika szélén lévő kis faluba egy ilyen gyerekholmi. Nekem viszont kapóra jött, naplót akartam vezetni, hogy halálom esetén valami tanúskodjon, miket éltem át. Most, hogy szerencsés túlélője lehettem, nem halálom tanújeléül maradt meg, hanem segítségemre lett elbeszélni a mintegy 80 nap történetét, ami velem megesett. Gondolkoztam, hogy átírjam, de jobbnak véltem a hitelesség kedvéért közölni teljes egészében a naplót.

 

Marokkó, Aousserd, június 2. (?), éjjel 11

 

Omarnál megjelent két férfi, felszerszámozott tevéket hoztak, hogy azon tegyük meg utunkat az innen igen kedvező távolságra lévő helységbe. A szélességi és hosszúsági fokok Aousserdet jelölték meg ugyanis elsőként. Eddig csak turistaként próbáltam eme foglalatosságot, a tevegelést. Akkor jót nevettünk ügyetlenségünkön Christene-nel a Kheopsz-piramis lábánál, s szeretőm büszke volt rám, hogy felettébb alacsony árat sikerült kialkudnunk. Ez a leleményességemet igazolta szemében, amire mindig sokat adott. Akkor kötőféken vezették a tevéket a hajcsárok, most viszont nekem kellett megbirkóznom az irányítás feladatával is. Alig voltam képes iramot tartani a fiúval, akin láttam, hogy mélységesen lenéz, és egyáltalán nem tart férfinak, holmi koloncnak inkább. Nem tudtam eldönteni, hogy melyikünk szabadulna meg előbb szívesebben a másiktól. Ideértünk. Amikor a tevémet letérdeltette a fiú, én úgy fordultam szinte le a nyeregből. Percekig hason fekve forgolódtam, annyira fájt nemcsak ülepem, hanem utolsó hajlatom, forgóm is a rázkódástól. A városban nem keltett nagy feltűnést jelenlétem, mivel itt található a berberek állítólag majd 15 évezredes lakhelye, ami az idelátogató külföldiek gyakori úti célpontja, Arghilas. Kezdtem érteni, hogy miért rám bízták ezt a feladatot. Ezen a helyen gyanútlanabbul sétálgathattam utazóként, mint bármelyik idetévedett berber férfi. Kérdeztem Omártól, hogy itt vagyunk valóban, de mi a teendő, semmi eligazítást nem találtam arra nézve, hol van a biztos lelőhely. Nem szólt semmit. Csak odament az egykor-volt imaház bejáratához, elővett zsákjából egy kis ásót, és a faltöredék mellett kiemelt egy papírlapot, és odaadta nekem, hogy tegyem el. Szinte égette a zsebemet, hiszen fogalmam nem volt, mi van rájegyezve. Amikor a fiú magamra hagyott, hogy utazásainkhoz szükséges további feltételeket megteremtse, előhalásztam zsebemből, és átfutottam. Franciául volt írva, és meglepetésemre, elég rövid szöveg. Amit ideírok, az egy emlékezetből felidézett szöveg. Meglepő - a mellettem heverő Omar hagy irogatni. Az éjszakára meggyújtott tűzzel bíbelődik.

 

Mi, az egykori hatalmas Berber birodalom leszármazottai, úgy döntöttünk, hogy őseinktől örökölt földeket visszaszerezni kívánnánk. Marokkó, Algéria, Tunisz és a tripoliszi Fezán és Barka bitorolja most területünket, ahol mi holmi megtűrtként létezünk, jogainktól megfosztva. Ezt az írást 39 másik bajtársammal írjuk, hogy a világ közvéleménye is értesüljön a minket sújtó méltánytalanságról. Lehet, hogy évtizedek is eltelnek addig is míg minket olvasni fognak, de mi állítjuk, nem írjuk tollal, de fekete tintával, alvadt vérünkkel szabadságharcunk történelmét. Forradalmárok vagyunk, és csak jogos követeléseinknek adunk hangot, akiket a marokkói kormányzat gonosztevőknek és rablóknak állít be, gondoljanak Európa és Amerika sajtóhírügynökségei arra, hogy egykor Hollandföldön, Ciprus szigetén, és Dalmáciában folyó harcokat is egy maroknyi lázadó viszálykeltésének próbálták beállítani. Pedig hagyományainkhoz való ragaszkodásunk és egy független territórium kialakítása jogunkban áll.

 

Azon gondolkozom így utólag is, honnan származik a szerző(k) ilyen hajlékony nyelvtudása, műveltsége. Persze jobban kelt bennem aggodalmat az a tény, hogy itt ülök a Szahara nyugati részén. Ilyenkor futna be a vonatom kis vidéki állomásunkra. Kérdés, hogy ma vagy tegnap. Esetleg holnap…

 

Algéria, Orán, június 6. (?), este 7 körül

 

A Szahara nyugatra eső részéről teveháton tettük meg az utat Marokkóig, ahol felszálltunk egy Oránig közlekedő vonatra. Ekkor visszakaptam az útlevelemet is - átmenetileg. Hiába utaztunk első osztályú hálófülkében Omárral, a forróság megakadályozott az alvásban . Az ablakok kallantyúit leforrasztották belülről, azelőtt gyakran előfordult, hogy egy pályaszakasz közepén álló kocsiba az ablakon keresztül törtek be a fosztogatók, és mellesleg kárt is tettek az utazókban. Erre nem kerülhetett sor, azonban a bezártságtól egyre fokozódott a dühöm, és legszívesebben Omáron töltöttem volna ki, habár az abszolút vesztes pozíciójából indulhattam volna ezzel a gyerekemberrel szemben. Orán gyűjtőhelye a deklasszálódott elemeknek, mégis szeretem. Rögtön az állomásról a piacra mentünk. Itt az egyik szőnyeggel elfedett kis üzletbe besietett a fiú, engem pedig magamra hagyott. Vagy egy évtizede voltam itt utoljára, de azóta több minden is megváltozott. Európaiak számára egyre veszélyesebb az ittlét, mivel az iszlámisták egy csoportja mindenütt be akarja vezetni az iszlám törvénykezést, vagyis a sariát, ami egyedi értelmezések szerint a keresztények kiirtását jelentené. Az algériai berberek, a kabylok is keresztények, akik szintén harcot folytatnak a kormány ellen, aminek eredménye, hogy a közös össztűz áldozata nagy többséggel európai. Ahogy végigtekintettem a bazársoron különös félelem fogott el, eszembe jutott, hogy most kínálkozna alkalom a szökésre is. Úgy látszik, hogy kísérőm hasonlóképpen tájékozott volt a belpolitikai helyzetről, és biztos volt benne, ha idáig eljöttem vele, valószínűsíthetően nagyobb biztonságban érzem magam mellette, mintha megindulnék egyedül ebben a forgatagban a brit nagykövetségre. Amikor elhúzta a függönyt a fiú, megpaskolta a hátamat, mint jól idomított lovaknak szokás. Hiába, erre számított. Csak a szállodában adta oda a papírt, és nem is bánta, hogy előtte tanulmányozom, és írok a naplómba. Jobban érdekeli, hogy az élősdieket minél hatékonyabban kiirtsa az ágyneműből. Beletemetkezek az írásba, különben aludni sem fogok tudni ebben a lerobbant szállodában.

 

Berber őseink, kiknek nyomát őrzi számos egyiptomi hieroglifa, és tetteiket elbeszélni nem volt elég tízezer barlang festése sem, előbb voltak e föld lakói, mint az arab muszlimok, akiknek bőre a mieinknél sokkal sötétebb. Rokonságunk nem e barbár népekhez hasonló, nyúlánk testünk felette magasodik mindnek, keresztségünk már azelőtti, arcunkra tetoválva népünkhöz való tartozást, bőrünk világos, igen!, mi vagyunk a tiszta faj, és tiszta hitünk rég feledésbe tolni akarók miatt sem szűnik, és tiszteljük Jézusban, amit a mi írásaink hitelesebben feljegyeznek minden tétován elcsalt könyveknél, Koránnál és Bibliánál. Nem görnyed rabigába nemzetünk soha, amzig a nevünk, ’szabad’-nak születtem - én is közöttük!

 

Egyiptom, Kairó, június 11. (?), reggel

 

Nem mondhatok mást, hogy a Kairóig való utat ugyanazon módon tettünk meg, ahogy Oránba eljutottunk. Fáradt voltam, a ruhám iszonyatosan átpállott, megrongyolódott. Úgyhogy első utunk egy elegáns férfiszabósághoz vezetett, ahol méret után holnapra el fog készülni két öltönyöm. A tulajdonos kifogásolta ugyan hozzáállásomat, mondván, hogy igazi mestermunkát képtelenség alkotni minden próba és hozzáigazítás nélkül, amivel teljesen egyet értettem volna, ha a látványosságok megtekintése lett volna célom vagy kikapcsolódni ebben az igazán számomra kedves országban. Gyermekkoromban egyiptológus szerettem volna lenni. És itt volt mindahány csoda, amit tudományos alapossággal mintegy megtekinthettem volna. Helyette itt ülök a Hotel Pyramids-ban, várom, hogy valami emberhez méltó ruhát ölthessek végre, küldetésem teljesítésének következő stációját, aminek nem látom végét sehogy.

 

Egyiptom, Tel el Amarna, június 15. (?) délután

 

A Napisten, Aton tiszteletére épített szentély és város romjait úgy néztem, mint egy darab értéktelen kavicsot, amit amúgy az utolsó erezetig ismertem volna. Csupán egyetlen Ehnaton mellszobor kötötte le a figyelmem, de az olyan teljességgel, hogy szinte magamnak vallhattam volna a férfiszerelmet jócskán. Hagytam, hogy a fiú megszerezze a berber nép hősi történelmének újabb darabját. Ahogy kitapintottam a mellszobor arcát, váratlanul poétikus hangulat ragadt el, ami természetemtől ugyancsak távol esik. „Nincs még egy ország, ami ennyi csodát tartogatna.”- mondta Hérodotosz. A látvány befogadásához azonban mindig szemlélet, ahhoz pedig idő szükségeltetik. Az pedig nem volt. Omárral ezúttal a Seagull Resortban helyeztük magunk kényelembe, aminek ellátását valóban csak dicsérhetném, ha útikalauzt akarnék írni. Majd máskor.

 

A marokkói kormányzat tagadja anyanyelvhez való jogunkat, és a király, aki egyaránt képviseli mind a politikai hatalmat, mind pedig a muszlimok vallási vezetője, arra hivatkozva, hogy a berber lakosság nagyarányú asszimilációja következett be, így annak nagy százalékát berber-arab lakosság teszi ki, ezért szükségtelen egy önálló berber tartomány felállítása, sőt hangoztatja, hogy ez egy alig 1000 fős kisebbség érdeke lenne csupán. Alapvető tévedésük abból is kitűnik, hogy a mi hadi tevékenységünk előtt is már Marakeshben lázadás tört ki amiatt, hogy a főleg berber, de az arab-berber származású férfiak a munkavállalásnál hátrányt élveznek, ezért megindult az arab tulajdonosú üzleteket kifosztása, az arab kisvállalkozók gépeit pedig összetörték. Mivel a nemzetközi közvéleményt arról tudósították, hogy ez csupán kétes egzisztenciák műve, az európai lapok nem is méltattak semmilyen figyelmet annak a ténynek, hogy az egzisztenciális problémák erősen összefüggésben állnak a lázadásal. S hogy a munkaszerzésnél a származás figyelembe vétele az elsődleges.

 

 

Rodosz, Lindosz, június 22. (?), dél

 

Háborúnkat addig nem függesztjük fel, amíg követeléseinket teljesülni nem látjuk. Harcunkban számos nő vesz részt, én is azok közül való vagyok, kiket meggyalázott a hódító ferdearcú katonája, hiába volt származásom előkelő, hiába nem vétettem a muszlimok törvénykezése ellen, egy nap ránktörtek éjjeli táborhelyünkre, és letépték virágomat, legdrágább kincsemet. Nincs mit vesztenünk, nekünk berber asszonyoknak, sírásunk öntse el feltörő pataként a Frankfurter Zeitung és a Le Monde címoldalát. Hagynátok, mondjátok, hogy asszonyaitokkal ezt tegyék? Nekünk nincs mit vesztenünk, mert meghaltunk azelőtt már, hogy meghaltunk volna.

 

Ahogy bajtársnőm mondja, úgy történt mindez. Nekem férjem volt, lovaiért Virginiából jöttek idáig amerikai gazdák, szeretetemmel ápoltam kedvesemet, támaszom volt, ő volt ékessége a világnak, ő volt pompája a földnek, de álmában rátörtek gyilkosok, azóta álomtalan fekszem, mint a holtak, mit megcselekedek, nem az egykor volt valóm teszi, egy holt fog fegyvert. A holtak feltámadnak. Bosszút liheg számotokra az alkony és a hajnal!

 

Velem másként történt mindez, mégis ugyanúgy. Távoli legelőre indultak a férfiak, míg mi otthon gyanútlan vigyáztunk házi barmainkra. Egy fiam volt, csöppség, éppen három éves, akkor támadt az arab csorda. Nem nyúltak egy ujjal is hozzánk, tisztátalannak neveztek, bűnös betegségek hordozóinak, de kegyetlenkedésük határt nem ismert, s természetellenes módon megtették azt, amit megtenni szokás szerelmeskedés között. Karddal, tűzkaparó nyárssal. Megöltek mindenkit. Csak én maradtam. Megöltek mindenkit. Hároméves fiam bezúzott koponyájából agyvelő csorrant ébredező kezemre!

 

Sohasem érzékenyültem el női lelkek panaszán, főleg azokén, akiket távolról sem ismerhettem. Valahogy mégis ezek az írások nem a tényleíró mivoltukkal kötöttek le, hanem eszembe jutatták Christine-t. Hirtelen hevesen megkívántam, emlékezetemben idézve azt is, ahogy a földön heverve hagytam. Ennyi időt még sohasem töltöttem szeretkezés nélkül, szándékosan írok most szeretkezést, de szerelmeskedést is írhatnék. Szerelmes vagyok Christine-be, most már semmi kétségem afelől…

Nagyot hibázott az a három nő, aki egy helyen hagyott egyszerre három ilyen hatásos dokumentumot. Nemcsak sorsuk volt hasonló, hibájuk is nyilvánvalóan azonos. Ez viszont nem az én gondom. Az is lehetséges, hogy csak egyikük jutott odáig, hogy az előttem lévő storaxfa gyökere közé vájja e három kis terjedelmű írást. És mindjárt magyarázattal is tartozom, hogy miért csak most írok. Rodosz városába való megérkezésünk után azonnal továbbindultunk a lindoszi akropolisz felé. Legszívesebben leültem volna az egyik lépcsőjére és sohasem álltam volna fel, de Omár elővett egy éles pengéjű kést, amit elkezdett forgatni ujjai között, amit igen rossz jelnek véltem. Kb. 100 méterre odaballagott ehhez a most előttem lévő balzsamfához - mint aki annyira ismeri a járást, mintha ide született volna-, és kifordított a fa alján lévő talajból egy kendőbe bugyolált csomagocskát. Ásás közben azonban megzavarhatott valamilyen kígyóvermet, mert annak tulajdonosa éppen két lábam között csusszant el. Egy narancssárga csík. Nem vagyok jártas herpetológiában, annyit azonban leszögezhetek, hogy hatályát vesztette - legalábbis számomra- az a rodosziak körében meglévő közhit, amit szinte bizonyító erejűnek gondolnak, mely szerint egy delphoi jóslat nyomán szarvasbikákkal sikeresen elűzték az itt nagy számban lakozó kígyókat. Ha balra néznék, az Égei- és Földközi-tenger találkozását láthatnám, most azonban mit nem adnék főiskolai sötét kabinetszobámért, ahol azt vizsgálhatnám, hogy vajon egy nyelvtani elem jelként vagy ragként viselkedik-e.

 

Törökország, Ízmir, június 25. 17 óra

 

Hajóút. Kikötő. Fáradtság. És megint. Vonat.

 

Törökország, Anatólia, június 27., hajnal

 

Anatólia a mesegyűjtés Mekkája, a karagőzöktől és az ortaoyunotól a Nasszredin Hodzsa-anekdotákig. Ha itt tölthetnék egy hónapot is, elég lenne valami bérelt szoba egy tiszta háznál, a közelben olyan hellyel, ahol viszonylag megbízható élelmet kaphatnék. Hihetetlennek tűnik, hogy mindazon helyekre eljutok, amelyek tudományos kutatásaim célpontjaként szemeltem ki vagy gyermekkori fantáziám vitt el. A legkevesebbet sem kaphatok azonban sem a johanniták legendájából, sem a török folklórkincsből, egy oldalnyit nem gyűjthetek publikálás céljából, sőt a turkológia nemhogy érdeklődésem előterébe nem fog kerülni, hanem örökre távol tartom magam tőle, legalábbis itt, a Karszthegység közepén most így gondolom.

 

A konfliktus közvetlen kirobbantója az volt, hogy Erfourd városába, amit köztudattan berberek laknak, a kormányzat arab telepeseket helyezett, és ezáltal sok családunkat megfosztották eredeti lakhelyétől. S helyette a Todra-szurdokot adták lakhelyünkül, habár tudva lévő, hogy népünk ezen része már évszázadok óta nem nomád, hanem letelepült kőfaragó, akik semmilyen tudással nem rendelkeznek a pusztai megélhetéshez. Így már az első két héten 56 ember pusztult el az éhségtől, főleg az ott található igen csekély mértékű vízkészlet kiapadása miatt.

 

Szíria, Damaszkusz, július 2. (?) nappal

 

Kashbák körül gyülekeztek a Todra-szurokból menekülők, s vezetőink is ide hívták a nomádokat, hogy tanácsot tartsanak a berber vezetők. Mintegy 150 ezer berber jött ide, az Atlaszból, Marrekeshből, az Erg Chebbi végtelennek tűnő homokdombjaiból. Én a … berberek vezetője vagyok, mentateát ittunk egész éjjel, s hogy rajtunk ne üssön a katonaság, döntésünk éjjelén 150 ezer ember egyszerre fojtotta vissza lélegzetét.

 

Nem érdekel a politika. Hidegen hagy a berber-arab konfliktus. Élni akarok. A fiaimat akarom felnevelni. Jól vagy rosszul. Semmi nem érdekel, az arabok, a kurdok, a törökök, az örmények, síiták és szunniták. Mi közöm ehhez a történethez, nekem európainak?

 

Szaud- Arábiai Királyság, Medina, július 20. (?), délelőtt 10 óra

 

Kezdetben azt hittem, hogy a berber történelem csupán valami mellékszál életemben, de ahogy most végigtekintek a füzetlapokon rá kellett ébrednem, hogy talán több marad ezen általam megörökített történelemből, mint jómagamból. Az egész írásom csomópontja a berber lázadás dokumentuma, persze ha nem született volna meg ez a dokumentum, én is lezárhattam volna már félév végi vizsgáztatásaimat. Furcsa, hogy életem féltése helyett az egzisztenciális féltés lépett előtérbe nálam, ami persze tautológiának számítana, de nem ilyen kiélezett határhelyzetben. Biztos vagyok benne, ha haza is tudnék térni, sehogy sem tudnám meggyőzni a főiskolai tanácsot távollétem nyomós indokairól. Haza…haza sincsen, holnap talán, vagy egy végtelen kígyó az idő, ahol csak mindig „most” van, és ezen a végtelen szalagon futok, ez az út, az út pedig arányos az idővel, csak a lendület fogy. Gyorsulásra lejtő sincsen. Mostanában olyan melankólia vesz erőt rajtam, ami tényfeltáró írásomat stilisztikailag rontja. Egész életemben irtóztam a vallomás-jellegű szövegektől, habár Padovában ösztöndíjasként magam is szert tettem ilyen jellegű írásra, s tőle vártam volna szaktekintélyem növekedését, de önmagában nem vonzott soha. Egyszer találkoztam személyesen Freud doktorral életemben, aki híres volt arról, hogy lélektani vizsgálódásait a magánéletre is kivetítette, s azt kérdezte tőlem, hogy filoszként a kalandregények avagy a lírai-vallomásos témájúak vonzanak-e inkább? Én nevettem kérdésén, és most azt kellett megtapasztalnom, hogy igazam lett teljes mértékig. Íme, egyetlen utazás alatt mennyi lírai reflex képződik az emberben akaratlan is.

 

Ugyanott, másnap, délután 15 óra

 

Tegnap elfelejtettem, nyilván mert két sor volt csupán.

 

Megszületett a döntés: önkénteseink elfoglalják és élő pajzsnak használják Kashbák lakosságát mindaddig, míg a marokkói király nem legitimálja a szabad és független Berberiát! Vezéreinké a dicsőség, mi eszközök vagyunk csupán!

 

Hogy honnan kerítette elő Omár, nem tudom. Én az El-Haram előtt várakoztam addig. Állítólag ez a mecset jelzi Mohamed halálának helyét. Eddig ezt nem tudtam, de rá volt vésve angolul (is).

Ezt ideírom tájékoztatásul még.

A medinaiak fogadták be a mekkaiaktól menekülő Mohamedet. Egyik barátom szerint örmény-zsidó kereskedők. A zsidó-arab ellentét alapjául az szolgált, hogy a próféta nem volt hajlandó az ő irányításuknak alávetni magát egy idő után. És ebből született meg a Korán ambivalens viszonyulása a zsidó hagyományokhoz. Nem vagyok keletkutató. Kételkedjenek tehát a leírtakban. Morfológus vagyok. Voltam.

 

Irak, Umm al-Aqarib, július 24., este

 

A sírváros, amelyet nemrégiben találtak ezen a területen a legnagyobb általam ismert ókori temetkezési hely. 6,5 négyzetkilométeren terül el, és Omár állítása szerint ezen a területen kell keresni a szakadárok hagyatékát is. Bevallása szerint néhány írás megtalálásához csupán használati útmutatót kapott, semmi közelebbit. Erre a helyre vonatkozóan ez pedig így szól: „Állj szembe a skorpióval, s miután fejére tapostál, megtalálod a múltat.” Most először fordult elő Omárral, hogy segítségemet kérte. Eddig úgy tűnt csak terhére vagyok. Rettentően ideges lettem azonban, mert magának a helynek a jelentése a ’Skorpiók anyja’, ami onnan származik, hogy a lelőhelyen hemzsegnek a skorpiók, úgyhogy nemhogy a rejtvény megoldásában nem akartam segédkezni, hanem egyáltalán nem akartam erre a földre a lábamat tenni. Helyzetünk már csak azért is kilátástalan volt, mert a területet körbezárta a királyi őrség, a feltárások idején ugyanis a fosztogatók nem kímélték a felszínre került leleteket, s ha nem is volt érdekükben elrabolni őket, elég volt, hogy a számukra jelentéktelennek tűnőt tönkretegyék. Egyébként fosztogatók voltak maguk a feltárást őrző katonák is, és semmi kedvük nem volt osztozni a zsákmányon mással. Hogy meggyőzzön Omár a küldetés fontosságáról, fogott egy példányt az itt élő ízeltlábúak közül és felém tartotta. Ilyen kérésnek nem mondhattam nemet. Megkérdeztem az őrségtől, hogy hol találhatom az ásatás vezetőjét. Szerencsém volt, egy angol honfitársam, Sir William Hayes Ward a feltárások vezetője. Beszédbe elegyedtem vele, miközben ártatlanul hozzám simult Omár. Meg is jegyezte az archeológus, hogy ilyen ragaszkodó természetű sihedert rég nem látott. Nem tudhatta, hogy ez a túlzott simulékonyság nála a hátamnak szegezett tőrrel egyenlő. Elővette a lelőhely vázolt térképét, amin megláttam egy skorpió-jelzést, további érdeklődésemre elmondta, hogy a központi templomot helyettesíti. Megkértem, hogy mutatná meg nekem, bár semmi reményt nem fűztem hozzá, hogy itt találom meg, amit keresek. A legnagyobb ámulatomra azonban a templom egészében megmaradt, csupán kb. 8 méteres vályogtéglából rakott lépcsőzetesre húzott tégla volt, és a tetejére felérve megpillantottam egy skorpió-domboművet. Miután passzív állapotból újra aktívvá válhattam, nem mintegy az események elszenvedője, hanem alakítója is, szememmel intettem a belémfogodzó Omárnak, ideje, hogy elterelje Ward figyelmét. Ő erre úgy tett, mintha lebucskázott volna fokról fokra az építményről. S mikor a professzor hanyatt-homlok igyekezett, hogy segítségére legyen, én ráléptem a kőskorpió fejére, mitől a potroh tájékán egy rekesz kinyílott, rögtön belenyúltam, és megtaláltam benne a folytatást. Ekkor fordult át kedélyem, úgy éreztem, hogy érdekelve vagyok. És mikor ezt írom, elhatározom, hogy magam is alakítója leszek a történetnek. A következő részlet íme:

 

Betörtünk Kashbákba, a lakosság juhaikat felejtve, maga is jucsorda lévén, szétspriccelt, nem is juhok, mint gyűjtőládából földre dobott csótányok, mintha egy rózsa bontogatná virágát, melyik szirmára légy figyelmes, tudd, ki tudja. Erre és amarra is nyílik egy-egy, távolságot nincs befogni sem fókusz, sem szempár. De hasonlatom csak brutális élvemet adja vissza, gyilkos-sarjadékoknak pusztulását, mégis igazabb gyönyörűségemet, egyetlen virágomat, amely valóban maga volt a gyönyörűséges minden, őt nem csempészi vissza egyetlen golyóbis sem, hiába roggyan földre tíz tucat fel nem sarjadt kölyök akár, mellkasuk akár egy tollpárna oly gyönge, mint ahogy kemény, halálban megmerevült testük s végtagjaik, kifacsarva.

 

Bombay, augusztus (?), 11 óra

 

Mióta tudomásul vettem, hogy utam az én utam, senki másé, ha még nem is akartam ebbe az elbeszélésbe bekerülni, egy eltévedt mellékszál vagyok a narratívában, mellékszereplő, ámbátor mindannyian úgy születünk, hogy érzékelésünk által kötődünk a világhoz, s ez azon képzetet adja, hogy főszereplője vagyunk egy soha meg nem ismételhető történésnek, egy igazi hősként, hiszen az ego mintegy pótolhatatlanként projektálja magát, mindig csak mások halnak meg, mi nem - aztán kiderül, hogy mégis, megtörténhet az is, hogy szabad akaratunk, kapcsolatrendszerünk, délutáni teázásaink semmit nem érnek Iránban, Pakisztánban, Indiában hogy bekövetkezik az elfogadhatatlan, aminek elfogadása, feloldódása a történetben, nem jelenti azonnali végünket, de mindenfajta terjeszkedési kísérletünknek azonnal véget vet, abban az értelemben is, hogy nem mi toljuk kijjebb határainkat, hanem a külvilág nyomul be az egyéni létünk terébe, s ha hagyjuk sodródni magunkat, inkább maguk leszünk, hisz sorsából nem lépett soha senki ki. Egy hónapja talán sorsüldözöttnek mondtam volna magam, most, hogy elértem a szabadságnak a végső fokát, nálam talán csak a börtönbe zárt rab faltól faligja lehet szabadabb, mivel az igazi cselekvő mindig az, akinek választása egyre szűkebb. Eddig Omár vezetett, olyan voltam mint egy vak, aki ismeretlen tájra tévedve vezetőre van szorulva, de az iraki kaland óta elkezdtem valahogy sajátomnak, fiamnak tekinteni, nem számított, hogy a rokonszenvet tőrrel vívta ki. Mit számít honnantól meddig. Benne vagyok.

 

Bezártuk egy nagy karámba őket, ott szuszogtak a még élők, kiáltásuk a tetőn át az eget akarta kihasítani, hogy istenük meghallja jajukat. Kilőttem egy tárat, s rögtön belefúltak saját szavukba, egyetlen hangcsomó nem fordult ki szájukból. Nincs hely irgalomnak, ki irgalmat nem gyakorol, szánalom annak hogy juthatna? Ott vacogtak, s nevettük, foguk hogy koccan össze. Ránéztem Dzs.-re, tetszett neki a móka, tágtorkú nevetése miatt megláttam rögtön bölcsességét.

 

[forrás: Teherán]

 

A félelemből táplálkozik a hatalom. Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van.

 

[forrás: Lahore]

 

Megkérdtük a foglyoktól, ki a legbecsületesebb vajh a városban? Összehúzódtak, szándékunkat előre nem sejtve. „Lehetséges lenne, hogy ebben a városban egyetlen becsületére valamit tartó férfi nincsen?” – ismételte meg a kérdést Sz., és nyomatékul leütötte a helység bírájának fiát.

 

Erre rögvest mindenik megnevezte az ellenségét, ujjal mutatva feléje. „Hitvány mindahány!”- köpött erre Ali, láttam, hogy a nyálkarikát, hogy szívja föl mohón a föld. Mindig lehet újabbat tanulni.

 

[forrás: Bombay]

Bombay, másnap, délután

 

Tegnap írás után sétálgattam Forttól Észak-Ny-ra. A Black-bay által elválasztva terül el a Maladar-hill a gazdag európai és parszi kereskedők villáival. E város D-i végében találhatóak a „Hallgatás tornyai”. Most látom, néhányszor úgy fordul tollam iránya, mintha útleírást készítenék. Nem turista vagyok, nem is utazó. Utazás a létem, de nem egy tervezett, hanem egy megadott irány szerint. Az állandó úton levésben megállok néha. Olyan ez, mintha az ember a száguldó vonat ablakából néha kipillant s csak töredékeiben szemlélheti a világot, s ha megáll egyszer is, képes elidőzni. A „Hallgatás tornyai”-nál temetetlen holtakat látok, hogy helyesbítsek: a helyszín maga a temetés. A parszik temetkezési szokása ugyanis az, hogy míg mi, európaiak évszázadok óta rettegünk attól, hogy madár gyomra lesz koporsója testünknek, ők éppen madarakkal zabáltatják föl hozzátartozóik hulláját. A parszik jóval bölcsebbek nálunknál. Mi a pusztulás ellenében vaskoporsóba zárjuk hitvesünket, gyermekünket, szülőnket, aszerint, hogy kit milyen bánat ért, ám végül is nyughelye egy, és bomlásunkat megakadályozni nem volt balzsam még soha, sem kenőcs, csak lassítani tudjuk a feltartóztathatatlant. Hát miért nem megyünk elébe inkább? A felajánlás tudomásulvétel. A többi mind halasztás. Nem írtam ide tegnap egy jókora részletet, s Omárnak azt hazudtam, hogy a keresett helyet már kifosztotta valaki. Ő bízott bennem, én pedig ezzel visszaélve, a saját archeológiai gyűjteményem bővítésére használtam föl, pedig százszor is leírtam gyermekkoromban – úgy látszik kisebbik fiam ebben rám ütött-, hogy „Tolvaj az is, aki az emberek bizalmát meglopja”. Az archeológia és a filológia legalább akkora szenvedélyt és függést válthat ki, mint a szerencsejáték és az ópium. Minden történettudomány archeológia alapú lesz egyszer.

 

Azt sejdítve, hogy a legbecsületesebbnek valami szörnyű véget készítünk elő, valóban előállt a legbecsületesebb. Ki halni társaiért nem rest, becsüli még az ellenség is. Egy középkorú férfi volt, épphogy őszbe csavarodott szakálla, mélybarna szemeit ránk függesztette, egy juhászeb szemeit. „Jöjjön hát, mit velem a sors tervez”, mondta és kioldotta a ruhája alá rejtett fegyvert. Egy múlt század végi karabély volt. Nevettünk. J. a földre lökte, s Ali csizmájával tapintotta ki arcán morális igazságát. Meg sem mozdul, halálra-szánva, akár egy halomba hasított fa, a világ is ilyen, néha mozdulatlannak tűnik, s ha megmozdítod, kiderül ezer életerőnyi bujkál minden apró íze között. Felemeltem. Csodálkozott, hirtelen úgy éreztem, mintha idősebb bátyámat tartanám karom között, átöleltem volna, ha szégyen nem ért volna társaim között, most már tudjátok ti is, így történt…Ha volna - ha. „Elküldelek ezzel az írással a marokkói királyhoz, de tudd, hogy ha nem térsz vissza, családtagjaidat a legszörnyűbb kínzással juttatjuk a Sátán keblére, ha annyira hisztek, hogy a rossz lényegében egyetlen lényben teremtődik valaha”- szólt a parancsnok. És lett, hogy négy nap elteltével sem tért vissza a magát becsületesnek tartó ember. Mikor még Lyonban tanultam, egy orosz íróról olvastam, aki arról a tapasztalatról számolt be, milyen jellemformáló hatása van annak, ha valaki személyében már felkészült az erőszakos halálra, és az mégsem következik be. Az író például a cár elleni összeesküvésben találtatott bűnösnek, és végül a cár híve lett, a legbecsületesebb pedig ráébredt, mindenki pótolható, vagyis ebben a pótolhatóságban rejlik az igazi pótolhatatlanság. Megöltük lányait, feleségeit, fiait azonban magukhoz fogadtuk. Karunk helyett az ő karjuk végez majd a legbecsületesebben. Tiszta kéz. Vérfarkas majd kivájja szemét apjának. Így lesz, tudjuk. Semmi sem megbocsáthatatlanabb, mintha fiához apja lesz hűtlen. Ennek utána már gondosabban választottuk ki a futárt, egy fiatal asszonyt, aki mellén szorongatta pár hónapos csecsemőjét, általkötve e kendővel magához erősítve. Leszakítottam a visítozó húst szüléjétől, s odaadtam egy másik nőnek. Választásunk ezúttal helyes volt. Vissza is tért hihetetlen gyorsassággal küldetését teljesítve. Nem egyedül jött azonban.

 

Tibet, Kailas-hegy, augusztus tizenvalahányadika (?) éjjel

 

A berber történelem része vagyok, és minél inkább többet tudok meg az eseményekről, annál inkább háttérbe szorul személyes élettörténetem. Történész kollégám eszméje, hogy a mai történettudománynak inkább ezen személyes élettörténetek felkutatására kellene vállalkoznia, minthogy egységes, leíró módszertannal kellene rendelkeznie, amely az objektív adottakat kellene leírnia. Persze, bármennyire személyes a berber lázadók történelme, ahogy ők látják, s személyes e naplóban egyéni történelmem, ez azt eredményezné, hogy e sok történelmi dokumentum egymást kioltaná, s főleg kételyt támasztana e kapcsán az a tény, hogy valaki nem írta le azokat, mivel módjában nem állt, esetleg nem rendelkezünk bizonyos források ismeretével, ami eredményezhetné azt is, hogy kiderülhet, hogy a termophülei csata nem is esett meg soha, csupán egy jelentős politikai machináció eredménye. Attól, hogy beismerem saját szubjektivitásom, és feltételezem a történelem fikció-jellegű voltát, nem haladok előbbre egy jottányit sem. Csak igazolom, hogy bármire, ami írásomban indokolatlan, csak saját, társadalminak látszó, valójában az introvertált jellegű félrelépésem következménye. Csak egyetlen fikcióban vagyok érdekelve, mi történt valójában Kashbák alatt. Kétszeres értelmezési probléma: én csinálom a berber történelmet. Ha akarnám, el is égethetném, és nem létezne. Eljutottam a szubjektivitás teljes tagadásáig a szubjektivitás teljes bevonásával. Ülök a Kailas-hegyi kolostor egy vendégcellájában. Siva isten lakóhelye állítólag a hinduk szerint. Ahogy kitekintek a hegyoromról, köd kúszik föl. Milarepa itt aratott győzelmet Nara-Boncsongon, aki dobját verve akart felkapaszkodni a hegyoldalon, míg Milarepa a nap sugarain kapaszkodott fölfelé. Megalázó ilyen helyzetben nyerni. Most leteszem naplóm. Két szerzetes jön, és a rizs mellé letesznek egy tálcát is. […]

 

Fölemeltem a kendővel letakart tálcát. Lapok…Egy vércsík futott mindegyiknek a szélén… Kinek béke és megvilágosodás, kiknek harc, gödör, sőt, az sem jut osztályrészül. Én olvasó vagyok. „Minden olvasás közreműködés”. Sokkal inkább becsülöm már a másolók szerénységét. Jegyző vagyok. Az állítmánynak primátusa van az alany felett.

 

Visszatért az asszony, ránk sem emelte tekintetét, kiragadta a gyermeke őrzésével megbízott asszony kezéből gyermekét, és csak utána adta át a király levelét Alinak. Nem bántuk, félelemmel vegyes várakozás költözött belénk. Az asszonyok sírni kezdtek. Hagytuk őket, belülről pergett a mi könnyünk is. Arcélünk mozdulatlan. Férfi sírhat így, s könnyünket nem volt még kendő letörölni. Olvasatlan levél nem hozott még ilyent, mint ez a mostani. Sorsunk az ő sorsuk is.

 

„Miért hívnánk meg téged, Ali, Marokkóba tárgyalni, a belügyeinkbe való beavatkozásként értékeljük számos európai diplomata ténykedését, akiket ti béreltetek fel, nem engedjük zsaroltatni magunkat. Marokkó területi egységét semmi sem fenyegetheti. Senkinek sincs jogalapja, hogy a gyermekgyilkosokkal való tárgyalásra utasítson minket. Nincs okunk gyengének mutatkozni. A gyengét eltapossák. Nekünk, Marokkó uralkodójának ez a hozzátok intézett utolsó szavunk” – olvastam fel hangosan, s odaadtam B.-nek.

 

Leejtettem a levelet. Tudom, gyengeségem jele. Nektek úgy tűnt bátyáim és húgaim, hogy ledobtam. Földhöz hajítottam. Most tudjátok meg, a vég előtt lehetünk gyöngék, és igazak is. Emberből vagyok.

 

Felvettem a padlóról ez átkozott írást, szennyes kéz írta, bűzhedett minden szava, és odarohantam egy anyjától messze tévedt gyerekhez, pont annyi lehetett, mint az én csöpp fiam, mielőtt aprócska koponyáját átlőtték. Jaj, ki hozza nekem őt vissza, jaj a Láthatatlan ad rá kenetet, és házi szellemeink őrzik a túlvilágon. Hallottam sírását miközben szaladtam: „Édesanyám, édesanyám, életemért életét cserébe. Édesanyám, emlékszel még tevénkre, nem tűrte a nyerget, csak én hághattam hátára. Szabad volt. Határtalan. ” Erre ledugtam torkán az ott álldogáló kölyöknek méltóságos királya levelét. Nagyot roppant gégéje, s mint zsák hullott földre.”

