Tóth Tünde

A magyar középkori költészet nagy kérdése

 

A reneszánsz humanistái középkornak, latin szóval media aetas-nak nevezték azt az időszakot, mely őket az antikvitástól elválasztotta. Katolicizmus, latin nyelv, papok és lovagok, apácák és várkisasszonyok, várak és kolostorok – ez jut eszünkbe, ha a középkorra gondolunk. Mindenki szigorú szabályoknak engedelmeskedik, mindennek megvan a maga meghatározott helye a hierarchiában. Mindennek megvan az ellentéte, s ezekkel az ellentét-párokkal a világ egésze leírható: úr és szolga, ég és föld, egyház és világ, erény és bűn, Isten és ördög, szép és csúf, jó és rossz.

A középkornak meglepő dolog vet véget: az emberek egyszercsak elkezdenek a saját fejükkel gondolkodni. Keresni kezdenek valamit, tudásra vágynak, és hogy megtalálják a lényeget, visszamennek a gyökerekig. A forrásokig való hatolás, az ad fontes elve mozgatja a humanizmust és a reformációt. Ekkor születik meg a modern ember, akinek a szabadsága a legfontosabb. A mai euro-amerikai civilizáció lényege a reneszánszban születik meg; az újkori Európa története nem más, mint a gondolkodás és a szabadság diadalmenete. A reneszánsznak ezt a dicsőséges képét mutatják be az olyan könyvek, mint a neves 19. századi történésznek, Jacob Burckhardtnak A reneszánsz Itáliában című világhírű műve.

Antikvitás, középkor, reneszánsz – ez az időrendi sor régóta közhelynek számít. Az 1960-as évek elején született akadémiai magyar irodalomtörténeti kézikönyv[1] is – természetesen a magyar irodalomban nem lézető antikvitás elhagyásával – ebben a sorrendben tárgyalja az irodalmi korszakokat. Holott a magyar nyelvű középkori irodalom virágkora, az úgynevezett kolostori irodalom korszaka (1400-as évek vége – 1500-as évek eleje), jóval későbbi, mint a magyar reneszánsz latin irodalom virágkora, Janus Pannonius működésének ideje (1400-as évek közepe, harmadik negyede).[2]

A 20. század elején a holland művelődéstörténész, Johan Huizinga A középkor alkonyában azokkal szállt vitába, akik Burckhardtnak az itáliai reneszánszra tett megállapításait mindenféle mérlegelés és vizsgálódás nélkül vitték át más területek kultúratörténetébe. Huizinga arra hívta fel a figyelmet, hogy a reneszánsz számos jellemzője már a középkorban is létezett, középkor és reneszánsz nem mindenütt válik el olyan tisztán, mint Itáliában. Leghíresebb bizonyítéka erre a lovagi kultúra 14. századi újjászületésének példája. A lovagi kultúra a 12. században élte virágkorát. Két évszázaddal később azonban „újjáéled a lovagi kultúra, még ha kissé mesterkélt formában is. Ez valóságos kapcsolatban van a reneszánsszal, annak naiv előjátéka. A költők és fejedelmek azt hiszik, hogy a lovagság feltámasztásával az antik világhoz térnek vissza.[3]

A nyugati-európai irodalmak hasonló korszakaihoz képest a régi magyar irodalom meglehetősen szegény. Ha a versek számát nézzük: 1601 előttről nagyjából 1500 magyar nyelvű vers maradt ránk.[4] Ezeknek jórészét a 16. század második felében írták. 1500-ig mindössze 24 magyar versről van tudomásunk! Ezt a számot persze megtöbbszörözik a magyar irodalom latin nyelvű versei. Latin nyelvű verset akkor tekintünk a magyar irodalom részének, ha a vers vagy szerzője a magyar korona uralma alá eső területeken született, illetve ha a verset csak magyarországi eredetű kéziratokból vagy nyomtatványokból ismerjük. Magyar nyelvű középkori kódexeink legtöbbje (kb. 40 db.) 1470 és 1530 között, az ún. kolostori irodalom virágkorában keletkezett. Ezek legnagyobb része másolat, valamilyen korábbi kódex másolata. Csak találgatni lehet, hogy régi kódexeinkből és könyveinkből mennyi pusztulhatott el. A számok néha csalókák. A pannonhalmi apátságnak 1083 és 1095 között 80 kötete volt. Ezek között persze magyar nyelvűek biztosan nem voltak, talán magyar eredetű latin szövegek sem. A korábbi századokból csupán ún. vendégszövegeink vannak, ezek olyan magyar nyelvű szövegek, amelyeket latin kódexekben találtunk, s tulajdonképpen csak találgatjuk, hogyan, miért kerültek oda. Szórványemlékeket, azaz latin szövegbe írt magyar szavakat persze több ezer Árpád-kori oklevélben találhatunk.

