IX. FEJEZET

Vita a piskótáról az irgalomról és az egyenlőségről

A viszonyok javultak.

Igaz, még sok baj volt.

Napról napra zuhant a korona. Az emberek nyomott kedéllyel, ugrásra készen figyelték szomszédaikat. Névtelen leveleket irkáltak egymásról. Azok, akik azelőtt átallották volna elismerni barátaikról, hogy „jó kommunisták”, most a hatóságok előtt gyorsan és készségesen nyújtották át nekik a régóta megtagadott hivatalos elismerést.

A város, mintegy sáskajárás után, kifosztva, lelegelve feküdt a szeméten. Fönn, a barokk cukrászda kirakatában, drága porcelánon mindössze egy szíjas pogácsa szomorkodott. Vörösre mázolt villamosokat is lehetett még látni, melyek lázító jelszavakkal rohantak, mint az elszabadult, öngyilkos őrültek.

De több jel biztatott. Így a villamosokban az utasok már rá mertek szólni egy basáskodó kalauznéra, aki gorombáskodott az úri közönséggel, az orra alá dörzsölték, hogy már nincs bolsevizmus. És a férfiak, mint hajdan, átadták ülőhelyeiket a hölgyeknek. Kivirágzott a középkor szép rózsája: a lovagiasság.

Viatorisz künn állt boltja ajtajában és megint köszönt. Ebben nem lehetett csalódni. Ő mindig pontosan mutatta, merről fúj a szél. Amikor kitört a háború, már csak biccentett a fejével, majd később a vevői kezdtek köszöngetni. Ezt előbb elfogadta, aztán a bolsevizmus felé már észre se vette sokoldalú elfoglaltságában. Most Vizynének fölajánlotta, hogy haza is küldethet egyetmást a kisinassal, csak szóljon át hozzá telefonon.

Vizyéknél alkalmi kompániák verődtek össze. Egy délután eljöttek Tatár Gáborék. Druma is leugrott feleségével meg Moviszterné.

A polgári élet meggyújtotta szegényes csillárjait. Még sok hiányt, kopottságot világítottak meg, de azért jólesett együtt lenni annyi szenvedés után, a vendégségek régi fényében.

Az ozsonna eléggé kedélytelen volt.

Tatárné elnökölt az asztalfőn, kidagadó, fűzött mellével. Egy-egy ellenforradalmi élc nedves rakétáját próbálták fölengedni, de az már nem pukkant szét. Druma elővett zsebéből egy narancsot, melyet egyik kliense csempészett át az olasz határon. A rég nem látott gyümölcsöt kézről kézre adták. Élelmiszerekről beszélgettek, különböző beszerzési forrásokról, hol olcsóbb lisztet, burgonyát kapni. Tatár tanácsnok, aki híres szakács volt, egy halpaprikásáról emlékezett meg, melyet legénykorában maga főzött a Tisza-parton, nyitott tűzön, harcsából, kecsegéből, potykából. Olyan részletesen és gusztusosan tudta az ilyesmit elbeszélni, hogy a nyálmirigyek működni kezdtek. Aztán ő is elhallgatott, csak evett, rágcsált, mozgott a szép, piros szája, melyet a szürke bajusz és szakáll, mint valami bozontos szűcsáru körülprémezett. Ebbe a lyukba dugdosta be az ételeket.

A beszélgetés megdöccent, elakadt.

– Igaz – mondta Drumáné az általános csöndben –, az Anna. Hol az Anna? Ma még nem is láttam.

– Künn a konyhában. Az ozsonnát készíti.

– Az új cseléd? – kérdezte Tatárné. – Jó lányod van? Ügyes? A lakásod ragyog. És megbízható is? Mondd, szívem, nem lop?

Vizyné nem is méltatta válaszra, csak végigmérte tekintetével.

– Te nem ismered az Annát? – csodálkoztak az asszonyok kórusban.

– Nem, nem. Még nem volt hozzá szerencsém: Nem vagyok neki bemutatva – tréfált Tatárné, a matróna rendíthetetlen biztonságával.

Ezen nevettek.

Vizyné az urára pillantott és csöngetett.

Anna üvegtálon hozta a mandulás piskótát, a kék kartonruhájában. Még át se öltözködhetett. Cipői klaffogtak.