 

Jól tetted. Nagyon szeretlek. Menyegzőnkön gyönyörű voltál. Feleségem vagy és testvérem. A halál csak egy kapu, és ott megint boldogok leszünk.

 

Körülnézek. A köd lassan felszáll. Erős tüzű Milarepa győzhet megint.

 

Hsz’an Sian, Kína, augusztus legvége(?)

 

Omár ma egy nyársat szegezett a torkomnak. Napok múlva is meg fog látszani a helye, azt állította ugyanis, hogy míg távol voltam tőle Medinában postai úton értesítettem a berbereket vagy a brit hatóságot, mivel már az ötödik lelőhelyet találtuk kifosztva. Ahogy ezt kimondta, ráébredtem, hogy valóban palimadár vagyok, hiszen könnyűszerrel megtehettem volna ezt. Azonban eszemben sem jutott ez a lehetőség. Suttogva megjegyeztem, hogy vajon, milyen előnyöm származna a helyzetből, hiszen jól tudom, hogy ezzel Christine halálát hagynám jóvá, nem is szólva hozzátartozóimról, akik akár Kolumbiába is elbújhatnának, ott is rájuk találnának a marokkói testőrség megfelelően kiképzett emberei. Hirtelen megnyugodott erre az argumentációra, pedig egyáltalán nem gondolok már hozzátartozóimmal - a legkevésbé sem. Sőt. A keresés eredménytelensége engem is legalább annyira kezdett bosszantani, mint Omárt. Egész életem fő mozgatója a siker. Ezt Omárnak is elmagyaráztam. Hallgattunk. Mindkettőnk, egymástól függetlenül ugyanazon álláspontra jutott. Valaki megelőz vagy követ minket. Megegyeztünk, amennyire csak lehetséges, nem tartunk pihenőt. És figyelni fogjuk, nem követnek-e minket.

Rossz előérzetem támadt. Mondhatni félek. Ez a hely különben is a rossz emlékű uralkodó emlékét idézi. Ámbár Si Hung ti, a Csin dinasztia megalapítója zseniális politikai elme volt, feltehető ugyanis, hogy neki köszönheti Kína fennmaradását. Centralizálta a hatalmat, az ő kezdeményezésére indult be a hunok elleni védelmet nyújtó Nagy Fal építése, a kantonok felállítása, s a korábbi hűbéri rendszer helyett kvázi katonai diktatúrát hozott létre, sikeres politikája azonban több millió áldozatot követelt. Kedvenc kivégzési szokásává az élve eltemetés vált. Ezt a típusú kivégzési eljárást főleg ezen a területen hajtották végre. Itt. Ha a holtak nem, de a túlélők emlékeznek. De a császár sem találthatta meg négyszáz asztrológus társaságában a halhatatlanságot hozó életelixírt. Eltemetve a Li-san hegyén.

A múltból származik a jövő. Bementem egy árushoz. És magamhoz vettem egy Browningot.

 

Először lejegyzem a következő forrást. A többit mellékesként.

 

Mivel fogytán volt ivóvízkészletünk, természetes, hogy magunknak jutattuk az ivóvizet, és a rabokat szomjazni hagytuk. A fogságuk harmadik napján oly nagy éhség és szomjazás támadt, hogy az holt tevék csontjait tették lisztté, és azt sütötték-ették, és saját vizeletükkel csillapították magukat. Mi, elborzadtunk e látványtól, de nem tehettünk egyebet, mint hogy engedélyezzük fennmaradásukhoz szükségesnek vélt anyagok fogyasztását. Ugyanis a marokkói helyőrség minden búvópatakot elvezetett a föld alatt. Hívén azt, hogy kényszeríthet minket a feladásra.

 

Hsz’an óta állandóan úton voltunk a legkülönfélébb úti alkalmatosságokat igénybe véve, egészen Sanghajig. Ráadásul bosszantó volt az is, hogy társas életünk a minimálisra korlátozódott, mert hol egyikünk, hol másikunk tartott őrséget, de semmit nem tapasztaltunk arra nézve, hogy követnének vagy figyelemmel tartana minket valaki. Inkább azt a következtetést vontuk le, hogy az illetőnek, aki elorozza előlünk a berber történelmet, és bajt hoz mind fejemre, mind Omárra, akinek becsülete és kötelessége volt ténykedésemet felügyelni, szintén birtokában lehet a miénkhez hasonló térkép, és Omáréhoz hasonló információk is. Már remegtünk a kimerültségtől, bennem pedig olyan agresszivitás halmozódott fel a kínai őslakosság iránt, akiknek erőszakossága jóval felülmúlja bármelyik észak-afrikai vagy közel-ázsiai népekét, mert hiába értek vállamig sem, úgy tülekedtek, lökdöstek, mintha ott sem lennék, vagy ellenkezőleg, európai lévén bármi képtelen áruféleséget rám sóztak volna a cipőfűzőtől a Rolex-karóráig, aminek egykor boldog tulajdonosa isten tudja, hol van most. Ezért minél jobban elhanyagoltam külsőmet, ruháimat nem cseréltem, vagy ha igen – mivel a higiéniára mindig sokat adtam, igyekeztem egy koldus eleganciáját mímelni. S ami legjobban idegesített, hogy fizikai tevékenységüket semmilyen esetben nem korlátozták, úgy mint szellentés, röfögés, köpettől való rögtön való megszabadulás. Sanghajban aztán visszavedlettem első osztályú úriemberré – a hajóút mindenestre ezt követelte meg tőlem. S mire elértünk Naráig, az Oszaka közelében lévő buddhista paradicsomba, az állandó üldöztetés miatt vagy tíz kilogramm feleslegtől szabadultam meg. Most utólag azonban fogalmam nincs, miért jegyzem ezeket a történéseket. Sokszor tapasztalom magamon, hogy valami hihetetlen fontosságú eseményt szeretnék leírni, aztán valami egészen mást írok. Pedig egyáltalán nem szeretnék írni semmit. Csak összegyűjteni ezen lapokat, sajtó alá rendezni, jegyzetelni. Miért nem tudok teljesen kiszorulni ebből a történetből?

Tehát, Omárral úgy döntöttünk, hogy várni fogunk egy-két napot Naránál. Hiszen a buddhista templom faszerkezetes tetejének felhajló díszébe volt becsempészve az írás. Nyilván az illető számára a következő állomás Nara lesz. A templom őrzésével megbízott szerzetest lefizettük, mondván, hogy magunk is buddhista hitre akarnánk térni, és szállást kérünk, hogy ezen a helyen hitünkben megerősödni tudjunk. Az első nap semmi nem történt. Csupán annyi, hogy vagy négy órát ücsörögtünk meditációt mímelve egy 16 méteres hatalmas Buddha-szobor előtt. Második éjjel azonban, mikor Omár volt soros az őrségben, arra ébredtem, hogy erősen rángatja a vállamat. Hirtelen azt hittem, feleségem ébreszt otthoni ágyamban, és halasztást kértem volna tőle. De magamhoz tértem, felugrottam a fekvőhelyemről (hogy tudnak aludni ezen az ágynak csúfolt valamin az itteniek?). Közben kiesett a Browning zsebemből, amit Omár felkapott, olyan természetességgel, amitől lélegzetem is elállt, s óvatosan, amennyire csak lehetséges visszahelyeztem a tolóajtót. Egy férfi futott a kerten keresztül, én Omárt követve utána, láttam: nehézségek árán, de sötét öltönyös alak átmászik a kerítésen, ugyanezt a feladatot Omár macskaügyességgel oldotta meg. Mire viszont én nagy nehézségek árán átevickéltem a kőfalon, a távolban egy lövés dördült.

Mintha engem lőttek volna szíven, lélegzetem is elállt.

Éjnek idején is gyönyörűek voltak a virágzó cseresznyefák. Szirmok hulltak vállamra.

Nem bírom folytatni.

 

Cahokia, Amerikai Egyesült Államok, október 10. 17 óra

 

A marokkói kormányzat mégis megszegte ígéretét, a harmadik nap este egy századost küldött be, aki azt kérte, hogy a holttesteket szállíthassák el. Az igazság azonban az volt, hogy bár életveszélyes sebesüléssel is hevertek néhányan a karám egyik sarkába helyezett matracokon, de egyetlen kisfiú halt meg csupán, aki elszenvedője volt a király levele okozta haragnak. Nagyon furcsán fogadtuk kérését, s hivatkoztunk arra, vajon mit érdekli őt a halott vagy halottak sorsa, ha mindent megtesznek annak érdekében, hogy maguk juttassák méltánytalan halálra népüket. Kört formálva körülötte, méregettük. Azt válaszolta, hogy a kormányzat nagyon is megbánta, hogy forrásunk vízét elapasztotta, s hogy a szanitécek cserébe gondoskodni fognak élelemről és az elterelő gátat is feloldják. Tárgyalásokat kezdeményez a kormányzat, különös tekintettel arra a tényre nézve, hogy a túszul ejtett lakosság jó hányada gyermek. Nem sejtettünk jót. De a járványtól félve beleegyeztünk. És sokszor előfordul, hogy hiszünk abban, amiben szeretnénk is.

 

[Albertában a majorville-i varázskörök közelében találtuk]

 

Testvéreink, ti voltak okai, akiket megrontott mindenféle tanítás, amit magukba szívtatok többnyelvű népek könyveiből, melyekhez közünk nincs, s így korcsosodott el gerincetek, fejetek tartalma megcsomósodott, hogy ti a szánalmat erkölcsnek és emberszeretetnek hívtátok. Nevezhettétek volna akárminek, de a tett maga volt megbocsáthatatlan. Hát nem tanultátok fajtátok közt, hogy nem ismer kegyelmet, ki gyönge? Már az újszülött teveborjat is magára hagyja anyja, ha az képtelen lábán megállni. Ti engedtétek Kashbákba a szanitécnek álcázott gyilkosokat! Húgaink és bátyáink vére hullámot vet majd az égen mindeneknek éjszakáján, s álmotok örökké nyugtalan lesz.

 

[Ördögtorony, Wyoming ]

 

Testvér! Kész voltam meghalni. De Berberia függött szemem előtt…hisz a vezérek tanácsa nem halni küldte legjobbjainkat, a semmiért…

 

[Nagy Kígyóhalom, Ohio]

 

Álljatok meg! Vesztünket kerülni sehogy sem esett rá mód. Megcselekedtük, amit megkövetelt a haza.

 

Legutóbbi naplóbejegyzésem óta nem volt rá mód, sem alkalom, hogy írjak. Ahogy átléptünk az amerikai kontinensre, visszatért időérzékem is. Pontosan tudakoltam, számoltam a napokat, az órámat beállítottam a megfelelő időzónához alkalmazkodón. Amikor Narában vártuk, hogy emberünk befusson, azt gondoltam, hogy egy nyugodtabb periódusa következik végeláthatatlan utazásomnak. Tévedtem. Ugyanis azon az éjszakán dulakodás közben lelőtte Omár az ismeretlen férfit. Mire odaértem, épp a ruházatát kutatta át. Nem voltak nála a sorozatból hiányzó írások. Csupán egyetlen meghatalmazás, amit maga a marokkói királyi katonaság állított ki számára. Benne személyleírásunkkal, Omárt K-nak nevezte, mint a kashbáki támadás egyik részesét, s engem mint a berberekkel magas díj fejében készséggel együttműködőt. Továbbá utasította, hogy milyen állomáshelyekről sürgönyözzék a küldetés teljesítése előrehaladtáról, valamint, hogy a megszerzett dokumentumokat juttassa el a marokkói követségre. S e menlevél záradékában mielőbbi likvidálásunkra adott engedélyt, amelyre állítólag a brit diplomáciával való egyeztetés után kerülhetett sor. Omár vállamra tette a kezét, majd kifejtette – nála szokatlan szóbőséggel -, hogy nekem tulajdonképpen mindegy, hogy kinek dolgozom, sőt ezt tapasztalta, mintha népük szimpatizánsa lennék, mert miért is jegyzem füzetembe le történelmüket, ha nem azért, hogy megörökítsem, amit veszni véltem. Igaza volt. Ám említettem volt már, hogy politikailag szkeptikus voltam mindig, s még az oly ártatlannak látszó, sőt honpolgári kötelességemül előírt szavazáson is mindig érvénytelenítettem a szavazócédulát, s oly erős volt bennem az állásféltés, hogy inkább csak hallgattam a politikai eszmefuttatásokat, de véleményt nem nyilvánítottam soha. Most pedig itt vagyok (voltam), ezen a szigeten, ahová életemben nem akartam eljutni, hisz legkevésbé érdekel a szamuráj-történelem, a Japán Császárság, a szusitól meg rögtön hányingerem támad, és bűnrészes lettem, bűnös, valaki meggyilkolásában, aki állítólag megállapodást kötött kormányommal a tekintetben, hogy honpolgári mivoltomban nem fogok hiányozni, én, akinek édesanyja nem is angol volt, de annyira szerettem volna megfelelni, hogy beszédtechnikailag az angolnál is angolabb voltam. Nem tudom folytatni, mert sürget az idő, pedig annyi mondanivalóm van, ha lenne időm, átszerkeszteném az egész naplóm. És hiányzik a következő részlet is…

 

---

 

Hagyjatok élni, nem öltem meg senkit!

Most ki kicsoda ebben a történetben?

 

--

 

Én nem vagyok berber, arab vagyok, lakosa voltam az egykori Káshbaknak, ezüstműves voltam. Jól éltem. Volt családom is, vagyonom.

A fogságunk negyedik napjának reggelén begördült az udvarra egy lovasszekér, kiengedtek minket a karámból, hogy megfelelő élelmiszerhez jussunk, s hogy halottjainkat elszállítsák. Megrohamoztuk a kocsit, és nyújtogattuk megmentőink felé kezünket, sírtunk, hogy közel van az átmeneti enyhülés. Csalódásunknak azonban nem von határt - csak a határtalan. Az élelmiszeres dobozokból ugyanis katonák ugráltak elő, s mivel egymással keveredve álltunk berberek és arabok, biztos találat nélkül válogatás nélkül tüzet nyitottak a tömegre. Ott halt meg lányom, fiam. Sokkalta többen, mint eleddig berberek keze által. Mellettem esett össze Gy., egy berber lázadó, aki mindig ivóvizet lopott nekem és családomnak. Lábamhoz csúszott fegyverre. Modern fegyver volt. Megragadtam, és kibiztosítottam.

„ Allah nevében, Mardzsanáért!”. És kilőttem a tárat.

Mindig pontos célzó voltam. Pontos találat vitte el hegyi kecskék százait puskámtól.

 

Chitzen-Itza, Mexikó, október 18., 20 óra

 

Amerikában átlagos körülmények között abszolút magabiztossággal utazhattam volna. Ismerem a nyelvet, besétálhattam volna a konzulátusra, meglátogatva ott gyermekkori barátomat, aki ott nyert alkalmazást. Foglaltathattam volna egy középkategóriás szállodában szobát, ellátogathattam volna valamelyik professzortársam tanszékére, belepillanthattam volna a komprasztika rejtelmeibe, felvehettem volna egy kurzust az angol-amerikai összehasonlító tudomány egy területéről. Vagy a dakota törzsi szokásokról. Mindig sokat tartottam a konvenciókra, s bár magam mindent megtettem, hogy áthágjam azokat, ezek mindig a polgári jóízlés keretei között maradtak. Úgy értem, hogy törvénytiszteletem mondhatni vallásos jellegű volt, most viszont a mexikói határt átlépve, zsebemben egy „Nicolas Cage” névre kiállított útlevéllel, egyáltalán nem támasztja semmi alá jellememnek ezen vonását. Amúgy is úgy érzem, hogy az utazás során rengeteg olyasmit tettem, amit soha azelőtt. Szokásaim rabja voltam, még liezonjaimban is, szerettem a tervezettséget, az előrelátást, kalandjaim is, még ha nem szépen zárultak le, ha nem találtam rá az új kedvtelésemül választott mesekutatásban anyagaimra, vagy ha mégis, ám nem nyertem érte elismerést, mindig szerettem tudni, hol leszek holnap, az egész életem egy betáblázott menetrend, határidőnapló szerint alakult, s hiába, hogy visszatért időérzékem ezen a kontinensen, azt érzem, hogy soha nem akarok visszatérni onnan, ahonnan elindultam, mert lehetséges, hogy talán mégis létezik az időnek egy negyedik dimenziója, ahol hasonmásom, Mr. Horward már elkezdte a félévet, miután egész családjával az egzotikumnak számító pltvicei tavak vize mellett bőséggel kipihenhette magát, s nekem, aki áttértem valamilyen egészen más időszámítási rendszerre, talán soha nem kéne hazatérnem, hiszen csak megzavarnám egykori családomat, vagy Mr. Howardot. Nem, nem lettem áldozata semmilyen elmebetegségnek, gyanítom inkább hogy igazabb énem tört elő, aki nem rendelkezik semmilyen felelősséggel, csupán örömét leli a kutatásban, atyai jóindulata pedig Omár felé irányul, s amilyen izgalommal találtam meg a következő részt, olyan következetességgel állíthatom, hogy NEM!, eszem ágában sincs hazatérni, hiszen egész életünkben utazunk, de én egyhelyben jártam be a világot Madridba való utazásomig, kékcsíkos fehér ingben, zsakettben - amely feleségem szerint igen kedvezőnek mutatja alakom-, pedig én sokkal jobban szerettem mindig a pasztellszíneket, és gyűlöltem a csokornyakkendőt, amely állítólag hangsúlyozta intellektusomat. Apám, az ógörög filológia jeles professzora, emlékszem, milyen meghatódottsággal törölte könnyeit doktorrá avatásom alkalmából, s az ünnepség után magához ölelt, amit egyszer sem tett meg azelőtt. Emlékszem, tíz éves lehettem, amikor büntetésből, mert versíráson kapott, még 100 ógörög szót kellett bemagolni, talán ott kellett volna először nemet mondanom, vagy mikor anyám a grundról egy alapos verés után úgy hozott haza, mert merészeltem a proletárgyerekekkel együtt rúgni a bőrlabdát.

Ez feltehetően azért jutott eszemben, mert itt ülök a labdatéren, ahol a toltékok eme játéknak sokkalta véresebb formáját űzték. És kezdek kételkedni abban, hogy egyéni létünknek van-e jelentősége. A falábrázolások levegőbe fejeket emelő harcosokat mutatnak, néhányukat pedig játékostársaik taposnak agyon. Az egyik fal tövében fedeztük fel Omár bajtársainak hagyatékát. Eredetileg rosszul tájoltuk be a keresett pontot, amivel talán egy napot el is vesztegettünk. Nyolc [!] írás volt egy csomagban. Olyan papírdobozban találtuk meg, mint amilyenben a belföldi csomagokat feladni szokás, keménypapírba becsomagolva és spárgával átkötve. Kérdeztem is a fiútól, hogy mi módon lehetséges ez, hisz a mi jegyzetünkön még ezen kívül 9 hosszúsági és szélességi fok volt megadva. Miután Omár felszakította a csomagot, és az írások hitelét igazolta, röviden csak annyi jegyzett meg, hogy azok közül már nyolcra felesleges is lenne elmennünk. Dühöngtem, s ennek hangot is adtam. Hogy lehettek ilyen óvatlanok a berber harcosok újra, hogy kiszolgáltatják a marokkói hatóságoknak történelmüket? (Másrészt az önérdek vezetett : szívesen jutottam volna el a megjelölt városokig Peruba, Hondurasba, de akár Kolumbiába is. Naná!)

„Miért?”- ismételte meg a kérdést társam… Válaszul odament egy festményhez, amelyen halomban hevertek a kivégzett harcosok, s fölöttük az Esőisten árasztotta ki nem fogyó könnyeit. Omár végigcsúszott a falon. Hangtalan zokogott. Megértettem. Próbáltam elvonni a faltól, de alig bírtam, tíz körömmel hasította a falat, s mikor elvontam tőle, még akkor is kapaszkodott szeme a látványba. Most mellettem fekszik a szállodai ágyon, és félrebeszél azon az ősi nyelven, melynek balladisztikus archaikussága beletölti az egész szobát. Néha kendőt cserélek rajta.

 

Ahogy kitört a tűzharc, rohamra indultak az arab csapatok, erre mi felrobbantottuk az aknákat, amelyekkel körülkerítettük a várost. A városfalon belülre is zuhogtak az emberi maradványok, fülek, csonkolt karok, csuklók és térdkalács. Mindenütt, ahogy körülnéztem, groteszkké aljasodott testrészek. Nem forrasztja össze eggyé őket egy sebész ügyes keze sem, s nem létezik tű, mely összevarrná őket. Egy szemtanú látásával láttam a kecskeitató oldalán, s a kenyérsütő köveken, a házak oldalán lecsorgó fájdalmat.

Mi tettük. Cselekedtük, mert cselekedtek.

Ördögi kör, és nincsen mód belőle kitérni!

Égett testek pernyéje szállt, s bekúszott ruhám alá. Egyek leszünk a halottak ünnepén mind. Járjunk ünnepet, és tartsunk születésünkre rögvest tort is.

Alkonyodott.

Ittam egy pohár mákteát.

Lassan, nagyon lassan. Csak a vég nem várat magára.

 

Eltelt egy nap. Szélcsend volt. Homok nem fodrozódott. Mintha időnek állása kimerevítette volna a legutolsó fűszálat is. Reméltük, hogy végre tárgyalásba bocsátkozik a kormány. Nem a remény hal meg utoljára: az első roham után, következett a második. A marokkói ezredes azonban nem bíbelődött az aknák felszedésével. Jobb ötlete támadt, nagy stratéga volt, Alit is ő tanította a hadviselésre, utódját sejtve benne. A dombok mögött megláttuk népünk foglyul ejtett tagjait, ahogy az aknák felé hajtják őket. Nem lehet!

 

Erre felemelte Ali a puskáját. Kibiztosított és lelőtte mind az öt foglyul esett testvérünket. Köztük volt Ali húga is. Tizenöt éves virág. Rágyújtott, s füstkarikák spiráljai szálltak az égre.

 

Csönd sűrűsödött. A foglyokat némán kötöztük a puskaporos hordókhoz. Aki ellenállt, azonnal fejbe lőttük. Egyetlen akarat irányított minket. Egyetlen. Sorsot húztunk, Ali döntött, negyvenen, míg a többiek megpróbálják feltartoztatni a katonaságot, a kiszáradt patakmederben távozhatnak, s hírt visznek a káshbaki blokádról. Nem a legrövidebbet húztam. És így mégis. Gyalázat ért, a hősök neve kőtáblánál is keményebb anyagba vésődik, szívetekbe. Ti, akik ezt most olvashatjátok, otthonotokban, egy szófára dőlve talán, vagy kint árnyas lugasban, hol szőlőfürtök lógnak tőletek karnyújtásnyira, s gyermeketek aranyszálú fejét simogatjátok, miközben csak mint egy távoli, egzotikus ország gonosztevőiről gondolkoztok felőlünk. Álljatok meg egy percre, míg kristálypoharatokból magatokhoz veszitek a narancsnak a levét, amelyet lehetséges, éppen az én kezem szüretelt. Mondjátok, milyen eszközt adnátok kezünkbe, hogy véráldozat ne szüljön véráldozatot, egyet sem. Mert ahol jog és jogtalanság összekeveredik, ott háborúk lepik el a földet és bűnök milliói. Itt vagytok még vagy szavam szélben szálló gabonamag, mely föld híján sodródik, s szomjúságát ezer év múlva igazolják csak híres archeológusok, egy egykor volt nép csontjait analizálva?

 

 

Megöleltük egymást utoljára. Ali hátraküldött minket.

Ökölbe szorítottam tenyeremet a tehetetlenségtől. A száraz folyómeder árkában figyeltem. Gyermeki létre kárhoztattam, érett fejjel, ily szégyen ért. Hírvivő leszek, de honnan is tudhassam, vajh a ti fületeknek való nyelv, amit beszélek? Igazságot nem fogad szív be, ha érdekeivel ellentétes. De tépjétek ki nyelvemet, nem mondhatok egyebet, mi ott történt velem.

Sípszó jajdult fel, s az arab csapatok rohama megindult. Hatalmas köveket hajítottak maguk elé, hogy hatástalanítsák az aknákat. Eljárásuk sikeresnek bizonyult. Körgyűrűs támadást hajtottak végre. Mire újratöltöttek társaink, s lelőttek egyet is, tíz másik fegyveres lépett helyére. Ali kinyittatta a kaput. A végzet és a mennyország kapuja, gondoltátok volna, hogy egy? „Gyertek, a túlvilágon szolgáim lesztek”, kiáltotta megállva az ellenséges sereg előtt, s láttuk, nevetett, mindannyian mosolyogtunk. Szívből. Ha nincs már semmije, nem is kerül olyan sokba az embernek. S parancsnokunk, hogy a csapdát elrejtse, tizenkét másik társával együtt megindult szembe az arab menetoszlopnak. Gyönyörű volt, berber fekete jaguár, futása könnyed, mintha nem is érintené talpa a földet. Bár hátát láttam csak, éreztem tekintete levegőben köröző merész sasé. Csavarodva fúródtak mellette a homokba a lövedékek. Ennyi bátorságnak látása elég, hogy kiképzését felejtse a gyáva.

 

Csak egy fegyvert tartottak biztosan, Abu ’l-Haszán, az ezredes, s hogy megalázza Alit, a combjára célzott. A fekete párduc megvonaglott, s mögötte benyomult a főkapun a sereg. Láttam már nem küzd. Szeme az égbolttal tart nászt, s átölelve tartja őt lét. Ez volt a jel. Felrobbant mögötte a város. Pusztulásunkból mindig ébred keletkező élet.

 

Rögtön elkezdtünk kúszni az árokban. Vagy ötszáz métert haladhattunk így előre. Soha életemben nem hallottam ilyen némaságot. Megindultak a falak, röpködő tárgyak, állatok, s emberek a levegőben, mintha egyetlen intéssel valaki eltörölte volna a gravitációt, mintha a Nap mindent magához vonzott volna, csak minket hagyva idelent, minden fölfelé szállt, keringve a magosba, majd újra csak vissza, zuhanás, mintha egy homokórát egyik sarkáról másikra állítanád. Hiába a kendő. Az utolsó pórusomban is por, fogam csikorogja. Visszanéztem félutamból, Káshbak egyetlen gödör csupán, s csak egyetlen dördülés, villanásnyi csak az élet. Ali halántékán áthatoló golyó.

Jaj a legyőzötteknek!

De százszoros jaj a győzteseknek, kik nem győztek le mindenkit!

 

Három napig bujdokoltunk a pusztában. Míg végre biztos táborhelyet találtunk magunknak. Itt vagyunk, mind, ki túlélte a mészárszéket. Áldozatok vagyunk mindannyian, a Nap fiai megjelölve arccsontunkon kereszttel. Lábunk nyomát por fújja be, s olvasni ne tanuljon nyomot utánunk senki. Vagyunk, és holt társaink itt ülnek köröttünk, nekik jár az utolsó falat is, holtakkal nem vívhat senki csatát, alakjuk formátlan, a levegőben úszó. S tudjátok kedveseim, ma is álom szállt reám, jóslathozó. Mindannyian Ali mellett ültünk, a kis Z. kivételével, s boldog kertek ölében nyugodtunk, s vadlovak s tevék nyargaltak a szélben, ünnepre felékszerezve. S Birodalmunkat ott látni véltem, jó lakomát.

Más álmom is volt, hogy küldetésünk után nem fog egy sem visszatérni e földre, csak Z., 14 éves fiunk, s mindannyiunk halála merült fel jelenésemben, az övét kivéve, kit méreg vitt el, ki tőrbe futott, más szakadékba. Halálunk azonban nem lesz hiábavaló.

S Berberia zászlaja fog lengeni e vidék felett… S táblára lesz jegyezve nevünk. Nekünk elég ennyi is. Jövel, oh boldog kor. Rajta, szóródjunk szét a nagyvilágban hát, Kanada lejtőin keressenek vagy egy portugál öböl rejtett zugában is, s ültessük el a jövőt oda, hol gyilkosaink nem találnak rája soha.

(Ahány lábnyom, annyi út, 40 különböző. S negyven különbözőből egy egész)

Kezdet és vég egymásba hajlik.

A hősök soha nem halnak meg.

 

Nem naplót írok, nem is írtam soha azt. A filológiai pontosság, a szövegek iránti alázat, rég holt és élő emberek által szerzett szövegek iránti tisztelet vezérelt, nem felülírni, közölni; a szerző szándéka szerint, a hűség, amiért hűtlen lennék legközelebbi családtagomhoz is. A kommentárokat, jegyzeteket írja meg helyettem a történész, aki vállalkozik az értelmezésre, tudja vagy legalábbis meri értékén kezelni a dolgokat. Ahogy végigpergetem füzetem lapjait, örvendek, hogy az iskoláslányok olyasfajta rendszeretete nincs birtokomban, hogy lefekvés előtt – persze örültem, hogy olykor aludhatok -, jegyezzem le életem minden ügyes-bajos dolgát, csalásuk és csalattatásuk legutolsó momentumát, egy báli ruha vásárlásáról oldalakat, a kisvárosi pletykákat a plébános fiatalkori kicsapongásairól, X úr élelmiszervásárlási szokásairól, vagy helyzetemre fordítva, hogy sem időm, sem kedvem nem volt leírni életem eddigi történéseit, s miben kezdetben hittem, hogy memoire-t és testamentumot írok, amely szenvedéseimről, megaláztatásaimról szól majd - biztosítva halálba hanyatló létem valamifajta továbbélését - amely legalább rokonságom számára mond valamit, nos abból az elhatározásból semmi nem lett, sőt olybá tűnik, mintha megelőző életem lett volna fikció, hogy nem én tettem azokat, a szinte semmit, nem én álltam főiskolai tanárként katedrán, talán két fiamat is úgy varrta nyakamba a feleségem, aki szintén nem az én választásom volt, hanem kezdő tanárként a tanszékvezető lányával házasított ki, s mint feltörekvő, pártolandó tehetségben meglátta az idősödő professzor utódját, egy megbízható embert, pedig nem, és megint csak nem - mindig más határozott helyettem, más irányította, hogy mit kell tanítanom, ráadásul nem egyszer vágták a fejemhez, hogy családi kapcsolataim révén „oda vagyok téve”, ám senki nem vizsgálta publikációm számát, hozzáértésemet a dolgokhoz, fiatalkoromban elvesztegettem legutolsó illúziómat is a tanítás szépségéről, mert figyelmemet állandóan lekötötte, hogy tisztelt idősödő kollégáim, milyen terveket eszelnek ki arra nézve, hogy le-fel küldjenek emeletek között valamilyen ürüggyel, így volt ez például kinevezésem alkalmából, amikor tenisztrikóban akartak leküldeni eme nevezetes ünnepségre, s miután 15 perc alatt visszatértem otthonról – ezúttal öltönyben-, kiderült, hogy ezt az alkalmat nem is azon napon tartják. Mennyivel egyszerűbb a tisztességtelen élet is, ha azt tisztességesen élem meg.

 

Otthon (?), december 12., éjjel 3 óra

 

Éjszaka van, két hete érkeztem haza. Londonba érve jelentkeztem az első rendőrőrsön. Mint sejtettem, szerepeltem az eltűnt személyek listáján, s ottani rendőrség embereinek fogalma nem volt a marokkói-brit megállapodásról. Tartózkodásom helyéül nem tudtam megjelölni semmit, ezért azt hazudtam - ami részben meg is felelt az igazságnak-, hogy szememet bekötötték és egy távoli tanyán tartottak fogva, hol egy kis házban, hol annak udvarán, különben semmivel nem tudtam volna igazolni bőröm barnaságát. Rengeteg kérdést tettek fel, példának okáért, hogy mire emlékszem utoljára, mivel emlékeztem hova rejtettem el a horgászbotomat, azt válaszoltam, hogy annál a bizonyos cserjénél házunk közelében lehajoltam cipőfűzőmet bekötni, s valószínűleg ott üt mértek ütést a tarkómra, mert magára a tanyáig vezető útra nem emlékszem. Kértek egy listát tőlem arra nézve, kire gyanakszom, kik lehetnek az elkövetők, s milyen indokkal. Lehorgasztott fejjel, szinte sírva közöltem velük – ahogy csak egy tisztességben lassan megőszült tanárember igazolhatja egész addigi munkás napjait -, hogy „Kérem tisztelettel, uraim, hát kire gyanakodhatok én? Ki fordítana rám ekkora fáradságot?”. Ők hazáig szállítottak, ahol már értesítették telegráfon keresztül feleségemet, és elkérték tőlem tanítványaim érdemjegyeit is tartalmazó jegyzetfüzetemet, de egyetlen bukott tanulót nem tudtak gyanúsítani elrablásommal, ugyanis utáltam a felesleges papírmunkát, és nem volt szokásom eme eljárás. Szeretett volna házastársam megpróbáltatásaim iránt érdeklődni, de vállára támaszkodva, akár egy aggastyán, bevánszorogtam szobámba, a teljes kimerültség érzetét keltve, magamra zártam az ajtót, és a pamlagon ülve teljes erőből el kezdtem kacagni. Aludtam egy jót. Másnap méltóságteljesen fogadtam kollégáim részvétnyilvánítását a történtekkel kapcsolatban, ezért azzal tiszteltek meg, hogy a félév utolsó két óráját én tarthattam meg, közben ugyanis helyettem felfogadtak egy óraadó tanárt. Beléptem a nagyelőadóba. Kitettem könyveimet, és a tanári pulpitusra helyeztem jegyzeteimet. Hallgatás. Majd 100 leánytorokból felcsendülő kiáltás: „Jó napot, Mr. Howard!” Kinéztem az ablakon, aprón szitált a havaseső. „Hát kezdhetem újra elölről?”, dübörgött fel bennem. Rutinból tartottam előadást az angol nyelv fonetikai készletéről. Siker. A teremből kifele menet még eszembe jutott, hogy behajítsam a papírkosárba A beszédművelés alapjai című tankönyv nyolcadik kiadását saját kutatásaimmal együtt.

 

Amikor behajóztunk Le Havre-ba, feltámadt bennem az érzés, ami minden európait hatalmába keríti - akármennyire is sokat tartanak a különböző népek közt fennálló ellentétekről-, hogy újra tágabb hazámban vagyok. Aztán lelkesedésem egyre alább hagyott. Már csak egyetlen dokumentáció megszerzése volt hátra. Mindig szerettem, ha valamiféle bizonytalanság maradt kutatásaim nyomán. A teljes bizonyosság, mindig kétséget támasztott vajon helyes úton járok-e? Másrészt viszont gyilkosságban való rész- vétellel vádolnak esetlegesen, nem tudom, hogy kiben bízhatnék továbbra is, hogy azon nyomban jelentkeznem kellene a brit követségen, netán küldetésem teljesítve soha vissza nem térve hazámba, hanem egy eldugott helyen, a guyanai őserdőben, a Brazil Felföldön, Borneóban vagy a Szibériai Fennsíkon, szóval ott bujdoshatnék, még a berber szakadárokhoz való csatlakozásom is eszembe jutott, de soha nem voltam forradalmár-természetű, szeretem a kalandot, de halni egyetlen ügyért sem volnék képes. Nem gyávaságból, hanem mert nem az én ügyem, nem tartozik rám, máshol van dolgom, csak már azt nem tudtam, hogy hol és miben…

Ismét dél felé indultunk, mint utazásunk kezdetén, a franciaországi Pireneusokba, éjszaka volt, mikor odaérkeztünk, köd szállt fel a mezőn, ahol az újabb lelet keresésére indultunk, s valóban meg is találtuk azt, egészen könnyedén. Gondolkodóba ejtett, hogy ahol eddig megfordultam, a berberek előnyben részesítették a szakrális helyeket a rejtekhelyek kiválasztásánál. Ez is egy ilyen pont volt. Olvasni kezdtem, és meglepetésem egyre fokozódott.

 

Legifjabb társatok vagyok, 15 évemet alig töltöttem be, de úgy érzem, mintha az idők teljesülnének rajtam, mintha egy csermelye lennék egy hatalmas folyónak, népünknek, mit táplálni születtünk, s minden elvágott érrel kevesebbek soha nem szűnünk lenni, mert utat tör a föld alól minden víz, s forrásává akar lenni mindegyikünk, hogy mások szomjazó ajkukat belénk mártsák, kik még tétován állnak vagy visszahúzódva. Legutolsó fiatok vagyok, hozzáöregedett szemem nagyapáméhoz, s bár oly békesség lakozna szívében a marokkói királynak, mint őneki, kinek egy fűszál is érezte tekintetét, ha reá nézett, s legutolsó barmának is kijutott a gondoskodásból, hát hogyne kéne reánk figyelmezni, mikor a barmoknál többek vagyunk, talán csak. Halljátok, Európa fejedelmei, s nemzetek, halott szüleim és testvérkéim, tudjátok meg, hárman voltak, három apró csöppség, az ő kiömlött vérükre kérlek titeket, ne lehunyt szemhéjon keresztül nézzetek, melyen az áttűző nap csak foltokban mutatja a világot, hanem engem is, kit néma gyilkosok „bitang gyilkossá” neveltek, míg a ti fiaitok iskolapadban ülnek, s számolni tanulnak egy jobb és szebb jövővel.

 

Kerestem szememmel Omárt, hogy Ő volt, kétségtelen előttem. Ám nem láttam sehol. A földből pára gőzölgött, valóban igaz, hogy a tűzhalált halt katharok visszatérnek a földből - az igazán tiszták. A Megégetettek Földjén álltam. Két napig őrködtem még a helyen. De azóta sem találkoztam vele. Néha kétség fog el Omár létezése felől. A napokban kaptam képeslapot Christine-től. A francia kormányzati politika egyik háttérfigurájának kedvese éppen. Kivételesen szerelmes is. Szokásos napilapok az asztalon. Felemelem a legfelsőt. Nyújtózkodom egyet. Jól esik. Íme, a London Times melléklete. Hát igen, a berberek kiáltványa… A bevezető cikket unokaöcsém írta. Nem is rossz. Hát mégis vitte valamire a fiú.