A magyar középkor irodalmából válogatást adó szöveggyűjteményeink két nagy csoportra választják szét a szövegeket: latin és magyar nyelvűekre. Kötetünkben nem követjük ezt a tagolást: latin és magyar versek itt vegyesen következnek. Akár a latin, akár a magyar nyelvű magyar irodalmat nézzük, lényegében mindkettőnél ugyanazokkal a műfajokkal találkozunk. Hogy a szöveg eredeti nyelve mindig világos legyen, Madas Edit szöveggyűjteményét követve nemcsak magyar fordításban, hanem latinul is közöljük azokat a régi verseinket, melyeknek korabeli magyar fordítását nem ismerjük. A régi magyar Szent László-ének például előbb latinul született meg, majd nem sokkal később lefordították magyarra – ezért ennek csak a magyar változatát közöljük. Régi magyar verseinket – egy kivétellel –  mai helyesírású, de ejtés-tükröztető átiratban adjuk. Ez az egyetlen kivétel az Ómagyar Mária-siralom, melynek megadjuk betűhű szövegét is. Jóllehet mi is azt tartjuk: a betűhű közlés a kutatóknak és nem az olvasóknak való, az első, szövegében is ismert magyar nyelvű vers esetében senkit nem akarunk a betűhű közlés látványától megfosztani. Mellette persze ott az olvasásra való átirat is.

Műfaji rendszerezésünkben két nagy csoportot különítettünk el: egyházi és világi verseket. Azt hihetnénk, hogy ez az elkülönítés igen egyszerű. Ahhoz, hogy megértsük a besorolás nehézségeit, tekintsük át a középkori irodalom némely sajátosságait. Ezeket a sajátosságokat az európai, pontosabban a nyugat- és dél-európai középkori irodalom alapján ismertetjük – már csak azért is, mert középkori kultúránkat tőlük vettük.

A középkori ember életcélja: Isten szolgálata. Nemcsak a szerzeteseké és papoké, akiket szó szerint is Isten szolgáinak neveznek, de a királyok és császárok is Isten szolgálatának tekintik uralmukat: Isten kegyelméből uralkodnak – sokuk közvetlenül a pápa hűbérese. A pápaság és a császárság küzdelme is azért zajlik, hogy eldőljön, kicsoda az első a földön Isten után. Mikor VIII. Henrik angol király elszakad Rómától, és megalapítja az anglikán egyházat, egyúttal egyházfővé is kinevezi magát. Az angol királynő ma is az anglikán egyház feje.

A középkori irodalmi élet három nagy színtere az egyház, az udvar és a kocsma vagy piac. Míg az egyházi és udvari műfajok jórésze csak a tanultabbak számára hozzáférhető, (az egyházi irodalom nyelve például sokáig szinte kizárólag a latin), addig a kocsmai vagy piaci műfajokat valamilyen szinten a befogadóközönség minden rétege ismeri. Az egyházi és a világi hatalom irodalma egyaránt komoly. A reneszánsz csupa szellemesség, de a középkor még nem ismeri a humort. Csupán három dolog készteti nevetésre: a képtelenség, a csúf és a gúny. A nevetésnek így három verses műfaja van: az abszurd-, a trágár- és a gúnyvers. A vásári komédián éppúgy nevet a városba tévedt pórnép, mint a helybéliek vagy – páholyából – a püspök és a földesúr.[5]

Az egyházi irodalom az egyházi, az udvari irodalom pedig az udvari élet eseményeihez kapcsolódik. Az egyházi irodalom egyik csoportját a szertartásszövegek alkotják. Olyan műfajok tartoznak ide, melyeket a szertartások alkalmával énekeltek vagy imádkoztak el. A szertartásirodalom fontosabb verses műfajai között meg kell említenünk a himnuszokat, a zsolozsmákat és a szekvenciákat.