Zavartan jött előre az asztalig, ott megállt, a tálat letette. Egyenként akart kezet csókolni mindenkinek, de annyian voltak, hogy végül senkinek se csókolt kezet.

Körötte a vendégek mosolygó fejeit látta. Tatár is abbahagyta az evést, feléje nyújtotta köpcös nyakát.

Vizyné egy darabig gyönyörködött a némajelenetben, majd magához intette, s egy humoros, de büszkélkedő körmozdulattal rámutatott:

– Igen. Ez az Anna. Az én Annám.

Alighogy becsukódott mögötte az ajtó, oly nevetés harsant föl, mint mikor a színről egy hírneves komika távozik. Maguk se tudták, min nevettek, de nevettek. Mulatságos volt az egész: ez a félszegség, ez a klaffogó cipő meg a bemutatási jelenet. A hangulat megélénkült.

Szivarok, cigaretták gyulladtak. Vizy valami történetet adott elő Annáról, melyet hahota követett.

Ebbe a hahotába lépett be Moviszter, az öreg doktor, aki miután bevégezte rendelését, s elküldte utolsó betegét, a feleségéért jött.

Moviszternek tömegmunkát kellett végeznie. Valaha, fiatalkorában, tanársegéd volt egy berlini klinikán, a szívbetegségek szakorvosa. Magyarországra jövet magántanárságért pályázott, de az egyetemen nem habilitálták. Akkor úgy élt, ahogy lehetett. Naponta tíz órát rendelt, belefeküdt abba az emberanyagba, melyet a közkórházakban, a munkásbiztosítónál talált, gépiesen gyúrta a beteg emberiséget.

Botjára támaszkodva vonszolta fáradt testét. Amint mosolygott, látni lehetett rozoga fogait, gyulladt ínyhúsát. Feje búbján néhány szál moszatszerű haj lengedezett.

A doktor betegebb volt, mint akármelyik páciense. Cukorbaja volt, a legvégső stádiumban. Minden kartársa, minden klinika lemondott róla.

Vizy eléje sietett, biztatta, hogy sokkal jobb színben van, mint múltkor. Ezt ő gúnyosan köszönte meg.

Hunyorgott, bizonytalanul tekingetett körül a cigaretták, szivarok füstjében.

Ő is úgy érezte itt magát, mint aki színfalak között tévelyegve véletlenül a színpadra botlik, egy ismeretlen darab zajos jelenetébe. Nem értette, mit jelent ez a nagy gaudium.

Meg kellett neki magyarázni, hogy az Annáról van szó, a híres Annáról. Vizy közkívánatra ismét előadta azt a kis történetet, melyen oly jól mulattak.

Moviszter nem evett semmit. Bevonult az urakkal a dolgozóba. Inni se ivott. Csak koccintott a többiekkel, oly nyájasan, mintha velük tartana.

Később az urak cigarettával és szivarral a szájukban, a bortól fölrózsázott arccal kiszállingóztak az ebédlőbe, az asszonyokhoz. Tatár az ajtófélfához támaszkodva hallgatta, mit beszélnek.

– Még mindig a cselédügyek? – szörnyülködött, kidüllesztve enyhe pohát, melyen szépen megfeszült a fehér selyemmellény. – Hiába, az asszonyok. Ők nem is tudnak másról beszélni.

De azért őket is érdekelte, s fél füllel odafigyeltek. Vizy visszahozta a bort az ebédlőbe. Moviszter a hintaszékbe ült, hunyt szemmel hintázgatta magát.

Annáról folyt a diskurzus.

– Tudjátok – mondta Drumáné –, hogy csinos is? Egész kedves pofikája van. És a termete is. Karcsú, igazán kellemes.

– Igen – filozofált Tatárné. – Ezek a parasztlányok itt Pesten hamar kikupálódnak. Az enyém is, kérlek, az én Bözsim. Tavaly hozattam föl faluról. Vékonyka volt, rongyoska, mint egy madárijesztő. Én persze szépen kihizlaltam, föl is öltöztettem. Vettem neki egy fehér pikéruhát – s krákogott, mint mikor valamit elbeszélni készült. – Vasárnap zsúrja van a lányaimnak. Bözsi nyit ajtót a vendégeknek. Jön Ervin, a Gallovszky Ervin, az, aki a múltkor érkezett haza orosz fogságból. Hát kérlek, ez a fiú – és előre mosolygott azon, amit majd mond – az előszobában kezet csókol nekem, aztán odaáll Bözsi elé, formálisan bemutatkozik neki, és már nyújtotta a kezét.