 


Ötödik éjszaka – El-Számit meséje

 

Sehrezád meséje oly hosszasra nyúlt, hogy ma és tegnap egybehajlott - eget általkötve tart az óceán is -, s le nem hunyta szemét a magasságos fejedelem, jaj lészen az ő soha illőt mesélni nem szűnő szájának, mintha apró kések játszódnának bőrével, vagy tűző nap sugarai, retteg a díjtól, melyre tarthat számot, hogy a király mennyeihez hasonlatos palotájában tétován matat írásai között, s eme éjszaka messzenyúló árkokat vésett szeme alá, mintha az idő múlását rajta hirtelen felgyorsította volna valami rosszindulatú dzsinn, s a hercegnő volna ama dzsinn szavaival, rést ütve életerejének szivárványos burkán. Aranyszálas ruhájú szolgái gyömbéres fácánhússal és mézzel csorgatott süteménnyel kedveskednének a szultánnak, ám nem tart rájuk számot, aggastyánként tipegve eltol magától minden jóakaratot, s kinek szeme nem rajtuk, de máshol keres társaságot - egészen legbelül és egészen távolest. Ő, ki mindig biztos volt magában, méla lett akár egy gyermek, kinek gondolatját nem volt szülő fürkészi egy sem, talán mert gondolatnélküli minden mozdulata, melyet artikulálni csak szavakkal lehetne, de hát nem tudunk nem szavakkal gondolni valamire, s ennek oka tán a lány lenne, ő, kinek meséjének álomhozóan kellene terülnie nagyságos szemeire, damaszt-hűsen, nyárfalevelek suhogásával zümmögőn, helyettek azonban szétszaggatta álmai legkisebb fátylát is, és Sehrezád reményei szabadságának visszanyeréséről szélbe szórt pelyvaként szállingóznak. Hogy dalolhatná vissza, mi elszállt? Az orsón lefutott az utolsó szál is. Csak Allah tudná a nemlétezőt létezővé átváltoztatni . Most királya nyugtalanságánál csak életének féltése nagyobb. De miért is történik mindez a jelennek idejében, hiszen mindezeket csak a képzelet tette jelenvalóvá, már ott rejtőzködnek az időnek sűrűjében, meglapulva, ahogy a lány akkoron egy rózsafőző asztalka alatt végül. Ám a körtének magját könnyedén felelheti a gyümölcsöt átszelő kés, hát még a szultán szolgái mily hamarsággal őt az 1001 szoba legutolsó szobájának legutolsó sarkában, a legutolsó faragott asztalka alatt is. Megfogtak bilincs-erősen és odavetettek a szultán fenséges lábaihoz. Újra a régi volt az uralkodó, megközelíthetetlenebb mint annak előtte, fordított egyet ujjának egyik gyémánttal fenséges gyűrűjén, amellyel sorsának fordulását érzékelte párhuzamosnak a hercegnő.

- Meséid legszebbikével ajándékoztál meg minket az elmúlt éjjelen – szólt a király, mintha maga a Mindentudó adná nyelvére a hangzókat s rezonanciáját beszédének a falak súgnák ezerszeresen vissza-, s tudós könyvekben kerestem meg mesei orákulomodnak igazi jelöltjét, melyben írva vagyon sötét napok tesznek vérzivataros időket népükre, de az esőnek felszáradása után kékesebben izzik majd az ég, s földünkből búzamezők módjára fognak sarjadni fiak. Ki erős azonban és életének fogyatkozása egyenes arányosságú ősz hajszálai gyarapodásával, bátran leveti testének ruháját - ha szükségesnek találtatik -, de addig is munkával és mulatsággal telíti be napjait, hasonlatosan Allah kedvenc teremtményeihez, kiknek adományaiban a nap végén mi is élvezetet nyertünk, hát méhek módjára mi is töltekezzünk ezernyi nedűvel, s gondolataink röpte ne mérgező virágkelyhek körül kószáljon, hanem szálljanak oly mezőkre, hol reggel a nap nyitja tágra az illatterhes bimbókat, ahogy az ópium egyetlen cseppje is megnöveszti pupillák sötétjét.

- Ó, szultánok legszebb virága, kinek fejedelmi bölcsessége előtt sem a mögöttes, sem az előttes észrevétlen nem maradhat, légy hozzám könyörületes, utolsó cselédedhez, hisz nagyanyám meséi között egyet nem tudok királyi széked elé helyezni, mi vidámságot hozna háznépednek, hisz minden örömét lánykorában hagyta, s azóta elfelejtett nevetni – s megpróbálta átkulcsolni lábát.

Felugrott a szultán székéből, s lerázta hirtelen.

Isten horgán akadt tátogó halak vagyunk. S levegőnk fogytán.

- Ki nevetni nem tanul meg, az sírni, érezni mily módon tudhatna? S kiből az érzések kihaltak, nem félhet meghalni. Fogadásodra készen íme kitárult a halál ajtaja – suttogta fülébe-, mely, ha az bezárul, a Helyről, nem nyílt még rejtekajtó senki számára onnan kijőni. Elég legyen tragikusra hangolt elbeszéléseidből, ki szívében bátor, halálán is képes nevetni. Nevettess, Sehrezád, nevess, hogy nevethessünk, s az nevet majd, ki utoljára. Én örökké fogok élni, így vagy úgy, te csupán száj vagy, testesülni én fogok.

- Úgy legyen…

S elővett ruhája ujjából egy, a még hazájából magával hozott kék üvegcsét, melyet nagyanyja adott halála előtt közvetlen, azt állítva róla, hogy nászéjszakája előtt igya meg, s kellemes lesz együttléte férjével. Megitta, s valóban a rettegés madara, mely eleddig mellén ült, tova röppent, s máris oly magasságban szárnyalt kedve, hogy szavai folyása a lezúgó patakéhoz lett hasonlatos.

 

Azt mesélik, élt egyszer a messze tűnt időkben egy gazdag kereskedő, El-Fogult, annak volt három fia. A két nagyobbik gondos kezű ember volt, s gyarapították apjuk vagyonát, s igencsak vallásosak voltak, annyi pénzt gyűjtöttek össze, hogy Bagdadban házuk közelében egy imaházat is emeltek a dicsőséges Allahnak. Csak a legkisebb fiú volt nagyon rest, de mivel Allah szép termettel és ékes szólással ajándékozta meg, azért édesapja nem tudott haragot táplálni iránta. A két nagyobbik fiúnak igencsak fájt ez, mert méltatlannak érezték, hogy míg ők kezük fáradságát nem kímélve dolgoznak, addig öccsük, édesatyjuk pénzét számolatlan herdálja, lakomát tart mindenféle haszonlesőnek s hitvány zsiványnak, és ha nem lenne elég ez sem, de kétes nőkkel fertőzi be a házat, sőt bort iszik, amiért is – így hitték -, az evilági és túlvilági hatalmak büntetést fognak mérni házukra.

Így is történt. A család barmai hullani kezdtek, a vásárokban nem lett szerencséjük, kelméjüket eladatlan hordták vissza mind. A két idősebb fivér, Baktat és El-Semlát, kisebb testvérüket vádolták az elmaradt haszon miatt. Ám apjuk nem hallgatott rájuk s mondotta: „A legkisebb magból is magas fa lesz, a tékozló fiú is nagy becsülést hoz majd reánk.” A két idősebb fiú nem hitt apjuknak, és szívükben eltántorodtak tőle. S az is valós, hogy nemzőjük nem is szerette igazán úgy őket, mint ez legkisebbet, mert az egyik sánta, a másik vak volt, ki azonban nagy szorgalommal a pénzt tapintása után is meg tudta állapítani igaz avagy az hamis. Mondják, ez idő után verik minden garast fogukhoz a kereskedők, aminek csengéséből is meg tudják állapítani a pénz mineműségét.

Egy nap, pirkadatkor előszámlálta az öreg kereskedő vagyonát, hogy szétossza fiai között, hogy szűnjék ez örökös civódás, amely fiai közt akkoron már mindennapossá lett. Ám meglátta az aranyát számláló apját a legkisebbik, Ez-Számit, az ajtórésen keresztül, s mást gondolt. Reggelre kifosztotta apja kincsesládáját, s pár gyűrűt, karláncot testvéreinek ágyába dugott, hogyha keresni kezdi El-Fogult, gyanú ne őt érje. S valóban, reggelre felverte az egész házat az apa, hova tűnthettek kincsei, s szolgáival rögtön kerestetni kezdte, ki és mily módon ragadhatta el azokat. Szolgái meg is találták azt a pár ékszert a nagyobbik testvérek takarói közt, ahova Ez-Számit rejtette őket el. „Bátyáim - mondotta Ez-Számit-, engem vádoltatok restséggel és lustasággal, mikor a ti gonoszságotoktól még a kelő hold is árnyékba húzódik, s a nap megfogyatkozik bűneitek látástól.” Hiába tiltakozott a két fiú erősen, az apjuk átokkal sújtotta őket: „Hiába, nem tudom, mit vétkeztem, de Allah bizonyára tudja jól, hogyha atyjának vétkét büntetésként fiaiban látja viszont. Táguljatok házamtól messzire, s nem vihettek magatokkal egyebet mi rajtatok vagyon. Születésetek is rossz pillanatra esett, hisz hibás testből soha nem fejlődhet hibátlan lélek.” S elűzte a pusztába fiait, ahol nagy ínségbe estek, mivel az egyik nagyon rossz lábú volt, s eddig nem közlekedett gyalog sehova, csak hátason, a másik pedig vak lévén nem látta az élelemnek valót, amit e lassú haladásban sánta bátyja neki megmutatott. Talán éhen is haltak volna, ha egy arra járó ismerős tevekaraván fel nem veszi őket, s a korábban gazdagságban fürdőző kereskedőket nem fogadják föl ügyességük miatt segédnek, de jobb mégis, mint madárnak torkában eleségül lenni.

Ez-Számit ezek után még nagyobb kedvvel vetette bele magát az élvezetekben, és próbálta elmagyarázni barátainak gondolatait, amelyek cselekedeteinek adnának formát: „Ne gyűjtögessetek pénzt, ne izzadjatok munkának terhe alatt, hisz mire felserdültök annyira beléroppantok a munkával telt hétköznapokba s tenyereteken kéreg ül, hogy lemosni azt nem tudjátok semmilyen írral és kenőccsel s 19 évesen - mint amennyit én számlálok mostan -, majd 55 éves arcot fogtok ölteni, egy némber nem fog kívánkozni karjaitok közé, este álmotok gubójába húzódtok, melyet a következő napok feladatai és gondjai szőnek szorossá, tán ott fulladnátok benne, vagy szívetek billentyűje állna hirtelen meg. Hát amondó vagyok, töltsétek teli a korsót, tömjétek meg pipátok jól, mikkel is az ezeregyedik paradicsomban érezhetitek rögtön magatok, vegyetek társnak ne nőt, hisz fecsegésük érdektelen, hanem használjátok ki a percet keble két halma között vagy vájatában kitapintva az öröklétet. Különben meg éljetek mindig másnak vagyonából, hisz annak féltése nem a ti gondotok, s aludni ezért úgy fogtok, mintha egy tejes sajtárnak felszínén úsznátok, s a belőle feljövő erő tartani titeket.” Társai megtapsolták beszédjét, mert valóban, nagyon ismerte a szólás képességét, főleg ha azok a gondolatok, saját véleményükhöz hasonlítottak, nem mint testvér a testvérhez, hanem mint egyazon kovács kezéből kikerülő két tű, amelynek fokán, lám csupán a szavak erejével is át lehetne sétálni, s ez az bizonyította számukra, hogy semmi egyébhez, de a beszéd tudományához nem árt érteni bármely halandónak. Ám nem mit a tanítók tanítanak az iskolában vagy az imaházban, hanem melyet érdekeink szolgálatába tudunk fogni, mint hajónak vitorlájába a kedvező széljárást.

Történt egyszer azonban, hogy a fiú elővette az elrabolt kincseket, és látta azoknak igencsak megfogyatkozó voltát. Unalmában feldíszítette meztelen testét velük, s megnyugodott, mert hasonló szépségű test – legalábbis így gondolta-, nem vetekedhet az övével, pedig a dolgok állapotja az volt, hogy kisgyermek kora óta, mindig külalakját nagyobbik testvéreihez mérték, s bár nem volt sem csúf, sem sebhelyes, mégsem Allah legszebb teremtményei közül való. Nagy önteltségében azonban nem vette észre a szobájában tevénykedő dajkát, ki éppen ágytálát hordta volna ki. „Jaj, te átkozott csirkefogó, kit átkul hordoz hátán föld – kiáltott fel a dajka-, te vagy rablók közt a leghitványabb, hisz nem mástól orozol el kincseket, hanem atyád és testvéreid vagyonát gurdítod le torkodon tiltott italok formájában, és szajhákat ékszerezel föl anyádnak menyegzői gyöngysorával.” És szívében elbúsult a dajka, mert anyjuk helyett ő volt karonülő korukban nevelőjük a fivéreknek, s ahogy egy jó anya, ki különbséget nem tesz gyermekei között, csak mert egyik ifjabb, másik szebb, ő is ugyanolyan szeretettel volt mindhárom testvér iránt. Megijedt Ez-Számit, hogy tettének tanúja lesz, s megfojtotta dajkáját összecsomózott lepedőjével, de mert félt, hogy ennek utána gyanú támad El-Fogultban is, a dajka holtestét elásta éléskamrájuk padlójába, lefeküdt, mert fáradt volt, hisz ennyit még éltében egyszer sem végzett, s a következő hajnalon a maradék kincsei társaságában eltávozott Bagdadból. De a dicső Allah nem akarta, hogy megmenekedjék, mert tevéjét valami kórság támadta meg, és ő állt a pusztának közepében siratva önmagát, hogy ily fiatal létére, mily nagy sorscsapás érte, hogy egy megkeskenyedett, de hát valamicskét mégis érő vagyon birtokában éhen fog halni, hacsak elpusztult tevéjét nem fogyasztja el, amit csak azért nem tett, mert félt talán a kórság őreá is ráragad. Erősen tűzött a nap, hát észre vett egy barlangot, s gondolta magában, mikor már alacsonyabban halad a nap, folytatni fogja vándorútját, s rátalál ezen az embernemlakta tájékon valami kis falucskára, amelynek fekvése közel lehet még Bagdadhoz. Be is mászott a barlangban, mi azon a helyen egyetlen volt, miközben állandóan azt mondogatta magában, hogy „Nekem minden sikerül!”, hisz nagyon is hitt a szavak erejében, hogy ékesszólása volt egész életében segítségére, s ha már maga is hisz, könnyebb elhitetni mással azoknak igazságát is. Mivel azonban nem látott embert körülötte egyetlent sem, felmerült benne a kétség, ugyan kit is keríthetne szavai hálójába, ha ember nem találtatik egy sem e vad tájékon.

Mikor azonban a nap lefelé gördült a sivatagi dűnék végeláthatatlan nyúlványai mögé, szendergéséből felijeszté három banya, kik nagy hamarsággal megkötözték az éppen felucsodó Ez-Számitot, s nagy kondért kerítették elő. Annyira véneknek látszottak a némberek, hogy azt hitte először a fiú, hogy a sivatagban aszalásnak indult hullák kaptak újra életre. „Finom vacsora, finom étek, nem várt falat, kígyó nyakával fűszerezve, béka csontját belétörve.” Kezdetben nagyon megörült a fiú, hogy vacsora készül, bánta is ő már, hogy miből főzik, hogy tevéjének húsa kórságot hordozott, most úgy érezte, bármit felfalna azonnal, mert érezte, ha nemsokára táplálékot nem vesz magához, saját bensőjét fogja felemészteni, s ő lesz tápláléka kígyóknak, egereknek, s mindazon dolgoknak, miket a kondérba dobtak a banyák. Nagy volt a meglepetése azonban, mikor elképzelhetetlen erővel őt is méltóztattak a kondér magasságába emelni a vénségek. „Megálljatok – szólt nagy hirtelen-, nem tudjátok kt esztek meg személyemben.” Erre a banyák, bár nem lévén finnyásak, mégis úgy döntöttek először megvizsgálják a hozzávalót, mielőtt elrontanák az eddig elkészült ételt, s érdeklődtek a fiúnál, vajon miért nem volna alkalmas evésre. Erre válaszolta: „Mikor megszülettem, a bába jelt látott homlokomon, és úgy megriadt, hogy kijelentette rögtön el kén’ engem pusztítani, mert gonoszságomhoz hasonlatos nincsen emberé, sem más lényé fogható, s ha eltemetnek, zárjanak engemet hétszeres fémkoporsóba, mert minden állat, növény, sőt még a Sátán utolsó küldötte is kihal, ha azt belélegzi vagy elfogyasztja.” Megijedtek a banyák, hogy náluknál is gonoszabb lénytől majd az ő gyomruk rontása következik be, s kérdezték a fiú bűneit. Az felsorolta őket, amik igazak is voltak, sőt tódított hozzá még sok egyéb gazságot, hogy a banyák szeretetébe rögtön belopta magát. Ajánlották neki, hogy töltené idejét velük, rögtön három asszonytársat kaphatna, kik gonoszságban csak kevéssé maradnak alul Ez-Számittól. Ez viszont azt válaszolta nekik, hogy a Sátán szólt hozzája, hogy visszatérjen Bagdadba, s ottan beférkőzzék a kalifa legbensőbb környezetébe, de Allah megakasztotta az útját, s nem tud módot, hogyan térhetne vissza a fővárosba, mikor Ura és Parancsolója szándékát annyira hűen szeretné teljesíteni, ráadásul ismeri ott mindenki, s rögtön élve temetnék 12 vaskoporsóba, s így Allah győzelmét ünnepelhetnék a hívők. Tanácsot tartottak a banyák, s úgy határoztak, hogy segítik útjában Ez-Számitot. „Odavarázslunk Bagdad legközepibe, s elváltoztatjuk alakodat a felismerhetetlenségig, nem leszel termetre, sem arcra szebb, csak más. Azonban az igazhitűek sem őrzik ingyen Mohamed koporsóját, s ha a gonosz kedvére teszünk csak gonosz módon tehetjük azt, különben meglehet nem is lennénk annyira gonoszak. Nekem látásom van arra, hogy ruhája alatt mit őriz embernek fia, s érzékelem te kincseket rejtesz elnyűtt ruhád alatt. Bűbáj által odajutsz, hova akarsz, de előbb rakd ki drágaságaid sorban.” Nagyon megijedt a fiú, s most már tudta, hogy valóban nálánál gonoszabb, de legfőképpen ügyesebb lények is vannak a világon. Hát kihajította egy csomóba zsákmányát egy sziklából vájt asztalra, hol már mindenféle undorkeltő anyagot összehordtak a banyák a vacsorához. Egy kivételével mind is odaadta, azt a vénségek azért nem látták, mert olyan helyre volt eldugva, amit még ők is ocsmánynak találtak volna. Elmondott három abrakadabrát - a legrútabb, és a nagyocska siheder szemére álom hullott.

Mire megint világosság jött szemére, a bagdadi piactéren találta magát. Rögtön oda is rohant egy kúthoz, hogy lássa valója megváltozását. Ám majd sírva fakadt, mert sem csúnyább, sem szebb nem lett, mint azelőtt volt, csak másabb. S mivel azt gondolta külalakjáról azelőtt, hogy azt hősök hosszú sora is megirigyelhetné, ezért azt hitte botor fejjel, hogy a bányák csúfságot tettek rajta. Kitapintotta a gyűrűt, az megvolt még, s mivel ez többet ért, mint a többi összesen, ezért úgy gondolta, hogy most egyikük sem lehet adósa a másiknak, mert mindannyian megfelelő, de más módon gonoszak voltak a saját nemükben.

Így ténfergett fel s alá, de semmi módon nem jutott eszébe oly segítség, amellyel gazdagságot nyerhetne munka nélkül, nemhogy a kalifának közvetlen környezetébe juthasson. Ahogy megállt egy halárus bódéja előtt, s vágyakozón nézte az ott kitett portékát, melléje került egy jóruházatú ember, ki is elővette telt bugyellárisát, s mikor lecsengetni akarta az áruért járó összeget, nagy hirtelenséggel kikapta kezéből egy őt megleső tolvaj. Ez-Számit rögtön utána vetette magát, mivel látta szinte egy vagyont tartalmazhat a tolvaj által elorzott tárgy. Ki is kapta annak kezéből, s a tolvaj futásnak eredt, de akkor már oly nagy csődület támadt a tulajdonos ordítozása nyomán, hogy ő maga kereket oldani nem tudott. Hát gondolt egyet magában és a szépen varrt ruhájú ember tenyerébe helyezte vissza. És az nagy hálálkodások közepette meghívta vendégül magához, a piacon összesereglett emberek pedig mint hőst ünnepelték. Elkísérte hát az embert Ez-Számit egészen annak díszes palotájáig, persze egész út azon gondolkozva, hogy mi mód akadna a pénz elcsenésére, s bár a gyilkosságtól sem riadt vissza, szerencséjére vagy szerencsétlenségére az utcán elég sokan közlekedtek ahhoz, hogy e bűntettre akadjon szemtanú. Szolgái utat engedtek a házba a nagyúrnak – legalábbis a palota állapotjából, kinézetéből ezt a következtetést vonta le a fiú. Hellyel kínálta meg selyemhuzatos ülőpárnáin az uraság, s tudakolta kilétét a fiúnak, s hogy miben lehetne segítségére, mert neki ennek az összegnek elvesztése számára nem jelentett volna nagyobb veszteséget, de helyette nagy kincsekre akadt, amivel rég nem találkozott: az önfeláldozásra, a bátorságra és a becsületességre. Nyelt egyet a fiú, mert a jóruhájú ember dicsérete rosszabbul esett neki, mintha szidták volna, s mert életében csak restnek, gonosznak hívták, kicsit zokon is vette a dicsérő szavat. De gondolt mást, és mondta ezt:

- A hegyek közül származó való vagyok, hol akkora a szegénység, hogy a föld alá bújt gumókból csiszoljuk ki a vizet, s így lopjuk ez éltető nedvességet, mint egy szikrát a tűzcsiszoló kőből. Apám felettébb szegény ember volt, akinek ráadásul hét éhes szájat kellett volna etetnie, mivel azonban az élelmünket hol aszály vitte el, hol rágcsálók fogai törték össze, s hordták földalatti alagutak felnemfedhető térségeibe, testvéreim mind Allah tenyérén ülnek már, csak én maradtam nemzetségünk utolsó hírnökének, s apám, ki viszont nagy bújába eredt pusztulásba, utolsó leheletével kérte tőlem, hagyjam el földünket, és amilyen fáradhatatlna volt munkás kezem a meddő föld termékennyé tételében, most úgy dolgozzak életem megmentésén, hogy szívében örülhessen a paradicsomban, hogy belőle származó sarjadékok földi bért is jussul kaphatnak – s berekesztve szavait, megnyílt szemének kiapadhatatlan folyója. Szinte maga is hitte, mit mondott, a balsors sújtotta fivéreinek halálát, akiknek szomjhalálát számtalanszor elképzelte egyébként is. S mesét vegyíteni igazzal nem volt emígyen nehéz. Az uraság intett, hogy töltsenek még teát az ifjúnak, hogy az emlékezés okozta fájdalmat feloldja. S várt egy kissé, hogy az nyugadalmát visszanyerje kevéssé, s biztatta, mondaná tovább, mily dolgok estek meg ezek után vele.

- El is jutottam Bagdad városáig, úttalan utakon taposott lábam, kígyók fészkeltek könyököm alá, miközben álomnak és fáradtságnak kútjába estem, ám mikor idevetődtem, akkor is a balsors maradt sohaelnemmaradó útitársamnak, hiába szegődtem el egy gyertyaöntőhöz, s kezem alatt úgy olvadt csodálatos formájúvá a viasz, mint ahogy Allah érintése által keletkeznek a hegyek, vagy csomóztam szőnyeget, melynek mintáit messze földről érkező kereskedők csodálták, a mesterek mind elbocsátottak engem, mint gazdák, kik vénülő állataikat prédájául engedik a pusztai állatoknak, mert féltékenység támadt szívükben, hogy szorgosabb és munkásabb valék fiaiknál, s egykoron tán én veszem el kenyerüket el szájuktól, kincsesházukat én kevésbítem meg szorgalmammal és rátermettségemmel, s pár garast elém vetve elkergettek házuktól. A piacon is éppen munkát kerestem, de én már úgy vagyok, mint a kutya silány házában, legutolsó a családban, ám nem lustaságommal, hanem állandóan munkálkodni nem szűnő kezemmel hozok magam fejére bajt. S kezdém hinni azt, hogy az ember tán sárkányfog-vetemény, jaj, nincsen remény, nincsen remény, hogy e bűvös körből nincs módom kitörni, csak nyílam szökhet rajta át: a vágy – s leeresztette a fejét Ez-Számit, miközben belül valami hatalmas csiklandást érzett, mely hasától egészen torkáig vándorolt, hogy lám, mily iszonyú történetet sikerült kerítenie. Jó kedve támadt legbelül, hatalmas.

És az uraság ezt válaszolta neki:

- Az utolsó betűig figyelmezz most szavamra. Ibn Jajha Haszudsz vagyok, s én is éppen a tiedéhez hasonlatos körülmények közé születtem, én is bejártam a szomorúságnak szerteágazó vándorútját, míg Allah irgalma a kalifa palotájába nem vezérelt, s a boldogságos meg nem hallotta ottan énekeimet, s felettébb meg nem tetszett neki művészetem, az én nyomorúságom nem volt kisebb tiednél, tengődtem, mint akit tengernek mélyére vetettek sziklát kötözve hátára, s gondoltam, nem partot, de felszínt soha nem ér szám. Midőn hallgattam beszéded, érzékeltem, hogy szenvedéseid nem voltak hiábavalóak, mert megnyitották szívednek ajtaját, honnan, mint kiömlő sötéten játszó folyó köveket, szavakat toltak nyelvedre, s a beszédnek tehetségével megáldott művészévé formált az élet, ahogy a kovács ülője alól is szebb a sokszor megedzett vas, így költő és énekművész is csak a bánat kelyhét utolsó csöppig kiürítő ember lehet. Hiába mondom a kalifa tudós látóinak, csak mosolyognak rajtam.

S lásd, egyetlen nőt vevék magamhoz csak, mert szerelemből gondolám, csak egyetlent fűz ékességként Allah – e ponton szíve elszorult Ez-Számitnak a sok drágaságra gondolván, melyet a banyáknál kellett hagynia -, nyakunkra. Nőm azonban csak egy leánnyal ajándékozhatott meg - Madzsarral, ki világnak tündöklő gyémántja-, mert 15 éves korában megholt, s hiányzik nekem, mint apának fiú - a fiú. Ezért tehát, ha nemcsak beszédet, de költeményt is ily szépet tudsz mondani, mint ahogy kínjaid szálait most egybefűzted, fiammá fogadlak, s oly kenyérrel élhetsz, melyet a boldogságos kalifa terít elibéd, főlegképp akkor, ha az ő fülének is oly kedvesek lesznek azok, mint nekem. Nagyúr vagyok, ám mindannyian szolgák vagyunk, ha urak is, s kivételre nem akadt még példa.

Nagyon megörült Ez-Számit, hogy tréfából odavetett mondata miként teljesül be, s netán még a kalifa kegyeibe is lassan és biztosan be tud férkőzni, és munka nélkül mekkora gazdagság lészen rajta így is. Ám öröme csökkent azáltal, hogy az villant eszébe: versezetek és énekek költésével nem próbálkozott még életében. Bár számtalan éneket ismert, melyet lakomáin ismeretlen énekesek adtak elő, s ezeket – ha a sors úgy hozta, be is építette beszédeibe-, de ezek nem maradtak hosszan meg fejében, ráadásul többnyire mulatság elejéhez illő szemérmetlen versek voltak vagy estvébe hanyatlóan tragikusak, nem olyak, mit egy pásztor- vagy földkaparó ember szájából hiteles hallani. El is ment bújában Bagdad forgatagába, mivel már egyáltalán nem volt biztos szerencséjének jobbra való fordulásában.

Eközben a függöny mögül előbújt Jajha Haszudsz leánya, a gyémántszépségű Madzsar, s kérte édesapját, távolítsa el házából ezt az Ez-Számitot, aki atyjának Bar-Kinekiként mutatkozott be. Megfogta szülőapjának ruhája szegélyét, a szépemlékű édesanyja nevére kérte, hogy ne engedje be többé házába, sőt azt mondotta neki, leány létére ő is költött lantjával kísért számolatlan éneket, mit titkolt édesapja előtt eddig, s mestersége folytatójában sem lesz hiánya. Nagyon megharagudott leányára Jajha Haszudsz, hogy szíve egyetlen virága nem átallana nőhöz nem való mesterségbe fogni, s viszályt támasztani közte és a szegénysorsú ifjú között, akit már eddig is oly nagy sorscsapások értek, hogy annak hallatán a tenger kilép partjára, lemosni az igaztalanságot a földnek orcájáról, s magyarázta, hogy ő született helyre tolni azt, ennek utána bezárta leányát szobájába, hogy ottan gondolkozzék el a könyörületesség emberi és az alázat női becséről. Azonban makacs lány volt a gyémántszépségű Madzsar, és lepedőjéből kötelet fonva leengedett fátyollal kimászott az utcára, erősen magához ölelve lantját, és úgyszintén megindult Bagdad utcáin, egyelőre nem sejtve útját merre veszi.

Ahogy bóklászott Ez-Számitból lett Bar-Kineki a piactér környékén, egy ócska bazár mellett meglátott egy énekest, akinek éneke olyan méllyel telítetten szólt, mint barlangok sötétje vagy e vidéken nem honos fák barna lombkoronájú zúgása. Az énekes, ki nem volt idősebb Bar-Kinekinél, nagyon kopott ruházatú és nagyon szomorú arcú fiú volt. Mindenre volt éneke, de legfőképpen a szegénységről, az uraságok kapzsiságáról kesergett, s lantja hangjai követték énekének vonalát, s hangzatukkal majd megindították Bar-Kineki szívét is, aki maga magáról is hitte, talán már születésekor kivágta azt Allah melléből, hogy lelke csöppnyi jóságot sem érez. Elcsalta a dalost az egyik mellékutcába Bar-Kineki, hogy drágasága fejében tanítaná meg e sok szép énekre. Éppen arra ment a lefátyolozott Madzsar is, és meglátva őket elbújt a kereskedő olajkorsói közt. Meg is tanította az ifjú Bar-Kinekit sok mélyzengésű énekre, s mivel a leánynak jó hallása volt, elraktározta őket lelke legmélyére és szavait belevéste gondolatai agyagtáblájába. Így lett énekessé Bar-Kineki egyetlen nap leforgása alatt, bár tudományában annyi fogyatékosság volt, hogy csupán négy éneket tudott eldalolni – de azokat tökéletesen. Ám amikor a szerencsétlen énekes követelte a tanításért járó díjat, megfogta őt Bar-Kineki és beléfojtotta a teli olajkorsók egyikébe, közvetlenül a közöttük reszkető leány előtt, ki sikítani is felejtett, annyira elborzadott e szörnyű gaztett felett, hogyha Allah nem vigyázta volna utolsó lélegzetét is, talán ő is megfulladt volna, annyira igyekezett egy szuszt sem hallatni. Miután leszállott az este, nagy jókedvvel s a megölt fiú lantjával visszatért Jajha-Haszudsz palotájába, és kérte, hallgatná meg énekeit, hogy az a kalifa előtt megfelelőnek mutatkozni látsszék majd vagy nem. Jajha-Haszudsz nagy izgalommal várta a fiú játékát, azért is, mert azt gondolta magáról, hogy megtudja állapítani már beszédjéből is az ember fiának, vajh lakozik e benne költői erő. Kényelmesen elhelyezkedett, és szívélyes pillantásával jelezte a fiúnak, hogy belekezdhet játékába. Aki teljes átéléssel szólaltatta meg a meggyilkolt fiú énekeit, ím hallgassátok ti is az elsőt:

 

„Erdő nincsen zöld ág nélkül,
 Az én szívem bánat nélkül,
 Akármerre vessem fejem,
 Mindenütt búval kell félnem.
 Oly bú van a szívemen,
 Kétrét hajlott az egeken,
 Ha még egy rét hajlott volna,
 Szívem ketté hasadt volna.
 Elbujdosnám, de nincs kivel,
 Kenyerem sincsen amivel;
 Kérnék kölcsön, de nem adnak,
 Mert tudják, hogy szegény vagyok.”

 

Jajha-Hazudsznak majd szíve hasadt bánatában, annyira felidéződött benne ifjúkori hányattatásai sorozata, csak azon gondolkozott, vajon nem fogja kivívni a kalifa haragját ezekkel az énekekkel. Ezért másnap reggel elment hozzá bebocsátást kérve, s így szólt:

- Csodálatos uralkodó, kinek belátása tág és képes átfogni a horizontot is, nagy kéréssel fordulok tehozzád. Találtam egy ifjú énekest, kinek minden szava igazgyöngy, s összefűzve nem találod mását e nyakéknek sehol. Ám nem dicsőséges tettek csudálatosságáról szólnak ezek, hanem a szegény népnek irtózatos keserviről. Azt ajánlom neked, hogy fogadd fel ez ifjút, mert ha híre száll, hogy füledhez eljuthat a népnek panasza, nagy becsülést vívsz ki magadnak, s csupán adószedőidre hárul harag, hisz te igazságos királynak találtatsz majd, s néped rajongani fog éretted, ahogy egy eb nem mutat majd oly hűséget, mint ők.

A kalifa meghallgatta Jajha-Haszudsz ajánlatát, és elgondolkozott felőle, azt válaszolva neki, hogy felfogadja, ha igazán szépet éneklő az ifjú. Az idős férfi nagy hamarsággal tért haza palotájába, hogy közölje a jó hírt azonmost. Ám szolgái nagyon bús dolgot jelentettek neki, márpedig a gyémántékességű Madzsar szökését. Jajha-Haszudsz lelkének serpenyőibe rögtön belehelyezte, mily dolgokat nyert és mily dolgot veszített két nap alatt, s megtépte ruháját, deres szakállát, és átkozta fejét amiért idegennek kedvezett, mint sajátjának. Ekkor lépett a palota termébe a már díszesen felruházott Bar-Kineki, s az idős férfi első haragját majd reáöntötte, aztán meg ránézve annak becsületesnek tűnő képére, panaszolta inkább bánatát. Az ifjú azonban ekképp válaszolt bánata keservire:

- Jobb is, ha házad megtisztítottad a fertelmes bűnöktől, hisz, ki kígyónak ad szállást, annak különböző fertelmes szenvedéseket kell megtapasztalnia. Ugyanis Bagdadban jártamban-keltemben mindenhonnan hallék a te leányodnak gaztettiről. Hogy éjnek idején férfiakat fogad látogatóba, kik az ő összecsomózott lepedőjén lépkednek fel egészen szobájáig. És ezért drága ajándékokat fogad. Sőt, azt is mondják, hogy letért az igaz hitnek ösvényéből, és különböző vajákos emberekkel tészen tárgyalásokat. Olyan ő, mint ki gyémántként kezdte életét, s kiderül róla, hogy felszín csak az, s nem több egy darabka szénnél, ami házad falait bemocskolni volt jó.

- Mit nem ugatsz, gyarló, honnan kerítesz magadnak bátorságot, hogy ily szavakkal mocskolod be tűzfényű leányomat! – és torkát szorítgatta Jajha Haszudsz az ifjúnak.

- Nézd ezt a gyűrűt – s nagy ijedelemmel elővette apjától rablott kincsét Bar-Kineki-, leányod ejtette el, s amikor utána vittem tegnap a Nagy Mecset környékén, ő zavarában hirtelen letagadta, hogy tőle származó.

Elengedte az öreg Bar-Kineki torkát – aki nagy oktatójához, a Sátánhoz érezte magát egyre közelebb, annyira elváltozott színében a fojtogatástól. Jajha-Haszudsz ráborult Bar-kineki mellére nagy zokogással, és mondta:

- Allahra, bocsáss meg, hogy kételyt támasztott bennem az atyai szív, mely tudomást nem akar venni a jelenvalóról, nem tudom, hol hibáztam el nevelését, de a dolgok mivoltán utólag nincs mód már változtatni. Mit Allah adott, azt Allah veszi el. Vesztettem egy szajha leányt, de adott nekem váratlan egy igaz fiút. Csak a Mindentudó tudja, milyen csapdák rejlenek életünknek keskeny ösvényén, s övé az akarat tisztasága. Készülj tehát, mert a kalifa egész népe előtt kívánja látni tudásod, hogy velök ítélje meg, dalod alkalmatos és becsetérdemlő, hogy helyemet - ha majd kihalok e világból-, elfoglalni készülhetsz-e?A gyűrűt pedig tedd pénzzé, vagy hajítsd tónak fenekére, legyen tied, már látása nyomán úgy érzem, mintha valamilyen orrfacsaró bűzt éreznék, s gyomrom úgy forog tőle, mintha egy korsóba kagylókat gyűjtenél, s azt ráznád szakadatlan.

Barki-neki kiment Bagdad városának legszélére és végigtekintett szülővárosán, úgy érezte, hogy azért cseppent ebbe a városba, hogy egykor uralja. S e messzeségből kicsinynek tűnt Bagdad, hogy két ujja közé csippentette. Fejében zsongás indult meg, mámort érzett ezúttal ital nélkül is.

- Az igazi nagyság nem pazarolja idejét munkával, hanem él, mint a fára kúszó folyondár, amit ha lehasítanak is, mindig talál átkarolnivalót. Így fonom be Bagdadot, óriási pókként, s hálómba ragadva rángatóztok, balgák! – s éppen mikor legmagasabbra hágott kedve, akkor váratatlan háta mögött érzett egy jeges árnyékot, amely beterítette arcát is. A három banya volt, még rútabban a napvilágnál, még ijesztőbben, mint mikor azon az éjjen barlangjuk lakója volt. Körülugrálták az ifjút, aki úgy érezte valami víz feletti örvénybe keveredett volna.

- Adsza nekünk drágaszágod, adsza nekünk, mi bérünk hátra volt. Cemünkkel látjuk, keszünkkel tapassztaljuk, minden kinced odaadtad, de legnagyobb drágaszágod eldugád, és moszt ottan világol keszeden – szólt az egyik fogatlan banya valami emberihez hasonlatos nyelven -, különben nagy bajsz fogssz fejedre hoszni.

De Bar-Kinekiben feltámadt a gőg. Hogy majd ennek utána ezek a lógó bőrű vének fogják megszabni, mitől meddig, s szó nélkül megindult a városba, hisz készülnie kellett az ünnepségre, melynek ékkövéül önmagát képzelte. Fel is vette finom kelmékből varrottas ruháját, mely olyan egyszerű volt, mi csak egy pásztorfiúnak nyerheti el tetszését, és olyan finom, hogy azért a uralkodók is kereskedőket küldenének távoli földekre.