A zsolozsma a szerzetesi breviáriumokban (imádságoskönyvekben) szereplő kórusban mondandó ima, melynek részeit a szerzetesek a nap különböző szakainak óráiban imádkozzák el egyházi szolgálatuk (officium) részeként. Nyolc része (órája, latinul: horae) az antik római óráknak felel meg: az éjszakai matutinum a régi római katonai őrségváltásnak megfelelő három nokturnussal, a hajnali laudes, reggel 6-kor a prima, 9-kor a tertia, 12-kor a sexta, délután 3-kor a nona, majd az esti vesperae (vecsernye), végül a completorium. A hórákhoz a következő szövegtípusok tartoznak: zsoltárok  és az őket keretező antifónák, olvasmányok és az őket követő hosszabb, válaszos ének, a reszponzórium verzussal. A verses officium egészét historiának is nevezik, mert az ünnep szentjének élettörténetét tartalmazza.

A himusz vallásos óda, már a régi görögök is művelték. A keresztény himnusz a Kr. u. 4. században keletkezett. Liturgikus (az egyházi szertartáshoz kapcsolódó) műfajként a zsolozsma része. A himnusz utolsó versszaka a doxológia (hitvallás).

A szekvencia a mise menete közé iktatott ének az ünnep szentjéről. A műfajt a 9. századtól ismerjük. A nemzeközi irodalom híres szekvencia-szerzői közül Notker Balbulus (†912) a régi stílusú”, Adam de Sancto Victore (1130 k. – 1192) pedig az „új stílusú szekvencia” ismert képviselője. A szekvencia három részből áll: 1. Felhívja a népet, hogy örvendjen a szentnek. 2. A szent története. 3. Könyörgés a szent közbenjárásáért.

Az egyházi műfajok másik nagy csoportját a magánájtatosság szövegei alkotják. Ezeket nem közösségi elmondásra vagy éneklésre szánták, ami persze nem azt jelenti, hogy ezeket ne olvashatták volna fel a közösség előtt – például a közös étkezések alkalmával, ahol a verses legenda éppúgy terítékre kerülhetett, mint a szentek életéről szóló prózai elmélkedések. A szertartásszövegek és a magánájtatosság műfajai között az a különbség, hogy a magánájtatosságra szánt műveknek nem volt az egyházi szertartásokhoz kötődő, szigorúan meghatározott felhasználási (olvasási, éneklési, imádkozási) módja, helye és ideje.

Ez utóbbi megállapítás egyébként a világi irodalom műfajaira is érvényes. A világi versek egyik nagy csoportját az udvari irodalom műfajai alkotják. Ide tartozik az udvari-lovagi líra és a verses udvari regény. Mindkettő az udvari szerelem eszmerendszerén alapul, mely évszázadokon át meghatározta a szerelemről való beszéd mikéntjét az európai irodalomban. „A tizenegyedik században francia költők fedezték fel vagy találták fel, illetve fejezték ki elsőként a szenvedélynek azt a romantikus fajtáját, amelyről a tizenkilencedik században az angol költők még mindig írtak. Elindítottak egy olyan változást, amely erkölcsünk, képzeletünk vagy mindennapi életünk egyetlen sarokkövét sem hagyta érintetlenül, és ők emeltek áthághatatlan gátakat közénk és a klasszikus múlt vagy a távol-keleti jelen közé. Ehhez a forradalomhoz képest a reneszánsz pusztán fodrozódás az irodalom felszínén.[6]

Az udvari szerelem lényege a következő pontokban összegezhető:

1. A hölgy rangban a költő felett áll, a hölgy hűbérúr, a költő hűbéres, ezért a középkori trubadúrok például „Uram”-nak (midons vagy Senher) szólítják hölgyüket. A hölgy csak férjes asszony lehet, a költő általában nőtlen.

2. A (hűbéres) költő (szerelmi) szolgálattal tartozik hölgyének.

3. A hölgy ezért fizetséggel tartozik lovagjának, de a fizetség módját és mértékét nem a lovag, hanem a hölgy határozza meg.

4. Mivel a hűbéri rendszer csúcsán az Isten áll, mint legfőbb hűbérúr, ezért az istenes vers szerelmes versként is értelmezhető, és viszont.

5. Mivel a platóni szerelemtan szerint a szerelem valami magasabbrendű felé való törekvés, a hűbéri szerelem platonista szerelemként is felfogható.

A neoplatonizmus az a szellemi irányzat, amely az ókori filozófus, Platón műveinek hatására jött létre. Egyik központi része a szerelemtan, mely szerint a szerelem nem más, mint az isteni szépség és tökéletesség iránti vágyódás. A szerelmes ugyanis az isteni szépség és tökéletesség visszfényét látja meg a szeretett lényben, és valójában ez után törekszik. Az istenség felé vezető út utolsó állomása az ascensio, az istenséghez való felemelkedés, és a vele való egyesülés. Olasz lírájában az udvari szerelem hatása alatt álló Petrarca Daloskönyve például ilyen ascensióval ér véget: a kötet záródarabja himnusz a Szűzanyához.

