(1515)[1]
1. Mind ti népek bánkódjatok
pispek veszedelmén,
mert tudjátok, míg Isten
segélé az ű jó szerencséjét,
nem uralkodék terek
császár soha az ű fején.
2, Ím látjátok,
ellenségit sok helen meggyűzte,
terekeknek sokaságit
rólatok elízte,[2]
mellettetek megholtát
ingyen[3]
ű nem nézte,
3. Kitek tudja itthon
ülvén az ű sok költségét,
és koroskint mindenféle
nagy gondviselését,
mert az tivé ű fejében ű
megűszölését.[4]
4. Hadakozó soha nem
nyer egy viadalban es,
ha nem leszen igaz hitű
még az nyereségben is,
vagy tisztaság kivel
nincsen akár mikoron is.
5. Az szót mondja
szandzsák vajda[5] az ű
fogságában:
„Jaj, hogy veszék,
szégyent vallék én bátorságomban,
egy pap miatt nagy kárt
vallék én vajdaságomban.
6. Én nem valék igaz
hitű szegín horvátoknak,
sok rabolást én is
töttem az ű velálokban,[6]
azért fogván tart mast
engemet egy haragos pap-bán.
7. Lám nincsen mast, ki
engemet megszabadítana,
menthet Isten, ha
mikoron ezt megtudhatnája,
és énreám ű szemeit
vajha fordétanája.
8. De ha engem ű ezúttal
itt meg nem segílend,
és innejten ez fogságból
engem ki nem viend,
többé neki én nem
hiszek, ha itt elfeledend.
9. Én, ki valék
Szendürüben egy haragos nagy bán,
sokat dúltam mindenfelé
az én lovam hátán,
azért fogván tart mast
engemet egy haragos pap-bán.
10. Szeretném azt, ha
engemet magyarok nem látnának,
bátor inkább ez
fogságban itten levágnának,
az angyalok
Mennyországban ottan ragadnának.
11. Az sem csoda, hogy
én vagyok mast ill nagy fogságban,
mert lakozik nagy sok
Isten az Magyarországban,
kik segéllék az pap-bánt
az ő bánságában.
12. Bátorsággal űk
segíllik és nagy nyereséggel,
tisztességgel,
vitézséggel, pínzzel és bűséggel,
avagy peniglen terek
vajdáknak az ünnen fejekkel.
13. Ahol vínak ű
huszári, ott vígan osztoznak
ű szolgái, az morháért[7]
csak meg sem bántatnak,
gyakor helen vígan
laknak, mind magyaról szólnak.
14. Tegetlen ím az
patyolatot mind kopjával mírék,
némel terekek fa
tetejérűl azt orozva nízék,
nem merínek leszállani,
mert űk azt restellék.
15. Kevés kár nékil nem
lehetnek szegén kerésztények,
de meghalának immár
kétszer oly nagy sok terekek,
siralmas mast
Terekországban az ű énekek.”
16. Kenyeregjünk
Úristennek mi mind fejenkint,
hogy ne hagyjon
terekeknek dúlnia koroskint,
bátorítson viadalhoz
minket mind fejenkint.
17. Ez éneket ezerütszáz
tizenüt esztendűben
Szabatkay Mihály szerzé
egy nagy jó kedvében,
egy Szent Gyergynek
innepének nemes kezdetében.
[1] Szabadkai Mihály a törökök éllen hadakozó Beriszló Péter veszprémi püspöknek, majd horvát bánnak embere volt. 1515-ben, urának egyik hadi kudarca után szerezte versét. A verset a kritikai kiadás nyomán közöljük: Gerézdi Rabán, A magyar világi líra kezdetei, Akadémiai Kiadó, Bp., 1962, 68-69.
[2] elűzte
[3] hiába
[4] megőszülését
[5] főtiszt
[6] területükön
[7] kincsért