A kalifa udvara előtt már számtalan nép gyűlött össze, mert az uralkodó emberei által hírverést támasztott titokban, hogy az ő kegyelme oly végtelen, hogy képes a legutolsó pásztorfiút is kegyébe fogadni, ha arra érdemes, s a dicsőség nem a születés előjoga. Nagy vígasság támadt ezért az alattvalók szívében, kik olykor nagy búslakodásba estek, hogy adójuk egyenlítésére dolgoznának legfőképpen, s fiaik hiába oly tehetségesek, okosak és szorgalmasak nem tehetnek előbbre egy lépést sem boldogulásukban, s hogy fiú atyjának formázza majd mását örökké - az időknek végezetéig. Ám most reményt vetettek a kalifába, ki a szegényt felemeli, a lustát, a restet eltaszítja magától. És mindenik szomszédja azt beszéli, hogy a király álruhában ott jár közöttük, hogy kitapasztalja, mint orvos a szívnek lassú vagy gyors dobbanását, mi bánat nehezül rájuk.

A nép között megbújt, mint vadászok elől elrejtezett madárka, Madzsar is, s figyelte, mikor vett sorsa jobb lapot számára, s ostábláján az életnek mikor tud kedvező lépést tenni. Oly nagy híre ment már a dalnokjelöltnek, hogy nemcsak Bagdad lakói, de távolra szakadt fiai is eljöttek e látványosságot megszemlélni, s a kalifa igazságosságát szemükkel láttamozni.

Tevekaravánok felvonulásával kezdődött az ünnepség. A kalifa előtt tisztelettel, ajándékkal és hódolattal adózott népe. S a háttérben meghúzódó Bar-Kineki egész testét átjárta az érzés, hogy csúffá tenni az egész világot lehet, mert az emberi butaság határait ő szabja meg ékes beszédével, s el is határozta, hogyha dolgozni fog valaha, munkája csak annyi lesz, hogy tanításait lejegyzi az utókor számára, s a sok tanítvány majd az ő nevében fog cselt vetni egymásnak. „Hogy rombolni fogok halálom után, nincs felőle kétségem.” S mert hitet nyert semmit, csak egyet, hogy kiválasztott, önmaga által, képzeletibe megjelent, hogy halála után felgyulladt városok és testvérgyilkosok biztosítják majd halhatatlanságát. Ám kedélyét hűtnie kellett, mintha jeges tömlőt rakna lázas fejére, ugyanis a kalifa előparancsolá, hogy mutatná meg művészetét népe előtt. Elő is lépett, mint sivatag közepén magasodó pálma, s a nép érezte közölök való termetével, ruházatjával, szóval…ahogy van, mindenestül. Megpendítette lantját, s belékezdett egy gyönyörűséges dalba, hogy Bagdad összes házainak fala visszhangozta azt, mélység és magasság, s távoli hegyek ormát is megülte, s a nép sírásnak indult, s aki sír, az tisztulásnak indul, tanultam én, általolvasva tudósok könyveit. Ám ekkor a férfihangba belévetül egy annál gyönyörűségesebb női hang, mintha Allah küldene választ az énekre. Bar-Kineki rendületlen folytatta énekét, ijedtsége ugyanis szoborrá és egyetlen éneklő torokká varázsolta őt. Mivel azonban a lantjátékban és az énekmondásban igencsak kezdő vala, nemsokára a leányhang túlszárnyalta őt, s szava belefulladt, s hangja valamely szamárhoz hasonlatos „i”-t és „á”-t mondott csupán. Nagy megrökönyödés, majd nagy nevetség támadt ennek nyomában, nevetett maga a kalifa is, miközben valahol égbenyúlón és messzehangzón még mindig szólt egy leánynak éneke. Szétnyílt a nép, mint palotának szárnyas ajtaja, s a kalifa előtt ott állt a gyémántszépségű Madzsar, kitől is tudakozta a király honnan ismerhette Bar-Kineki énekét, az pedig elmondta, mit látott az olajkorsók mögül, a szegény ifjúnak meggyilkolását. Jajha-Haszudsz erre olyan haragra gerjedt, hogy úgy vették ki Bar-Kinekit gyilkos szorításából. De mindeneknél másabb fordulata esett az ifjú szerencséjének, amikor a nép ijedt üvöltésben tört ki, s ennek okát nem is tudta, nem is akarta tudni a fiú. Csak akkor értette meg igazán, amikor a kalifa kútjának tetejibe meglátta ott kuporogni a három banyát, akik szörnyű sírásba kezdtek, állítván azt, hogy Bar-Kineki delejezte meg őket, különben szépséges leányok voltak korábban. S ekkor színében visszaváltozott a fiú, s megint Ez-Számit alakját öltötte teljesen. Erre viszont a tömegből előléptek a munkával megint gazdaggá lőn, s hazájukba visszatérő testvérek, Baktat és El-Semlát -, ki hangja utána is nyomban fölismerte testvérét-, s bizonyságul rámutatott Baktat az énekessé lett öccsük atyjuktól lopott gyűrűjére. Bepanaszolták a kalifának, micsoda vétket követett el ellenük el ifjabb testvérük, micsoda gyalázat nem érte őket e szégyentelennek miatta. S a tömeg megindult százezer kezével, hogy egyetlen ökölcsapásként végezzen Ez-Számittal, hiszen nemhogy nem vérükből való nem vala, hanem gazdag is - és a gazdagságot nem bocsátja meg az, ki szegényebb. A kalifa azonban maga akart igazságot tenni, és rögvest halálra ítélte Ez-Számitot, akinek kivégzése előtt egy hétig még leláncolva, étlen-szomjan kellett nyűglődnie a piactéren, nyakába ezen táblával: „Ez-Számitból lett El-Számit vagyok, gyilkos, rabló, Sátánnak szolgája, de mindent meglát a nép között rejtekruhában járó kalifa, ahogy ezt is látá előre.” S hallgassátok tovább mesém érett ésszel, józanon: nem akadt már nyelve El-Számitnak, hogy magát bilincseiből kiénekelje, ugyanis kimetszette azt a kalifa főhóhéra, Nuszhat Tarifa. Így jár mind, aki többet akar, mint tud. A kalifáé a hatalom, Allahé pedig a dicsőség!

 

Tetszett a szultánnak Sehrezád meséje, s lábához is parancsolta.

- Ki szándékunkat tiszteli, annak becse ragyogni fog szemünkben, ahogy a te meséd ezúttal nem fog éjszakának idején árnyas alakban visszatérni álmainkban, a alvásunk is oly mélyfázisú lesz, hogy műszert tudósok nem találtak még, hogy szemünknek forgását letapintsák ilyenkor, hisz oly gyöngéden nyugszik szemünknek lecsukott párnáin, mint behúzott körmű macskatalp, s ha mégis képeket látunk, csikóhalak röpülnek álmainkban, szivárványos hátuk megvillan, és velük úszunk a levegőben, karcsapás nélküli haladásban s bodza-, narancs- és citruseső hull szájunkra. Ki hatalmast gondol, legyen maga hatalmas, különben bért osztani nem lesz kéz.

Sehrezád azonban egész testében reszketett, mint csipkebokor, nem, mintha madárka szállott volna rá, hanem mintha szél bogozná ágait soha-szűnő-rendületlen. Elszakítá fátylát, és ékszereit királynak elejibe helyezte. S könyörgő kezét úgy emelte királya felé, úgy kulcsolta, mintha két egymásba hajló virág szerelmesedett volna össze.

- Időknek királya, boldogságos király, mesék hercegnőjének neveztettem, majd legutolsó szolgádnak is, s e megnevezések által változik valóm, s olyanná lészek, amilyent te határozol meg. Lásd, most mitévő legyek, repdesnek gondolatim erre és megarra, hisz igazságom vala, ha az költött is, nincs vége mesémnek, s bár ágyasházadba indulnál, fejed nyugodalomra hajtani, akkor is, ha véremnek hullása, keblem alélása is múlik azon, szám nyílna a mesei továbbra, s mondaná, hogyan kerekedett tovább, s mi a valóság s égi mása, hozzátoldanám azt még.

Eszébe vette mindezt a szultán, s mert igen sokat adott az értesültség mindenfajta dolgaira, hogy lássatok tisztán, egy hadvezérnek fontos minden körülményre figyelmezni, vagy élete vándorútjának felén áthaladónak, tekinteni visszafelé, mely sivatagok buckáin járni, s közben oázisra akadt vagy csak képzelete vetette oda, azt amit valaminek gondolt vagy csak a természet játszott véle, s az nem lenne több, sem kevesebb jelenség, a fata morgana.

- Leányom – szólt kegyesen-, a félelem formái közt van egy, mely bénítja nyelved, s történeted benövi mint kúszónövényzet. Szóljon nagyanyád meséje, úgy, ahogy az megesett. S ha nem is pontosan, ahogy nyilam mindig megtalálja a közepet, hanem megközelítő találati pontossággal. Arra azonban figyelmezz, hogy egy kialvatlan uralkodó kedélyénél nem tudok rosszabbat – s várakozó kíváncsisággal nézett Sehrezádra, ahogy csak egy halandó tudhat.

- Mesék meséje jöjj, bájoló ital legyen nyelvemen, fülbe cseppentett kenőcs. Tisztaságra törekszenek mindenek, a teljesség lehetetlen, ám a lehetetlen nem más, megkísérelni, közelebbi jutni szólással, beszéddel, s Allah neve nyomában haladni reszkető lábbal is, ahhoz. S megoldotta kissé ruháját, hogy kivillant húsának bronza, s köldöke völgyébe rejtett gyémánt. Lehetetlen, lehetetlen…Tetszik föld alatt és föld felett a vágy, hiszen mindeneket áthat e lüktetés, s nemet mondani, tudtál-e valaha? Lehetetlen. Ki nem cselekedte tettel, elrejtve is átérzi.

 

Az elmúlt augusztusban Meseantropológusok III. Konferenciájára kaptam egy meghívólevelet az elnök sajátkezű aláírásával, hogy mint eme éppen alakulófélben lévő diszciplína jeles szakértőjére mindenképpen számítanak megjelenésemre, s egyúttal felkér a megnyitóbeszéd megtartására, s jegyzi meg mellesleg: „Abban is biztos vagyok, hogy újabb kutatásainak ismertetésében sem fogunk csalatkozni.” Egy darázs repült szobámba, s zümmögése sokkal erőteljesebb hatást gyakorolt rám, mint e pár, személyemnek szóló dicsérő és tiszteletteljes szó. Amikor eme tudományág művelésébe kezdtem, csak saját öncélú élvezetem vezetett, ám mióta egész tudományos és elméleti struktúra épült köréje, mintha szenvedélyem is alábbhagyott volna. A főiskolán, ahol tanítok, megint belemerültem az általam tanított tárgyak részletes kidolgozásába, hogy egy morféma jelként szegmentálható vagy ragként, jobban érdekelt, hisz az absztrahálást a morfológiában sokkal inkább mutatják a matematikai műveletek, mint a mesei struktúrák tipológiájának felállítása. Egyébként is, számomra a tény, hogy a Tollas Kígyó miként avanzsált a tolték kultúrából a mayába érdektelen, vagy hogy egy másik példát vegyünk mindjárt: a Napisten egyiptomi, ausztráliai és babiloni jelenléte, nem bizonyít többet, minthogy eme égitest működése a földrajzi elhelyezkedésnek megfelelően egyezéseket mutat, különben teljesen eltérő viszonyokat feltételezve, a földrészek vándorlását is figyelembe véve, soha nem beszélhetnék az emberi nemnek egységéről. De hogy milyen pszichológiai folyamatok által, és milyen lelki tényezők mentén alakul a mesei történetvezetés hasonlósága, egy pillanatig sem köti le figyelmemet, s mikor az előző konferencián egyik társam e struktúrák évszakok köré való csoportosítását kezdte nagy lelkesen fejtegetni, elővettem egy keresztrejtvényt, legalább a megoldás, és az odáig vezető út, ha talán egyszerűsítőnek is hat, és nem kíván sokat megoldójától – egyértelmű, és egyetlen megoldási képlettel rendelkezik. Ifjabb szaktársaim pedig a nyelvi és stilisztikai rejtelmeibe próbáltak behatolni a szövegeknek - ahogyan ezt mostanában nevezik -, a retorikai alapokig való lebontást részesítik előnyben, ám eme konfiguráció olyan érdektelen számomra, mintha egy nagyon kellemetlen stílusú költői szöveget olvasnék. Természetesen követtem tudományos eredményeiket, folyamatosan érkeznek hozzám az általuk közölt írásokat közlő szaklapok, de olyan módon fogyasztom el ezeket, mintha valami kellemetlen ételt kellene csak és csupán azért, nehogy a házigazda előtt a neveletlenség látszatát keltsem. Az etikettet ugyanis szigorúan betartom. Valami hatalmas unalom kerített hatalmában akkoriban. Eredményeim úgyszólván nem töltöttek el semmiféle magabiztossággal, hiszen ez az állandó publikálási kényszer, az állandó jelenlét, a mindig újabb és újabb tudományos beszédmódokhoz való alkalmazkodás számomra már a nevetségesség határát súrolta. A főiskolán az állandó állásféltés, a tülekedés, beszámolói magatartás elsősorban - ha te nekem, én neked -, ami legjobban zavart, a tanítványaimat pedig úgyszólván olyan kisiskoláskorú gyermekoktatási módszerekkel kell lassan tanítanom, mint ahogy a szorzótáblát szokás. Aztán ott volt feleségem, akivel 27 éve úgy házasodtam meg, hogy miként is mondjam…szóval szerződtünk fajfenntartási célokra, ő azonban végig reménykedett abban, hogy kölcsönös tisztelet helyett viszonzott szerelem válik kapoccsá közöttünk, de én kezdettől fogva tudtam, hogy állhatatlan vagyok a nők terén, s alapvetően nem monogám. A fiaimban sem lelem meg örömöm, eltávolodtunk egymástól, amiért nagyrészt - valószínűnek tartom -, a felelős én vagyok. Ügyvédbojtár fiam nagystílű társaságokban forog, és a közös vasárnapi ebédek egyikén az utolsó fogás után, amely egyébként kedvencem, szóval egy eperhabbal töltött rolád után valamely hivatalos elfoglaltságra hivatkozva, felugrott az asztaltól és megpaskolta a hátam ezen szavak kíséretében: „Egy cseppet se félj, öreg, mindig lesz lóvém, hogy nyugdíjasként is tömjél magadba pár falást.” Nagyon meglepődtem, megváltozott az utóbbi időkben, a korábban tisztelettudó fiú, akit mintaképül állítottam öccsének, teljesen kifordult magából, éjjel jár haza, a legutolsó divatot követi, de tudni sem akarom, hogy életmódját miből finanszírozza. Kisebbik fiam ellenben, mióta feleségem unszolására kadettiskolába küldtük magatartási problémái orvoslása végett, olyan hallgatag lett - a minden csibészségre képes kölyök-, hogy egyetlen „igen”-t is nehéz belőle kihúzni, s a téli szünetet is a kollégiumban töltötte, s távolléte indokairól illedelmes és semmitmondó levélben számolva be.

Ahogy ott ültem tehát a karosszékben, kezemben a meghívóval, mindez, mit leírtam, kavargott bennem, sőt eszembe jutott fiatalkori szerelmem képe, akit azért hanyagoltam, s nem vettem feleségül, mert kedvezőtlenebb partinak számított a tanszékvezető leányához képest, s kiről hallottam, egy vonatszerencsétlenség áldozata lett, s ki harmincas éveinek derekáig egyedül tartotta fenn magát kapcsolatunk után…Addig mindig meglehetett az érzésem, hogyha változtatni akarok, csak ki kell lépni életemből, amíg a tudományos pálya olyan fokát el nem érem, ahonnan könnyűszerrel megtehetem ezt. Aztán jöttek a gyerekek, és apósom, az élemedett professzor még mindig életben van, s ha tudományos eredményei avultnak is bizonyultak már, de kapcsolatai révén még mindig elég hatalom birtokosa, és manipulációit a mai napig folytatja a pályázatok elbírálásánál kurátorként, engem viszont meggyűlölt, sokkal többet várt volna tőlem. Eszembe jutott Virginia, ahogy virágos ruháját szememre borította több mint egy negyedévszázada. Minden másként alakult volna, minden másként, ő megértette volna mindezt, nagyon okos lány volt, és biztos tudna valami választ, mert nem kellene elhallgatni, mi bánt, nem kellene állandóan reprezentálnom a munkahelyen, a tudományos életben, a családban. A reprezentáció mutánsa lettem, és már késő…Kezdett bennem valamiféle reménytelenség eluralkodni, hogy ami ezután kezdődik csak szellemi és szexuális hanyatlása lesz életemnek, s legfőképpen ez utóbbi zavart igazán, szexuális életem változatosságával ugyanis gyakran próbáltam ellensúlyozni egyéb kudarcaimat, s ezen a területen igen változatos produktumokat hoztam létre, s eluralkodott az érzés rajtam, talán 50 felett ott is kevésbé teljesíthetek, nem mintha a nők kedvékben akartam volna járni valaha, hanem saját élvezetem megcsorbulását már minap is megtapasztaltam, amikor Ch. villámlátogatásakor megsejtettem, hogy más is lakozik szerelmesem szívében, s emiatt csődöt jelenthettem - nem szeretőm, de magam előtt. Lehet, hogy eljön a nap, mikor végképp alkalmatlan leszek…Ám én ezt nem fogom bevárni, be vagyok zárva az életembe, néhány kalandot ugyan megéltem, de most ama rést sem tudom kinyitni igazából. Cserbenhagytam magam… Hol is kezdődött? Nem tudom, hol van a rontás életem főszövegében, de ahelyett, hogy azt követném, elakadtam valamely lábjegyzet egyetlen pontján belebonyolódva a mellékesbe, gondoltam akkor. És ahelyett, hogy a konferencia megnyitó beszédének írása kötött volna le, melynek munkacímét a levél végigtekintése után határoztam meg (A mese és az olvasásra való nevelés), ahelyett kinyitottam vagy inkább kiszabtam íróasztalom legalsó fiókját, és elővettem belőle pisztolyom, amit arra az esetre tartogattam, ha valamilyen fájdalmasnak ígérkező halálnemet, főképpen betegséget szán nekem a sors. Kinyitottam és megforgattam a tárat. Fejemhez emeltem. Remegett a kezem, de halántékomhoz emeltem. Erősen hittem, maga az élet, az élet ilyenformán megalkotott mivolta már maga a betegség. Ráhelyeztem az ujjamat a ravaszra. És akkor…csöngettek. Először azt hittem, hogy elsütöttem a fegyvert, és túléltem a balesetet. De másodperceknek kellett eltelnie ahhoz, hogy ráébredjek, még mindig koponyámhoz szorított pisztollyal ücsörgök. Úgy éreztem magam, mint egy kamasz, aki valami szüleinek amorálisnak tűnő dolgot művel a paplan alatt. Visszadobtam a Smith és Wesson gyártmányt eredeti tárhelyére. És rohantam, hogy kinyissam az ajtót. Egy volt tanítványom állt az ajtóban, ahogy kinyitottam az ajtót, átölelt. Meglepett. Azt hittem, hogy nem is vagyok szerethető. S ha kifordulnék a világból, nem venné észre senki. Egy világ fordult meg bennem.

 

Összecsomagoltam pár holmit, majd jegyet váltottunk egy Manchester felé közlekedő vonatra. Tom a legkiválóbb tanítványaim egyike volt, akinek tehetsége már az első évfolyamon is kitűnt. Túlérett volt mindenféle tekintetben. Bár még csak 19 éves volt mikor először találkoztunk, olyan tudásanyaggal rendelkezett, hogy úgy kellett megzsarolnom továbbtanulása érdekében, hogyha nem adja be pályázatát Cambridge-be, akkor a vizsgán – bárhogy is teljesít -, nem engedem át. „Mr. Howard, soha nem találkoztam – mondta akkor -, az önéhez hasonló pedagógiai módszerrel, amit – engedje meg a magam részéről - kitüntetésnek veszek”. Autodidakta volt a legnemesebb értelemben, nem is lehetett más, hiszen Manchester legszegényebb munkásnegyedéből származott, ahol a munkanélküliség megnövekedése következtében a férfiak inkább bűnözésből, alkoholcsempészetből tartották fent magukat, hogy az így megkeresett jövedelmüket hasonló módon hagyják veszni, mert a ’befektetés’ köreikben ismeretlen piacgazdasági fogalom. Mindenesetre senki nem tanított nekik gazdálkodási ismereteket, hogy pénzüket forgatni, felhalmozni tudják, sőt – amihez olyan kiválóan értett Tom -, általános nyelvészeti alapokat sem. Édesapját korán elvesztette, aki a mértéktelen alkoholfogyasztásnak lett áldozata, ami arrafelé a halálnemek leggyakoribbja, s azóta egyedül élt édesanyjával a fiú, s jövedelemét alkalmi munkákból biztosította, többnyire 15-20 kilogrammos, építkezéshez használatos meszes zsákok s folyami hordalékot tartalmazó ládák cipelésével. Mindez alkatán és arcán nem tűnt el nyomtalanul. Más fiú tanítványomhoz képest – akikben ugyancsak hiányt látott az iskola, mert a tanári pályát a legtöbben nőiesnek, s emiatt igencsak értéktelennek tartják -, szinte robusztusnak tűnt alakja, s egy 35 éves férfi tekintete vizsgálta beszédem tudományos értékét. Míg a többi tanár arcátlanságnak fogta volna fel ezt, én kihívásnak tekintettem. S többet foglalkoztam az órai előkészítéssel, mint annak előtte. Saját tanítványom előtt bizonyítási kényszer vett elő. Mint egy ócska primadonna, aki az utolsó sorban tudva kedvesét, többszörös energiát tesz játékába, s őneki produkál, én is teljes átéléssel adtam elő a leíró nyelvtant. Mindent meg lehet unni végül, számomra pedig az egyik legunalmasabb dolog, ha tanítványaim, kiknek jelentkezési lapját nem én töltöttem ki, nem én parancsoltam az iskolapadba, hogy ne középiskolás fokon, de még tovább üljenek, kifejezéstelen szemmel vagy képeket vágva, mintha a katedrán eme feladatot ők sokkal jobban meg tudnák oldani helyettem – motiváció nélkül. Hogy aztán mindezt a tudást félretéve elhelyezkedjenek egy titkárnői állásban, a papa továbbra is tartsa őket el, de legfőképpen egy vagyonában tehetős személy, a férj, igen, aki hosszútávon gondoskodna az ő ellátásukról, s ha nem, egy szerető is könnyűszerrel – ugyan rövid ideig, de megoldhatja eme problémájukat. Természetes, hogy érdektelen számukra előadásom, s érthető, hogy miképp és mi módon kerül a szintaxis és morfológia az ő érdeklődési területükön kívül. Tom viszont egész kivételes volt és lett tanári pályafutásom során.

Amikor belépett az ajtón, azonnal észrevette zavartságomat. Leültettem, próbáltam beszéltetni, hogy halad a tudományos életben, milyen eredményeket tud felmutatni, kérdeztem disszertációjának állásáról, előrehaladtáról, témavezetőjének véleményéről, közben megkínáltam egy pohár whiskyvel, ami tekintve állapotomat nekem esett volna a legjobban, de ő udvariasan elhárította, absztinens volt végletekig, amit atyja függőségi kényszerének ellenhatásaként értékelek. Mindig csökken bennem a feszültség, ha mást kell szólásra bírnom, beszéltetnem, úgyszólván ilyenkor megszűnök szubjektum lenni, hanem megfigyelő műszerré válok, aki értékel, válogat, szintetizál. Ebben a szituációban is erőteljesen törekedtem eme pozíció felvételére, objektummá lenni, de ahogy a megfigyelési eredményeket mindig befolyásolja a műszer és a vizsgálandó tárgy között fellépő kölcsönhatás, úgy lépett fel beszélgetésünk során valamely kellemetlen interferencia, amelynek végén Tom odalépett az asztalhoz, és be akart pillantani jegyzeteimbe, de a papírlapon csak a címet találta meg, alatta számtalan irka-firka, eltorzított fejekről készített rajzom. Egy szót nem szólt a látottakról, viszont indítványozta, hogy a szabadságomból meglévő pár napot esetleg együtt tölthetnénk szülővárosában, négyrét hajtotta a papírlapot és bedobta a papírkosárba. Meglepett tapintatossága. Szerettem volna kimenteni magam azzal, hogy számos teendőm akad, itt van például a megnyitó előadásom a konferenciára. Ő azonban kinyitotta a szekrényajtót, kidobott pár, inkább kényelmesnek mondható ruházatot az asztalra. És a következőket válaszolta: „Ugyan Leopold, te is tudod, hogy szakterületeden a mai városi folklór mennyire feltáratlan, mindenki - éppen a te első témafelvetésed nyomán - csak az archaikus aspektusok vizsgálatára koncentrál, napjaink kultúrájában a mese jelenléte nem képezte eddig kutatások tárgyát.” Ez volt a végszó. Illetve feleségem számára hagytam egy rövid levélkét az előszobaasztalon, ahova a ház bejárati kulcsát szoktuk volt helyezni: „Kedves Margarete, hivatalos ügyben azonnal el kellett utaznom Manchesterbe, tervbe vették ugyanis oktatási intézményeink egyesítését. Kézcsók, Leo”.

 

Tom és édesanyja, egy körülbelül 28 négyzetméteres lakást bérelt, a Külső Negyedben. Édesanyja pontban reggel 5-kor felébredt. Feltett valami egyszerű ételt főzni, amelynek alapanyaga rendszerint burgonya volt, és elindult a gyárba. Ólommal dolgozott, s anyja és fiú, mindketten tudták, hogy nem lesz hosszú életű a munkásnő. Amikor Tom is keresőképessé vált, és ösztöndíjából sikeresen félre tudott tenni, az édesanyja dacosan utasította vissza ajánlatát, miszerint hagyná ott a gyárat, sőt azt válaszolta, hogy az ő élete úgyszólván semmi, és nem hagyja, hogy Tom – ahelyett, hogy félretenné pénzét egy jobb jövő érdekében-, az ő amúgy is elrontott életét hosszabbítaná meg egy lépéssel. Konok asszony volt és hallgatag, amikor próbáltam vele valamiféle társalgásba bocsátkozni, röviden válaszolt, legtöbbször „igen”-nel és „nem”-mel, s meglepődve érzékeltem, hogy őt is jellemezte a proletárasszonyok többségére jellemző gőg, ahogy mondjuk egy mágnásasszony sem szívesen veszi egy rangon aluli látogatását nappalijában. Természetesen sokszor említette, hogy milyen hálás nekem Tom előremenetele miatt, de ez inkább amolyan tisztelgés volt előttem, ahogy azt az illem megkívánja, mert szíve legmélyén valószínűleg azt gondolta, hogy mindez jár Tomnak, sőt ennél több is, hiszen tehetségével így is kitűnt, s hogy milyen eredményeket tudna felmutatni, ha nem is a totális jólét, de egy középosztályú család gyermekeként jön világra, mint mondjuk jómagam. Legalábbis ezt sejtettem.

Gyalog indultunk el, egy utcai árusnál haraptunk egy halas szendvicset, és boldog voltam, hogy kényelmes, sőt kissé kopottas ruhában járhatom be a várost, nem kell öltönyt magamra erőltetnem. Rendeztünk útközben egy kispályás labdarúgó bajnokságot is, egy jókora kővel passzolgatva, majd kétszer két téglát helyeztük a kaput jelzőként, s büszke voltam, hogy Tomon 3:1-re sikerült győzelmet aratnom, s ő kínosan nevetett, de megbocsátóan is, hiszen hozzám hasonlóan ő sem szeretett veszteni, s hazai pályán kikapni nem érdem. Eredetileg a Bridgewater Halltól a Városházáig terjedő sétautat akartunk bejárni, Manchesterben a belvárost érintő séta amúgy mintegy 15 perc alatt megtehető. Több közeli ismerősöm javasolta nekem, hogyha ebbe a városba veszem utamat, inkább a villamost vegyem igénybe, ha azonban mindig követném a szabályokat, soha nem jutottam volna el számtalan helyre életemben, amelyekről mindig tudnak az emberek egynél is több tiltó mondatot tenni. Mondtam is Tomnak, hogy inkább vigyen olyan helyre, ahova magamtól nem biztos, hogy eljutnék. Nyomban visszafordultunk, és az első mellékutcán lévő kocsmába betértünk. A csapos kitörő lelkesedéssel üdvözölte barátomat, kezet fogott vele, és rögtön elégördítette a szokásosat (egy pohár vizet), majd kérdőn tekintett rám, helyettem azonban Tom válaszolt: „Valamit, ami nem okozhat nagyobb kárt benne…” És rákacsintott. Tudtam, hogy az itteniek erősen hamisítják a szeszt, vagy vegytiszta állapotban oldják fel, és kíváncsian vártam, milyen italra esik a csapos választása, erre kivett egy üveget a söntés alól, és elémcsapott pohárba öntött számomra egy, a már színére is gyanúsnak tűnő sárgás léből. „Körte”, szólt röviden. Megfogtam és egy hajtásra próbáltam legyűrni, azt gondolva, hogy a szociokulturális helyzetekhez való alkalmazkodás nem okozhat nekem problémát - magam után tudva egy majdnem föld körülivé sikeredett utat is -, de majdnem rögtön az amúgy is italfoltos, ragacsos söntésre és a várakozó kocsmárosra fújtam a ’piát’, mert valóban ’ital’-nak a legkevésbé nem nevezhetni. Szúrós érzés kaparta torkomat, és a (talán körtepálinka alapú) szutyok elzsibbasztotta végtagjaimat. Alkohol hatását ilyen gyorsassággal nem éreztem még soha, hogy rögtön oda is ültem egy állapotában még nálam is rosszabb helyzetben lévő férfi mellé, és elkezdtem tudakolni tőle az itteni kuplerájok felhozatalát. Eközben bizalmas beszélgetésbe elegyedett barátom a tulajjal, minek utána Tom karom alá nyúlt, és ellentmondás nem tűrő hangon közölte, hogy fontos dolgunk akadt. Olyan határozott volt, mint amikor én késésben vagyok a munkából és feleségem valami aprósággal hátráltat, hogy nem akartam kérni, maradjunk még, hiszen az ittas egyén most terjesztette volna elő a nyilvánosházak tarifáit is, s ezen információ beszerzését kezdetben nagy fontosságúnak találtam.

Első utunk a székesegyházba vezetett. Mindig szkeptikus voltam a tételes vallást illetően, ám abban a nagyon kellemes hangulatban, amiben lebegtem, míg Tom csöndesen imádkozott, az üvegablakokon keresztül beáramló fény emelkedett hangulatomat úgy felfokozta, hogy kezem felfelé tártam, mintha személyesen is kezet foghatnék az Úrral. Tom komoran kivezetett, és elindultunk a Chetham’s Könyvtár felé. Rögtön kijózanodtam. Visszatért belém férfierőm legteljesebbje, s mintha ő volna tapasztaltabb, a rangidős, én viszont személyes épségéért felelős szárnysegédje, úgy követtem. Az igazán fontos pillanatok megértése szavak alkalmazásától függetlenül is elérhető. Felmeneteltünk a márványlépcsőn anélkül, hogy elkérték volna olvasójegyünket, át a központi olvasótermen, végig egy folyosón, majd balra, egy pár lépcsőn felfelé lépdelve a tárgyalóterem ajtajáig, amit barátom szélesre tárt. A teremben olvasófülkék szélül és a közepén egy hatalmas asztal, ahol éppen Marx esztétikai írásaiból olvasott fel társainak, valószínűleg éppen a „hamis művészeti tudat”-ról – legalábbis így vettem ki-, egy körszemüveges, göndör hajú fiú, aztán barátom odalépett az asztalfőn lévő fiúhoz, aki lenéző mosolyt küldött feléje. Tom fogta a fiú koponyáját és beleverte a nehéz tölgyfaasztalba. A másik vérző orral bukott le. „Vigyétek, ahova való!”, szólt, s készségesen fel is ugrott szavára egy bőrzakós, valamint egy posztókabátos fiú és erővel kivezették a fiút, aki mindenáron vissza akart térni, s nyilván mondott is volna valamit, ha az arcát, száját nem öntötte el volna el a vér. Hogy egy csoportot alkotó tagok magatartása milyen változásokra képes, amely alapvetően meghatározza az erőviszonyok alakulását, s amelyet egy professzorismerősöm a „szociomátrix radikális átrendeződésé”-nek nevez, most saját szememmel láthattam egy kisarkított példán. Bár magam nem veszek szívesen részt gyakran ilyen szemléltető órákon, mégis lenyűgözött Tom magatartásának…hogy is mondjam…, igen, héjszerkezete. Hogy milyen elegáns, visszahúzódó tud lenni, s elég valakit egy tőle független másik szituációba helyezni, egész váratlansággal többrétegű magatartásformájának újabb vonatkozását mutatkozik meg. Folytatódott a felolvasás, mintha semmi nem történt volna. A felolvasóest befejeztével az ott jelenlevők időpontot egyeztettek. Az elméletet mindig követi a gyakorlat. Hazáig némán mentünk. Tom szólalt meg elsőként: „Ne haragudj, Leopold, hogy ilyen kínos helyzetbe hoztalak. De magatartásom miatt, úgy érzem, magyarázattal tartozom neked.”. Én elütöttem volna valamivel, ám saját maga kezdett elbeszélésbe. Leültünk egy járdaszegélyre, távolban villamosok csilingeltek, s közben örültem, hogy ezúttal ő beszél hosszasan. A következőket mesélte, s halála feloldott titoktartási fogadalmam alól:

 

13 éves koromban léptem be a Szervezetbe, miután meghalt apám, iskola helyett a legfőbb időtöltésemmé a lopás vált, s egy éjszaka, mikor egy raktárhelyiség lakatját próbáltuk egy féltéglával leverni, meglepett minket egy ember, s míg a nálamnál egy-két évvel idősebb tettestársaimnak időben sikerült lelépniük a bűntett helyszínéről, addig én ott maradtam kezemben a bűnjellel. A férfi először megvert, majd elvitt magával egy, attól nem messze fekvő kis házba, amiről nappal kiderült, hogy egy apró, helyközi állomás, és enni adott. Máig emlékszem a paradicsomszósz illatára, amin kerek szememmel néztem a zsírfoltokat. Megkérdezte, miért tettem, amit, aztán elkezdte magyarázni nekem az alapokat, ahogyan azt egy gyerek is megértheti, hogy az imperializmus ellen nem ilyen módszerekkel kell fellépni, hanem az osztálytudatot kell fejlesztenünk, s ezek a változások hamar be fognak következni, s addig is, míg forradalomra nem kerül sor, rendeznünk kell sorainkat, s nem bűnözőként kell leélnünk életünket, hanem biztosítani kell magunk számára a proletár-műveltségeszményt, ami csak rendszeres tanulás által érhető el. Úgy éreztem, mintha apára találtam volna, s a Szervezet biztosította számomra az érzést, mintha családban lennék; méghozzá hatalmasban.

Először hagytam magamat vezettetni, nem volt kérdés, hogy amiket a felolvasó szemináriumokon és esteken hallottam, mint marxista társadomelméleti és történetfilozófiai magyarázatokat, cselekvésük mikéntjéről és hogyanjáról teljes mértékig elfogadjam. Innen datálom más jellegű – filozófiai és szépirodalmi jellegű szövegekhez szükséges interpretációs technikák elsajátítását is. Ezért ezek után, ahelyett hogy lógtam volna az iskolából, igyekeztem minden tudásanyagot a legjobban elsajátítani, sőt azon felül is többet, hogy a munkásosztály tagjaként átlássam és beépülhessek az ú.n. polgári társadalomba, hogy az eljövendő forradalomkor, mint egy elrejtett sejt, majd aktivitásba lépjek. Munkát vállaltam, s ott egyre több elvtársat sikerült beszerveznem, mindezt azonban nagy ügyességgel kellett tennem, hiszen csak nagy körültekintés után tudtam megállapítani egy személyről, hogy vajon nem besúgó vagy tégla, esetlegesen mégiscsak az, munkásosztályunk árulója.

17 éves voltam, éppen érettségire készültem, amikor valaki mégis akadt köztünk, aki a Párt személyzeti felépítését beköpte, és egyetlen éjszaka lefejezték a Szervezet vezetőségét, vagyis éjnek idején megindultak a razziák a kocsmákban, ahol összejöveteleinket tartottuk, s ha ekképpen nem sikerült kézre keríteniük őket, családjuk köréből szakították ki őket. A legszomorúbb azonban az volt, hogy nem is a fennálló jogrendszer ellen való lázadással, zavarkeltéssel helyezték vád alá őket, hanem köztörvényes bűnök miatt, amiket soha nem követtek el, hiszen a megjelölt időpontokban tartottuk gyűléseinket, de tanú mindig akadt, ami a legelkeserítőbb az egészben, retrográd és denunciáns, aki vagy megfélemlítve vagy előnyök megszerzése miatt képes társát feljelenteni és ellene vallani esküvel. Pánik uralkodott el soraink között, összekötők útján elhatároztuk, mi ifjúmunkások – ami egy tagszervezete volt a Pártnak -, hogy aki teheti más városban vállal munkát vagy beadja felvételi kérelmét valami távoli helyre, ahol észrevétlenné válhat, hogyha eljön az idő, akkor majd újra aktivizáljuk magunkat.

Így is történtek megmagyarázhatatlan és tragikus esetek, illetve azt gondoltuk, nagyon is jól ismerjük a történtek okát, így például 11 társunkra, aki óvatlanul együttesen vállaltak munkát egy vidéki bányászfaluban, rászakadt a tárna mennyezete, s a hatóságok állítása szerint mindent elkövettek megmentésük érdekében, mégis ott pusztultak valamennyien, az Ifjúmunkások tanácsának elnöke pedig egy olvasztókohóba esett be – szólt a hír Th. G.-ről -, amit talán legnagyobb veszteségeként könyvelhetünk el. 21 éves volt, nagybácsim, anyámnak öccse. Tudtuk, hogy ezek a halálesetek nem történhettek véletlenül, azonban mégis hallgatnunk kellett és kivárásos alapon, olyan csöndben tevékenykedtünk az un. polgári társadalomban, mintha nem lenne más dolgunk, mint alázatosan és munkásan kiszolgálni az uralkodó osztályok érdekeit, jobb esetben pedig maguk is felküzdjük magukat ezen osztályok valamelyikébe. Ez azonban látszat volt: a fiúk többségének szülei ugyanis még mindig börtönben ültek, vagy személyes sérelmük volt számtalan, rokonságukat nagy részét az egyenlőtlen elosztási viszonyok úgy megnyomorították, hogy vagy az elégtelen táplálkozás, a nem megfelelő egészségügyi ellátás, a munkakörülmények miatt, vagy az önpusztításba való menekülésük különböző következményeibe haltak bele.