A világi költészet másik csoportjába a nem-udvari eredetű darabok tartoznak. Ezek egy része egyházias, más része erősen profán jellegű. A nem-udvari műfajok közé tartozik a históriás ének, a deák-ének és a vágáns típusú ének. Ezeket olyan világi értelmiségiek művelték, akik iskolai végzettséggel, vagy ha végzettséggel nem is, de iskolai tanulmányokkal rendelkeztek, azonban nem akartak pappá vagy szerzetessé lenni, inkább valamelyik földesúr szolgálatába ajánlották magukat. Ők intézték a – sokszor írástudatlan – úr levelezését, és költészetüket is uruk érdekében művelték. Ilyen jellegű műfaj irodalmunkban a propagandisztikus ének, ahol az úr és az általa pártfogolt ügy méltatása a szerző témája. A világi értelmiségiek között voltak kóbor, vándorló diákok is, akik hol itt, hol ott próbáltak megélhetésre szert tenni. Latin eredetű kifejezéssel őket nevezzük vágánsoknak. Az európai irodalom elég jól ismeri a latin nyelvű vágánsköltészetet, többnyire vidám bordalok, szilaj szerelmi nóták tartoznak ide. Ez a fajta irodalom tulajdonképpen a középkori egyetemek környezetében virágzott mint nem-hivatalos műfajcsoport, ez az oka latinnyelvűségének. A magyar irodalomban ehhez hasonlít majd a Csokonai köréből jól ismert diák-irodalom, vagy a Jókai-féle Csittvári Krónika. A középkorban Magyarországon nem volt egyetem, hiányoznak ezért a latin vágáns műfajok is. A mi kóbor diákjaink – a törökkori harcok idejében – főleg históriás énekeket énekelnek.

A fentiekben csak nagy vonalakban ismertettük a középkori költészet műfajait. A későbbiekben részletesebben bemutatjuk a magyar középkori költészetre kidolgozott legfontosabb műfaji rendszereket. Rövid áttekintésünk viszont ahhoz már éppen elég, hogy megérthessük a kérdést, miért lehet nehezen elkülöníteni bizonyos világi és egyházi verseket. Az alábbiakban megpróbáljuk megindokolni, miért soroltunk bizonyos verseket épp oda, ahová soroltuk őket.

A Szent László-éneket Gerézdi Rabán az egyházi költészettől a magyar világi líra felé vezető út egyik fontos állomásának tartja.[7] A Mátyás-énekkel összevetve azonban – melyet Gerézdi szintén egyházias típusú világi éneknek minősít – a László-éneknek inkább egyházi, mintsem világi vonásai kapnak erős fényt. Ezért soroltuk az egyházi irodalom nem-liturgikus művei közé.

A különféle betegségek ellen való imádságokat az egyházi, a ráolvasásokat pedig a világi műfajok közé vettük fel, jóllehet a kötetben szereplő Bagonyai ráolvasások latin nyelvű keretszövegében többek között papi személyre („plebanus de kakath”) is történik hivatkozás. Besorolásunkban tulajdonképpen az döntött, hogy az egyik még imádság: kéri a szentek közbenjárását, a másik viszont már ráolvasás, mely a (szentek állítólagos) szavainak mágikus, kényszerítő varázserőt tulajdonít. A betegségek elleni imádság még egyházi szélsőség, a ráolvasás már boszorkányság.

A Soproni virágéneket a hagyományokhoz híven szerelmi versnek vettük, jóllehet nem zárjuk ki, hogy Horváth Ivánnak igaza legyen abban, hogy a kétsoros szövegből nem derül ki egyértelműen: valóban világi darabról van-e szó, vagy pedig vallásos szövegről, ahol a „virág” szó nem nőre, hanem Jézusra vonatkozik.[8] Arról, hogy ha ez a vers valóban világi vers, akkor vajon alba (hajnali búcsúszó)-e vagy a búcsúzásnak más oka van (katonaság, házasság, pappá szentelés, netán halál), arról nem tudunk nyilatkozni.