– A cselédnek? – kérdezte Vizyné.

– Annak hát. Ha nem intek, kezet is fog vele – s itt kacagott, asztmás melle rázkódott a köhögéstől. – Azt hitte – mondta fuldokolva –, hogy az Ilonka vagy a Margitka valamelyik barátnője.

– És mit csinált a cseléded?

– Lángvörös lett. Háta mögé dugta kezét, berohant a konyhába, és – képzeljétek – sírt. Egész délután sírt. És a világért se akart fölszolgálni. Ervint pedig ugratták a lányok.

Tatár odaintett feleségének:

– A macskát.

– Ja – szólt Tatárné –, a macska. Mikor beszegődött, volt egy kéthónapos cicánk, az Ilonka cicája, a Cirmos. Ekkorka, mint az öklöm. Reggel hallom, hogy a Bözsi tejet ad neki és hívogatja: „Jöjjön, kérem, Cirmos, itt a reggelije.” Magázta a macskát. Sokáig nem is merte tegezni. Hát igen. Ilyenek. Sajnos, elég korán kinyílik a szemük. Előbb, mint kellene. Már folyton hazajárna. Hol búcsú, hol szüret, hol lakodalom. És örökké a nyakamon az egész pereputtya.

– Az enyém – szólt Drumáné –, az én Stefim mozizik és politizál. Nagy keresztény.

– Az enyém pedig – mondta Moviszterné –, az Etel, parancsol. Amennyiben engedelmeskedünk, nem is mond föl nekünk.

– Az enyém – jegyezte meg Vizyné nagy figyelem közepette, miután kárörömmel hallgatta végig e panaszokat – se moziba, se színházba. Még csak nem is énekel. Szeretője nincs. A családját nem is láttam. Árva lány. Folyton itthon ül. Eddig még vasárnap délután se ment el.

– Hja, az Anna, az Anna, az más.

Oly elismerés morajlott föl, hogy a sikert szinte sokallta, és most, hogy az érdeklődés központjába került, szerénykedve hárította el magától:

– Azért ti se panaszkodhattok. Meg aztán ez sincs ingyen. Sokat vesződtem. És ennek is megvan a maga hibája.

– Micsoda? – csattant föl sértődötten Vizy, aki fejét kiemelte a borközi állapot ködéből. – Mondd, kérlek, mi ennek a hibája?

Vizyné hibákat keresett benne, de nem talált. Mit is lehet találni ott, ahol nincs? Nem tudott mit felelni.

Helyeslő lárma zajdult.

A lárma azonban egyszerre elült, mert bejött az, akiről beszéltek.

Anna az asztalt szedte. Most még inkább figyelték, latra vetve minden mozdulatát. Az asztalhoz, a pohárszékhez ugrált, tündéri gyorsasággal. Mint valami halk automata mozgott ide-oda. Mint egy gép, gondolták, mint egy gép.

Mikor a pohárszékre tette a piskótát, Vizyné, mint akinek kedves ötlete támadt, így szólt:

– Anna, hozza csak ide.

A vendégek fölkeltek, kört formáltak Vizyné köré, úgyhogy a társaság egy pillanatra megmerevedett, a kör közepén a cseléddel, a szoborcsoportozat főalakjával. Moviszter megállította hintaszékét, kicsit előrehajolt.

Vizyné leszelt két szelet piskótát, s átnyújtotta Annának:

– Ez a magáé.

Az arcok földerültek. Alamizsnálkodó, kegyes érzések fülledeztek a keblekben, hogy ezt a derék leányt megjutalmazzák.

De az alig vette át a tányéron a két szelet piskótát, máris visszafelé tolta:

– Köszönöm.

– Miért? Talán nem szereti?

– Nem. Köszönöm. Nem szeretem.

Kínos csend keletkezett. Vizyné határozott hangja törte meg:

– Akkor, fiam, szépen tegye vissza. A világért se. Nem erőszakolom. Kimehet.

A vendégek ott álldogáltak körben, arcukon azzal a derűvel, mely most zavarrá bambult. A leforrázottság undok tanácstalansága kóválygott fölöttük.