Az elvégzett első év, két szemeszter után - amely alatt minden időmet önművelésre fordítottam -, hazatérve nagy meglepetésemre elvtársaim többsége már otthon volt, és újjászervezték a Pártot, mivel azonban a rangidősek még mindig valamelyik büntetésvégrehajtó intézetben töltötték ártatlanul kiszabott szabadságvesztésüket, a fiatalok ragadták kezükbe az irányítást, méghozzá egy számomra ismeretlen 22 éves fiatalemberrel az élén. Mindenki csak „Power”-nek szólította, bár kötelező volt mindannyiunk számára, hogy még egymás között is hanyagoltuk a polgári nevünkre való legkisebb utalást, s ez az alapvető konspirációs szabály a mai napig érvényesnek és hasznosnak tűnik, nekem már fedőneve sem tetszett – jártas lévén immáron névtani ismereteim alapján a névadási szokások terén is-, de ennél is inkább nagy ellenérzésem támadt, mikor első összejövetelünket az ő elnöklete vagy inkább szónoklata alatt megtartottuk. Az íratlan szabályok ugyanis kimondták, hogy a névválasztásban előnyben kell részesíteni olyanokat, amelyek mintegy imitálják annak valóságát, vagyis, hogy a tulajdonnév mögött valódi személyazonossággal létező személyt kell keresni, ezzel is megtévesztve a hatalmi gépezet felügyelőit. Az ő neve azonban hivalkodó volt, valamiféle csúfnév vagy ragadványnév, ha nem azt jelentette volna, amit…

A találkozás helyéül Jack kocsmáját határozták meg. Mikor beléptem az ajtón, iszonyatosan felháborodtam, mert ifjú tagtársaim egy része már erőteljesen lerészegedett, John például unalmában kibiztosított fegyverével játszott. Leültem az asztalhoz, és várakozó álláspontra helyezkedtem. Power csöndet intett és előterjesztette programját, amelyet a következőképpen lehetne összefoglalni: az apáink által hirdetett forradalom nem következett be, ezért stratégiát kell váltanunk, és a szabadpiaci erőviszonyokon fegyverrel kell változtatnunk az igazságos áruelosztás érdekében, az egyenlőséget magunknak kell biztosítanunk, a multinacionális vállalatok felépítésén semmilyen sztrájk, alulról jövő kezdeményezés nem változtat, s az előnyös munkabér biztosítása eleve kudarcra ítéltetik, hiszen azok bármikor megtehetik, hogy sztrájktörőket importálnak a gyarmati területekről, más városok munkásai köréből, akik már alaposan kiéhezettek és helyzetük reménytelenségét érzékelve örömmel töltik be az átmenetileg felfüggesztés alatt álló munkahelyeket. „ Ezért – és ezzel zárta beszédét-, nincs más lehetőségünk a proletárság felszabadítására, minthogy vegyük kezünkbe lőfegyvereinket, hogy a politikai hatalmat és kezünkbe vehessük.” Stiláris ambivalenciaként értékeltem, hogy a mozgalmi nyelvet egész megszólalása alatt a bűnözők által használatos argóval együtt használta, ami velem csak ritka esetben fordult elő. Például a fegyverre - a többiek nagy derültségére -, a „csúzli” szót, a figyelemfelkeltésre pedig „hasszolni”-t alkalmazta, amit tudvalévő, hogy bűnözök szoktak volt használni a bűntett elkövetésénél a kedvező alkalom kifigyelésére, s ha közben visszacsatolni akart, vajon érthető-e, kódolható-e mindenki számára az üzenet, a következő kérdést tette mindig „Vágod? Vágjátok?”, ami felettébb idegesített, hiszen ez a kifejezés csupán egy még nem létező szlenggyűjteményben, annak is inkább ’ közhelyszótár’ fejezetében kaphatott volna helyet. Mégis nagy tapsot kapott.

Felálltam, fejtegettem, hogy sem a kommunizmus, de a szocializmus alapeszméje nem épült soha még rablógazdálkodásra, s hogy ne próbáljon a bűncselekményeinek, s meggazdagodási törekvésinek filozófiai alapot biztosítani. Erre többen lehurrogtak. A modern kor Robin Hood-jának nevezték, aki amit elvesz a gazdagoktól, visszaadja a szegényeknek. Hiába próbáltam fejtegetésembe beleszőni azt a gondolatot, hogy csak a proletáriátus tagjainak műveltségeszménye az, amely felemelhet bennünket, s ezáltal a parlamentbe való kerülésünk, és mandátumok szerzése biztosítana alapot számunkra a helyes érdekképviseletre, hiába…Power osztályidegennek titulált, árulónak, akit lefizetett a rendszer, hogy befurakodjak közéjük, és hevesen követelte, hogy azonnali hatállyal zárjon ki a Párt. Ezt pár tartózkodó mellett meg is szavazták. Mielőtt elhagytam a helyiséget közel hajoltam az arcához, suttogva, hiszen jól ismertem már a hangerő- és tempóváltás azon manipulatív hatását, amely hangosabban szól annál, mintha ordítanék, és én is kódot váltottam: „Mit nyomod a rizsát a Felszabadítási Frontról, inkább csavard ki a répát, ha nagy benned a feszkó, és vállald be: a lóvéra játszol, és csak erre kellenek a hapik.” Nagy némaság támadt. Utoljára talán 14 éves koromban hallottak így beszélni. Kisétáltam, és utánam futott Winston. Nyikorogva csukódott be mögöttünk az ajtó.

Egy ideig hallgattunk, aztán én törtem meg a csendet, s ezúttal én sem válogatva meg szavaimat: „Honnan a francból, melyik patkánylyukból bújt elő ez a nagyarcú Power, életemben még nem láttam, ki ez a kis pöcs?”. Winston erre elmondta, hogy állítólag valamilyen gyáros fia, akit hősként ünnepelnek városszerte, mert otthagyta mágnás családját, és az utóbbi időkben különböző kommunista folyóiratok közlik verseit mint proletárköltőét. Megállapodtunk, hogy ezek után el kell távoznunk Manchesterből, ő Londonba megy nagynénijéhez, és beáll valamelyik gyárba asztalosnak, én viszont a nyári szünet alatt Power szüleihez dolgozni, hogy többet tudjak meg róla, amíg nem kapok visszajelzést cambridge-i ösztöndíjam odaítéléséről. Hosszasan szorongattuk egymás kezét, és a bányászok „Jó szerencsét!” köszöntésével váltunk el. A kommunista párt eddig sem volt híres kegyességéről, ha valakit árulónak nyilvánítottak vagy kizártak közülünk. Mi ezt tudomásul is vettük mindenkorra, hogy a pártfegyelem elsőbbsége követelhet áldozatokat. A legtöbb árulónak például kétoldalt felvágták hasát és mintegy zsebet képező saját húsukba dugták tenyerüket. Mi sem számoltunk jobbal.

Power, eredeti nevén, Sir William Golding, édesapja kastélyának kertészévé fogadott fel, bár a személyzeti főnökkel beszéltem csupán részletesen, neki is volt hozzám pár jó szava. Szégyenlem kimondani, de életem legszebb nyarát töltöttem ott. Soha nem éreztem ehhez fogható nyugalmat, mit mikor rózsákkal bíbelődtem, s a frissen vágott fű illata szállingózott a levegőben. Éjszakánként rengeteget olvastam vagy a többi munkással együtt pirkadatig merülő beszélgetéseket folytatunk, és az egyik konyhai kisegítőlánnyal olyan szerelembe estem, hogy ígéretet tettem neki, hogyha egzisztenciám biztos alapokon fog nyugodni, elveszem feleségül…

 

Hajnalodott - nemcsak Tom történetében, hanem a valóságban is. Egy fényképet vett elő. S megmutatta szó nélkül. Egy szőke lány volt rajta, kibontott hajkoronával, érzéki szájjal. Mosolyogva, boldogan, nyíltan.

- Ez ő .– tette hozzá magyarázatul.

-Kedves…- és én is visszamosolyogtam a lány fotográfiájára, amit Tom visszahelyezett belső zsebébe. Elpirult. Majd határozott hangon folytatta az elbeszélést:

 

Ezen közben sokféle információ jutott birtokomban Powerről, vagyis Sir Golding legkisebb fiáról, aki szökésre kényszerült, miután váltóit és hiteleit egy ideig szorgalmasan és megbocsátón egyenlítette ki apja, végül azonban megfenyegette, hogyha túllépi az általa megszabott kereteket, akkor egy fonttal sem támogatja fia mértéktelen költekezését, s e szándékában az is megerősítette, hogy két idősebbik fia akkor már vállalatában jelentős pozíciókat töltött be, s követelték, hogy a fiú végezzen el valamilyen iskolát, melyet a későbbiek során hasznosítani tud, vagy azonnal álljon be - legalább gyakornokként - dolgozni a gyárba. Állítólag, miután egyetlen munkavégzéssel töltött nap után hazatért Power (ifjabb Sir William Golding) feltörte apja páncélszekrényét, amiben az nem is annyira hatalmas mennyiségű kézpénzt tartott, hanem a családi ékszerek egy részét valamint nagyobb értékű műkincseket, bűnjeleket hagyott a trezor körül, s ezért kezdetben az egyik nagyobb fiúra, Peterre terelődött a gyanú. Amikor azonban ez bekövetkezett, tanúnak jelentkezett egy tisztességesben megőszült vénlány, akit a Sir kegyeletből, s jövendő unokáira gondolva tartott a háznál, ugyanis ő volt az, ki gyermekkorukban a fiatalurakat francia és német nyelvre oktatta. Tanúvallomását jegyzőkönyvbe vették, mely szerint a bűncselekmény elkövetésekor jelen volt, s a pamlag mögül nézte végig, ahogy William kifosztja a páncélszekrényt, majd Peter nyakkendőjének egy darabját – mintha a trezorajtó szakította volna le -, odahelyezi és és nyomot hagy annak egyik besározott teniszcipőjével. Valószínűsíthető azonban William még időben fülest kapott, s megszökött, apja – ki még mindig nagyon szerette fiát-, úgy gondolta, hogy annak elég büntetés magában az is, hogy ezután csupán magára lesz utalva, elállt a feljelentéstől…

Nyár végén kaptam az értesítést, s örömöm bevallom akkora volt, hogy szerelemem kívül mindent elhomályosított. Ahogy beléptem az iskolai falai közé, amelyet a kiváltságosok nagy tandíjak kifizetésével nyernek el, s én teáltalad s szorgalmammal, olyan boldogságot okozott számomra, hogy kétszeres munkatempóval igyekeztem bepótolni a legkisebb hiányosságomat is, barátom nem sok akadt, ugyanis származásomat nem titkoltam, s a gazdag csemeték állandó lenézésével kellett számolnom, de tanáraim egyöntetű pozitív véleménye ellensúlyozta ezt, különben is, hogy kívülálló vagyok, arról magam is azt gondoltam, a szellemi arisztokrata nyugalmával. November végén azonban írt Winston.

Hangja tárgyszerű volt. Először is levelét egy személyes dologgal kezdte, melyben sajnálatát fejezte ki édesanyám betegsége miatt. Mamával gyakran váltottunk levelet, de egy szóval nem említette, hogy rákos…Most már kezdek megbékülni a gondolattal, amit ő el is vár tőlem, de akkor annyira kétségbeestem, hogy elhatároztam, hogy otthagyom az iskolát és mellette maradok élete végéig. Aztán felszólított, hogy el ne hagyjam Cambridge-t az iskola idő végéig, majd ő értesíti anyámat, hogy mi okból nem utazom haza még karácsonyra sem. A hatalmat teljesen átvette Manchesterben Power, ahol mindennapossá váltak az utcai betörések, fosztogatások, gyilkosságok, amelyeknek kitervelője ő, s hogy a munkásokat is annyira megfélemlíti, hogy nemcsak a Szervezet tagjai, de más sem érzi tőle biztonságban magát, és besúgóhálózatot működtet a Külső Negyedben, ahol úgyszólván megszűnt a rendőri felügyelet, mintha az a terület belső ügyének tekintené az ott történteket, amelyet Winston azzal magyaráz, hogy a rablott pénzből Powernek telik a hatóság megvesztegetésére is. Ezért, ha életveszélyes helyzetbe akarom hozni önmagamat vagy édesanyámat, visszatérhetek Manchesterbe, különben azonban maradjak inkább a kollégium védelmező falai között, ahogy ő is egy darabig még, levelében sem akarja elárulni, hogy melyik településre áll tovább. Egész éjjel sírtam. A karácsonyi gyertyák mellett pedig a türelemről olvastam a Bibliából. Csak az enyhített bánatomon, hogy meglátogatott szerelmesem, s amikor szilveszter éjjelén csatát vívtunk a porzó hóval sötétedés után, megmondtam neki, hogy nem halaszthatjuk tovább dolgunkat, ismerkedésünk első évfordulóján nyáron, bárhogy alakul is, elveszem feleségül, mert az Úr akarata, hogy szándékunk tisztasága megmaradjon.

Februárban újabb küldemény érkezett, egy verseskötetet tartalmazott, amelynek Execution by Shooting volt a címe, a tetején látható a szerző neve - Poweré. Akkor már nagy tájokozottságom volt a kommunista művészeti lapokban, és a pártosság elvét mindig elutasítottam, azt gondoltam ugyanis, ha a régi nyelv használatával nem mondhatunk újat, ezért ki kell alakítani egy saját nyelvet, saját költészeti ideált, és nem közvetlen propagandatevékenységet folytatni a költészet felhasználásával. De soha nem találkoztam még annak előtte ilyen témájában agresszív, kötekedő, pökhendi nyelvezettel, amely kifejezetten destruktívnak tüntette fel a versben megnyilatkozó ’én’-t is (ráadásul ennyire szánalmas volt költészettanilag is.) Csak a kötetnyitó versre emlékszem, valahogy így szólt:

 

„Munkás, ha nincs kenyered, akaszd fel a gyárost,

Mert, ha kölyköd sír, mit csinálnál már most,

Fosztogass, hisz kifosztottak téged,

Más zabálta fel, lásd eleséged,

Mit vársz a jövőtől? Kussolnál róla,

Ha csak nem fogadott be már az ég óla,

Ölj, mert ha nem, megölnek,

S lányodat teszik meg szeretőnek,

Szegénynek születtem, de gazdag leszek,

Fogom a kést, és mindent én nyerek.

Proletár vagyok, kezemben kés,

Uralkodni jöttél, de zsebeden rés,

Te légy istened, élted nagy élmény,

Légy magad gyilkos költemény!”

 

Március végén táviratot kaptam. Nagyon megijedtem ennek hallatán. Mindig rosszra gondolok, ha táviratot kapok. Winston küldte: „Május 12-én érkezem. Addig nagy kitartást! Winston.” Rám is fért a bíztatás, mert úgy éreztem, hogy osztályom árulója vagyok, hogy hagyom ezt az őrültet garázdálkodni. Akinek önbizalma úgy megnövekedett, hogy álarcban fényképeztette magát, interjúkat adott már a polgári lapoknak is, akik úgy tekintettek rá, mint valamiféle érdekességre, s felhasználták a munkásokat érintő szabályok szigorítására, például sztrájktörvényt hoztak, aminek utána a munkabeszüntetőket nem csupán pénzbírsággal, hanem letöltendő szabadságvesztéssel járó büntetéssel is sújthatják. Képtelen voltam aludni, nemhogy a proletáriátus felemelkedését láttam volna magam előtt, hanem visszasüllyedését a legsötétebb középkorba, amely majdnem a röghöz kötéssel lenne egyenlő. A következő héten a London Post újabb hírben maliciózusan számolt be arról, hogy kiengedték a három évvel ezelőtt börtönbe zárt köztörvényes bűnök miatt elítélt amúgy kommunista-gyanús elemeket, akiket otthonukban bajtársaik likvidáltak. Ennek kapcsán Power nyilatkozott is: kijelentette, hogy nincs kegyelem az elhajlóknak és az árulóknak, a harc folytatódik. Ekkor már egy percet sem tétováztam, rohantam összedobált holmiimmal a kollégium kapuja felé, de utamba állt egyik tanárom, Mr. Irving, elmondtam neki, hogy édesanyám nagyon beteg, és azonnal haza kell utaznom. Ő erre betessékelt az egyik ablak nélküli betegszobába azzal, hogy ad némi orvosságot, amelynek majd hasznát veheti, de váratlanul rámzárta az ajtót, és közölte, hogy minden postámat átolvasta, napilapokat pedig nagy rendszerességgel szokott olvasni, tehát nem mehetek el innen, nyugodjak meg, ha nem akarom életem egy részét másmilyen zárkában tölteni. Valóban beteg is lettem, két hétig nyomtam az ágyat. Lázálmaim voltak, hittem egy szebb jövőben, ahol a munkásgyerekeknek ugyanolyan esély biztosíttatik kezdettől, mint a gazdagokénak, hogy a munka nemcsak a lelkek és testek megnyomorítására alkalmas, de ha nem is teljesen és azonnali bekövetkeztét a munkásosztály győzelmének proletárforradalom vagy diktatúra által, ellenben lassan és fokozatosan bekövetkező változásokban, a különböző osztályok között fennálló szakadékok áthidalásával, és a parasztsággal és a nagygazdákkal való antagonisztikus viszony kibékítésének segítségével; s most látnom kellett, hogy egyetlen valaki, egy burzsoából néptribunná avanzsált köztörvényes bűnöző miként szab elveket és cselekvési módokat egykori osztályharcos elvtársaimnak. Mivel erősen hiszek Istenben, vízióimban a munkásosztály pusztulása összekapcsolódott a Végítélet apokaliptikus képzetével. Egyik nap, mikor épp eszméletemnél voltam, megjelent az ajtóban ragyogó arccal Winston. Meghökkentem, hogy ezek után tud egyáltalán valaminek örülni. Nekem hajított egy doboz bonbont, amit reflexből elkaptam. Fejembe nyomta simléderes sapkáját, és „szimuláns”-nak nevezett. Nem derültem jobb kedvre. Azonban kérés nélkül folyt belőle a szó.

Közölte, hogy tegyem le rendben vizsgáimat, ő már elterjesztette egész Manchesterben, hogy a proletárköltő valójában egy népnyúzó burzsoá, aki nem elkötelezettségből, hanem haszonszerzési vágyának kielégítése céljából vállalkozott a szervezeti szabályzatot megkerülve – hiszen senki nem választotta eddig meg -, alapszervezetünk vezetőjévé válni. Egyre kevesebb híve akad, egyre többen mernek mondani nemet neki, főként a meggyilkolt kommunisták hozzátartozói szakadtak ki a Pártból, illetve megalapították annak egy másik tagszervezetét, s mivel a Párt központi bizottsága félt a szétaprózódástól, ezért Országos Kongresszusán a vizsgálóbizottság mérlegre tette Power tevékenységét – és kizárta. „Mindenki Téged vár és jelöl a Szervezet élére – mesélte lelkendezve Winston, közben az ajándékba hozott bonbonból falatozva - Power akciói nyomán már nemcsak az illegalitás, hanem küldöttségük által a szakszervezetek is követelik lefejezését. Ezért célunk, hogy terhelő bizonyítékok birtokában kiszolgáltassuk őt a hatóságnak, méghozzá egyenesen Londonba való deportálással. A manchesteri hatóságok nem hajlandók semmit tenni, hiszen erősen kompromittálva vannak.”

Így tértem vissza a már biztos teendők tudatában szülővárosomba, s ennyit az előzményekről, amelynek akaratlan részesévé tettelek, Leopold.

 

Meghatott Tom bizalma, hogy ilyen igencsak kényes és elhivatottsága szempontjából jelentős ügyekbe avat be. Hazafelé Hölderlin, Lucian Blaga, és Majakovszkij verseket szavaltam neki (különösen ez utóbbit kellett mintegy rendelésre egyre többet recitálnom), amitől lelke úgy megittasult, hogy elmondta a következő publikációjának témáját, amely az uráli nyelvcsalád meglétét bizonyítaná a mássalhangzó- és a magánhangzóváltozások bevonásával. Bár magam e területen igencsak járatlan vagyok, tetszett, ahogy az éjszakába beleüvöltve szemlélteti mindezt. „Hal”, kiáltotta, s mikor a visszhang visszaterelte a szót, válaszként - azt hiszem annak talán észt megfelelőjét-, ordította: „kala”. „Tővég-hangzólekopás”, és felemelte ujját, ahogyan én szoktam magyarázni tanítványaimnak. Bezuhantunk az ágyba, én délig aludtam, s ekkor érkezett vissza jókedvűen Tom. Feltehetően teendőit látta el az új pozícióban.

Bár életkedvem teljesen visszatért, mégis fancsali képpel ültem asztalhoz. Tom tudakolta ennek okát. Elmondtam neki, hogy bár nagyon jól megvagyok társaságában, ám el kellene készítenem a megnyitó beszédet a konferenciára, sőt, valami önálló kutatást is fel kell mutatnom. Tom bólintott, odaültünk a konyhaasztalhoz, én felírtam a munkacímet újra (A mese és az olvasásra való nevelés), amit azonban egyetlen vonallal áthúzott, és felírta helyette a következőt: El-Számit meséje, XII. századból származó archaikus mesegyűjtés. Nagyot néztem. Erre papírra vetette a mese első négy mondatát, aztán már váltakozva, egymást túllicitálva írtuk a mesét, igyekezve El-Számit alakját Powerről mintázni, amennyire csak lehetséges a XX. század eleji történéseket bagdadi környezetbe átültetni. Megtorpantunk az írásban azonban, mikor a meggyilkolt dalos énekéhez érkeztünk. Hiszen az még sem volna jó, ha hasonlatos lenne Power agitatív torzszülötteihez. Vagy egy fél órát ezen töprengtünk, amikor Tom leemelt egy, a publikációjához is felhasznált népdalgyűjteményt, és kinyitotta véletlenszerűen. Miután a költemény fordításán túl voltunk, megint meglódult fantáziánk, s már minden ötletszerűt beleszerkesztettünk az írásműbe, s nagyokat kacagtunk közben, hogy a hazatérő Tom édesanyja egészen megenyhült irányomban, hogy ilyen bizalmas és nem „úrias” légkörben talál minket.

A konferencián mesém óriási sikert aratott, aminek kézzelfogható elismerését is megéreztem (1000 font), amelyet postai úton megosztottam barátommal is (500 font). Csak egy zavarba ejtő esemény történt csupán, hogy amikor felolvasásomnál az említett énekhez érkeztem, felugrott egy magyar származású mesekutató, és ujjongásban tört ki. A megjelent összegyűltek előtt közölte, hogy népe számára egy létfontosságú forrásra akadtam, mi szerint bizonyítást nyert, hogy nem az uráli nyelvcsaláddal, sokkal inkább a török nyelvekkel tart rokonságot a magyar. Igyekeztem ezek után a kéziratot nem kiadni kezemből. S a referátumom után kérdésére, hogy hol gyűjtöttem ezen anyagot, azt válaszoltam, hogy azt csak kutatásaim végső szakaszában árulhatom el. Mikor kijöttem az ülés lezárta után a Királyi Akadémiáról, elnéztem Manchester irányába. S megfogalmazódott bennem végleg, amiről eddig csak sejtésem volt: tudósként érdektelen vagyok, hiába dolgozom éjjel-nappal, de szélhámosként elsőrendű. Intellektuális imposztor.

 

A szultán felnevetett, s hol a király nevet, ott az udvar sem lehet hallgatag. Majd egyszer csak komoran szólt, ahogy mélyöblű szakadékba kiáltott szó is:

- Sehrezád, én is emígyen akarom éltemet vezetni, mint e férfiú, ki tragikus sorsot is könnyűvé tud fordítani, mint kelmét, amelynek egyik felét talán kopottnak látnád, ám megfordítva szövésén csodálkozó szemed nem tudja merre pillantson, s tudom, hogy távoli országokban fogyasztott, szüretelt szemeknek érettsége csak növeli becsüket, s a belőle sajtolt ital minél korosabb, annál becsesebb. S látjuk - a létbe lefelé bucskázva is Allah lépcsején, amely a földön lefelé vezet, de a Mindentlátó szemében őfeléje, Őfelé, mintha egy homokórát fordítanál talpra avagy vissza, emelkedhet dicsőségünk, s vonzásunk ereje hatalmunkkal mutatva egy irányba, kései szerelmet is hozhat számunkra, egy percnyi öröklétet kiszakítva az időből.

Sehrezád ámult a királynak szaván. Ha nem ér fel valamit emberi ész, csupán utólag, helyesel inkább, mint magának bajt okozzon. Így Sehrezád is arcának minden rezdülésével áhítatot és csodálatot mutatott. Meghajolt, és fátylába rejtve arcát elsietett, hogy párnája védelmében keressen menedéket. Csak az őt alvószobája ajtajáig kísérő Szindbádnak súgta oda:

- Szavak gyöngyszemei között elvesztettem a jelentés gyémántját. Vajh lesz-e holnap?

Mosolyt küldött válaszként.

 


Hatodik éjszaka – Gylfi király meséje

 

Aznap este a szultán meghívott egy nagyon tudósnak mondott fiatal férfiút, hogy lássa, mennyit ér a mérleg aranyserpenyőjén a mese becse, Christian, ki nem lévén muzulmán hitnek sorsosa, hosszas megfontolásnak utána, miután az előző éjszaka meghallgatta Sehrezád meséjét, így göngyölítette a szavaknak fűzérét:

- Ó, királyok királya, lásd, én nyolcvanezer mesét olvasok egy hónapnak alatta, mikor harmincszor kél és harmincszor nyugszik le a nap, de ilyen hitvány mese kezem foglalata közé nem került még. Csupa ezertüzű drágakő jutott eddig részemül, melyeket barátaim fürge ujjai csiszoltak áttetszővé, bizony mondom, fenséges úr, ha a mesék mélyebb szerkezetébe pislantok kandi szemmel, látom én, mint rosszul felhúzott palotának alapzatában az alakzatok pontatlan egymás mellé illesztését is, s hogy az egymásra rakott emeletei ennek az elbeszélésnek úgy inognak, mint szélfújta nádszálak, csak annyit érdemes belőle megtartani, ami kelet kincseire amúgy is jellemző, s ezt tovább is adom ennél az ügyetlen meseszövőnél ügyesebb kezű mesternek.

A lány hatalmas sírásra fakadt, hogy pont ez a meseköltésben járatlan meseköltő fogja az ő súlyát erre vagy arra dobni, s forrása legyen kiéhezett bikáknak, akik kifogyván a hazai tócsákból, majd az ő forrásánál merítsék meg kiszáradt ajkukat. S lévén, hogy meseköltése az ő életének meghosszabbítása volt, hát gondolt egyet a leány. Ki egyet gondol, nem egyre, többre.

- Ó, te tudós-költő, kinek megfontolása szerint mesém nyelvezete nem illeszkedik, a régies alakja nem távoli időkbe tűnő, a jövőbeli nem idézi a holnaputánt, nyilván nyelved hegyén tizenhatezer mese pattan egyetlen kimondott szavadból, de lásd, én már ilyen gyönge leány volnék, tudod, nem tanultam a mesei hálózatok hogyanjának tudományát, nem én, nem, hogyan kell a mesei vonalvezetésnek utánajárni, azt sem, miből épül fel a totális igazság, ahogy az a hallgató fülének megjelenik, ezt az „Így van”-t, amely egy félig kimondott, félig néma válasz, mely minden igazi mesének kísérője, hát honnan tudhatnék mindenről, amiről te, aki oly tehetséggel vagy terhes, mint anyának méhe, aki rögtön kilenc gyermeket pörgetett világra, míg én csak a hagyomány igézetében el-elpottyantok egy-két meseporontyot, nos…

A szultán szeme az ablakon át az ég kékjére nyílt. A távolban egy szürke felhő úszott középre. Megrezzent, és határozott hangon háta mögé szólt egyik testőrének:

- Dobjátok ki ezt a hitetlen gyaurt, aki nemtudásából akar tudást faragni. Jobb a szerénység, beszédnek pergő homokszemei, mint olyas dolgokkal dobálózni, amit egy ilyen tanulatlan leány is jobban tudhat esetleg…

Sehrezád feltette fátylát, s ártatlanul, a kihajított bölcselméjű ifjú mögött becsukódó kapura ejtve pillantását, suttogta, halktól hangosig, éppen ahogy a tenger vihar előtt felzúdul:

- Ha szétszakad ajkam akkor is, oh szultánok legnagyobbika, akkor is mondom továbbját történetemnek: minden tovább perceket dobog halántékom, hogy mesém nincs ki diccsel ejtené, nem él oly gyaur tudós, meghiszem, én összebogozom a sekélyt a nagyszerűvel, mélyet magassal, parttalan vagyok és határaim végesek, mint két lépésnyi kert, mely palánkkal van körülkerítve. S mondá rólam a minap reggel ez bölcs, hogy mesémnek nincs tétje, s ezért tétel sem vagyok. Hogy mit jelent ez, fejtse meg hatvan és három dervis, s hogy mily értetlenséget szül a nagyravágyás, mely mással nem, csak önmagával számol, hát mesém agara, csapzottan hívlak újra, nem tudósnak, de semminek és mindennek jöjjél, lábainknál megpihenve, s vonyíts szuka fel az égre, hol a mindentlátó Allah ismeri a miérteket és a mértéket.

Leopold Howard: A mesekutató kedvenc meséje

 

Kedves Hölgyek!

Nagy megtiszteltetésben részesülhettem, amikor a Dámák Diadala című képes divatlap érdeklődött tudományos munkásságom és szerény személyem iránt. Elöljáróban annyit engedjenek megjegyeznem, hogy rendszeres olvasója vagyok e lapnak, és annak nem csupán irodalmi oldalai keltik fel érdeklődésemet.

Hiszen miért ne dobogtatná meg a férfiszíveket egy-egy tökéletesen méretezett fűző, egy kivillanó boka, amelyet legszívesebben minden nembéli társam egy-egy rózsával koszorúzna meg, aztán a sok ínyencségről szóló leírás, amely az Önök keze által nyer a legtökéletesebb formát, s ha látok asszonyi tollból írást, rögtön elönti lelkemet a gyöngédség, hogy lám asszonyszemmel átélt asszonyszívvel megélt események extraktumát milyen megejtő módon tudják Önök megidézni, hogy rögtön teljes valójában peregnek le előttem az események, jobban és hűebben is talán, mint a ma oly divatos filmek. Az asszonyi léleknek nemes kiáradásai ezek, hogy az Asszony kiszáll hétköznapok nyűgös lírájából, dalol és ír, oly heves vággyal, ahogy esküvőjére készül, ügyesen, ahogy a legbiztosabb számadást végzi az otthoni teendők között, rafináltan, ahogy egy estélyihez készült átvetett bordó sál, és nagyszerűen, amilyen tud lenni a legnehezebb pillanatokban is, amikor a Férfi felkeresi, hogy egy fáradt nap után végre lehajthassa fejét az imádott Nő ölébe. Mindig azt szoktam volt mondani: „Aki az Asszonyt nem szereti, önmagának a legnagyobb ellensége.”

A felkérés azután került sor, hogy több nagybecsű olvasója a kiadványnak jelezte, hogy a velem készült riport és az ahhoz mellékelt fotó elnyerte tetszésüket. Ezután újra megkerestek a szerkesztők, és kérték, hogy bocsássam rendelkezésükre kedvenc mesém. Sajnos ennek alig tudtam eleget tenni, hiszen tudományos körök jelezték, hogy pályámhoz méltatlan e magatartás, egyik kollégám levélben közölte velem, hogy a fotográfián úgy pózolok, mint egy cabarettszínész, „a bájmosoly szinte szétolvad arcodon”, írta. Ezzel szemben én úgy gondolom, hogy a tudósnak manapság nem könyvtármolynak kell lennie, aki beeszi magát két polc közé, hanem, ahogy a magam életművén érzékelem: számtalan megpróbáltatáson kell magának is általesni, hogy kutatásai tárgyához hozzáférjen. Hosszú sorát tudnám elmondani azoknak a kalandoknak, amelyeket átéltem, s azt is, hogy utazásaim során mennyire segítségemre voltak az Asszonyok, hogy egy-egy vékonyka darabot kiszelhessek a Tudomány Egyetemes Tortájából. A kutatónak manapság legalább olyan fittnek és energiával kell telítve lennie, mint a legjobb teniszjátékosnak, aki bármilyen esélyt kihasznál ahhoz, hogy egy szervát sikeresen üssön le. Nem gondolom azt sem, hogy az írott szó, a mese csupán egy kiválasztott szakmáé lehetne csupán, sőt, minden történet keresi olvasóját, s a történelem számtalanszor bizonyította, hogy eme reproduktív tevékenységhez, az olvasáshoz nagyobb tehetséget mutattak szám szerint az Asszonyok, mint mi.

Persze, én sem voltam mindig ezen az állásponton; fiatalkoromban kerültem az Önök társaságát, aszkétikus távolságot tartottam magam és Önök között, gondolván, hogy nem érthetik, értékelhetik igazán munkámat, érett fővel azonban éppen fordítva képzelem, hogy asszonyokért, a létezés eme csodájáért érdemes igazán alkotni. Házas vagyok, s e csodálatos élményt, amely az asszonyi kéz dolgaim hátteréül elrendez, sejthetik, hogy nem tudnám szavakba önteni…

A következő mese mindazt megtestesíti számomra, ami Asszony lehet csak. Asszony azon ősi mivoltában, bágyadtan, hallgatagon, vagy éppen, hogy nem, s hogy az asszonyi passzivitás mely eltévedése mai pszichológiai tudományunknak, nem én cáfolom, hanem évezredes archaikus történetek, hogy a női mint a történelem mozgatója állandóan jelen lévő, ahogy tapasztalataim alapján elmondhatom Önökről, hogy az Asszony dönt, s ettől vagyunk erősek, mi, férfiak.

Hölgyeim, jó olvasást!

Amikor megkerestek az említett divatlaptól, hatalmas öröm ébredt fel bennem, mindig tudtam, ha nem a mesék szöveg filológiai alázata vezérel, akkor éppenséggel könnyen erőt vesz rajtam egész életemben leplezésre kényszerült énem, vagy ha igazán őszintén viseltetnék magam iránt, az önszeretet nagyfokú követelődzése, hogy minden középpont én legyek, én kapjam a csodálatot, és erre a tanári pályát rettenetesen alkalmasnak látom, hiszen minden előadásom alatt kénytelenek rám figyelni a hallgatók, többet látnak engem, mintha közben megrögzött színházlátogatók lennének, és egész életemben igyekeztem ehhez a primadonna szerephez megfelelően illeszkedni, nem csupán azért készültem fel kiválóan, mert fontos volt számomra eme nemes tudományok megismertetése - dehogy érdekli őket önmagában véve a beszédhibák korrekciója, a zöngétlen és zöngés megkülönböztetésének hiánya, az elöljárószavak összehasonlító vizsgálata -, hanem mindig úgy fogtam fel óráim menetét, mintha magam is dramaturg lennék egy színműben, vagy legalábbis rendező, aki egy iszonyatosan pocsék színmű adaptációjával van elfoglalva, amelyről talán előre megírták a kritikusok, hogy eme alkotás a legkevésbé sem fogja megigézni a publikumot, tehát mondhatnók, egyet jelent a bukással, ám én úgy vagyok, hogy a legrosszabb anyagból is képes lennék valami olyat produkálni, ami kihozza hölgynövendékeimből, ha nem is a megbecsülést, tiszteletet a téma iránt, hanem irányomban mindenképp. Nem számít, hogy fogalmuk nincsen mit beszélek, vannak olykor azonban olyan tanórák, ahol együtt úszunk egy-egy nyelvtörténeti sor felett, a mondókák és nyelvtörők árjában pedig összeolvadunk („Milyen nyelvtani szabály érvényesül a d+j kapcsolatok esetében, mondják kérem, kisasszonyok?”, kérdezem szemeszterről szemeszterre, s a válasz egyértelmű erotikus töltésű hangzása még engem is zavarba ejt mindannyiszor: „Összeolvadás! Összeolvadás!”, vihogják kórusban.) Szóval, egy tanárembert önkéntelenül szereplési vágy keríti birtokába önkéntelen, hiszen ő az origo, a gyújtópont, a rá fókuszáló tekintetek sugarától, s ehhez hozzáveszem a bennem elnyomott, de utat kereső önszeretetet, amelynek kizárólagossága nem ismer sem emberséget, sem mást önmagán kívül, amelyet valószínűleg anyai korlátlan szeretet állandó pótlására mutatkozó igényem jelenléte is fölerősített, semmi csodálkozásra méltó nincsen azon, hogy gondolkodás nélkül elfogadtam a hölgylap újbóli ajánlatát.

Kollégáim természetszerűleg magamutogatással, saját személyiségem előtérbe tolásával vádoltak - mikor megszületett a riport -, én inkább úgy gondolom, hogy ők sem tettek volna másképpen, ha a tudás arisztokratizmusára nem hivatkoznának - ami valójában saját gyávaságuk elfedésére alkalmas -, mert nem tartom valószínűnek, ha jártasak volnának valamelyest diszciplínájukon kívül, és nemcsak szellemi szalonok látogatását vennék fel életprogramjukba, hanem a náluk jóval tehetősebbek világát is – persze azokon az ajtókon hiába is kopogtatnának -, ahol minden értékét a dolgoknak az pénzügyi megmérettetés és egy-egy felröppenő pletyka biztosítaná, akkor nem nyúltak volna örömmel olyan eszközökhöz, amelyekhez Christine barátnőm révén könnyűszerrel jutottam, hallgatva az ő elsőrangú megérzéseire. („Sármos férfi vagy, ne tagadd – súgta szeretkezés közben -, most még van időd hódítani, merítkezz , barátom, merítkezz, engem már felizgat a gondolat is, hogy a barátomat el akarják irigyelni.”) Hogy merészet álmodni sem könnyű, bizonyítja, hogy először saját meglepetésemre is zavarba estem, de megmutatkozásom a köz előtt, még több nő, nagysága, kisasszony, hölgy, vénlány előtt, olyan lázba hozott, amilyen éhséget a legönmegtagadóbb korszakomban sem éltem át, amikor feleségem mellett nem tartottam szeretőt, nem azért, mintha a házastársi erkölcsöket respektálnám, egyszerűen elkerült az alkalom, Cupido nyila mindig célt tévesztett, szóval egyáltalán…

Sehrezád színében megváltozott, rendületlen

mondta meséjét, légy híve, haj, magában

azonban mást vetett. Feje érett búzakalász,

lehajló, bánat tett aratást szívében, erősfogú,

záporos estvéli őszi szél és kaszasuhogás.