A kötetünkben közölt szövegek műfajcsoportjait áttekintve sajátos dolgot tapasztalunk: sehol sem találjuk az európai irodalomból ismerős udvari műfajokat: hiányzik az udvari líra és a verses udvari regény. Hiányuk nem a mi bűnünk. Ennek a hiánynak az okáról folyik több évtizede az úgynevezett virágének-vita, melynek kérdése, hogy vajon elvesztek-e a forrásaink, vagy nem is voltak soha. Balassi Bálint felbukkanásának rejtélye is ide tartozik: az,hogy Balassi honnan került elő, hogyan lett az, aki”.[9]

Érdekes, hogy nem egyszerűen bizonyos udvari műfajok hiányoznak régi irodalmunkból, hanem maga a szerelmi téma is csak elvétve fordul elő a fennmaradt szövegekben. „Szerelmes dalokat ritkán énekelnek” – írja Janus Pannonius barátja, Galeotto Marzio a magyarokról.

Eleinte kézenfekvőnek látszott, hogy azt gondoljuk, nem azért hiányoznak a szövegek, mert sohasem léteztek, hanem mert a történelem viszontagságai során megsemmisültek. Gerézdi Rabán irodalomtörténész 1962-es könyvében megvizsgálja azt a pár töredéket, ami szerelmi költészetünkből fennmaradt, és azt a következtetést vonja le, hogy a régi magyar irodalomban a szerelmi költészetnek három önálló vállfaja létezett: a latin nyelvű humanista szerelmi líra (Janus Pannonius), a magyar nyelvű vágáns jellegű virágének és a szintén magyar nyelvű petrarkizáló humanista költészet – Balassi pedig e két utóbbinak a folytatója. Az európai szerelmi líra általa ismertetett három fő típusa közül tehát (trubadúr udvari líra, humanista latin szerelmi költészet, latin nyelvű vágáns szerelmi poézis) csupán a másodikra talál példát Janus Pannonius egy-két versében.

A magyar irodalom története című akadémiai kézikönyv, mely szintén a hatvanas évek elején jelent meg, a Gerézdi-féle késő-középkori rendszert vetíti át a magyar nyelvű reneszánsz szerelmi költészetre, és Gerézdi idézőjelesen odavetett „udvari” jelzőjét idézőjel nélkül használva petrarkista, azaz Petrarcát követő bókoló költészetet ért rajta.[10] Gerézdinél még vágáns műfaj a virágének, a kézikönyvben már udvari líra.

Az 1970-es '80-as években nagy visszhangot váltottak ki Horváth Iván nézetei, melyeket Balassi Bálint költészete kapcsán fejtett ki. Horváth Iván úgy mutatta be Balassi költészetét, hogy a szakirodalom addigi hagyományával szakítva elsődlegesen nem vágánsnak (Gerézdi) és nem is petrarkistának (Klaniczay Tibor), hanem trubadúr-jellegűnek láttatta; véleménye szerint Balassi volt az első magyar trubadúr.[11] A régi magyar irodalmat két alapvető rétegre, arisztokratikus és populáris regiszterre osztja. Az első csoport a keveseknek elérhető magas irodalmat, a másik pedig a mindenki előtt ismert közköltészetet jelenti. A középkori arisztokratikus szerelmi költészet ideológiája a fin'amors, az udvari szerelem nőkultusza, melyet fent már ismertettünk. Balassi költészetének újdonságát és arisztokratikus voltát Horváth Iván az alábbiakban látta: Balassi az énekverstől a szövegversig jut, s elmozdul az izoverstől[12] a heterovers[13] felé, (Balassi-versszaktípus), versgyűjteménye megkomponált verseskötet (3x33-as elmélet), és verseiben megtaláljuk a fin'amors udvari szerelemideológiáját. A Balassi verstani újítását jól megvilágító metrikai leltárból nőtt ki a régi magyar vers számítógépes repertóriuma,[14] a megkomponált versgyűjtemény felismeréséből az ún. újvidéki típusú Balassi-kiadások sora,[15] a fin'amors-vizsgálatokból pedig a hírhedt virágének-vita.