– Kosarat adott? – csodálkozott Tatárné.

– Dehogy – magyarázta Vizyné –, ez ilyen. Nem eszik semmi finomat. Még a baracklekvárt is otthagyja. Mit gondolsz, például, mit vacsorázik? Úgyse találod ki. Semmit. Reggel kávét. Ebédre is csak egy kis főzeléket. Egyéb nem kell neki. A piskótát pedig – úgy látszik – egyáltalán nem szereti.

– Vagy talán nagyon is szereti – mondta Moviszter, aki még mindig előrehajolt a hintaszékben.

– Hogyan, doktor úr?

– Azt mondom, hogy nagyon is szereti a piskótát.

– De hiszen ő maga mondta, hogy nem szereti.

– Éppen azért.

– Bocsásson meg, ezt nem értem.

– A cselédek, kérem, nem is merik szeretni azt, amit szeretnek. Hát elhitetik magukkal, hogy nem jó az, ami jó. Így védekeznek. Talán az ellen, hogy túlontúl sokat szenvedjenek. Mit megkívánni olyat, ami úgysem lehet az övék? Igazuk is van. Különben nem tudnának élni.

– De hát mit csináljak vele?

– Tessék egyszer megpróbálni. Adjon neki mindennap piskótát.

– Piskótát?

– Azt. Sok-sok piskótát, annyit, hogy meg se ehesse. Majd meg méltóztatik látta, hogy szereti. Hogy csak a piskótát szereti.

– De minek? Hiszen nem beteg. Diétás kosztot a cselédnek?

– Való is az ő hasukba – mormogott Tatámé. – Jó is lenne. Piskótát.

– Ezek a te csavaros elméleteid, Miklóskám – szólt át Druma a doktorhoz, aki már ismét hintázta magát, lehunyva szemét.

Moviszterné cigarettára gyújtott, átment a szalonba, egy foxtrottot kezdett zongorázni. Az asszonyok otthagyták a férfiakat.

Vizy töltött. Az urak visszaültek helyeikre. Borral öblítették le a kesernyés ízeket.

Tatár, miután zsebkendőjével megtörölte csorgó bajuszát, visszatért erre a piskótaügyre, mely szöget ütött a fejébe. Moviszternek beszélt:

– Pedig, drága doktor úr, ezek mégiscsak más emberek, mint mi. A gyomruk is más, a lelkük is más. Cselédek. És azok is akarnak maradni. Egyenesen megkövetelik, hogy cselédeknek nézzük őket. Múltkor például fölszólítom egy barátom lakását. Valami idegen hang volt a telefonnál. „Az alkalmazott?” – kérdezem. „Nem” – válaszolt a hang, de egészen szemtelenül: – „a cseléd”. Ezt hallani kellett volna. Annyira meghökkentem, hogy nem is tudtam, mire magyarázzam. Csak tartottam kezemben a hallgatót, melyben még ott recsegett ez a hang, dühösen, kihívó dölyffel. Szinte szeretik ezt, kérem, kimondani. Csak azért is, hogy izgassanak bennünket, hogy sértsenek.

Kicsit lippentett a topázsárga borból, s így folytatta:

– Hiszen sok mindent próbáltak már, kérem szeretettel. Nekem is volt egy barátom, a megboldogult Zeléndy Karcsi, Isten nyugosztalja. Derék ember volt, csak kissé hóbortos. Fejébe szállt az a sok teória. Növényeket evett, bőrsaruban járt. Tolsztojt is fölkereste annak idején, Jasznaja Poljánában. Amikor hazajött, elhatározta, hogy gyökeresen oldja meg a kérdést. Föl-fogadott egy cselédet, valami ötvenéves özvegyasszonyt, s közölte vele, hogy teljesen egyenlők, nála nincs se úr se cseléd, puszta véletlen hogy ki szolgálja a másikat. És mindjárt az első ebédnél az asztalához ültette. Oda, a felesége és gyermekei közé, a családi asztalhoz. Maga mesélte nekem, hogy folyt le ez az ebéd. Hát bizony, siralmas volt. Az a szerencsétlen szolgáló borzasztó rosszul érezte magát a fenenagy tisztességben. Csak feszengett a loncsos, ételszagú szoknyájában, az asztal alá dugdosta kezét, tapogatta arcát, s egész ebéd alatt meg se mukkant. Hiszen fáradt is volt, az istenadta. Hajnaltól kezdve sütött-főzött. Elég az hozzá, hogy ebéd végeztével – se szó, se beszéd – felöltözködött, kijelentette, hogy egy percig se marad ilyen helyen. El is ment azonnal.