„Átkozott légy ifjú, gond hasogassa

koponyádat, mely Allahot nem fél. Ki tisztel

égieket és ég alatt valókat, megalázkodik

a Mindenható előtt, csak Isten léptei

nyomán haladna…ha szívében igaz volna,

ha volna - volna, minden feltétele az időknek…

mely mint karika ott van halandóknak ujján,

s lefutni nem győzi lábunk a sok visszatérőt.

Így valék én, de e bűvös körből most lesz

mód kitörnöm… Egy öblös terem közepén,

daloltam én - két tél zúgott el azóta, kettő,

daltalan, meddő, halottas-néma -

18 és egy volt a strófa, magam voltam:

„Hold-éj, fekszem ágyra-szegezetten,

áhított vagy nélküled tétován bolyongok,

ingedet ölelem, az elektrosztatika

rólad tudósít, tested könyv, ezerszer

végigolvaslak, nem tudhatlak magaménak

sosem.” „Monoton alsó, felső és középső”,

mondtad ifjú, ám mondj egyetlent is,

melynek dallamvonala az égig hajol…

Vagy beérnéd kevesebbel…?

Megkorhadt már bennem az idő.

Fogamban csikorog a sok idegen anyag.

Visszavarázslom magam, csupa nyelv, csupa

száj vagyok, csupa szó, csupa -csupa mese,

hallgasson, ki az ég kőtábláit is összetörné,

némuljon el az, hajh, de rendületlen…”

 Az engem ért támadásokra csak annyit feleltem, hogy morális felháborodásom ez ügyben határtalan, hogy szaktársaim ahelyett, hogy a méltányolnák ismeretterjesztő munkámat e témakörben ilyen kicsinyes vádaskodással hozakodnak elő, pedig ha tudnák, hogy mennyit szenvedtem fotózás közben, hogy szinte a középkori apácák önsanyargatásához nem lehetne hasonlítani azokat a csevegéseket, amelyeket a hölgyújságírókkal folytattam, csupán azért, hogy tudományunk ne hulljon feledésbe, ne egy szűk elit szellemi foglalatossága legyen csupán, hanem kiművelt emberfőéké legyen mindig és mindenkoron drága hazánk, Isten óvja! A hivatalos fórumon tartott beszédem után beültünk Tommal, egykori tanítványommal a legközelebbi bárba, rendeltem egy üveg pezsgőt és pohárköszöntőt mondtam:

-        Igyunk a világ legnárcisztikusabb tudósára! – és Tom vállon bökött.

Mindketten hallgatunk. Hallgatásunkban tudás volt. Ha én ezt tudom magamról, talán mégsem én vagyok az.

 

Ez szomorúsággal tölt el.

Hát nincs teljes az ég alatt?

 

(Azért olvassák el a mesét, kérem tisztelettel.)

 

Gylfi király asszonyai1

 

Réges-régen történt a messzi északon, hol vadkacsák szárnyalása tölti ki az eget és kezdődik hona a jégnek, csak hallgassatok róla, de óvakodjatok e földre lépni, hisz a legkegyetlenebb víz nélkül való sivatag nem oly kietlen, mint e vidék, hol száz és valahány nap éjbe borultan szorong a föld, és annak minden lakója is, és száz és valahány nap sötétség hull alá, hogy ki arra jár, mindegyik oltalmat keresne, hogy e vakító szürkeség szemét ne vakítaná meg, hajós vagyok, magam is láttam elég szörnyűségeset, nagyerejű Cethalat, kit tíz társamat nyelte le egyszerre, 77 kezű polipot, hogy a csápok számát csak abból tudtuk kikövetkeztetni, hány matrózt tudott egyszerre megragadni, ám ami ott történt, elmondani száj kihulló csikorgó fogak tudnák csupán, hisz csak egy percnyire volt a világ megteremtésétől.

A világok születését rettentő dolognak mondják északon, délen, keleten és nyugaton is, mert minden mássá levésnek a csírája magában foglalja az iszonyatot, mert a dolgoknak nincs meghatározott állása, mely minden égi lénynek, szárnyasnak, földrázónak, méhében a bolygót hordozónak, mindeneknek egyformán kedves lenne, legalábbis így hallotta ezt Gylfi királyfi, aki egyszer elhatározta, hogy meglesi titkát az isteneknek, minden bölcsességet ugyanis egyetlen üstbe akarván dobni, azt hitte, hogyha kotyvalékot megissza nemcsak bölcs, de legyőzhetetlen lesz, s nem lesz kiszolgáltatva egyetlen istenének sem, hanem maga intéz, rendelkezik, szóval ollyá lesz egészen, mint ők, sőt talán több is, mivel amit ők egyenként tudnak, külön-külön hordoznak, őrizgetnek isteni főben, azt ő hamar tudni fogja önnön magától, cselesebb lesz mint Loki, erősebb mint Odin, és egyesül benne 12 Ázok minden fortélya, a halottak birodalmába pedig akkor száll le, akárhány fejű kutya őrzi is annak kapuját, amikor csak fényes kedve arra szottyan.

Volt Gylfi királynak azonban egy felesége, a szépséges Freya, aki hitte, nem másért, birodalmáért vette őt magához a király, hát eszébe ötlött, hogy színe elé idézze Julya mágikus asszonyt, hogy tudná szerelmi kötéssel hozzája fonni a királyt, mi mód lehetséges arra, hogy őt el ne hagyná életében. S a szépséges Freya arcát annyira elborította a féltés, hogy lassan a portörlő leány is szebb volt őnála, s e féltésben egészen megcsúnyult lassan, s különféle italokba fogyasztásába feledkezett bele, hogy az okozatot nem lehetett megkülönböztetni nemsokára az októl, mely tárgya lett Gylfi királyfi csalódásának is. S mire nem gondolt, most már teljes szívében fontolóra vette, hogy más leány után néz.

Meg is érkezett Freyához Julya mágikus asszony, 13 fekete macska húzta fogatát, azoknak hátán 13 fekete pióca, a 13 piócához 13 fekete kendőt varrtak, a 13 fekete kendőn 13 fekete ékkő csattogott, és az emberek tudni vélték, hogy ez mindez a bájolásnak, a vajákosságnak a bizonyítéka. Julyát hívták mindenhova, hol szerelmi kötés-oldás forgott fennen, ahogy egy légáram fújta díszes lámpa bevilágítja a szobát, úgy Julya is hitte, hogy jót és jól cselekszik, ehhez azonban nem kímélt 99 szörnyű módot, s a dolgok menetében sokszor elöntötte az epe, rossznyelvek szerint ilyenkor elöntötte vénülő macskaarcú pofazacskóját a hányás, s hatvanhatszor átkozta el a legismeretlenebb embert is, ha az agyának megforgatása után azt igaztalannak találtatott, az ő igazsága azonban nem volt más, minthogy ami maga felé hajlott, nem is ismerte a különbségeket, amelyek fekete és fehér között voltak, sőt azon kívül más színeket végképp nem, hanem feketét és fehéret, s azt suttogta titokban mindenfelé, hogy Gylfi királyfi bizonyítható módon tőle kapta hatalmát.

„Vagyok, aki vagyok, utolsó és első cseléd, oh te éltek

elmetszője, bajok szüntetője, legutolsó szőlőszeme

a világnak, Sehrezád vagyok, az egész világ egyetlen

dús szőlőfürt, mely, ha beérik, leszalad magától is,

tán te vágod el, tudásra és nemtudásra való

tekintet nélkül, egyként langymeleg sárrá foszlunk,

s ki szedi akkor össze levetett, oszló testeink,

ha elhullunk, ki veszi a nyakába, egy tánc lesz

semmi más, tánc, semmi más, ments meg minket,

Öröklétű, csak egyet: túl akarjuk élni a létet magát.”

 Kérdezte Freya Julyát, hogyan tarthatná keze között Gylfi szívét, hogyan birtokolhatná öröklétig. Julya kilencvenkilenc palotát járt be macskának képében, hogy meglelje, mi az uralkodók sokátartó házasságának rejtelme, s ezen közben hatszor is elvesztette éltét: egyszer egy főzőmester kondérjába esett bé, aztán egy ruszin hercegasszony csapta agyon koronájával, megérezve, hogy nemcsak külcsínre, de belül is fekete, egy cigányasszony akarta etetni, ám megijedve, hogy az szeme közé nézve megérzi bűbájos voltát, menekültében örvényes folyóba fúlt, azt követően Firenzében ítélték hatalmas tűzzel való, pörzsölés általi

elveszejtésre - boszorkányt sejdítve benne -, majd Perzsiában taposta agyon a tömeg, nem látva előre, hova hullott fakult szőrrel és puha macskatalppal, egy megrémült görög államférfi pedig fia haragja elől gyorsiramban menekülvén pajzsnak használta bundáját, így hat élete lőn oda szegény Julyának, míg a hetediket, a legbecsesbet mentve visszaszaladt Freyához, és így összegezte a látottakat:[1]

- 33 hercegi palotát, harminchárom fejedelmi udvart, harminchárom uralkodó küszöbét koptattam el, hogy az asszonyi fortélynak nyomába jussak, ami nagyot naggyal nászban összeköt, s így lettem macska, hét életem volt, hatot otthagytam, fogamra mégsem volt elég mit ezeken a helyeken megtapasztaltam, mert mindegyik nő olyan buta fejecskével gondolkodott, hogy nem tudta kordában tartani urát egy percre sem, hanem úgy viselte házasságát, mint a rénszarvas a rátett kötőféket, már éppen nyargaltam volna haza, amikor palotádtól egyetlen versztányira megláttam egy rókavadász nejét, ahogy szerelmével enyeleg, s az pattant ki az agyamban, hogy Gylfit úgy lehetséges megtartani, hogy magad jelölöd ki számára a megfelelő leányt, kinek te szabsz majd rendet, ahogy a karámba zárt állatoknak a palánk, hogy hódolattól megfosztva ne légy, tarts szeretőt te is, ne is egyet, férjednek kezét engedd el, hiszen nem született férfi még, ki kötőféket tűrt volna, tudd a helyed mellette, ural -

„A szultán hallgatag figyel, mit nem próbál az ember,

hogy elűzze az időt, mesét mondhatok ezeregyet,

létet felejt, mint ki álomba szenderül, hol vannak

határai az elképzeltnek, hol van a cselekvésnek,

vajon cselekszik vagy megcselekedem vele?

Hogy megrövidítse a létet, vagy megtoldja

párnyi arasszal, nem tudom, ment-e mesémnek

általa előbbre. Igaznak mondatik, jobb az iszonyat,

ahogy féltem éltem, hisz e bennem feldübörgő

szorongás előbbre viszi beszédem folyóját,

táplálja, akár hegyi patakot a beléje zuhanó

jég és hó, cselekvésem szakadatlan, s bár úgy tűnik,

hogy mese és mesemondó összeolvad, belső szózatom

azt sandítja, hogy milyen a hatás, hogy a szultánnak

mily kedve támad tőle, hogy ibolyák nyílnak-e

orcáján, vagy könnyek vágnak medret; s míg

mesémnek hősei egymásnak tőrt vetnek, megeshet,

hogy szerelmes féltéssel gondolok egy távollevőre,

akit szeretek, szeretek, ezeregy dalt is

összenyalábolhatok, a szó feldíszített virágai

csak levegőben szállingózó pitypangok, pattanjatok el

hát szavak, mint erek, legyetek igazak és fájdalmasak,

közelebb lennék a láthatatlanhoz és halhatatlanhoz.”

kodj felette, hogy neki is tessék.

El is bocsátotta a semmitsejtő Gylfit a szépségében apadozó Freya, hogy a király megtalálja a mindentudásnak sokkeverékű italának nagy értékű rejtélyét az isteneknek az északi tundráknál is hidegebb jegesedő hatalmas és sötét honában. Kedvelte volna ő is a dicsőség napsugarait, ha azok reá is hullanak, hát felkötötte Gylfi oldalára a legjobban kifent kardot, amit negyven nap alatt 101 kovács edzett törhetetlenné és szúróssá, hogy öt rénszarvast lehetett egyetlen vágással átdöfni e penge végével, mégis nehéz is volt e szerszám, nem egymaga csatolta férjének derekára az asszony, hanem segítségére volt ebben a királynak 15 erős harcosa is, mert ha ezen nagymívű kard elejtetik, hatalmasabb üreget ütött volna az anyaföldnek a testén, mintha Thor vágta volna földhöz kalapácsát, hogy északból rögtön dél keletkezik. Gylfi elindult szerencsét próbálni az istenek világában, Freya pedig örült, hogy ura távollétében elrendez mindent, ami néki legfőbb kényelmül szolgál hossziglan életében.

Gylfi ment-mentegélt, míg egy nagy kerek fenyveserdőbe ért. A fenyveserdő közepében egy kis házikóra akadt, a kis házikónak lakója azonban nem volt otthon, nagy csodálkozása volt azonban a királyfinak, mert a kis házban egy apró ágyacskát talált, s el sem tudta képzelni, hogy lakója, hogy élhet meg e kietlen vidéken piciny termete ellenére és várta, mikor jő haza, közben felette annak rozskásáját, fürjtojásait meglékelte és kiitta, de így is hatalmas korgás fortyogott gyomra üstjében. Leheveredett a padlóra a királyfi, és átkozta, hogy ily méltatlan körülmények közé került, hogy palotájában ezer kandalló fújja, merre jár, a meleget, s itt kell egy törpe még törpébb lakában a hideget nyalnia, s éhét csillapítania étekkel, amelynél legutolsó szolgája is jobbat fal. Nagy fáradtság húzta le szemét Gylfinek mégis, s arra ébredt, hogy egy apró emberke áll előtte, aki akkora volt éppen, mint ültében ő. Nagyot nevetett.

- Hogy te mekkora kicsinység vagy – szólt a királyfi, és megpöckölte a törpe hasát. De nagyon rosszul tette, amit tett, mert az apró házikó a légbe emelkedett és hatalmas jégpalotává vált, ez volt próbatétele ugyanis Gylfinek, hogy vajon érdemes-e istenek tudását birtokolni. Kinyitotta szemét és a törpe akkora óriássá növekedett, hogy most ő ért annak a hasáig, s a méretében megnyúlott alakban felismerte a királyfi Odint, s hatalmas rettegés fogta el, hogy istennek bosszúját most érdeme szerint fogja elnyerni.

- Halandó, nagyra vágyott szíved, de a kicsinységet sem becsülted eléggé, megtehetném, hogy fiam kezére adjalak, s bedobjalak az alvilági sötétbe, de onnan kiutat nem lelnél, csak mi hiányzott éltedből eddig, az Éhség, a Veszettség, és Bajoknak Baja, azt tapasztalnád meg. Egyetlen mód lehet csak menekülnöd, ha megoldod a rejtvényt, mit eléd lökök, hálátlan ebnek az ételt. Eközben Freyát kitanította Julya a legravaszabb női praktikákra, rávette hagyna föl a

„Amikor gyermek voltam, úgy függtem nagyapám szavain,

gyümölcse nagyterebélyű szilfának, kapaszkodtam,

mert nagyanyám meséi összvevegyülnek bennem az ővével,

hiszen minden szavam egyként igazolt és hamis,

nincs nyomkereső kutya, mely különbséget tesz,

mi elmém koholmánya és mit hagytak rám ők örökül:

’Mondd újra, hogy amikor nehéz fogságba estél, mi

történt…fagyos vizek által hogy s mi módon keltél át,

vastalpakon-é vagy gyalog…Előbb nehéz hadkészületekről

beszélj, jaj, nagyapám, fel voltál virágozva, bokréta, szalag,

hova tűnt a süllyedő időben mátkád, bajtársaid, hány

maradt ott, s várt-e reád, hogy megjössz, egyetlen is,

siratott-e könnyel áradva…’ Jaj, nagyapám, én aprócska

vagyok, ne hagyj el, hova lenne e mesei bőség nélküled,

kinek messzelátó szeme idézne távoli jegecesedő vizeket…”

 különböző tüzes és fejet bódító italok fogyasztásával, melyek csak elkorcsosítják szépségét, fogait kilazítják, megcsonkosítják, bendőjébe fenét ültetnek, s helyette füveknek nagy ármánnyal főzött keverékét emelte a szájához, hogy szépsége világítson, s ifjodjon meg akár egy évtizedet is, s bár az elröppent madarát az időnek vissza nem hozza senki, Freya valóban szép lett, annyira, mint mikor Gylfi nászba hozta. Tanácsa volt Julyának nem is ezeregy, hanem néhány, de hát asszonynak elég az, csak az pár hasznosnak bizonyuljon férjeura előtt. Minden vajákosok közt egyik legfondorlatosabb elmondta királynőjének, hogy mikor az istenek megteremtették a Ködök Honából előbb Ymirt, a jégbirodalom irdatlan méretű kígyóját, négy darabra vágták, s e testből szertehulló darabokból keletkezett észak, dél, kelet, nyugat, s miután látták, hogy ez jó, hiány költözött szívükbe, hogy e kietlen és kies térséget ne csupán vadkácsák szárnyalása, medvetalpak dobbanása, rénszarvasok kopogása töltse meg, hanem lelkes állat, mely lélekben egészen hasonlatos hozzájuk, ám testiekben kevesebbet ér, védtelenségében esendőbb az utolsó fókakölyöknél is, de könnyelmű, így mindenek királyának gondolja magát, s így megteremtették az embert, hogy hatalmas unalmukat a velük való játszadozás gyorsan elűzze. Megteremtették a férfit és a nőt, két fatörzsből faragták ki alakjukat, de mivel a nő kicsinyre sikeredett, a föleszmélő férfi azt hitte, hogy a mellette lévő asszony kicsinyített mása, tehát gyermek, s ezért kedvelik a férfiak jobban a gyermekmód viselkedő asszonyokat, mint a köveknek szilárdságához hasonlatos nőket. Fontolóra vette szavait Freya, és igyekezett gyermekmód viselkedni, ám Julya figyelmeztette, hogy legyen egészen mint gyermek- álorca, mert néhol kitör belőle valódi vad valója és ez Gylfinek nem nyeri el tetszését majdan.

De törődött is akkor a királyfi az ő szépséges Freyájával, amikor Odint próbálta befogni tekintetével, kinek szakállán akkora jégcsapok lógtak, amekkora az ő palotájának tartóoszlopa, hajában pedig vadon nőtt keszekusza, hogy azt kibogozni 33 fésű nem lett volna elég, egy-egy lábfeje annyira nehéz volt, hogy magának is térdmagasságig kellett emelnie, hogy messzire ellökhesse magától, így biztosítva haladását. Reszketett egész lelkében a királyfi, hogyha nem tud megfelelni Odin kérdésére mekkora baj esik fejére, hogy lesújtott fejét Odinnak fiai sem tudják sem összerakni, sem felemelni többé. Eldobogott trónszékéig istenek királya, és nagy földrázással helyett is foglalt benne, és panaszolta Gylfinek:

- Meg van írva 1000 és egy rúnakőben, hogy látni fogom világok pusztulását, s hogy ezt semmilyen módon nem kerülhetem el, de hogy istenek nemzetsége sarjad ki tőlem, az is. Így hát nem tehetek mást, hogy elfogadom a rúnakövek igazságát, mert akárhogyan is vetem őket, mindig ugyanazon eredmény jő ki. Azonban van mi megkeserítse isteni létemet, tudd meg, van egy feleségem, Frigg, ki nálam az idők végezeténél, negyvennel is ifjabb, hiába akarok azonban békét tartva élni vele, sehogy nem tudok, mert mindig újabb cseleket vet nekem, hogy már, mikor hiszem, nyugalmam van tőle, újabb cseleket vet és háborúságot kelt az istenek között, hogy nem merem tanácsba vinni lassan, modora ennyire visszataszajtó, máskor azonban kedvesebb a legártatlanabb mókusnál is. Hát következőt parancsolom neked, ha élted megkímélni szeretnéd: beszélik a füzek, hogy ősgazdájuk, a Világfa oldalában van elrejtve, mi módon keletkeztek őseink kezétől az emberek, s susogják azt is, hogy oda van téve, milyen különbség esik férfi és nő között, s a nők mikre nem képesek uruk ellen, ha ezeket a rúnaköveket elhozod nekem, én is sokat elárulok világok jöttéről, pusztulásáról, cselvetésekről, melyet ha összefőzöl, te leszel minden halandó közt a leghatalmasb.

Eközben Freya újabb dolgokat tanult Julya mellett, hogy kell különféle italokat úgy keverni, hogyha azt az ura megissza, nem fog rajta kívül semmilyen más asszonnyal gondolni, de egyetlen fontos dolgot kötött a királynő lelkére a varázslónő, hogy ezen italt egyszerre kell elfogyasztania a párnak, különben hatása semminemű nem lesz. Hogy miből állt ezen kotyvalék, amit 77 bográcsban kevert Julya, ne próbáljátok utánozni halandók, elég ha néhány üstbe dobott hozzávalót felsorolok: úgy mint szél harmatja, nap vize, eső fénye, hó szárazsága, párduc szelídsége, egér lassulása, emberi elme tisztasága, majom élhetetlensége, delfinek butasága, cápák jámborsága. Hogy ezen italból, mely anyag hiányzik még az kihullott emlékezetemből, s hogy milyen arányban szükségeltetik ennek oldása, keverése az szintúgy, úgyhogy ha kísérletet tesztek hasonlót főzni otthoni kondérotokban, ne felejtsétek, hogy lehet, ellenkező dolog történik, mint amit ti kavartok, akartok: az amúgy szerelmes férjből szerelemtelent varázsoltok, a közömbösből utálkozót, hát gyatra fővel ne lássatok hozzá, hisz nem tudhatjátok, mily következményei lesznek sűrítményeteknek.

Gylfi körül egyszercsak vízzé olvadt palotája Odinnak, aki szintúgy elpárolgott, mint a felgőzölt víz. Nézett jobbra, nézett balra nem látott senkit, s olybá tűnt, mintha mindkét lábával a földön járna, ahogy ment egyszercsak egy nagyon öreg apókával találkozott, kérdi tőle, nem hallott-e még a Világfáról, mondta neki az öregapó: „Dehogynem, ha lemászol ennek a kútnak a legaljára, ott fogod megtalálni a Világfát, mert az piciny és nem magas”. Tanult tapasztalataiból Gylfi, aki látta törpeként Odint, hát elhitte, hogy a Világfa a kútnak a legmélyén van. Fogott egy fűznyalábot 17-szer végigtekerte oldalán, és leereszkedett a kút fenekére, hogy a Világfa nyomára jusson. Nagy volt azonban meglepetése, hiszen rögtön a Helbe jutott, oda ahová élő még élve be nem lépett, s gondolt egyet, hogyha már így esett, akkor bebarangolja a helyet, s az élőknek hírt visz a túlvilági létről. Ekkor azonban megjelent a Hel őrizője, 8 lábú fekete lován egy fekete árnyék, és mondta Gylfinek, hogy ide ki belépett nem jött napvilágra még, kivéve az izzóhajú Baldr napistent, akit nagy nehezen szabadítottak ki társai, s cserében Baldr csak milliom éveket fog megélni, hogy aztán végső sötétségbe hulljon vissza megint. Nagy gondban lőn Gylfi, hogy ennyi bajt magára vállalt, s eddig nemhogy többet tudott volna meg, hanem mily bajba sodorta maga-magát. Nem tehetett mást, minthogy elmondta a Fekete Lovasnak, hogy mily küldetéssel bízta meg Odin őt, amikor ezt meghallotta a Hel kapuőre, rögtön lovának hátára kapta Gylfit, és felszáguldott vele a napvilágig, illetve a kút párkányáig, s ottan lelkére kötötte, hogyha az asszonyok minden titkára jut, akkor beszélje el neki, hogy mi áll a rúnaköveken, ugyanis neki is van egy felesége, a Fekete Pókok Hercegnője, akinek szeszélyeit nem bírja már követni, s figyelmeztette Gylfit, hogy az öregapó nem volt más, mint maga Loki, a gyalázatos isten elváltoztatva magát, s ezután nagyon figyelmezzen, kivel elegyedik szóba, mert Loki nem akarja, hogy a földön és az égben, sőt az ágyastársak között is békesség alakuljon, hanem léte az örök harc. Meg is köszönte a Fekete Lovasnak Gylfi a hozzá való jóakaratját.

Alig ment azonban két lépést vagy hármat, egy szépséges tündéralak tűnt elébe. Nagy csellel megkérdezte, hogy merre van a Világfa, az pedig válaszolta neki, szívesen megmutatja ő, merre van növése, a Tűz Országán túl, csak jöjjön utána mindenben segítségére lesz. Előre is engedte Gylfi a tündért, de nem ám, hogy kövesse, hanem, hogy fejbe kólintsa nagyerős kardjával Lokit sejtve benne. Hatalmasat akart suhintani a tündér fejére, aki látszatra nem volt több mint egy 18 éves fiú, ám amikor felemelte kardját Gylfi, hátrapillantva kitért annak sújtása elől, elszökkent tőle és szomorúságában keserves sírásra fakadt.

- Miért bántasz engem, Gylfi királyfi, mikor én csak segítettem volna rajtad – kérdezte.

Gylfi mégegyszer keze közé véve kardját.

- Te vagy Loki, aki leküldtél engem a Helbe, s most én küldelek oda téged helyettem vissza – válaszolta neki. Le is ütötte volna tán, ha arra nem libben Agde, akit halandó létére halhatatlanná tettek az istenek. Fehér fátyolt viselt magán, alatta viszont meztelen volt, úgy, ahogy egykor a napvilágot meglátta, csodálták a földiek és égiek mindannyian, hogy bírja a telek havát, jegét egy szál pöndöly nélkül is. Baldr, aki egyszer szerelembe esett a leánnyal, azt fecsegte, hogy Agdét sohaelnemúló szenvedély fűti belülről, hogy eltaszít magától minden hideget három lépésnyire, ám sajnálatos módon ez lévén akadálya, hogy bárki emberfia vagy isten igazán közelébe férkőzzék, főleg, hogy karjaival illesse, és összvecsingolóddzék vele. A fátylát állítólag a Tűzistentől kapta, aki vulkánok méhében edzette finoman áttetszővé és elnyűhetetlenné. 3

- Hé, Gylfy – kiáltott Agdé -, mit nem tennél legkisebb szolgámmal! - és meglebegtette fátylát, mire jeges szélvihar támadt a királyfi körül. S ki hitte nemsokára késő évszázad gyermekei fogják csak a hulláját föllelni, ha lesznek egyáltalán a földön, hiszen az ő tudása biztosíthatná csupán fönnmaradásukat, amit viszont soha nem fognak sem kiásni, sem kikaparni, de kiolvasztani sem, mert egyetlen ember sem marad fönn az istenek titkainak ismerete nélkül.

Bocsáss meg, szépséges Agdé – könyörgött Gylfi.

Nem bánom – sóhajtott az istennő -, de büntetésből most örök társadul adom ezt a tündért.

Mit tehetett, mit nem Gylfi, hát nagy utálattal de elfogadta a tündér kíséretét. Útközben azonban mindent megtett, hogy elveszejtse, mert fogadatlan kísérőt nem akar senki maga mellett. Először is egy vízmosásba akarta beletaszítani, másodszor egy sziklapárkányról a mélybe lökni, harmadszor, mikor éji menedéket készítettek maguknak egy fa tetején, elfűrészelt egy ágat, ám mindannyiszor majd maga lelte halálát, a vízmosásba ő esett be, a sziklának széléről a tündér alig tudta visszarántani, a fáról csak azért nem esett le, mert a tündér kezével tartotta meg őt.

Az öröm a legjobb gyógyír, ellenszere búnak és bajnak, nevet a szultán, más kárán mindig lehet, ám ha saját magunk esünk bajba, ki húzna onnan ki, hol lelnénk segítő kezet, mi erősen tart, mely kapocs lenne köztünk. Amekkora a fejedelem és alattvalói között, ha volna térség, mely köztünk fekszik arány és mérték figyelembe vételével, e távot ezeregyszeresével is szorozná be őket a legutolsó számvevő, akkor sem lenne hasonlatos ahhoz, mely köztük a legkisebb táv ellenére vagyon bensőleg.

 

 

Mentek-mendegéltek, így telt el három nap, a harmadik nap éjszakáján egy hatalmas fa árnyékában tértek meg pihenni. Ott búslakodott Gylfi, s kérdezte a tündér, hogy mi a búslakodásának oka, erre válaszolta neki amaz:

- Ím, hetedhét világot bejártam, leutaztam a Helbe, jártam a felhők felett, bandukoltam a földön, legutolsó számkivetett vagyok, és istenek átka fog, mert nemhogy a legnagyobb tudás birtokosa nem lettem, hanem aki a legkisebb titkot sem tudtam felfedni, még a női praktikák ismeretére sem tudtam szert tenni. Hát mit akarok? – és szívében kívánta, hogy küldetése minél előbb befejeződjék.

- Gylfi – mondta neki a tündér -, néha amire vágyunk olyan közel van hozzánk, hogy szemünk mindig messzi kalandokat keres, távoli vidéken, pedig nagyon közel esik hozzánk, hogy szemünk előtt van – és mosolygott.

- Te lányos pofájú tündér, hogyan is érthetnéd a hősök világát, a harcosokét? – és nekidobott egy hatalmas követ a tündérnek. A tündér elvesztette az eszméletét, s Gylfi erre roppantul megijedt, nemcsak mintha félt volna Agdé haragjától, azért is mert kezdte megkedvelni a tündért, hisz olyan fiatal képe volt, hogy szinte félig gyereknek látszott még. Oda is rohant a fekvő tündérhez, hogy mit tett a szerencsétlennel, amikor ruháját oldani kezdte felül, hogy megnézze sebesülése nagyságát. Nagyon elkeseredett, és hatalmas szégyen ült fejére, mert akkor látta, hogy a tündér nem is tündér, hanem egy földi leány. Betakarta legfelső kabátjával, és a lázas fejére kendőt helyezett, s ahogy éjnek idején virrasztott felette, azt vette észre, hogy elkezdi csodálni annak arcát, alakját, és valósággal beleszerelmesedett. Amikor másnap felébredt a leány nagy hallgatásban találta a királyfit.

- Ne haragudj reám, kérlek – szólt végül Gylfi -, titkokhoz ilyen úton nem akartam jutni soha.

A tündér, aki úgy hitte, még mindig annak tartja az ifjú, felegyenesedett. És mondta neki:

- Nem baj, ha kemény férfi akarok lenni, ki kell állnom a legnehezebb próbákat is – ezen elmosolyodott akaratlan is Gylfi, hiszen férfit játszó leányt még életében nem látott annak előtte.

- Mást mondok viszont, te dühödt királyfi – szólt a leány -, nyitott szemmel járj mindig a világban, hisz a Világfa, amit kerestél, itt van mindjárt. S te, oktalan, megöltél volna, pedig a titkok titkára általam jutottál volna.

 Freya ottoni palotájában nagy dísszel felkészült fogadására, mert Julya vajákos nő 12 kisgyermek frissen kiontott vérének szitán való általnyomásából megjósolta, hogy Gylfi nemsoká tartó hazatértét, így hétszeres fáradsággal mosta bőrét, hétszeres gonddal nagyfonatú haját.

„Lásd minden rothadt: aranyló almák és mézillatú függék belsejében férgek tenyésznek, látszatra minden más, mint ami, hogy néha csal csak, nem való, minden igaz ott és akkor, csak a dolgok együttállása teszi őket hamissá vagy igazzá. Egy nyarat szeretnék magamnak, hullámzik a tenger, és karom eloldozom partján, lógatva a lenti égi hűsbe…a legcsalfább, ki magát csalja meg.”

 A királyfi hazatérte valóban nem késett, hiszen a Világfa tövében megtalálta a rúnaköveket. átkozta is magát, hova tette az eszét, a Világfáról ugyanis minden halandó meg tudta volna állapítani, hogy az nem más, mint ami, vagyis az Yggdarsik , csak aki olyan bőszen kereste nem látta saját szemétől a fát. Fölnézett és látta, hogy a kőrisfa koronái az eget nyaldossák, koronája között szarvasok vágtattak, mókus legelészett fűszálakat, az őzek pedig vadkant ettek, ilyen volt a csodák fája, ott fent Északon. Elkezdett ásni a fa körül bőszen Gylfi, hogy minél hamarabb a rúnakövek helyének titkát megkaparintsa. Ahogy így ás, hát mit lát, mit nem lát, egy anyókát orsón pördíteni fonalat, s mellette az áhított rúnaköveket is. Rákiáltott Gylfi az öregasszonyra, akkor az ijedelmében elcsippentette a fonalat. Nem is tudjátok elképzelni, mi történt erre, hát ugyanekkor Freya királynő palotájában összeesett Julya varázsasszony és szíve megszakadva rögvest meghalt, mindez lehetett attól, figyelmezzetek, hogy az anyóka éppen barátosnéja, Julya sorsát akarta hosszúra pödöríteni. Mérges is lett az anyóka Gylfyre, és kezébe akarván venni a királyfi orsaját, de szerencsétlenségére az odaugró, tündérnek álcázott leány viszont előbb kapta magához az anyókáét, és szakajtotta el.

- Mi lesz ezután majd – kérdezte Gylfy -, soha nem halunk meg, és ez lesz a legnagyobb csapás a földiekre.

- Mindig akad ilyen munkát elvégezni kész anyóka, cseppet se aggódj emiatt, Gylfi. – válaszolta a leány, s a királyfi szívében igazat adott neki, hiszen élet – halál urának lennének – ezt ti is tudjátok -, kik sokan elszegődnének.

Vissza is indultak, s ahogy Odin és a Fekete Lovas lakhelye felé igyekeztek, hát kényszerültek pihenőre, hisz majd térdig vásott lábuk a sok gyaloglásban. El is aludtak egy nagy fának a tövében, illetve csak a leány, hanem Gylfi jól áttanulmányozta a rúnaköveket, hogy többet tudjon meg az asszonyok dolgairól. Közben azonban nagy figyelemmel nézte a tündért, és szívében felsajdult, hogy megvan már a maga királynéja, de bizony nem a szívében, hanem otthoni lakában. El is határozta volna Gylfi, hogy nem tér haza, ha az éj legközepén nem vágtat arra egy lovas, fekete árny lobog utána, fekete párát fúj a lova. Ő volt a Fekete Lovas, aki éjnek idején, nem félve a napvilágtól fölvágtatott a Helből, és parancsolta, hogy adná neki a Világfa aljában megtalált titkot. Nagy gondban lőn Gylfi, hiszen Odinnnak is megígérte a köveket, hát eszében forgatta, hogy mit kellene csinálni, hogy a lovas ne ragadja el az alvilágba, ahonnan bajos lenne magától újra felkaptatnia. Hát amikor lehajolt a rúnakövekért, meglátott a földön egy marék kavicsot, amelyek erősen barázdáltak voltak, és azokat vette a kezébe, és adta át a Lovasnak:

- Ó, nagyuram – mondta -, én ezeket a köveket találtam csak, amelyeken valamilyen ismeretlen írással vannak följegyezve az asszonyos dolgok.

- Nem baj – válaszolta neki a Fekete Lovas -, én könnyeden megfejtem őket, és cserében megajándékozlak a tudással a Helről – ezzel el is vágtatott. Ám azóta sem tudta őket megfejteni, és azóta is tartja a hagyomány, hogy az a Fekete Lovas veri a feleségét.

„Senki nem tesz különbséget, ha minden mesém végére érek, majd gondolják, jól szórakoztak beszédem forgásán, de senki nem tudja, azt a láthatatlan nyelvet visszaadni, amely belül folyik, és keserűségemet nem altatja semmi, ha lenne fül, mely meghallaná, Allahon kívül, tán átérezni, de minél többet is beszél az ember, minél több mesét áldoz az éjszakának, annál biztosabb, hogy meséjét keblébe rejti, s míg kint vígasság vagyon az ő szavától, addig átvérzik bent, és ott a szurok „á” sötétebb lesz, nem ébred nap, vagy ellenkezőleg, mesémmel éjszakát varázslok, és fájdalmakat, s míg ti könnyeztek, addig én nevetek e festett kínokon belülről, hogy mímelni mily könnyű, ám ami igazán érint: az mondhatatlan.”

 Le is feküdt volna Gylfi, ha nem száll le az estének közepén egy felhőn egy jeges palota, s a jeges palota ajtaja nem csapódik ki, s az ajtón ki nem lép maga Odin, megrázva a jégcsapokat, amelyek talán az öröklétig csüggnek szakállán.

- Hé, Gylfi, mindent láttam onnan a magasból, hogy szedted rá a Fekete Lovast. Ám nekem az igazi rúnakövek kellenek, mert különben egyetlen fújással jégszoborrá dermesztelek – üvöltötte, hogy innentől odáig a harmadik hegység is azt visszhangozta. Megrettent Gylfi, hogy nem csalhatja meg istenek vezérét, és rögtön annak lába elé helyezte a köveket.

 Odin nagyon elégedett volt, és cserében ő is adott egy hatalmas bőrtarisznyát Gylfinek, amiben szintén rúnakövek voltak, de nem ám, mik leírják az asszonyok praktikáit, ügyes – bajos dolgait, hanem azokat, mik tartalmazzák az emberek és istenek történetét kezdetektől…a végsőkig. Ebből azonban semmit nem érzékelt az leány, úgy aludta át e csodákat, mintha mégcsak nem is álmodta volna őket. Reggel aztán fölébredt, és elindultak haza, Svédhonba, Gylfy birodalmába. Háromszor hét napig tartott a járás, de végül hazatértek. De mire? Nagy gyász közepén találták Freyát, gyászolta Julyát, hívén azt, hogy még nem lett egészen fölkészítve a női mismásolás mikéntjéből. Meg is haragudott Gylfy, hogy felesége tort ül, ahelyett, hogy lakomát tartana, méghozzá felséges ura tiszteletére rendezettet.