Horváth Iván tételei ellen 1977-ben született meg a vele e tárgyban már korábban is[16] vitázó Pirnát Antal vitairata.[17] Pirnát nemcsak a megkomponált Balassi-versgyűjtemény szerkezetét látja teljesen másképp,[18] hanem – messzemenően elfogadva a trubadúr-párhuzam lényegét – Horváth Ivánnal ellentétben nem az első, hanem az utolsó magyar trubadúrnak látja Balassit. [19] Pirnát Antal szerint a tria genera dicendi, azaz a szónoki beszéd három fajtája (humile=alacsony, mediocre=közepes, sublime=fennkölt stílus) szerint kell osztályoznunk a verseket.[20] Ennek nyomán vitába száll Gerézdivel: „Gerézdi a szerelmes ének és a virágének terminusokat egymás szinonimái gyanánt fogta fel, s úgy vélte, hogy a virágének osztályába beletartozik az is, amit – egyébként helyesen – latrikánus versnek nevezett el.” – írja, holott – „A virágének terminus [...] csakis magasztos, emelkedett stílusú szerelmes éneket jelentett.[21] Pirnát szerint a beszéd fajtája, a genus dicendi nagy mértékben függ a beszédszituációtól, a téma meghatározza a műfajt, ez pedig a stílust.[22] Ezért – a három beszédfajtának megfelelően – a vers témája alapján osztályozza a szövegeket, sőt, szerinte a versforma is a genus dicendi függvénye Balassinál.[23]

Pirnát Antal vitairata valójában csak félig-meddig nevezhető vitaratnak. Nem annyira arra törekszik, hogy ellenfelének állításait megsemmisítse, mint inkább arra, hogy az ott felvetett kérdésekről kifejthesse saját álláspontját. Nem foglalkozik sem az arisztokratikus és populáris regiszterek bevezetésének helyességével vagy helytelenségével, nem foglalkozik a fin'amors meglétével, hiányával vagy mibenlétével, és nem foglalkozik a Balassi előttről fennmaradt és fenn nem maradt emlékeinkkel.

Kőszeghy Péter írásai viszont szigorú bírálatban részesítik Horváth Iván könyvét.[24] Kőszeghy Péter egyetért Horváth Ivánnal abban, hogy Balassi újító volt. Ám szerinte nem magyar trubadúrköltőként számít elsőnek, hanem mint olyan trubadúrköltő igényel figyelmet, aki egyszerre humanista műveltségű petrarkista költő is. Pirnát Antallal ellentétben Kőszeghy így határozza meg a virágéneket: „udvari vagy nem udvari, lator vagy vallásos ének, ha témája a szerelem: virágéneknek neveztetik”.[25] A virágéneket populáris, lator, udvari (és humanista) csoportokra osztja, s Pirnátot nyomán úgy gondolja, azért nem maradtak fenn a Balassi előttről udvari énekek, mert azok az orális (szóbeli) költészethez tartoztak. A virágéneknek eme három egyenrangú fajtája mintha a Pirnát-féle tria genera dicendit kontaminálná a Horváth Iván-féle rendszerrel. Ennek a megfeleltetésnek a segítségével Kőszeghy több meglepő kijelentése is egyértelmű lesz. Bizonyos szövegeknek az udvari irodalomhoz való sorolása ugyanis semmiképpen nem a versben megjelenő fin' amors ideológia alapján történik nála, hanem a vers stilisztikai jegyei alapján.

A vitában az utolsó szót Zemplényi Ferenc tavaly, 1998-ban megjelent könyve mondta ki. Zemplényi már könyve előszavában tudatja olvasóival, hogy ebben a vitában ő a szkeptikusok közé tartozik, „abba a sorba, amelyet Szűcs Jenő, Kurcz Ágnes, Horváth Iván, Vizkelety András, Klaniczay Gábor, Engel Pál neve fémjelez.[26] Zemplényi – akárcsak Horváth Iván – regiszterekre osztja a középkori irodalmat, de nem elégszik meg a populáris és arisztokratikus irodalom kettősével, hanem több ponton is kibővíti. Ő udvari, liturgikus, vágáns, populáris és pré-courtois (udvar-előtti) regiszterekről beszél.

Magyarországon nem volt igazi lovagi réteg – hivatkozik Kurz Ágnes kandidátusi értekezésére.[27] Magyarországon nem voltak lovagok, s mivel nem voltak, nem is műveltek semmiféle lovagi költészetet. Pirnátnak arra a tételére, melyben ő régi trubadúrverseink eltűnését azzal magyarázza, hogy ezek a művek szájhagyomány útján, az oralitásban terjedtek, Zemplényi a következőképpen válaszol. „Egyrészt tudomásunk szerint nemcsak olvasni nem tudtak a magyar nagyurak, hanem szerelmesek sem voltak, és a nőket sem emelték piedesztálra. Továbbra sincs semmi okunk tehát ilyenfajta tematikát feltételezni. Másrészt ez a fajta költészet gazdag formakultúrájával, doctus poetikájával „inventoriöntudatával egyáltalán nem létezhetett orálisan.[28]