Magával vitatkozván még mindig a doktorral vitatkozott, feléje szögezve kihegyezett érveit:

– Most már azt kérdezem, miért ment el? – s mutatóujját húsos orrára nyomta, úgyhogy az egészen belappadt. – Mert bárhogy faggatták, nem mondta meg. Hát én megmondom. Azért ment el, mert több esze volt, mint a gazdájának. Azért ment el, mert érezte, hogy ez természetellenes, hogy ez nem is volt őszinte. Az őszinte az lett volna, ha az én önfeláldozó, nagylelkű barátom stante pede ajánlja neki házát, birtokát, az utolsó marháig, az utolsó szögig. Ezek az egyszerű emberek, akik a társadalom legalacsonyabb fokán állnak, végletekben élnek. Sokkal nagyobb képzeletük van, mint sejtjük. Nem érik be a féleredménnyel. Vagy urak akarnak lenni, de egészen urak, vagy cselédek akarnak lenni, de egészen cselédek. Vagy-vagy. A többi komédia. Mint a rómaiaknál. Azok is játszottak ilyenféle komédiát. De – és itt megállt – évente csak egyetlenegyszer. Nem tudom, melyik ünnepükön a patríciusok rabszolgáknak öltöztek, a rabszolgákat lefektették asztalaikhoz, és ők maguk hordták föl nekik a mézes bort meg a sült kappant. Azt mondták, az aranykor emlékére, mikor az emberek mind egyenlők voltak. De mikor volt ez? Mitológia. Már ők maguk se emlékeztek rá. Hát még mi? A kezünk se egyforma – és fölmutatta párnás, puha kezét, mely csakugyan nem hasonlított itt senkiéhez. – Nincs emberi egyenlőség. Csak emberi különbözőség van, doktor úr. De az árgyélusát – dühítette magát mesterségesen a szenvedélyes vitatkozók módjára –, mindig voltak urak, és mindig voltak szolgák. Ez mindig így volt, és mindig így lesz. Punktum. Ezen mi nem változtathatunk. Hát csak maradjanak ők a cselédek.

Körülnézett. Nagy sikere volt. A társaság, melynek megvédelmezte igazát, hálásan fogta körül. Tatár már le is tette a pontot, de a doktor felé fordulva még levonta a végső következtetést:

– Más megoldás nincs.

– De van – mondta Moviszter, aki a hintaszéken szórakozottan babrálgatta az óraláncáról lecsüngő Mária-érmet.

– Erre kíváncsi vagyok. Micsoda az a megoldás? – kérdezte Tatár fölvetve kövér, okos fejét.

– Az irgalom.

– Az irgalom? – ismételte Tatár, és örült, hogy a vita új tápot kapott.

– Van egy ország, ahol mindenki szolga és úr egyszerre. És egyenlő. Mindig, az év minden napján.

– Melyik az az ország?

– Krisztus országa.

– Az fönn van, a felhőkben.

– A lélekben van.

– De tessék megvalósítani itten. A bolsevikiekkel, az elvtársakkal.

– Nem is kell megvalósítani – szólt Moviszter ingerülten, mert a betegsége miatt ideges volt. – Nem kell. A kommunistáknak is az volt a hibájuk, hogy egy ideált meg akartak valósítani. Egyetlen ideált se szabad megvalósítani. Akkor vége. Csak maradjon fönn, a felhők között. Úgy hat és úgy él.

– Bocsánat, ön, doktor úr, odaültetné asztalához a cselédjét?

– Nem.

– Miért nem?

– Talán azért – gondolkozott –, mert nem tart rá számot. És ez csakugyan komédia lenne. Legalább egyelőre. Itt a földön.

– Akkor egy malomban őrlünk.

– Nem egészen, tanácsnok úr. Mert lélekben mindig az én asztalomnál ül az én cselédem.

