(13. század)[1]
Gaude, mater Hungaria, prolis agens
praeconium cum laude multifaria patronum lauda
proprium. Hic tibi verus lucifer lumen fidei praebuit, datus et ad hoc
legifer viam salutis docuit. Geisae duci decrepito divina fit promissio, Stephanus a Stephano vocatus est in utero. Cuius ortus
praedicitur patri caelesti nuntio, martyr ad matrem
mittitur nascentis vaticinio. Nato gaudet Hungaria, damnatur idolatria, caelestis datur
gloria, beata fit memoria. Puer crescens
progreditur sicut cedrus in
Libano, praedictum nomen inditur huic a beato Stephano. Dignis datur
doctoribus imbuendus in litteris, probis ornatur moribus sub annis adhuc
teneris. Adolescens aggreditur cibum salutis serere, gens Hungara
convertitur et baptizatur propere. Olim erroris populus lumen divinum conspicit, pulsis tenebris
sedulus se Christi iugo
subjicit. Trino Deo et simplici sit laus, honor et
gloria, qui sancti regis
supplici concedant caeli
gaudia. Amen. |
Örvendj, magyar hon,
jó anya, fiad dicséretét
dalold, zengjen dicséneked
szava ahhoz, ki mindig
pártfogolt. Ő néked igaz fényt
hozott, hit fényét adta át
neked, hozzá törvényt is
alkotott, üdvösség útján
vezetett. Őt Géza élte alkonyán István mártír[2]
nevezte el az égi küldetés nyomán Istvánnak, anyja
méhiben. Ég hírnöke jelezte meg atyjának, hogy
születni fog: a vértanú elküldetett anyjához szólni
jóslatot. Örült is a magyar
haza, ledőlt a bálványok
hada, zengjen hát égi
glória, boldogság róla szólni
ma. Mint libanoni
cédrusok, a gyermek úgyy
növekedett, s miként előre
mondatott, Szent Istvántól kapott
nevet. Oktatták őt híres
doktorok, öntözték bölcsességgel
őt, s jámbor erkölcse
ragyogott már zsengén, férfikor
előtt. S már életének
hajnalán osztotta üdvnek
életét, s a magyar nemzet, a
pogány hamar keresztény hitre
tért. Feltünt az égi fényesség, s a nép, mely
tévelygésben élt, elhagyva sűrű éjjelét, Krisztus szent igájába
tért. Imádás legyen,
tisztelet néked Hármas-Egy
Istenünk, segíts elérnünk
mennyeket, mit szent királyunk
kér nekünk. Amen. Fordította Csanád Béla |
[1] A himnusz vallásos óda, már a régi görögök is művelték. A keresztény himnusz a Kr. u. 4. században keletkezett. Liturgikus (az egyházi szertartáshoz kapcsolódó) műfajként a zsolozsma része. A himnusz utolsó versszaka a doxológia (hitvallás). A magyar és a latin szöveget egyaránt a Szöveggyűjteményből vettük át (266-267).
[2] Első királyunk védőszentje az Apostolok Cselekedeteiből ismert István, első keresztény vértanú volt. (Ap. Csel. 7.)