Kibédi Varga Áron: Hántani, fosztani. Gépeskönyv, 2002

Kibédi Varga Áron: Hántani, fosztani

324

(Pour Sophie)

I

Ezen az úton kevesen indulnak el,

ezt az utat bejárni nem lehet.

Aki elindul, kicsordul önmagából

– mindig megtelik, mindig kicsordul –,

ami van, neki az hiányzik.

Ami van, ő azért fut tévedhetetlenül.

Ezen az úton kevesen indulnak el;

bódítnak a széles terek és a vidám strandok,

folyik az ész eltérítése, a bő kalauzolás;

mindenütt betelhet, aki nem akar hiányozni,

aki naponta töltögeti magát:

a célirányból szélirányt csinál,

a véletlent kinevezi boldogságnak,

csak ezt az egy utat kerülgeti.

Ezen az úton kevesen indulnak el,

félnek a félelemtől, félnek a bőségtől.

Aki erre jár, a kalandra épít,

csak azt keresi, amit már megtalált;

boldog a rettegéstől, retteg a boldogságtól:

csak arra épít, ami bejárhatatlan.

II

Miért kell erre az útra lépnünk?

Árnyékot vet minden gondolat

(a tükör tanácstalan),

nem szabadulok meg Tőled, ez a boldogság titka:

itt el fogják temetni a hitetleneket.

Ketten vagyunk – ez a rettegés, ez a másság –,

egymást tagadja a tükör és az árnyék,

tért hódítanak a hasztalan hangok:

hol mérhetlek fel? hova terítselek?

Helyed felfoghatatlan.

A hely hordozható és temethető,

de Tőled nem foszthat meg senki,

ami más bennem van, Téged világít:

árnyékod ezt az utat nekem szeleteli.

III

Ez nem a Te időd, nem is vártalak.

Alacsonyan szállnak a madarak,

a kérdőjeles házakat figyelik.

Ott balra, abban az utcában jár a Te időd,

a kérdések ott szépen kisimulnak.

Hosszú a tekintet, nézi hazáját.

Összefogtuk a világot és eleresztettük:

a szerelemmel ismerkedünk, a szépség ábráival.

Csokonai óta nem beszél senki

ilyen édesen, ilyen furfangosan: –

most eresszétek le az éjszakákat!

IV

Madarak árnyéka a földön,

a föld gömbölyű tetején –

az ég beomlott, minket lelőttek:

hazánk a magasban.

Ez a ház már a sasoké,

a tengert szorítják vissza:

megnyitották az egeket.

Mindent betölt a magasság,

mindent a fény fenyeget.

A megnyitó két személyre szól.

Szól és nyit, aki szeret,

aki szeret, lesöpör minden árnyékot,

magával osztozik.

V

Kérlelhetetlen ablakok:

innen ered a lemásolt szó,

a Téged ismétlő megnevezések.

Kilakoltatnak és eltakarnak:

nem ragaszkodnak az eredethez,

nem térnek meg otthonaikba.

Minden gondolat lakható,

a Tied másíthatatlan:

a felhők fölött is otthonos.

VI

A közeledés természetes,

a közeledés nem stratégia:

itt vagy, itt voltál, mindennek helyet adsz,

arcod is magára talált.

Az idegen kerül Hozzád,

hidegen, keresetlenül.

Felhalmozódnak a betétek,

kifelejtik a tétovázókat.

Kerül és nagy ívet ír le,

aki hasonlít.

Aki szeret, felhőbe kapaszkodik,

reneszánszát éli és forgolódik,

elönti a tények telhetetlensége:

Tőled, csak Tőled idegenkedik.

[kezdősormutató]

2002