 

Freya összeszedte mindent, a Julyától tanultakat, és elsőként illatszeres, bodorított haját lógatta Gylfi arcába, miközben az nagy bőszen falatozott egy rénszarvas pecsenyéjéből. Másodszor is, keblét tolta neki. Mivel azonban Gylfi olvasta a rúnaköveket, ezért eltaszította magától nejét, hiszen fáradt vándornak is legjobban esik elsőként a pihenés, s csak azután tud gondolni egyébre. Harmadszor hozta Freya a varázsitalt, hogy inná meg az ő kedvesével, amire igencsak rá volt szorulva szegény, ahogyan csak rászorulhat éhes ember az italra. Ekkor azonban nagy baj történt a dolog körül, mert fennakadt lába a királyfi lábánál lapuló tündéri leányban, így az egyik kehely tartalma Gylfinek, másikénak pedig a leány szájába fröccsent. Abba is maradt rögtön a lakoma, hiszen azok nem bírván szerelmi érzéseiket többé visszatartani ott, az egész udvar láttára megcsókolták egymást. Freya hatalmas haragot érzett, hogy ily szégyen érte fejét, és sietve haza akart távozni, de előtte kikövetelte Gylfi sok kincsét, amiért is Gylfi új asszonyával sokáig boldogságban, de szegénységben is élt. Ám pótolta nagy tudásával hatalmát Gylfi, s minden egyes estét egy-egy rúnakőről olvasott történettel töltött meg; beszélt a világról, az istenekről, és az emberekről. Rólatok. Freya viszont nagy gazdagságban élt tovább, de éltét tőrnek általa szeretőinek egyike vette el. Hát forgassátok, hogy’ érdemes élni, halandók. Ez a mese vége. Holnap majd más rúnakőről olvasok nektek.

 

Hm…azt nem tudom, hogy milyen tanulságot vontak le a fentebb található elbeszélésből a hölgyek, hatástörténeti vizsgálódásaim azonban azt támasztották alá, hogy nem maradtak érintetlenek tőle. Kaptam is számos levelet nőcskéktől, akik a szerelem mibenlétéről írtak lírai vallomásokat, vagy éppen megfeddtek, hogy ilyen szövegeket közölni az ízléstelenség határain túlmutató bűncselekmény. De nálam is több párfümös levelet kapott Peter barátom, aki évekig képes volt megélni e postai levélküldemények tartalmából, egy-egy szárított rózsáról órákig el tudott volna beszélgetni, és annyira érezte a női kalligráfia és írás mögött a nőket, hogy semmilyen meglepetés nem érte már, mikor elküldték azok a következő postafordultával fotográfiájukat. Egész szekrénypolcot tartott fenn a nők küldeményei számára, egészen addig a pillanatig, mikor felesége megelégelte a gyűjtemény nagyságát, és férje irántuk való vonzódását, és megzsarolta, ha nem vet véget ezeknek az írásbeli liezonoknak, elhagyja őt, és ötéves kisfiát is magával viszi. Ez után, mint egy kisdiák ült az íróasztalnál Vönnengut, a Svéd Királyi Akadémia tagja., és felesége egész levelek sorát diktálta neki, amelyben közli, hogy halálos beteg és nem kíván és nem is kérheti a professzor, hogy ilyen emberrel törődjenek a fiatal kisasszonykák, és szépségük teljében lévő nők. Ez azonban csak olaj volt a tűzre, zsákok garmadával érkeztek az ottani postára levelek, küldemények, táviratok, amelyeket azonban Vera asszony a kertben az őszi falevelekkel együtt égetett el. Utólag sírva mesélte nekem Peter, hogy elképzelte mennyi csók, mennyi könnycsepp, sóhaj, bók szállott el a füsttel együtt.

A személyes véleményem az esetről: a mese hamis színben tünteti fel a férfiigényeket. A magam részéről egész életemet átunatkoznám az olyan nők mellett, akikben egy csöppnyi ravaszság, fondorlat nincsen, akik szerelemük teljes odaadásával tudnának csak érvelni, semmi mással, ahogy feleségem mellett is majd elemészt a nyugalom, az igazán szerelmes nőket elvesszük, és megtartjuk háziőrizetben, de akiért lángolunk, lobogunk, aki igazi érzelmet csempész az életünkbe, az bodorítja a haját, festi a szemhéját, és nekünk nyomja különböző testrészeit… és, ki tudja még elsorolni azt a sok mindent, amit nőtől, mi ajándékba kaphatunk. Hát ha megengedik én semmi esetre sem javallanám Gylfi királyfi történetének életre való adaptációját, hacsak nem estek, Hölgyeim azon csapdába, hogy szerelmesen, fiatalon mentek be a házasság nyűgös kötelékébe, és érzelmeik igazolásául választják e mesének olvasását. Mert, ugye, Önök sem hisznek a tiszta szerelemben?

 

Mire bejezte meséjét Sehrezád, a fenség már álomba burkolózva aludt. A szerelem hatalma ennyi csupán. S hova lettek az emberi élet sorskérdései? Ott állnak a rúnaköveken, csak meg kellene találni. Megpróbálja? Igen vagy nem?

 


Hetedik éjszaka – A Fekete sah második meséje

 

Egy nap reggelén, borotválkozás közben elnéztem arcomat a tükörben. Saját testképzetünk néha nem idomul a jelenlegi valónkhoz. Nem idősebb ember nézett vissza rám, valahogy azonban egészen elmásított, mint ahogy magam számára adott voltam eddig. Mindig az élet eme kiemelkedő pillanatait kerestem, mikor tudásunk egyetlen pillanattól, tárgyi ténytől mássá lesz, valami nem is többet mutat, hanem lényegesen különbözőt. Ahogy álltam egyik kezemben a borotvapamaccsal, másikban pedig a felhabosított szappanos tállal, először nem is fogalmazódott meg benne a különbség, mely néhány év alatt megkeményítette vonásaimat. Előző éjjel azt álmodtam, hogy hatalmas falak által körülkerített szobában ülök egy széken, és várom szabadulásomat, mert biztos voltam benne, ha egy úriember jól viseli magát ezen helyzetben, a félreértések tisztázása után biztosan kiengedik - valamilyen általam nem fedezett fel- rejtekajtón. Így múltak az órák, azonban senki nem jelezte, miért és minek tartanak fogva, s egyáltalán szabadulásom lehetséges voltát. „Ez – morfondíroztam magamban- biztos türelmem próbatétele, s ha nem állom ki, nem is fognak kiengedni, joggal – hiszen egy gentleman minden helyzetben megőrzi hidegvérét.” Így telt el még egy pár álombeli óra. Ekkor a szék hátára helyeztem zakómat, nehogy meggyűrődött ruházattal kelljen fogadnom a küldöttséget, mely viselkedésemet vizsgálat alá veszi. Lassan sötét lett, és hideg. Ekkor visszavettem zakómat, és a hideg dacára kivert a verejték. Nagyon megharagudtam önmagamra, hogy ilyen kényes helyzetben a testem mindenféle módon tiltakozik eme szituáció ellen, amikor én teljes odaadással tudok várni, ráadásul erős vizelési kényszer fogott el. Amikor hajnalodott nem tudtam ez élettani folyamatot visszatartani, és odamentem egyik falhoz szorosan, mintha csak a falat alkotó téglák állapotát vizsgálnám, és elvégeztem dolgomat…Ekkor nyílott meg a rejtekajtó és egy bírói talárokba öltözött vizsgálóbizottság, s előlépett közülük e különösen tekintélyesnek látszó férfiú, aki közölte, hogy a viselkedésem tarthatatlan, nem polgári, hogy minden jómodorú ember kerülné a társaságomat, alkalmatlan vagyok hivatalom betöltésére, s ezek után csodálkozna, hogy valaki kezet nyújtana nekem.

 

A szultán Sehrezád meséjének e pontján oly haragra gerjedt, hogy saját nagytiszteletű kezeivel akarta volna a szuszt kinyomorítani szegény leányból. A király udvara igyekezett pillantását más irányba terelni, mintha ama időnek csendessége következett volna el (s lecsukták pillájukat), amikor egy nagyterítékű lakoma után a gyomor tájékán kellemes zsibongás indul meg, és a koponyában fészkelő hálózatdús anyagból leáramlik a vér, s nem lenne elgondolni a mit. Még nem látták, hogy a fejedelem saját kézzel érintett volna egy alantas személyt. Szolga csak szolga által vész el, kivétel nem akad, mely erősítené a szabály szigorságát.

- Meséknek hercegnője – hörögte a szultán- kezem bilincse fogja most világodat elsötétíteni, vagy aranypikkelyes lények uszonya von szemfedőt és írt gyógyvízzel teli szökőkutamban. Szabadulásod percét reptettem volna ma kezedre, mint drága sólymot, amelynek szabadsága póráz nélkül lett volna a tieddel egynemű. Nemhogy mesék hercegnője volnál te, ki felékszerezi meséje minden szavát, ahogy a mennyasszony is magára ölt minden pompázatost, hogy éjszakáján a szerelemnek legyen mit mutatni az egyetlenegynek, hanem lehántod közönséges szóval erről a férfiúról az utolsó dicsteljes fénynyalábot is, s nem marad belőle csupán mirigyek állománya, testnedvek, csont és hús, nem pedig ahogy az Alkotó finom kézzel összeszerelte, hiszen gondja van reánk, hogy eme dolgok összessége közepén szív lakozzék, s bennük felpezsdülő érzések mozgatói a világegyetem kicsinyített másának, e férfiúnak is.

Hol sok a beszéd, ott a cselekvés késlekedik.

Ahogy a király szava egyre szaporodott, mint egymás mellé helyezett rubinok és zafír, úgy oldódott köteléke kezének, Sehrezád pedig emígyen szóla néki könyörgőn:

- Királyok királya, ha máslétbe taszítasz, nem tudod meg: a mesearcheológus sorsa felemelkedett, mint szabadságom reménybeli sólyma vagy aláhullt, nem bírván a pórázt elviselni.

A fenség meglepődött, mily szájas szolgát taszajtott elébe a sors, hogy a halálnak gödre mellett is képes uralkodóját megzsarolni, ám kíváncsi lévén, hogy kerekedik sorsa az idősödő férfiúnak annak utána, nyugalmát visszanyerve, szakállába akasztva ujjait a következőket mondá neki:

- Amott kerekedik egy fekete felhő, benne kerekedik egy fekete holló, úgy teljesedjék sorsa a mesearcheológusnak, aki oly közel esik hozzám immár, mintha egyazon méhnek gyümölcsei volnánk, vagy barátságunk tündéri szálai tapadnának bőrömbe, apró horgokon keresztül. Sorsa az én sorsom is. Vajh, érted te ezt? – és szeme könnyel duzzadó lett.

Sehrezád lehajtotta fejét és válaszolta néki:

- Amott kerekedik egy fekete holló, mellette kerekedik egy szépívű sólyom. Sólymom, szállj szabadon, mesém, nyargalj be égi tereket, s ég azúrját lebbentse szárnyad, tárd ki csőröd, miért vijjog a saskeselyű?, halálhozón, bőrömet díjként elorozandó. Sólymom növekedj nagyra, hogy veled felnővén is, behajózzam a leget.

S ekkor a lány letette ékszereit a szultán lábaihoz.

- Történt tehát – folytatta -, hogy egy nap színe megváltozott nagy hirtelenséggel, s az archeológus nappala többet mondott, mint estvéli falak közé zárt álma.

 

Álltam magammal szemben. Én vagyok a Másik is. „Tükörstádium”- mondta volt pszichológiában jártas kollégám, aki ezen kifejezést arra alkalmazta elsődlegesen, mikor a gyermek megpillantja anyjának szemében önmagát, s ráébred léte önállóságára, arra a – szerintem kétségbeejtő tényre-, hogy nem egy integráns világ részeként van jelen, hanem „betolakodóként”. Tapasztalataim azt mutatják, hogy a valóságos tükörstádium nem az anyától való leválásnál jelentkezik hamisíthatatlan igazságában, hanem hétköznapjainkban. Amikor kinyitom a kertajtót, és a szomszéd nem köszön vissza, amikor felteszek egy lekvárosüveget a kamra polcára, és alapos körültekintés nélkül végzem mindezt, s a lekvárosüveg két másik, egy borecetes- és egy tökmagolajat tartalmazó üvegedény társaságában a lábam elé zuhan. Ez az idegenség, a rendetlenség, a kiszámíthatatlanság érzése az igazi máslétté válás folyamata. Vagy mikor reggel, egy meglehetősen rosszul töltött éjszaka után, kezedben a borotválkozó-felszereléssel, megkettőződsz, vagy pardon, háromszorozódsz is: egy, aki fizikai valójában érzékel, egy másik, aki tükröződik, és a harmadik, aki észleli mindezt, összeveti eddigi tapasztalatait önmagáról és talán módosítja azt. Mielőtt azonban lételméleti kérdésekbe bonyolódnék, meg kell jegyeznem, hogy a lábamra csöpögő lekvárnak legalább annyi jelentése, sőt jelentősége van életemre, mint említett barátom a „tükörstádium”-ot megalapozó elméletének. Ragacsos a padló, és ezt eltüntetni nem kevésbé kitartó munkát igénylő feladat, mint logikai úton bejárni az elméletek jelentéstani mezejét. Persze, az előbbit könnyedén hagyhatjuk feleségünkre, azzal az indoklással, hogy nekünk az utóbbival akad nemesebb dolgunk.

Mögöttem a nappaliban megszólalt a telefon. Most vezettettük be, lakóhelyünkön elsőként. Csak a főiskolával és néhány tehetősebb helyivel tudtam általa kommunikálni, többségében távolsági hívásaim akadtak. Mindig öröm fogott el, ha megszólalt, mert az volt a képzetem, hogy ezen eszköz alkalmazásával közelebb kerülök barátaimhoz, kik messzi élnek, s szakmai kapcsolataimat is könnyebben ápolhatom, s régi tervem megvalósulását vártam, fordítva, ahogy azt – gondolom- mások gondolják, hogy öregségemet egy nyüzsgő nagyváros szívében fogom tölteni, sétákkal az éjszakai szennyes utcákon, reggel kávémat nem otthon költve el, hanem egy igazi kávéházban, ahol belehallgathatok a nálam fiatalabbak csevegésébe, és ezáltal folytatódna életem valahogy másként, vagy névtelen leveleket írnék a különböző napilapoknak teljes meggyőződés és hit nélkül, egyszer egy fiatal leány, másszor pedig egy felháborodott kispolgár hangját kölcsönözve.

Most azonban nem akartam felvenni a telefonkagylót, éppen a különbséget akartam megszemlélni, ami egykor volt és mai énemtől elválasztott. Ehhez a műveletre azonban csendre volt szükségem, amit a szerkezet nem akart biztosítani, hanem kitartóan zavarta a szemlélődés nyugalmát, és elűzte a saját magamra irányuló kérdésfeltevéseket. Lecsaptam a tálat és a borotvát. „Élni és élni hagyni”, morogtam, és leakasztottam a szerkezet beszélőjét, a kagylót a fülemhez helyezve. A telefonközpontos távolsági hívást jelentett be, Christine-t, egykori szeretőmét, aki hűtlenül átpártolt egy francia diplomatához. Először erősen gondolkozóba estem, vajon fogadjam-e hívását. Az elmúlt, a nélküle töltött időszak alatt be kellett látnom, hogy hiánya átjár, nem mint huzat a házon, de mintha egy érzéseim jégkamrájában ülnék, s azóta elfelejtettem igazán nevetni. Én, aki inkább a női nemet valamilyen fajta ínyencségnek, különlegességnek néztem, ahonnan nem árt venni egy kis keletit vagy mexikóit, mióta elhagyott, nem volt kivel megosztani történeteimet, kifigurázni tanárkollégáimat, vagy a közélet egyéb jeleseit. Mindig tisztességes és jólfésült mondatokat kiejteni. Ez lett osztályrészem. Hirtelen átfutott rajtam, talán a játékosság az, ami kihalt belőlem. Nem akartam hallani hangját. Kihalt belőlem, de féltem, hogy mégis újraéled bennem a hozzá fűződő érzelem. Aztán – magam számára is meglepő módon – a következőket mondtam: „Kapcsolja, kisasszony, kérem tisztelettel.”

Meghallottam a hangját, mint a hangszereket, úgy vizsgáltam a női beszédet. (Talán szakmai ártalom. Beszédművelést és morfológiát tanítok.) Nem a szokásos gyors beszédtempójú, nem informatív, felszínes, magas hangmagasságú hang tört fel a telefonból, hanem alsó hangfekvésben, renyhe artikulációval, mintha valahonnan nagyon mélyről szólna hozzám (vegyes-mély légzés), s olyan rezonanciával, amelynek mindig erotikus töltése volt számomra, lassan egy-egy szótagot elnyújtva (leppegés). Először nem tudtam, hogy miért hívott fel. Belebújtam a hangjába. „Vegyél magadhoz!”, böktem ki. A vonal másik oldalán hallgatás. (Beszédszünet.) „Jaj, Leo, majd, ha megérkezel, beszélünk erről is!”- mondta nagyobb nyomatékkal. „Mi? Micsoda? Miről van szó?”- kérdeztem halkan, belesúgva a telefonba, mintha egy csók közben lehelném fülébe, miután ajkammal végigjártam az utat a nyakán. „Értsd meg, megvan, megtaláltam. Jövő vasárnap várlak”- és hallottam, ahogy nyugtatóan, ahogy régen is, felnevet. És megszakad a vonal. Letette. Lehet, hogy mégis?

 

Élt Perzsiában - a Kazah hegység lábánál… [Bocsánat, másik papírt vettem elő]

 

Én, Hátim et-Tái, ki az arab történetírás jelese volnék, születtem az Önök naptára szerint 1877-ben. Egész életemet az alexandriai könyvtár hagyatékának megszerzésével töltöm, s ezen szövegek rekonstruálását végzem, s néhány szöveget alacsony keresetem kiegészítéséül európai tudósoknak is kiszolgáltatok, s ezzel úgy érzem nagy ügyet szolgálok - így volt ez Fekete sah meséje esetében is, ahol sajnálatos módon, helytelenül a mese egyik alkotójának neveztek egyik tudományos lapban, ám meg kell jegyeznem, semmilyen szerzőségre nem tartok számot. Miután néhány év késéssel egyik honfitársam hazatért Európában töltött tanulmányai befejeztével értesültem erről. Sikerült egy hölgy segítségével újra felvenni a kapcsolatot Mr. Howarddal, aki azt állította tanulmánya végén, hogy nem állt módjában a mese végét töredékben sem felkutatni, amit én teljes mértékig cáfolni tudok. Arra utaló megjegyzését is, mely szerint a sah egy háremhölgye kezétől hullott volna el, aki aztán bánatában nehéz gyászba esett. Ilyen megalapozatlan kijelentések bizonyára Mr. Howard ellenérzését is kiváltották, hiszen ez év nyarán felkeresett, és a következő szöveggel tudtam kutatómunkájában segítségére lenni.

 

Jó olvasást kíván, és a Próféta útjának igaz követését:

Hátim et-Tái

 

Élt egy sah, kit a nép egyszerűen csak Feketének hívott, s annak igazságos és hatalmas tettei százezer oszlopba voltak belevésve, ám hogy milyen cselekedeteket hajtottak végre ősei, nem tudhatjuk meg soha, mert a sah atyái emlékét kitöröltette minden kőtáblából, hatvanháromezer munkás dolgozott azon, hogy hódításaik nyomát kivésse a legutolsó kődarabból is. Eszméje vagyon ugyanis Feketének, hogy a birodalomban fegyver nem ragadtatik az ő nevében, hanem meggyapjúsítja alattvalóit akképpen, hogy igaz lelkeknek lesz birodalma már a földön is. Mindenki boldog volt a birodalomnak hatalmas térségein, s ha megjelent a sah, üdvrivalgás és virágeső-zuhatag kísérte legutolsó lépését is, amerre elhaladt nők sírtak a sah szépségének láttán, aztán persze sírtak más miatt is. S háromszorosan keservesen rítak később, hisz mindegyikük szívében nemcsak uralkodójuk volt, hanem szívüket is ő uralta egyetlenként. A sahot, amilyen boldogságban úszott kezdetben, hogy lám, mily gazdaggá tette népét azáltal, hogy mindenik emberi érzés helyébe saját magát helyezte, mellette pedig a gazdagság vágyát is, oly nagy unalom vette elő, hogy mindez sikerült neki; néha szívében már csatákkal álmodott, véres fejekkel labdázott az égre, s emberszívekben dúltak lábai, csak valahogy elűzze a egykedvűség hollóját, melynek szárnya feketén borult rá szemére. Ennek utána, ha szomorúságot látott, mindig „feketé”-nek nevezte, mit ő hívatott a lélek megtisztítása, vagyis inkább az érzések csillogó változatosságának kiirtása által meggyógyítani, de gyermekkori barátja, az egykori nagyvezér benső szolgája tudta, hogy a sah nem is sötéten, de hamu-szürkén látja a világot, s nem a világ külszínre az, hanem az ő fenséges szemei estek betegségbe, hogy a hegyeket is lapos síkságnak látja, amelyek az ő parancsoló tapsa nyomán akár szakadékká is süllyednek, semmiképpen nem hatalmasabb lévén, mint ő, aki bármit és bármikor képes megcselekedni vagy megcselekedtetni.

Az alattvalók az aranynak, gyémántnak, s legutolsó sorban, ha nem került más, ezüstnek megszállottjai lettek. Történt azonban, mivel agyuknak helyét csak a feltétlen hódolat és a pénznek csengése ülte meg, nem törődtek már azokkal, kikért cselekedték, amit. Ha elvesztették apjukat és anyukat, azt mondták rá, hogy ők tiszteletben tartják döntésüket, mert a sah hirdette, hogy túlvilágra mindenki saját akaratába óhajt jutni, ezért ha eltaposta egy villámtól megvadult teve lányukat, vagy fejére esett valamely kődarab háznak tetejéről fiúkra, netán ártó ragály ült ki bőrükre testvérüknek, nem gyászolták és éreztek velök együtt, hanem erős szitkot szórtak rájuk, mintha két kovakőt összeütnél, s annak nyomán tűz vetne lángot, mondván isteni rendelés miatt történik mindez, s valamely titkolt hibájuk miatt haragították meg az egeket, s meghalni pedig ők kívánva. Úgy legyen. S mindezt annak nyomán hirdette, hogy udvarába felfogadott egy keleti bölcset, aki megindokolva a sah állapotját, különböző keleti bölcsek írásaiból olvasott fel reggelenként Feketének, aki egy testőrnek állítása szerint egyik aranyló reggel a recitálás nyomán zokogásban tört ki, és felkiáltott: „Ó Semminek semmije, hogy az mégis Valami! Arcomon mintha maszkot viselnék, vonásaim elernyedtek, bárcsak feloldódnék a Semmi Valamijében!” Többet nem tudott meg senki a testőrtől, mert másnap eltűnt. Szemével nem látta senki.

El is jöttek Görögföldről tudósok, hogy leírják, mi az, mi Perzsahonban történik, s mi módon ültethetnék ezt át saját államszerkezetükre, de a tudósok közül is csak egyetlen tért vissza, megcsonkítva, vakon, és süketen, nem bírván beszámolni, mi történt ottan, sem társaikkal, sem vele. Hazatérése után, harmadnapon ugyanis meghalt. Mesélik, tán a hívek tépték szét őket, mert sajátosan értelmezték a sahnak tanításait. Ugyanis, hogy nem vér által jön el a birodalom, tudták ők, de a birodalom jólétét veszélyben látták, nem riadtak vissza eszköztől, mely kezükbe akadt. Ráadásul bekövetkezett az, hogy bármilyen jólétbe estek a sahnak általa, mindig akadt náluk nagyobb birtokú, mindig, akinek kincsesházáról gondolták őnálukénál nagyobb, pálmáik szebben állnak a lég felé törve, és egyáltalán - kosaik szarva vaskosabb. Maga Fekete is megszeppent népe vagyona miatt, és összeíratta kémei útján, kinek mennyi lehet pénzes tarsolyában, hova rejtette kincseket érő gazdagságát, mely asztal alatt hány véka arany, mely szekrény alatt hány véka ezüst, mely fal résében hány darab zafír termett uralkodása alatt. Magához hívatta keleti bölcsét, aki javallotta neki, hogy kényszerítse még több ajándék adakozásra népét, „A Semmit mégis ki kell tölteni Valamivel”. S lőn, hogy a sah elébe szegény ember többé nem léphetett, hogy segítsen rajta az Igazság felé vezető utat megtalálni, s ha mégis, hát mondá neki a sah, hogy szegénynek ha eddig nem volt rest lenni, hát ne restelljen őérette tenni, ami tehető. Hát mi volt mit tenni, a szegény elkezdett lopni a gazdagtól, a gazdag - hogy pótolja elvesztett vagyonától - a gazdagabbtól.

 

Lisszabonban átolvastam az arab történetíró első írását, s először felháborodtam, milyen hamisítvánnyal akar újabb érdemeket szerezni. Sem stílusában, sem hangvételében nem volt meglátásom szerint hasonlatos a korábban birtokomba került alexandriai leletekhez. Pedig a Fekete sah meséje képezte mesegyűjteményem első darabját. Első mesegyűjtő utam izgalmát felidézve megtöltött a hit, hogy újra kezemben foghatom az elbeszélés fonalát, amely kicsúszott kezemből, de paradox módon előtör bennem a kétség, vajon ilyen befejezésre számítottam egykor? Berekeszthetném a történetet, anélkül, hogy bárki is tudna róla, és én szabnék határt a történet végének. Senki nem lenne, aki számon kérhetné rajtam. Kimentem a teraszra. A Tejo vízére nyílt. Éreztem a kékség beárad pupillámon keresztül szemembe, odaléptem a mellettem álló Christine-hez, és átkaroltam derekát gyöngéden. „Kezdjük újra. Veled akarok élni!”, suttogtam és kezére csókot leheltem. „Nézd a távolban úszó bárkák vitorláit, zsebkendőnyinek tűnnek innen.”, válaszolta. Egy légballon repült felfelé látképünk sarkában. „Most emelkedik”, jegyezte meg. És én igent bólintottam.

Másnap mintegy visszafelé bejárva az utat, megindultam egy gőzösön Sztambulba. Útközben, bár a hajótest nem követte a hullám mozgását, álmomban ringatóztam. Nyitott szemmel ábrándoztam Christene-nel töltött másik életemről. Lesz egy kisgyermekünk, és villánk a part mentén. Felidéztem lengyel szőkeségét, aranykalásszal ékes, tudom, milyen volt már, hogy milyen vállának íve, s hangja, ahogy mentem az élet egyre mélyebb erdejében, csak ő marad majd nekem az utolsó nap utolsó óráján, csak ennek a nőnek kezében vagyok, különben összetört hegedűje Istennek, enyészetre szánt következő fogás, s fölöttem csillagok kiégett bolygóként sötétülnének el. Elloptam barátnőm egy alsóingét, éreztem távolléte nélkül is, hogy tölti be kabinomat jelenléte. „Borítsd a szememre, kérlek!”, szóltam, mintha itt lenne, „Borítsd be, boríts el!”. Kinéztem a kajütablakon.

A Nagy Kékség.

És továbbolvastam a második lap feljegyzéseit.

 

Közben a távozott vezérek is tanácsot ültek, mióta a sah trónjára lépett, semmiféle közösséget nem vállaltak vele, hiszen az uralkodás módja semmiben nem volt hasonlatos az ő elképzeléseikhez, hagyományaik kigúnyolásaként értelmezték cselekedeteit. Csak kardjuk rozsdásodott meg, csak türelmük csökkent, ahogy az oázisban is - ahol menedéket találtak - fogytán volt az ivóvíz már. Telt-múlt az idő, habár Istar többmilliárdnyi homokszemet szórt rájuk naponta a sivatagnak közepén, mégsem lettek gazdagabbak a hírrel, mely a sah pusztulását hozta volna, sőt azt kellett megtapasztalniuk, hogy egész Perzsahonban lassan ők lesznek a legszegényebbek, holott hatalmuk teljében a legdúsabbak közé számíttattak. Ezért újra tanácsot tartottak. Egy évvel az uralkodó önkényes beiktatásának utána.

- Te vagy okozója minden reánk dőlt szomorúságnak, te javasoltad, hogy mint száműzöttek, bújjunk meg e kietlen vidéken, s azt mondád egykoron, hogy a sahnak rontása önmaga által lészen, s hogy kivárni időt - csak legyen türelmünk. Egy éve esszük a baj kenyerét, ahogy itt lapulunk észrevétlen, mint a legutolsó kavics a folyónak partján, s létünket lassan elsodorja az ár, ám a fattyú még mindig a trónjának legtetejiben ül, s hatalmát támasztja alá nem egy híve – fakadt ki Nasszír a nagyvezír ellen, mintha előtörne genny a sebből, amit megfakasztottak, úgy csobogtak szavai.

- Hát ebek ebe, most nagy torkod van, hogy ily szavakat ugatsz fülembe –szólt fojtott hangon a nagyvezír-, eszközeink nem valának, csak holttestünkkel trágyázhattuk volna meg a földet. Mind ellenünk kelt volna a nép, s kezükkel lesújtva hevernénk a sah palotájának kövezetén, bezúzott koponyafővel, s utolsó szilánkját is macskák tűhegyes fogai roppantották volna el.

S állott két férfi egymással szemközt. Egymásnak feszült két tekintet. Harmadikként közéjük lépett a korban legöregebbik, Atszir, és remegő hangjával falat vonva közéjük:

- Két sahot temettem el, erősebbeket és vitézségre merészebbeket, mint ez ifjú szájas. Mégis én vagyok itt, s ők a kétes bizonytalanban. Annyit mondhatok, hogy létem túléli őt, de kardjába nem dőlök sem neki, népe botjától is távol maradok, s ha éltem ennyi évvel lett viselős, hát nem ő fogja születésemből születő halálomat elhozni.

Másnap korán kelt a nap. S a kelő nap elvitte a nagyvezír immáron négyéves kisfiát a felhőkön túlra. Egy apró vasgarast szorított kezében, próbálták ujjacskáiból kivenni, de holtában is ökle börtönében őrizte talizmánját. Aznap Nasszír vezetésével három vezér tért vissza titokban az Istenek Városába.

 

Sztambulban sem a szokásos műemlékeket látogattam meg, béreltem az óvárosi részen egy szobát, amit megfelelő vendég híján inkább a vidékről Sztambulba vándorló lakosság vett ki. Ehhez azonban át kellett öltöznöm, még a hajón felvettem azokat a ruhákat, amit éjszaka vagy otthon háziköntös helyett szoktam volt hordani. Ezeknek a helyeknek a tulajdonosai a legnagyobb rafinériával megáldottak, a recepciónál még hiteles keleti enteriőr fogad, s a lépcsőkön vörös bársony fekszik. Ám amikor felmenetel az előre be nem jelentett lakó a szobáig, iszonyatosan lehangoló látvány fogadja. Mindenhol orrfacsaró bűz és kosz. A vizelde, amit egykori építője talán jobb módú vendégeknek szánt, egyetlen kb. 2 négyzetméternyi helyen foglalt helyet a zuhanyrózsával, alatta egy lefolyóval, így első ránézésre úgy tűnt, mintha nem is lenne ott. S nem tisztítják. Négy ilyen próbálkozás után végre ráakadtam egy kondíciójában ezektől nem eltérő, de viszonylag tiszta szállodára. Leheveredtem, és aludtam egy jót. Sokszor játszom el a gondolattal, hogy megint fiatal pályakezdő vagyok, akinek minden pennyt az élére kell helyezni ahhoz, hogy valahol egyáltalán nyugovóra tudja hajtani a fejét. Aki nem tudja becsülni azt, amit a múltban annyira értékelt, annak érzékelési küszöbe olyan hatalmassá nő, hogy egy idő után többé semmilyen élmény, anyagiak nem elégítik ki. Az ablak egy ismeretlen kis mecsetre nézett. Mindenképp megtekintem, ha beengednek. Előbb azonban elolvastam az alexandrai lelet utolsó oldalát. Mivel tudtam, hogy igen keskeny anyagot biztosított számomra az arab, minden sorát ki akartam élvezni. Önmagába visszatérő gyűrűt formázott létem, sort sornak alája tapogatva haladtam. Milyen egyszerű is a jólét.

 

- Sehrezád, szépen röptetted mesédet. Nem mondom, hogy kivetnivalót találok mesédben. Mesekutató barátom mintha rajta tartaná az élet lüktető pulzusán ujjait, úgy áramlanak benne is adományai Allahnak, mint ahogy a mennyei madárka repkedne mennyei bokornak egyik mennyei ágáról másikára - mert tudjuk jól, hogy azon megterem áfonya, datolya, szőlő egyféleképpen -, s e férfiú is a bőségnek kosarából vehet, amennyit csak elbír, s ezek mintha belsővé válván megfiatalítanák utolsó tagjának utolsó ízét is.

Sehrezád ijedten várta, hol tévedt meséje tévútra megint. S elharapta lélegzetét is.

- Kislányom – mondta, mert egészen megszánta a reszkető Sehrezádot, aki e pillanatban inkább ijedt kutyakölyöknek tűnt, mint mesék ékszeres hercegnőjének-, hol marad történetedből Ghánim, unokatestvéred, kinek az első részben oly nagy szerepet tulajdonítottál, hogy az gyilkosává lett a sahnak, s szerelmi bánatában gyásznak kútjába esett.

Sehrezád a sarokba pillantott, mint amikor igazat kever valaki a valódival, mintha helyes arányok keverését sajátítaná el a szerelmi bájitalok terén. Végül keserves sírásra fakadt, hogy a király maga nyújtott neki kelyhet, hogy megvigasztalódjék.

- Ó bánat nehéz fátyla, ó halálnak kútja, mindent elemésztő gyomor…sírgödrök megtöltője…percek és órák átokverte futása…napok hullása…meg mi is…ööö…ah, sorsnak rettentő vetése… az a következőképpen esék meg. Ghánim levelének utána, melyből a szerelem patakja bőséggel árada hozzám, nemsokára, ahogy létünknek voltja nagy hirtelenséggel jelenbe fordul, váratlanul, még egy levél érkeze hozzám, amelyet nem ő, hanem atyja küldött hozzám egy kereskedővel, kiben jobban bízott tán, önmagánál is, ha ily értékes levelet hozzám általa elkülde. Hisz az többet ért, egymásra halmozott selymeknél, melyeket százezren is szőhetnek egy napnak alatta, becsesebb volt ezer királyi nyakéknél, s mégis a legszörnyűbb dolgokat mutatá meg nekem, ahogy pokolnak ezer bugyrából törne elő az oda bezártak minden fájdalma. Ezúttal is megkérék egy írástudót – mivel betűnek vetését nem ösmerem, merre kanyarog annak útja, hogy lefelé vagy fölfelé kell húznom a tollszárral -, hogy nyerje vissza nekem az értelem idealitását, mely ottan vagyon, csak én nem nyerhetem el, írásra-vakon, s helyesen, mert miért ártanám magam férfiak dolgába, olyasba, amit ha nem láttam volna, bölcsességem terebélyesedő fájának alatta pihenhetnék vagy női mivoltommal ezenközben jobban és serényebben takarhatnám be családunk kisdedeit és finomabbra és sűrűségére megfelelőbben sikerülne keverni a kuszkuszt. Nagy hallgatás támadt az írástudóban, és kérte, hogy másnak kezibe adjam az irományt, mert emlékét nem szeretné sehogysem összeköti a búnak fonalával, hogy ha csak egyszer is rávessem szemem, őt átkoznám a magasságos Allahot kérve, irtsa ki a földi létből a szomorúságnak minden jelét, „Jaj, hogy én volnék e jel jelölője. 7 éhes száj, és négy asszony átkozná utána hulltomat.” Megnyugtatám keserteljes szívvel, hogy bár a hír legyen mint almának ecetje oly keserű, akkor sem nyílik sem átkot dobni semmiről nem tehető, őszfürtű fejére. És ekkor belekezde ama sötéthírű levélbe, melynek utána úgy érzem, mintha éles kés fordította volna szívemet ki helyiből.

„Gyönyörűséges leány, erényben gazdag, kinek díszei szebbek ezeregy pipacsnál, ezeregy liliomnál, s ha összeteszed mind a földemen s palotám kertjébe termő millió árnyalatú virágot, akkor sem tesz ki annyit, mint feléd áramló féltő gondolatim száma. Jaj, én már úgy vagyok, mint halál által elültetett mag, melyből hatalmas ég felé kúszó növény született, ám nem magára van gondja már, hanem a belőle sarjadt életre. S ha egy – egy ágát levágják, abból az ő pusztulása történik legelébb. Szülője gyermeke pusztulását ne érje túl sohasem, hiszen eleven holtak országát szaporítja csak az, kivel ez megtörténik, annak keze kotorászva keres, hogy mi takarna; s míg életem 50 évét lepergettem gondtalanul, mint homokot kezem között déli verőn, álmodoztam, finom volt a remegés, erőm, s ifjú volt szívemben a lángsugarú nyár, hisz mit nekem te Kaukázus vadregényes tája - csodáltam, ám de nem szerettem-, elég volt nekem csupán, hogy feküdtem a kihűlt földön, eleven kincse még a nyárnak…mert jaj… ó, kancsók kincse, csókedény, első asszonyom, nem számoltam többel…játszottam kezével, mint két egymásba hajló nyírággal, mintha benne aludna ő is (nem voltunk más világ)… Ám minden Egész eltörött, minden láng csak résziben lobban, ha fellobban, általérzem tűnő életemet, s szemem, mint reves fáénak, olyan a világa, hová levél, oh lelkem ifjúsága, s úgy szeretem már csak enmagam, mint ki gyilkolna, mintha éltem a nemlét volna… s hiába döngetek kapuajtót és mindahány falat… vitézek…szép karokkal fogjatok le csendesen… hisz nem parancsra, de kéjjel…tán embert is ölök…nem dicső harcban, ágyban - hanem párnák közt, néha ezt remélem… lássátok, íme az ember, s ha ember, persze őrült sár és sárkány-fog vetemény… vagy legyél a hetedik: növény… jázminok tapsikolnak, hogy a kardvirágok hegye véres…mégis miféle ömlő világ ez… hogy egyszer lánggal égett, de tavaszom-vígságom méltatlanra szállt…s mondd, húgom, ki viszi át, foga közt tartva, létemet a túlsó partra?

 

A szultán dobbantott lábával egyet a ráismerés örömével.

- Hogy minden tanulás visszaemlékezés, mesédből is kitűnik, oly érzetem támadt, mintha magam már olvastam volna szavaidat. Talán lehetséges vóna az, hogy életünk egyszeriségével szemben újraszületünk, s minden elhangzó szó valahol megesett, s kiejtették már. Lehet, hogy ezeregy lehetőség bomlik ki az egyből.

