XX. FEJEZET
Párbeszéd egy
zöldkerítéses ház előtt
Most megint
ősz van. A kocsmákban mustot árulnak, a gyermekek játszanak a lepottyanó,
politúros vadgesztenyékkel. Hullanak a levelek.
De a korona is egyre
hull. Árfolyama: 0,22. Az emberek kétségbeesnek, hogy lehet majd ily alacsony
árfolyam mellett enni, ruházkodni, fűteni, s remegve tekintenek a
közelítő tél elé.
Délben a
tőzsde ordít, itt az infláció, vagyonokat vesztenek és nyernek. Csonka-Magyarországot
fölvették a Népszövetségbe.
Ismét elmúlt egy
év. 1922-t írnak.
Mi is történt
azóta?
Vasárnaponként
fönn a Bástyasétányon katonabanda zeng, s rézlármájára önkéntelenül ütemesen
lépdelnek a járókelők. Tatárék sétálnak, a kisebb leányuk nélkül, aki már
férjhez ment. Ilonkának egy miniszteri fogalmazó udvarol. Jancsiról azt
hallotta egyszer, hogy Lengyelországban van és parkett-táncos.
Néhai Vizy
Kornél háza olyan, mint régen, csak a házmester új: a másik elköltözött megszállt
területre.
Moviszterné ma is
zongorázik, és Ady-verseket szaval. Egyre fiatalabb emberekkel találkozik.
Haját kanárisárgára festi, erősen hízik. Az ura pedig még mindig él. Már
nem is volna szabad élnie, de ő, akit annyian eltemettek, először a
hivatalos tudomány, az orvostanárok és kartársai, aztán ismerősei és
tisztelői – szegény megboldogult Vizy Kornél is –, minden objektív,
klinikai megállapítást és baráti jóslást megcsúfolva tovább él, rejtélyesen és
megmagyarázhatatlanul, nem tudni, hogy miért. Nyilván azért, mert valami élteti.
Ő egyébként
itt a legcsekélyebb pont. Viseli a megaláztatást a felesége miatt s Etel
növekvő szeszélyeit. A környék szánakozva mosolyog rajta.
Druma Szilárd a
házgondnok. Patikárius Ferenc a gyászeset után örökölte a házat, s az ő
ügyvédi gondjaira bízta. A lakáshivatalnál kijárta, hogy nagy praxisára való
tekintettel megkaphassa a volt háziúrék lakását is, ezt újra tapétáztatta, most
itt lakik a családjával. Közben született egy gyönyörű kisleánya,
aztán egy fiacskája. Német kisasszony ügyel a három Druma csemetére, aki szépen
fejlődik. Stefi még itt szolgál, de szemüveget hord, mert gyöngül a szeme.
Mellette egy kis pesztra
van, széles, mongol járomcsontokkal, suvikszfekete varkoccsal, mint egy kínai.
Az iroda a második emeletre került, a régi, szerényebb lakásba. Azóta
hatalmasan föllendült. Két írógép
kopog itt, s a látogatóknak bejelentőívet kell kitölteniök, milyen ügyben
keresik az ügyvéd urat. Egyre nagyobb szerepet játszik a közéletben is.
Legközelebb föllép országgyűlési képviselőnek, a pótválasztáson, olyan kerületben, ahol
ellenjelöltje sincs.
Egy délután,
mikor gyújtogatták az utcai lámpákat, de az őszi ég még nyájasan
ragyogott, Druma Szilárd a Várból jött le két kortesével, a Zerge lépcsőn. Lassan ballagtak
hazafelé a Tábor utca szelíden ereszkedő lankáján.
Lejjebb, egy
zöldkerítéses ház előtt bepillantottak a vasrácsos kapun. A kertben üveges
verandát láttak, egy asztalt, ozsonnára terítve.
Ez az
üvegkalitka a maga csöndes zártságában, a kivilágított ablakaival fölkeltette
érdeklődésüket. Mindhárman megálltak. Leplezett kíváncsisággal, de
őszinte irigységgel szemlélték, azt gondolva magukban, mint mindenki, aki
kívülről néz akármilyen otthont, hogy ott a boldogság és megelégedettség
lakik.
Szőke
kisfiú ült az asztalnál, szövetkezeti ruhájában, már uzsonna után, s azzal
foglalatoskodott, hogy ólomkatonáit harcszerűen állítsa föl a morzsás
abroszon, és egy háborús indulót dúdolt, kezével verve az ütemet. Mellette az
édesanyja varrt, munkájára hajtva komoly, okos fejét. Tűnődő arcán,
melyet a koszorúba font dús haj keretezett, árnyék volt. Időnként valamit
mondott a kisfiúnak. Az tanácsokat kért tőle, hogyan verhetik meg a tejeslábas meg a findzsák
körül portyázó magyarok a túlerőben lévő, fojtógázzal és tankokkal
operáló franciákat.
Belülről, a
lakásból, a verandára lépett egy magas, kócos férfi, munkazubbonyban,
cigarettázva. Feketét töltött egy vizespohárba. Amint szájához emelte,
tekintete találkozott a három idegen tekintetével.
Ezek
elszégyellve kandiságukat, megindultak a kerítés mellett.
– Kosztolányi –
mondta Druma egy kis idő múltán. – Kosztolányi Dezső.
– A hírlapíró? –
kérdezte az első kortes.
– Az.
– Ez írt is
egyszer valamit – szólt a második kortes. – Valami verset. Egy beteg gyermek
haláláról. Vagy egy árva gyermekről. Nem tudom. A lányom említette.
Druma ezt
mondta:
– Nagy
kommunista volt.
– Ez? –
csodálkozott az első kortes. – Hiszen most nagy keresztény.
– Igen – tódította
meg a második kortes. –
Egy bécsi lapban azt olvastam, hogy fehérterrorista.
– Nagy vörös
volt – ismételte Druma. – Pogány
népbiztossal dolgozott. Le is fotografálták őket
együtt a Vérmezőn.
– És mit csinált
ott vele? – tudakolta az első kortes.
– Nézte –
felelte Druma, titokzatosan.
– Nem értem –
csóválta fejét az első kortes. – Hát akkor tulajdonképpen mit akar? Kikkel
tart ez?
– Egyszerű
– döntötte el a vitát Druma. – Mindenkivel és senkivel. Ahogy a szél fúj.
Azelőtt a zsidók fizették meg, s az ő pártjukon volt, most meg a
keresztények fizetik. Okos ember ez – kacsintott. – Tudja, hogy mit csinál.
A három barát
megegyezett ebben. Ismét megálltak a kerítés végén. Látszott azonban, hogy még
most sem értik egészen. Az arcukon pedig az látszott, hogy nekik valóban mindig
csak egy gondolatuk volt, de az is látszott, hogy kettőt már nem tudtak
volna gondolni.
Vállat vontak,
mentek, lefelé. Druma még mondott valamit, amin mindnyájan jóízűen
kacagtak.
De hogy mit
mondott, azt már nem lehetett hallani.
Beszédükre
fölneszelt Hattyú, az a kuvasz, amelyik e ház békéjére ügyel, lefutott a kert
sarkáig, és ott mérgesen csaholni kezdett, úgyhogy szavuk egészen elveszett a
kutyaugatásban.