A magyar nyelvű udvari típusú irodalmi szövegek hiányából Zemplényi azt a következtetést vonja le, hogy azok nem is léteztek soha. „Nem hiszek a nyom nélkül elsüllyedt irodalmi katedrálisokban. A középkor valamennyi regisztere: a populáris, a liturgikus, a vágáns, az antikizáló-tanult kimutatható a magyar irodalomban, sőt bizonyos elemek az udvariság előtti hősköltészetre, a chanson de geste-kre is utalnak, ha kevésbé konkluzívan és nagyon-nagyon bizonytalanul is (Roland-ének, Toldi-monda). Gyanúsan teljes lyuk csak az udvari lovagi regiszter két nagy műfajában a lovagi lírában és az udvari lovagregényben van, ezért feltételezhető, sőt állítható, hogy a középkori irodalomnak ez a regisztere magyar nyelven nem létezett.”[29]

Zemplényi megállapítja, hogy a régi magyar irodalom egyoldalúan klerikus jellegű volt. Említettük már a magyar irodalomtörténet egyik különleges sajátosságát: hogy a magyarországi reneszánsz első virágkora kb. fél évszázaddal megelőzte a középkori irodalomunk fénykorát, a kolostori irodalom korszakát. Zemplényi tétele egyszerű magyarázatát adja ennek. Az udvari-lovagi regiszter hiánya és a magyar irodalomban meglévő liturgikus és vágáns regiszter latinossága „okozza, hogy a latin humanizmus könnyen és gyorsan meghódítja az országot.”[30]

A humanista latin költészetet bemutató antológiák a világon mindenütt a magyarországi humanista lírát, Janus Pannonius és társai költészetét közlik a második helyen, közvetlenül az olasz után. Ha a nemzeti büszkeség vezet bennünket, nincs okunk szégyenkezni emiatt. A nyugati országokban épp azért tudott csak később gyökeret verni a latin humanista irodalom, mert a meglévő udvari műfajok gátolták az gyors elterjedést.

 

 

Irodalom

 

A magyar irodalom története, I. kötet, szerk. Klaniczay Tibor, Akadémiai Kiadó, Bp., 1964.

Balassi Bálint összes versei a versek helyreállított eredeti sorrendjében, szek. Horváth  Iván, Újvidék, 1976.

Balassi Bálint összes versei és Szép magyar comoediája, szerk. Varjas Béla, Bp., 1981.

Gyarmati Balassi Bálint énekei, szerk. Kőszeghy Péter és Szabó Géza, Szépirodalmi Kiadó, Bp., 1986.

Balassi Bálint Versei, szerk. Kőszeghy Péter és Szentmártoni Szabó Géza, Balassi Kiadó, Bp., 1993, 19942.

Eckhardt Sándor, Balassi Bálint irodalmi mintái, Irodalomtörténeti Közlemények, 1913, = Uő., Balassi-tanulmányok, Akadémiai Kiadó, Bp., 19722.

Gerézdi Rabán, A magyar világi líra kezdetei, Akadémiai Kiadó, Bp., 1962.

Horváth Iván, Balassi költészete történeti poétikai megközelítésben, Akadémiai Kiadó, Bp., 1982.

Horváth Iván, Egy vita elhárítása, Irodalomtörténeti Közlemények, 1987-88, 642-665.

Johan Huizinga, A középkor alkonya, fordította Szerb Antal, Helikon Kiadó, Bp., 1982.

Klaniczay Tibor, Reneszánsz és barokk, Bp., 1961, 19972.

Klaniczay Gábor, Udvari kultúra és a civilizáció folyamata, Magyar reneszánsz udvari kultúra, Szerk. R. Várkonyi  Ágnes, Gondolat, Bp., 1987, 17-51.

Kőszeghy Péter, Horváth Iván: Balassi költészete történeti poétikai megközelítésben, Akadémiai Kiadó, Bp., 1982. 337 l. Irodalomtörténeti Közlemények, 1987-88, 310-338.

Kőszeghy Péter, Balassi Bálint költészete: hagyomány és újítás, Hagyomány és ismeretközlés, szerk. Kovács Anna, Salgótarján, 1988, 3-15.

Kőszeghy Péter, Elhárítva, Irodalomtörténeti Közlemények, 1989, 597-604.

Kurz Ágnes, Lovagi kultúra Magyarországon a 13-14. században, Akadémiai Kiadó, Bp., 1988.

C. S. Lewis, A szerelem allegóriája, fordította Reuss Gabriella és Schlachtovszky Csaba, Pompeji, 1993, 114-155.

Pirnát Antal, Balassi Bálint poétikája, Balassi Kiadó, Budapest, 1996.