Sehrezád felnézett a terem boltozatjára és mondá:

- Így van, magasságos Királyom, ahogy mondja Fenséged, nem tennék hozzája többet, mert azzal kevesebb lennék magam.

Csak egy nagymúltú tanító krákogása törte meg a csendet. Arra az uralkodó azonmód ráförmedt:

- Hogy nem tudod kivárni eme mese végét, gyógyítasd kehes melledet, most mikor végre valami oly nagyon eredeti és nekem tetsző mesét hallék, zavarnád-e élvemet?

A tanító a szultán lábai elé vetette lábát.

- Mesék uralkodónőjét, hogy lenne tisztem megzavarni?

S miközben kifelé kúszott a teremből, akár egy ezüstbőrű angolna, ha parton mozog, ő is felfelé nézett vizsla szemmel, mintha Allahot keresné, valójában azonban azt vizsgálta elég erős-e a mennyezet ennek a pimasz lánynak fölötte?

Folytatást intettek. Parancs és intés néha egy.

 

Amikor delelőjén állt a Birodalom, s már a jólétben mindenik alattvaló annyira dúskált, hogy megutálta minden ízét utolsó falatjának, hiába volt szárnyas, többlábú állat, fűszer, Indiákból teveháton hordatott eme földre, növény, mélybordó padlizsán, zölden ragyogó borsó, hántolt és hántolatlan, búzakalászból tört lisztből való, rozsból vétetett, bármely ínyencsége e vizek nem borította földnek, sőt tengeri állatok aprajából, vagy ragadozók hatalmas uszonyából készített, s hogy mást ne mondjak keménypáncélú állatokat húsáért feltörő szakács és asszony is akadt, ám mindenki, ki fogyasztani kívánt csak szemre volt már éhes, s rögtön kiokádta az eleséget, még a legutolsó mézkente süteményt is, mert a jólétet becsülni is tanulni kell, s a sok szegényre rászakadó bőség zavarba is hozta őket rendesen, s bár az éhínség megszűnt, új betegségek kezdték felütni fejüket, gyomorrontás, állandó ürítése a testnedveknek, sőt déltájban, ha ember fia bekukkantott volna házukba, nem látott volna egyebet, mint szépen terített asztal mellett hajladozó eleven szökőkutakat, amelyekből sugárban ömlött a sárgás lé vagy a félig emésztett élelem. Kutyáik, máskor mozgékony macskáik ellustultak, elcsámpásodtak, hogy külhonból hozattak rabszolgákat külön arra a célra, hogy állataikat egyik vagy másik helyre vigyék.

Ezenközben azonban mindenki tolvajjá lőn a Birodalomban. Nagy zavargások támadtak, hogy tovább mondjam, miként esett Perzsahonban, ha egy asszonynak eltűnt aranyszálas fejkendője, képes volt ahhoz hasonlót lerángatni honfitársnőjének fejéről, abban a hitben, hogy ő lopta meg, ha egy gyanútlan utas bevágtatott tevéjén az Istenek Városába, rögtön hárman is támadtak a nyílt utcán, bizonygatván, hogy az állat tulajdonjoga nem másé, hanem övéi, s az nyargalt haza végül a homokszín állat hátán, ki erőszakosabb és indulatosabb vala. Így, bár eszméjük kezdetben a vérveszteség nélküli gazdagodás, nemsokára először csak egy-pár pofon csattant el, a pofont ökölcsapás követte, az ökölcsapás utána előkerültek a majdnem két éve megrozsdásodott fegyverek. S lőn, hogy a halálozások száma akkorára ugrott, mint háborúnak idején soha. Hullott gyermek, leány, atyja, anyja, sőt az ország legöregebb asszonyát, aki állítólag volt vagy 119 éves, azért köveztek halálra, mert azt a vádat vágták a fejéhez, hogy egy aranysárga csibét elcsent. A nép haragja nőttön-nőtt, ám nem a halálozások miatt, hiszen észre sem vették, hogyan fogyatkozik családjuk, s csak legyintettek, ha újabb hozzátartozójuk esett áldozatul a vagyon feletti vitáknak, legalább több marad nekük, gondolták, hanem, mert elfáradtak az állandó figyelemben, mellyel kincseiket védeni óhajtották. Ráadásul a sah számvevőit, akik az alattvalók aranyai, állatai, s mindennemű értékei után kémkedtek, hogy azok állásáról uralkodójuknak beszámoljanak, tolvajoknak nézték, s rögtön a halálnak torkába gyűrték le.

Történt egyszer azonban, hogy egy takács nem azonmód végzett ki egy királyi számvevőt, hanem kitudakolta kilétét, s az elárulván, mi járatban vagyon, nagy haragra kelt uralkodója ellen, ki a sahnál tett látogatása előtte örült, ha egy tál lencsét asztalára tett családjának, és nagy titokban összegezte egyikét és másikát ismerősei tapasztalatának, mi a sah gazdagságot elhozó orvoslásának foglalatja. S mivel az országnak területén lassan nagyobb keletje és értéke volt a sah gyógyító módszerének, mint szőlőhegyet venni a legdúsabb termőföldön, ezért ezrével keresték fel a takácsot, aki tanúsította ezen receptúra a sahénak pontos mása. S valóban, olcsóbban, de majdnem megközelítő hatékonysággal lélekteleníttette az embereket, mint uralkodója, akik ugyancsak a vagyonhabzsolás bűnébe estek, ugyanolyan mód megrontva gyomruk állagát, mint társaik. Sőt, amit a sah az államérdekre hivatkozva soha nem tőn, gyakorlatát kiterjesztette a külhonból érkezőkre is. Akik, tanultak már a Perzsahonban kialakuló helyzetből, csak maguk vágyván gazdag lenni, el nem árulták volna sem a görög államtudósoknak, sem az olasz, portugál, de még a spanyol inkvízíció embereinek sem, hanem azt hazudták, hogy ottan előnyös üzleteket kötve jutottak értékbecsei birtokába. S így történhetett, hogy a takács egyre gazdagabb lett, ám megirigyelték mindezt honfitársai, és ők is titoktartásukat megszegve, aranypénzeket próbáltak kovácsolni saját gyógyulásukból. Így terjedt, hogy Perzsahon területén mindenki hitte, hogy a perzsák olyan nemzet, amelynek mindegyik tagja képes orvosolni a másikát, de ez sem volt elég…Ha valaki megharagudott, feleségét vagy vagyonát kívánta társának, rögtön betegnek mondta azt, s azokat a szavakat csapdosták egymásnak, mint kőnehezékeket, amiket a sah őnekik mondott egykoron. Nagy zűrzavar támadt az ország területén, s ekkor érkezett vissza álruhásan Nasszír meg a másik három nagyvezér.

Észrevétlen akartak visszatérni a városba, de éppen vesztük ez lett. Hiszen akkor már mindenki úgy hangoskodott, hogy alig bírták hangerővel túlemelkedni a többieken. Ráadásul nem ismerték a varázsszavakat, amelyeket a sah mondott. Rájuk is fogták egyhamar, hogy a sahnak emberei, akik nem merik felvállalni ezeket a szavakat, annyira tisztelik őt, s hogy a sah újabb varázsigék gyártására készül, és adatokat gyűjt, miként lehetne hatástalanítani az előzőeket. Bár a négy vezér nagyon, talán hozzájuk méltatlannak tetsző módon lelte halát, mégis igaza volt a népnek, mikor a sahról azt állította, hogy valami tervük van velük. Fekete nem hiába járt anyjának földjén, nem hiába vészelt annak közelében át sértetlenül egy törzsi háborút is, okosabb lévén mint a többiek, ha nem is okosabb, de természetes esze volt rengeteg, hát óriási gyűlésbe hívta az összes perzsát, határon innen és túl, hogy bizonyítsa nekik, hogy az eluralkodott kaotikus állapotok dacára, mennyire boldog népe, s mennyire hatalmában több, ahogy csak uralkodó lehet több alattvalójánál.

Összesereglettek a perzsák, hogy eltiporják a sahot hatalmával együtt. Mivel a sah hirdetette, hogy ő csak eszköz az ő kezükben, ezért bízván már önmagukban, úgy gondolták, hogy eszközre szükség nincs, s míg a cél szentesítette az eszközt, szükség van reá, de már csak gátolná őket fejlődésükben. A sah mást gondolt. Kiállt a nép elé, palotájának legmagasabb fokáról tekintve alá, s ekkor a nép elkezdte üvöltözni azon mondatokat kórusban, amiket a sah mondott magánszobájában egynek és másnak, és persze a harmadiknak és ezerszer, lehet, hogy tán ezerszer ezeregyszer. Nagy riadalom támadt közöttük, és a varázsigék is egyre halkultak, ahogy a hózivatar és pelyhek ritkás szállingózásával ér véget. Mert mi is történt? A sah mindennek az ellentétét mondta, amit a nép kiáltott. Ha az alattvalók azt zúgták: „Makacs vagy sah és akaratos”, akkor az uralkodó „Hogy titeket meg lehet vezetni, s azért ordítoztok, mert én akarom így, s elomló agyag vagytok kezemben.” S rögtön kidőltek egypáran a sorból, mint földre vetett sószsákok. Ha a következőket süvítették, mint ezer sípú hangszer: „Pénzünkett elorzod.”, a sah szájához vetett egy kürtöt, melynek hangja az egész teret betölté, és beleüvöltette: „Kapzsik vagytok, de gyengék, mert gazdagabb vagyok nálatok én.” Erre elgyöngült tagja a nép felének, s össze is rogytak nagy hirtelenséggel. S így ment mindaddig, míg a palotát övező téren mindenik alattvaló földre nem került. És akkor meglátták, hogy Istar a sahhal van még mindig.

 

- Sehrezád, én úgy látom, hogy a sah meséjét szépen fűzöd, ám mint rosszkezű szőnyegkészítő, aki belekezd egy mintába, aztán másikba kap, te is így hagytad el nővéred sorsának elbeszélését, csak apjának valamely homályos ívű beszédjében villant fel, ám pontosság nélkül, a kihagyások zaklatottságával, mesélj, de ív és kanyar nélkül, ahogy halandó igaz úton jár –egyenesen.

Sehrezád megtépte haját, megszaggatta ruháját.

- Ami legrosszabb, azt az ember kerüli, s mire szó nincs, ott legjobb hallgatni, ám ha boldogságos Király, mesém hallani akarnád, valódi valóbbat ennél nem állíthatnék, minthogy tovább idézem levelét a bátyámnak, tovább e fekete sorokat, amelynek értelme is fekete, fekete, fekete országot álmodtam én….

 

„Szavaim szétszállingóznak, nem tudom egybefogadni őket, elmondani, mi létem poharába vegyített, a kínt, hogy mint kinek lassú mérget dobnak italába reggelenként, lassan elgyöngülök, és testem lerombolja a pusztulás. Mindez kezdődött egy hónap előtt, mikor leányom hosszú távollétből hazatért, mert mi anyjával szerencsésnek hittük a menekülését. Nagy vígasságot rendeztük, háromszor tizenkettő ruhát öltettem udvari szabómmal és kétszer 10 sarut varrattam a legszebbet, halktalpú lábbelit, melyben úgy lehet surranni, ahogy légtestű leányok andalognak a fák között, vagy gyors iramban futnak, halandó azonban hangtalan lépteik nyomára nem akad sohasem. Lakomát rendeztem, elveszettnek hitt leányomnak dicsőségére emeltem várat a legritkább vadakból, s tálak ezeregye nem volt elég a vendégeknek, s úgy dúskálhatott mindenik meghívott asztalom körül, mintha lakomáját már az égen túl költené, olyan kifogyhatatlanok voltak ajándékaim számukra, s lantok szava zengett termeimen által, döngicséltek a falak, mintha milliom méh szelíden kezdene dalába. Hiába. Leányom csak ült, szótlan maga elé függesztetve tekintetét, akárha valaki befelé fordította volna szemét, s a bú szempilláját szeme alá kötné egy láthatatlan cérnával. S minden étket eltolt, magát emésztette, s mi csodálkozván, mi baj esett a lánnyal, kérdezgeténk ezt-azt tőle, ő csak konokon még jobban összehúzta fátylát, s ami nálunk nem vagyon szokásban, végül csak aprónyi rést hagyott a kintet figyelni. Gondolatunk támadt, hogy leányunk szomorúságának oka csak egy volna, hogy felvidítani nem mi gondunk lenne már, hanem nászban lenne örömteljes. Hát hívtunk udvarunkhoz nem is egy vitéz daliát, kiknek alakjuk mint égerfa, magas és keskeny, dicsőségük madár-röpte magas, s mégis gyöngédek, mint az prémes állat pelyhedző kicsinyéhez. El is jöttek, de nem vagyonért és névért, eljöttek leányom bronzszín kezéért. Először nagy meglepődés költözött szívünkbe és hittük, megleltük a bajnak forrását, hisz Ghánim felvette legdíszesb ruháját, bordó köntöst, fekete fátylat, szemünkkel soha nem láttuk ennyire ékszerrel dúsan, aranyszálú kendőben. Mellettem ült, és ahogy mosolygott mosolyra nyílt szívem virágja…De jó és rossz nem ellentéte egymásnak, hol egyik nincs, ott másik van jelen, hogy igaz kell legyen, hogy kört formáz minden mennyiség és minőség, holdtöltéből holdnak fogyatkozása esik, s így történt az is, hogy leányom kiválasztá a legdicsőbbet mindenek közül, kinek szeme átparázslott a szerelemtől, ha csak leányomra nézett, és készültünk, hogy menyegzőre lépjen vele, s már látni véltük, hogy lépdelnek ők együtt felfelé a boldogság grádicsán, hol fényharmatot ad számukra az ég, s engem nagyapává nemzenek majd egyhamar, s láttam már gyermekek közt játszódni magam újra gyermekké válván… Másnap az ágyban találta meg leányomat a dajka, mereven akár a kő. Hideg testét nem melegíti fel már semmi, nem kelti fel zokogásom, anyának sírása, s azóta létem akár a kocka, melynek minden oldala sötétre van festve, forgok, pörgök, perdülök s akármit vet a sors, mindenhogy el van vetve és vétve.”

 

Meglátogattam a francia attasé magánrezidenciáját, ki kutatásaimban egykor segítségemre volt, s évekkel ezelőtt megígértem neki, hogy beszámolok eredményeimről, miután a mese egészét végre rekonstruálni voltam képes. A házat azonban megrágta az enyészet, egy helyi szegény török családnak lett szállása, az ablakokat kiverték, a kertet felverte a gaz, két oldalt az egykori szép platánfák valamilyen betegség következtében korhadásnak indultak, a közéjük kifeszített madzagon a család száradó szennyese, de szürkén lógtak még mosottan is. Az udvar sarkában egy nő gubbasztott fekete csadorban, karján egy meztelen csecsemővel. Merész vállalkozás volt, de megszólítottam. Nem nagyon értette, mit kívánok tőle, végül azonban torkának hegyezte ujját, amiből én azt a következtetést vontam le, hogy az attasé elhalálozott, mégpedig nem természetes halálnemmel.

Kissé megviselt a hír, láttam magam előtt az attasé jóindulatú, mondhatni szelíd, atyai arcát. Elmentem a francia konzulátusra, hogy részleteket tudjak meg halála körülményeiről. Először a kapuőrség be sem akart engedni ruházatom miatt. Hát, valóban nem mondható el, hogy az úri társaság díszére válnék ebben a „formaruhában”, kinyúlott pulóverben és kitérdesedett nadrágban, s szétjárt sarkú cipőm sem felel meg a „bonmot”-nak. Amikor közöltem nevem, és tisztségem, az őrség vezetője – miután gondosan áttanulmányozta papírjaimat-, maga kísért egészen a konzul irodájának ajtajáig, ahol a várószobában töltött mintegy fél órai várakozás után be is bocsátattam a konzul elé. Hellyel kínált, elmondta, hogy egy borítékot hagyott letétben az attasé számomra, amit utólagos engedelmemmel felbontottak, hiszen úgy vélték, talán a gyilkosság körülményeinek felderítésében esetlegesen segítségükre lehet. Ám meglepetésükre a boríték valamiféle elbeszélést tartalmazott, amelyből semmilyen, a bűncselekménnyel kapcsolatos nyomot nem tudtak feltárni. Megkérdeztem, hogy mégis hol történt az eset, amire azt a választ kaptam, hogy családja körében érte a halálos tőrvágás, amelyet egy betakart fejű álarcos követett el, ruházata után inkább valami szegénynegyedből szalasztott szerencsétlen, akit csak felhasznált valamelyik konkurens hatalom, s úgy hiszik, hogy ennek hátterében magasabb érdekek állnak, s hogy az attasé 14 év körüli kislányát is elhurcolta volna a gonosztevő, ha kislány annyira nem lett volna bátor, hogy használja apja csőre töltött vadászpuskáját…Nem akartam a konzult nagylélegzetű koncepciójából kiszakítani, sokkal inkább gyanítottam, hogy Sztambul külvárosában található, bérelt rezidenciája az abban lakozó enyhekorú hölggyel nem volt kedvére a hölgy családjánaknak vagy valamely igazhitűnek…S barátom emlékét inkább hagytam nyugodni. Talán ez volt hazugságaim legkegyesebbje…

Olthatatlan jókedvem volt. Végül is, barátomat, míg élt, boldognak is mondhattam volt. A mecsetek kupoláit szabályos domboknak láttam, amelyekre az ég feszesen borult rá. Valahol túl, nagyon messze, a városon, a hegyeken, a síkságon, a vízen túl, ott él Christine, és a szívemben. Leültem egy padra, felszakítottam a borítékot, és mohón elkezdtem olvasni.

 

Hiába mutatta erejét meg a sah népének előtte, hiába tudta felettök gyakorolni varázsok varázsát, elértette ő, hogy nemsokára szörnyű kínoknak végzetébe fog fúlni, ha eszesebb nem lévén mindegyiküknél, mást nem gondol. Ezért egyik éjjel kiszökött álruhában a közeli temetőbe, ahová minden előkészület nélkül hajították - immáron szokásaikat hanyagolván- a testeket; és hátán elhordott, mivel vállára erős vala, egy hozzája nagyban hasonlatos hullát. Mikoron leszállt az éj, szerájába tért, ahol leült medencéjének partjára, s nagy bú emésztette, hogy tervét ugyan mily eszközökkel vélné szerencsésen megvalósítani. Ekkor történt az: mindenik háremhölgye nagy veszekedések miatta, meg sok mákonyos italoknak fogyasztásától oly nagy álomba estek, hogy agyuk forgott mint egy hatalmas gömb, mely az egeken túli világban kering cél és út nélkül. Csak egy leány volt akkor ébren, ki, mint a vadállatok, csak félig aludt, s riadtan figyelte egy oszlop megöl, hogy mily nagy gond üli meg a sahnak lelkét. Meglátta az oszlop árnyékában rejtőző leányt az uralkodó, s hirtelen szerelembe esett, nála azonban a villámnak csapását gyakran követte a legmélyebb kiábrándulás. Megfogta kezénél fogva, s úgy szaladtak a termeken át, s a termeket őrző őrség egymásra sandítva pillantott rájuk, hogy lám a sahnak mily tetsző leány akadt, hogy gyorsasága paripa-szélvész.

Leültette a lányt legszebbik zsámolyára, legszebbik zsámolyának legcsodásabban varrott terítékére, maga vele szemben ült, bánatosan, leejtett fővel, s feketén világolt arca Feketének. S a leány szíve mint sokszirmú rózsa bimbaja kibomlott, oly hatalmas módon megvigasztalni szeretné őt: arcát, lábának fejét olajjal kente, s a sah pillája alól kifigyelte, hogy szegény buta leány mint hisz az őbenne, belülről mosolygott rajta, hogy lehet okos nő bárki is, azonban őneki nem létezett sem leány, sem asszony, ki ellent tudott volna még állni. S hirtelen eszébe ötlött a gondolat, hogy a leányt is megdelejezi még utoljára, s kezdett hozzá beszélni nagy búsan, madárpanasz sírását is átívelő szépséggel, hogy legszívesebben, körülölelte volna őt leány, akit egyesek szerint Ghánimnak, mások szerint Gháminak hívtak, s meg is tette volna éppen, amikor…A sah engedett a kísértésnek, és elmondott néhány odamondást, mellyel lelkeket szokott rabolni, annyira vérében volt már e szokása, hogy maga is észrevétlen cselekedte mindezt. A leány a fájdalmak legnagyobbikát élte meg, mert minden eszessége dacára mélyen érző volt a legmélyebb tengermélynél is. A sah erre az asztalra helyezett kardját közelebb tolta a lányhoz, ki, hogy megszabaduljon e rontástól, fogta a kardot és a sah szívének legközepébe szúrta. Amit azonban nem tudhatott szegény leány, hogy a tőr vége rejtelmesebben volt kovácsolva, mint a Tróját elpusztító faló alkotva volt, hiszen azzal testébe sebet ejteni nem tudnának senkinek, azáltal senki nem vész el, senki nyakát nem fúrhatja által, mert hegye becsusszan, s teste sértetlen marad, kit vele akarnak másvilági szolgának küldeni. A sah eljátszotta haldoklását, annyira hitelesen is, hogy a leány kétségbeesetten rohant el, nem tudván, hogy nem a sah vére festi pirosra kezét, hanem a virágokból kiojtott nedvek pirosa. Amint látta zilált eszmélettel távozni a leányt, nagy melegség támadt szívében a leány iránt, s gondolta, ha újra dicsőségében megerősödik, magához veszi a leányt első feleségnek. S előhúzta az ágy alól a hullát, székére ültette, s szemét lefogva, hogy ily galádat tesz maga is, beleszúrt egy tűhegyes tőrt annak amúgy is holt szívébe, hogy a vért szinte úgy kellett kisajtolni a szerencsétlenből. Majd rejtekajtóinak irányát követve elhagyta városát, hol igazságnak Igazsága volt ő egykor.

 

Már azt hittem, hogy a mese végére értem, s most életem meséje következik. Egy új s igazabb világom kezdete, szerelmemmel, Christine-nel. Össze is csomagoltam poggyászomat, s a vasúti utasfülkében megint visszavedlettem első osztályú úriemberré, s Szófia érintésével elindultam visszafelé, rengeteget ábrándoztam, zöngés és zöngétlen váltakozásának hallottam a kattogó vonatkerekeket, s a tájak úgy úsztak mellettem el, mintha a vonat állna, s alatta futna a táj, s míg a szerelvény mozdulatlan, addig sínek párja csúszna csak hihetetlen sebességgel, aminél csak szerelmem volna nagyobb.

Velencében, éppen a csatlakozásra vártam, mikor hátba ütött valaki, hogy kalapom majd leesett fejemről, s alig tudtam visszabillenteni. Alapvetően gyanakvó vagyok, ezért rögtön arra készültem, hogy hatalmas pofonnal viszonozzam e cselekményt. Helyette azonban egyik rég nem látott ismerősömet kellett viszontlátnom, egy grádistyei horvátot, Trivulziót, akivel szintén első mesekutatói utazásom során akadtam össze. Szinte bosszúság fogott el, hogy a sors mit tesz velem, mikor egy befejezettnek hitt meséről kell kérdezgetnem, úgy éreztem magam, mint egy nyomozó, aki végre lezár egy ügyet, megjelöli a bizonyítékokat is, és hirtelen előkerül valami apró semmiség, ami teljes egészében más megvilágításba helyezheti a dolog menetét. Főképpen pedig Christine-re gondoltam, s már a rágondolástól is vágy hevített, a haja, a duzzadó keblei, hosszúívű combja…mindene.

Ott volt előttem az a borostaképű alak, lenőtt hajával, szánalmas udvariaskodásával, s valamiért, de hogy nyomatékot adjon mondanivalójának minden harmadik percben reámkacsintott. Természetesen kerestünk legelébb egy kocsmát, ami Velencében felér egy hatalmasnak mondható hegy megmászásával, olyannyira nem bővelkedik ezen intézményekben. Elmondtam neki, meddig jutottam el a mesében való jártasságban, s ő –mintegy büszke lévén magára-, hogy a történet végének kulcsát ő teheti le becses kezeimbe, továbbfűzte azzal, hogy rijekai kocsmáros dédapja számadófüzetében még ennél is több va lejegyezve, azonban meg kell alapozni először a mesemondó hangulatot, és az én kontómra le is csúsztatott torkán vagy három liter bort, mire olyan állapotba jutott, hogy eme dicső cselekedetet végre hajlandó volt végrehajtani. Az órámra néztem, épp most késtem le a esti gyorsot.

Az úgy történt, mondta, hogy minek utána a sah elhagyta a várost, felkereste régi tanítóját, Gabent.

 

Gaben ott ült pusztáknak ölében, s mikor meglátta az ifjú sahot, egyik szeme felvidult, s a másik keserves sírásra fakadt.

- Háromszor három fekete követ izzítottam fel, melyek úgy ragyogtak az éjszakában mint csillagok, s mind azt jósolták, hogy társuk jövel el hozzám, egy fekete kő, mely fellobban és alábbhagy izzása. S akkor tudtam már, hogy vendégem lészel újra.

A sah köpenyét jobban magán összevonva, odaült melléje, és mondta:

- Lesz-e újra Birodalmam, áll-e csillagom oly magasan mint voltam eddig, vagy hullócsillag vagyok csupán, mely átszáguld a legeken és semmibe vész?

Erre Gaben vörös tollú papagájlábból, kávénak pörkölt szemcséiből, szitának utolsó rostájából próbálta megérteni a sah jövőjét.

- Kettős csillag van az égen, ha balra indulsz pusztulásod lészen, ha jobbra indulsz nagy király válik belőled.

Elszomorodott szívében a sah, hisz tanítójának jóslatai mindig pontosabb teljesülést ígértek eddig, minthogy holnap is lesz nap, vagy hogy az égen nem húny ki a tüzelő égitest, a Nap.

- S ha tettre gondolsz, melyiket válasszam, hogy balsorsomat elkerülhessem? – kérdezte végül.

Tevekaravánok utasai akartak megpihenni a bölcsnél, ő azonban kezére fújt, és nagy messzeségbe repítette őket, hogy zavart ne hozzanak e rejtett helyre, és mondá:

- Minél többet mondhatsz magadénak, ha jobban megismered a világot, s a világ lencséjén keresztül önnönmagadat is. S különbséget teszel aközött, vajon e prizma szórt rád kegyes színeket, kéket, pirosat és sárgát, vagy valódi létük valódi formáját ragadtad meg.

A sah szívében visszaváltozott egykori fiatalabb valójává, elaludt, mint tej, s mert az álom megtisztította benne a múltat, érezte, hogy a jövő csak most kezdődik el.

Ezenközben átvette a nagyvezír a hatalmat. Az ismeretlen hullát 77-szer gyalázta meg. S az alattvalókat rettegésnek hálójába taszította, hogy azok félelemből nem tettek mást, mint a sahnak uralkodása előtt. Jött is az Éhínség, mely ezer foggal zabálta fel minden tizedüket őnekik.

 

„Jó, jó”- sürgettem – „de mi történt legvégül”. Megrándította a horvát a vállát, és közölte, hogy arról fogalma nincs, hiszen, mikor dédapja füzetéből az olvasást elsajátította, ekkoron már annyira okos volt a betűvetésben és a betűk összemondásában, hogy ő bizony nem tudja, hogyan lett annak vége. Nagyon mérges lettem, hogy ilyen kétes alaknak kétes elbeszélése itt tudott marasztalni Velencében, hát eldöntöttem, hogy már az első, hajnalban induló vonatra felszállok, és még három litert rendeltem a legolcsóbból ismerősöm számára. Amikor felálltam vettem csak észre, hogy furcsán néz reám, most vettem észre, hogy Trivulzió egyik szeme üvegből van. Ultramarinban játszott a szeme. „Lehetséges, hogy ezért látja olyan furcsán a világot, s az alkohol nem más mint ennek a hiánynak a kiegyenlítése”, fűztem magamban.

Megérkeztem Lisszabonba, éppen a délutáni ejtőzésnek volt ideje, felmagasított párnák között egy karosszékben aludt Christine. Lehunyt szempilláit megcsókoltam. Odatettem asztalára számtalan ajándékot, amivel reágondolásomat bizonyítottam. Pár percig néztem, a függöny, mint egy hatalmas fátyol, belebbent a szobába. A látvány kárpótol mindenért, s beszívtam képét, hogy elegendő ideig tartson ki számomra, mint képzeletemnek tartaléka. Aztán óvatosan kiléptem az ajtón. Fiam van, családom, állásom, egy ilyen lépés örökre tönkre tenné egzisztenciám. Jó volt kiválasztottnak lenni. Szárítkozni a napon. Az óceánba kavicsokat dobáltam. És hangosan elmondtam egy monológot arról, hogy mennyire szeretem ezt a lengyel kalandornőt. Ez is boldogság. Kék hullámpapír az élet, gyűrt hatalmas Kékség.

 

Sehrezád óvatosan hallgatott. Mivel azonban a csönd oly hatalmasra nyúlt, ahogy egyik csillag és másik bolygó közt lévő táv, legalábbis úgy tűnt fel számára, bár az időnek távja egynémely pillanatban hosszúnak, másnémű momentumban hirtelen rövidnek tűnik, ahogy belső homokóránkon alázuhan egy homokszem, mindig bensőleg éljük meg azt, így a leány szólt, kristályüveg csilingeléssel:

- Ó boldogságos király, mesém méltó volt lábaidhoz tenni?

A király nagyot nevetett, s mélyöblű hangja betöltette a termeket, sőt áthallatszott szobákon túlra is. Ekkor odalépett egy aranyketrechez, melynek karmazsin takaróját maga lebbenté fel, s a madár pórázon vezetve reákúszott a hatalmas király kesztyűs kezére, az pedig kinyitá ablakát, tizenötezer apró színes üvegcserépből és fémkeretből kovácsoltat, lehúzta madara fejéről sisakját, lepattintotta görbe karmos lábáról a vezetőféket, és hogy lendületét megadja a madárnak szinte beletaszajtotta a nagy sodrású égi folyóba, és mondta:

- Létem, ha végképp elmerül, mondj rólam, csinálj mese-hegedűt. Sólymom szabadsága a te szabadságod lett végül.

És sírt. Csak egyetlen alattvaló tudta volna megmagyarázni bánata okát, ő azonban messze járt, által palotaőrségen, hetvenhét szobán, hetvenhét városon is…

 


Néhány szó a második kiadáshoz

 

Miután kiadtam Zuleikha Jamilah asszony írását, egy kétségtelenül ízléstelen levelet kaptam tőle, amiben azt állítja a szerző, hogy soha nem is volt egyéb célja, minthogy az – kapcsolatai hiányában -, nagyobb nyilvánosságot nyerjen. Idézem: „Egyáltalán nem fordult meg bennem, hogy házas mivoltán változtatást tegyek, de mint affajta írónő, akit nem vesz komolyan az irodalmi közvélekedés, kénytelen voltam ezen instrumentumhoz nyúlni”, hogy a szerzőség kilétét tisztázzam vele, szívesen bocsátkoztam volna ezúttal irodalmi levélváltásba, de a feladó által megjelelölt cím fiktív volta erősen akadályozott szándékom kivitelében. Azt azonban nem felejtette el megírni a tisztelt hölgy, hogy milyen úton és módon szeretné érvényesíteni a könyv bevételeire vonatkozó igényeit, egy Svájcban található bank számlaszámát megnevezve, így fel kell tételeznem az érdemes hölgyről, hogy egyáltalán nem volna azonosítható a szövegbeli szereplővel, Sehrezád kisasszonnyal, akiről azt a képet alakította ki, hogy felettébb alacsony szociokulturális környezetből származik. Szívesen tettem volna e könyvet szerzői jogi és személyiségi jogokat érintő per tárgyává, a nagyságos asszonnyal azonban semmiféle kontaktusba nem tudtam kerülni, így kénytelen voltam részben önéletrajzi írásomat is felhasználó alkotását újból nyomtatásban látni.

Nagyon meglepett a könyv fogadtatása is. Az Aktuális című nagy múltú folyóirat egyik szerkesztője mielőtt a kézirat első kiadása napvilágot látott, személyesen tolmácsolta nekem azon meglátását, hogy ehhez a ’fércmű’-höz semmiképpen nem adná nevét, amelynek archaizmusa nem megoldott, többszintű prózatechnikája nem indokolt, csupán az ötlet hatásos valamiképpen, azt meg helyesebb lenne, ha Zuleikha kisasszonynál tehetségben magasabbra emelkedett személyek oldanák meg. A könyv megjelenése után viszont – a legnagyobb megdöbbenésemre - elismerő kritikában részesítette, s találgatásokba kezdett a szerző valódi kilétéről, egy közismert férfiíróra célozva haloványan. Feltételezése, ha nem is bizonyult helytállónak szememben, de elgondolkozásra késztetett, méghozzá a szerző neméről szóló argumentációja. Minél többször újraolvasom magam is a szöveget, annál jobban kétségeim támadnak arról, hogy vajon valóban az általam sokat emlegetett Zuleikha Jamilah volt elkövetője e kétes becsű írásnak, mert ilyen silány szöveget történetesen a női írásokat behatóan ismerő férfitársam is képes volna imitálni, számolva azzal a ténnyel, hogy irodalmunkból már régóta hiányoznak a nagyobb példányszámot elérő női írók, és ezt az űrt betölteni akarván jutott erre az amorális következtetésre és cselekedetre, amelynek végrehajtójául engem szemelt ki. Ennek ellentmondani látszik azon tényálladék, hogy férfitársam ezen időszak alatt már bizonyosan felfedte volna személyazonosságát, ha ez reám nézve még oly kedvezőtlen következményekkel is bírt volna. Lassan 534 napja nem tudjuk, sem én, sem Önök, kicsoda Zuleikha Jamilah. Erre a célra egy magánvállalat nyomozóját is felfogadtam, akik költségeimet visszatérítették, a megállapodás értelmében - nem találva meg a keresett személyt. E cselekedetre azért szántam el magam, mert sem a hazai, sem a nemzetközi bűnüldöző szervek nem produkáltak ügyemben eredményt, s célom, hogy elébe menve az eseményeknek magam hozzam nyilvánosságra az anyagot, saját ellentétébe fordult, s azóta véget nem érő magyarázkodásoknak kell kitéve lennem, nem is szólván ehelyütt a tudományos körök neheztelő magatartásáról, amely szakmai hírnevemet és elért eredményeimet erősen megkérdőjelezte.

Mindez eltörpül amellett, hogy városi alkalmatosságokat igénybe véve több alkalommal találkoztam serdületlen leányokkal, kisasszonyokkal és éltes öregasszonyokkal is, akik utazással töltött idejüket a könyv olvasásának szentelték, és jókat derültek - főleg a személyemet tárgyaló oldalakon. Ezúttal szeretném leszögezni, hogy az olvasmány részletei elferdítve, s nem teljességükben nyernek igazolást. Hogy szemléltessem az elmondottakat: merő képtelenség, hogy a nagyszerű Odüsszeusz – pretextust egy ciprusi leánnyal folytatott viszonyomnak köszönhetem, ez bizonyítást nyer azáltal is, hogy ezen időszak alatt Krétán tartózkodtam, az Artemisz templom feltárásában segédkezve, amit is az útlevelembe beütött pecséttel is igazolni tudok. Merő véletlenségnek tulajdonítom, hogy közismert unokaöcsémnek sikerült tényfeltáró riportot és adatokat gyűjteni a berber szakadárok mozgalmáról - de hogy ennek a sikernek ilyen dicstelen részese volnék, azt a leghatározottabb módon visszautasítom, és ehelyütt nem térnék ki mindarra a szenvedésre, amit egyetlen dohos pince falai között kellett elszenvednem, miközben állítólagos alteregóm kalandokkal eltelve földrészeket utazott át. Tudtam, hogy szórakoztató olvasmány Zuleikha asszony története, avval azonban mégsem számoltam, hogy mondataim egy elferdített kontextusban majd a legnagyobb nevetség tárgyát fogják képezni. E második kiadásra azért szántam el magam, hogy amit részben már sajtóközleményben is kifejtettem - vagyis hogy a könyvben bennefoglaltak csak részint valósághűek -, ehelyütt, mellékelve immár a könyvhöz egy „Utószó”-t, újra bizonyítást nyerjen; másrészt, akármilyen etikátlan gesztus volt a hölgy részéről eme eljárásmód, mégis, valamelyest valóban a könyv szerzőjének tekinthető, így mindenképpen e második kiadás bevételét el fogom juttatni számlájára, s reménykedek ügyünk pozitív kimenetelű lezárásában, valamint, hogy Zuleikha úrhölgy életemben ezentúl semmilyen szerepet nem fog vállalni - sem én az övében.

 

P. Bloom

 

Southampton, 1936. március 8.



1 Ennek a mesének közlését, nagytiszteletű barátom, Peter Vonnegöt, a Svéd Királyi Akadémia tagja tette lehet lehetővé, akinek ez úton is kifejezem hálámat az adatközlésért, amely elősegíti munkámat.

Vonnegöt munkássága évtizedekig irányelveket nyújt a mesekutatás finanszírozásáról, szakterülete pedig kifejezetten olyan mesék felkutatása, amelyekről lemondott a tudományos közvélemény, s hatékony beavatkozásának köszönhető, hogy több elveszett hitt mesét megmentett a végső enyészettől.

[1] Hölgyeim, és tisztelt Leányok, olvassák e szöveget nagyon kritikus szemmel, Peter barátom, ki a női érzékeny lelkek teljes ismerője is, elsősorban azért bocsátotta rendelkezésemre, hogy lássák, hova fajulhat a mostanság divatos emancipáció. Tudjuk jól, hogy a női intuíció által mi vezetve vagyunk, de az ilyen szabadosság, amelyet Julya asszony képvisel, felháborítja a legmerészebb gondolatú fiatalembert is. Ezt ne feledjék.

Köszönöm tisztelettel, L.H.

3 Ne haragudjanak e bátor sorokért, tisztelt Hölgyek, a mesék világa talán sérti a mai közfelfogásunkat, ám azoknak az időknek a mélyén sajnálatos módon nemünk még igen kezdetleges módon gondolkodott a dolgokról. Azóta kulturális fejlődésünk igencsak magasabb fokra lépett. Ám svéd barátom hozzám címzett levelében elmagyarázta nekem, hogy mint kultúrahistóriai érdekességként talán nem egészen elvetendő ehelyütt közölni.