– Így igen – mondta Tatár, ráncolva boltozatos homlokát. – Miért ne? Csakhogy mondok valamit. Önt, kedves doktor úr, a cselédje aligha ültetné az asztalához, ha megtollasodnék. Micsoda zsarnokok ezek, mihelyt egy kis vagyont kaparnak össze. Láttam ilyeneket. Tüstént cselédet tartanak, és milyen kegyetlenek hozzájuk, milyen szívtelenek. Isten mentsen a rablóból lett pandúrtól. Nincs rettenetesebb, mint a cseléd cselédjének lenni. Bennük aztán igazán nincs irgalom.

– Ehhez semmi közöm.

– Pardon, pardon – kezdte Tatár, aki most a vitát más síkba akarta terelni. – Ön, ugyebár, szereti az emberiséget?

– Én? Nem is szeretem.

– Tessék?

– Nem szeretem, mert még sohse láttam, mert nem ismerem. Az emberiség holt fogalom. És figyelje meg, tanácsnok úr, hogy minden szélhámos az emberiséget szereti. Aki önző, aki a testvérének se ad egy falat kenyeret, aki alattomos, annak az emberiség az ideálja. Embereket akasztanak és gyilkolnak, de szeretik az emberiséget. Bepiszkolják családi szentélyeiket, kirúgják feleségeiket, nem törődnek apjukkal, anyjukkal, gyermekeikkel, de szeretik az emberiséget. Nincs is ennél kényelmesebb valami. Végre semmire se kötelez. Soha senki se jön elém, aki úgy mutatkozik be, hogy én az emberiség vagyok. Az emberiség nem kér enni, ruhát se kér, hanem tisztes távolban marad, a háttérben, dicsfénnyel fennkölt homlokán. Csak Péter és Pál van. Emberek vannak. Nincs emberiség.

– És a haza?

– Az is – mondta Moviszter, és várt, mert egy jó kifejezést keresett. -Tetszik tudni: az is valami nagyon szép és nagyon tág fogalom. Túlságosan nagy. Mennyi bűnt követnek el a nevében.

– De hát akkor kit szeret ön?

– A papokat – évődött Druma –, Miklós a papokat szereti. Vagy a vörösöket? Most már magam se vagyok tisztában. Ej – fenyegette a doktort –, te a bőröd alatt vörös vagy. Ne is tagadd, Miklóskám – és úgy megölelte, hogy Moviszter vékony lapockacsontjai beléropogtak. – No, Isten éltessen! Igyál, öreg bolseviki.

Druma lángoló színekkel ecsetelte, hogy mit műveltek a vörösök egy hatvanéves úriasszonnyal, aki vele együtt volt letartóztatva a gyűjtőfogházban. Minden áldott éjszaka pont éjfélkor kivezették az udvarra, azzal, hogy kivégzik, letérdepeltették, imádkoztatták, ráfogták a fegyvereket, és percekig céloztak homlokára. Vizy az ebédlőjét és szalonját mutogatta, melyet de facto elrekviráltak tőle.

– Persze hogy ezt akarják – füstölgött Tatár –, egy világtörténelmi szerepcserét. Titeket leszállítani innen a pincelakásba, a házmesteréket pedig fölszállítani ide. Körbe-körbe. Mint a kút két vödre. Hát én nem kétkedem, hogy a házmesterekből is kitűnő gentleman válnék. Ehhez azonban legalább három évszázadra lenne szükség. Előbb az kellene, hogy ő is torkig lakjék, meghízzék, aztán ráunjon a jó életre, a fiai lovagoljanak, vívjanak, mint a mi fiaink, kissé kiegyenesedjék a gerincük, megnyúljék a kezük-lábuk. Közben mi is szépen megszoknók a pincelakást meg a paszulyt, s elcsenevészednénk. Csakhogy ez kicsit sokáig tartana. És mi értelme lenne az egésznek? Semmi értelme se lenne.

Lábuknál feküdt a forradalom patkánya. Döglött volt már. De azért még egyszer agyonütötték.

Áttértek az időszerű politika kérdéseire.

Vizy eddig hallgatott, mert nem szerette magát exponálni, meg aztán minden elvi vitát meddőnek tartott. Egyszerre átvette a szót. Beszélt az ügyosztályokról, bizottságokról, reorganizációról.