Répertoire de la poésie hongroise ancienne, ver 3.1. ( 1979-1994.) Főszerkesztő Horváth Iván, szerkesztő H. Hubert Gabriella, munkatársak Font Zsuzsa, Herner János, Szőnyi Etelka, Vadai István, szövegrögzítés Ruttner Tamás, programozás Gál György. Micro CDS/ISIS - Copyright Unesco 1991., abCD Interaktív Magazin, 1994, I. évfolyam 2. szám., Ua., ver. 4.0: http://www.sztaki.hu/db/poem

Szabics Imre, A trubadúrok költészete, Balassi Kiadó, Bp., 1995.

Zemplényi Ferenc, A középkori udvari kultúra funkcióváltása a reneszánszban, Magyar reneszánsz udvari kultúra, Szerk. R. Várkonyi  Ágnes, Gondolat, Bp., 1987, 52-85.

Zemplényi Ferenc, Az európai udvari kultúra és a magyar irodalom, Universitas Kiadó, Bp., 1998.



[1] A magyar irodalom története, I. kötet, Bp., 1964.

[2] A készülőben levő új kézikönyv szerkesztői ezt a tényt a magyar irodalom lényeges és nem elfedni való sajátságaként emelték ki.

[3] Johan Huizinga, 1982, 55.

[4] Répertoire…

[5] A társadalom minden rétege által ismert műfajokat nevezzük a populáris regiszter műfajainak. Erről később még lesz szó.

[6] C. S. Lewis, 1993, 117.

[7] Gerézdi Rabán, 1962, 140-192.

[8] Horváth Iván, 1982, 248.

[9] Klaniczay Gábor, 1987, 50.

[10] A magyar irodalom története, 1964, 440.

[11] Horváth Iván, 1982, 218.

[12] Olyan vers amelyben kizárólag azonos metrikai és rímelemek ismétlődnek. Ilyen pl. az izometrikus és izostrofikus a8, a8, a8, a8 strófaképlet. Izovers pl. az a vers, amelyet csupa a8, a8, a8, a8 képletű strófa épít fel. Az izovers tkp. nyílt szerkezetű kompozíció.

[13] Olyan vers, amelyet azonos és különböző metrikai és rímelemek építenek fel. Heterometrikus és heterorímes pl. egy Balassi-strófa: a6 a6 b7, c6 c6 b7, d6 d6 b7. Egy Balassi-strófákból felépített vers a strófák szintjén heterometrikus és heterorímes, a versegész szintjén viszont – mivel egyforma képletű strófák ismétlődéséből jön létre – izovers. Balassi Celia-ciklusának 10. b) darabja, vagy az egystrófányi, Balassi-versszakképletű versek már heteroversek. A heterovers tulajdonképpen zárt kompozíció.

[14] Répertoire…

[15] Balassi Bálint összes versei a versek helyreállított eredeti sorrendjében, Újvidék, 1976. Balassi Bálint összes versei és Szép magyar comoediája, Bp., 1981. Gyarmati Balassi Bálint énekei, Bp., 1986. Balassi Bálint Versei, Bp., 1993, 19942.

[16] Vö. többek között Horváth Iván, 1982, 246, és Horváth Iván, 1987-88, 659-660.

[17] Horváth Iván, 1982, 10, és Pirnát Antal, 1996, 7. Ez a vitairat lényegében azonos Pirnát 1983-as akadémiai doktori disszertációjával. Könyv-alakban l.: Pirnát Antal, 1996.

[18] Hatvan versből álló gyűjtemény egy előszóval: 1+30+30 a kötet belső logikája szerint és 1+32+28 a formális beosztás szerint. L.: Pirnát Antal, 1996, 74-75.

[19] Pirnát Antal, 1996, 8.

[20] Pirnát Antal, 1996, 13-14.

[21] Pirnát Antal, 1996, 14-16.

[22] Pirnát Antal, 1996, 24.

[23] Pirnát Antal, 1996, 24-25.

[24] Kőszeghy Péter, 1987-88, 1988 és 1989.

[25] Kőszeghy Péter, 1987-88, 327.

[26] Zemplényi Ferenc, 1998, 5.

[27] Kurz Ágnes, 1988.

[28] Zemplényi Ferenc, 1998, 59.

[29] Zemplényi Ferenc, 1987, 84. = Uő., 1998, 45.

[30] Zemplényi Ferenc, 1998, 65.