Most kellett volna őt látni mindenkinek. „Majd jövünk mi” – mondta, s kezét Tatár Gábor vállára helyezte, hogy a közösséget még inkább testivé tegye, mintegy fegyverbarátot keresve a na küzdelemre. Szeméből pedig – mint ilyenkor mindig – egy furcsa oldalpillantást lövellt ki, egy sunyi kis tekintetet, amely készenlétről, ragadozásról tanúskodott, s az önzés legszennyesebb gondolatától lelkesedett át, ő azonban ezt önfegyelme folytán abban a pillanatban el is tudta leplezni, át tudta alakítani a közérdekért való rajongássá.

Hogy mi volt számára a politika célja, melyet ifjúkorától kezdve szolgált különböző kormányok alatt egyforma buzgósággal, azt röviden és tömören ekképp fogalmazta meg: „a korrupció megszüntetése”. Ezt a latin szót óvakodott magyarra fordítani, attól való féltében, hogy akkor megvilágosodik és elveszti catói szigorát. Meghagyta így, burkolt, szenvedelmes általánosságban, s nem tisztázta maga előtt sem, hogy a politika mindenkor csak az éhes emberek tülekedése, mely szükségszerűen magán viseli az élet gyarlóságát, s minden rendszer csak azért tör hatalomra, hogy párthíveit állásokba ültesse, ellenfeleit gyöngítse és eltiporja. A korrupció előtte mindig az volt, amit mások képviselnek, akik állami autókon a barátnőikhez hajtatnak, s ezt annyival inkább elítélte, mert emlékezett, milyen édes volt egy éjszakán a Liget virágzó fái alatt száguldozni egy operettszínésznővel, azon az állami autón, melyet egyik barátja adott kölcsön erre az alkalomra, s milyen kellemes mámor töltötte el, mikor az út végén a sapkás sofőr illedelmesen tisztelgett, sokkal buzgóbban, mintha busás borravalót kapott volna.

Moviszter elunta magát, kicsit még ringatózott a hintaszéken, aztán átsompolygott a szalonba, ahol az asszonyok a sakkasztal köré telepedtek, összedugva fejüket. Ők még mindig nem tudtak végezni azzal a tárgykörrel, mely ott benn megindította a férfiak vitáját.

Vizyné monologizálva sopánkodott:

– Igaz, hogy eleget dolgozik. De mondd, kérlek, mit csináljon? – kérdezte ingerülten. – Itt megvan a kosztja, kvártélya. Ruhát is kap majd. A bérét félreteheti. Mit akar még ebben a nehéz időben? Mi baja? Neki nem kell fönntartani ezt a nagy lakást, mindennap törni a fejét, hogy mit főzzön, hogy honnan teremtse elő a pénzt, csak él, él gond nélkül, szabadon. Sokszor mondogatom, hogy manapság csak a cselédeknek van jó dolguk.

Az asszonyok sóhajtottak, mint megannyi pályatévesztett nő, aki sajnálja, hogy e kegyetlen világban semmi körülmények között sem lehet cseléd.

A doktor az ujjával odaintette feleségét. Fáradtságról panaszkodott. Mindig tíz előtt szokott lefeküdni, mert hétkor már a villamosokon lógott, hogy kiérkezzék a kórházba. Moviszterné eldobta cigarettáját. Tatárék is cihelődtek. Kapuzárás előtt akartak hazajutni.

Drumáné az előszobában a konyha csukott ajtajához tapasztotta fülét:

– Mit csinál?

– Bizonyosan dolgozik – mondta Vizyné. – Hagyd.

De Drumáné már kinyitotta az ajtót.

A sötét konyhában a szemetesláda mellett egy alak állt, kezén egy fekete férficipővel. Fényesítette.

– Jó éjszakát, Anna. Isten vele, no, Isten áldja – zúgtak különböző hangok.

Anna valamit mormogott.

– Mit mond?

– Bocsánatot kér – tolmácsolta szavait Vizyné –, nem jöhet ajtót nyitni. Bokszos a keze.

– Mi az a bokszos? – érdeklődött Druma.

– A pesti cselédek boksznak hívják a fénymázat.

– Bokszos – ismételgette Druma. – No, lám, ezt se tudtam. Bokszos – és még a lépcsőházban is, amint fölfelé ment lakásába, mulatott azon, hogy bokszos a keze, hogy bokszos.