6. A gyászbeszédek betétversei

 

Ez a csoport nem műfajilag különül el a többitől. Legfőbb jellemzőjük, hogy a gyászbeszédek prózai szövegébe egy-egy átkötő sorral, verses betétként ékelődnek. Nem sorolhatók be egyik, az előbbiekben tárgyalt műfaji csoportba sem, mert – főleg rövidségükből adódóan – semmilyen szerkezeti adottsággal nem rendelkeznek. A versbetétek valóban „ a Fellyül le-képzelt Példáknak Magyarázattya”-i (17/14., 58. Vers), vagyis a strófák a felettük levő – latin vagy magyar nyelvű – sorokat fejtik ki, verses formában. Sokszor nem is közvetlenül halotti témájúak: esetenként a beszéd fonalát követve, egymástól prózai szöveg által elkülönített helyeken állomásról állomásra mesélik el a halott életének fontosabb eseményeit. Sokszor egy-egy bibliai példázathoz kapcsolódnak, vagyis a példázatot fejtik ki a halottra vonatkoztatva. (Nemegyszer beleillesztik a halott nevét a bibliai történetbe.) Mutatóul:

 

„Á VIII. ábrázollya, miképpen lött-légyen hogy á sok inségek közt annyi üdeig meg-nem-törötött.

Á lelket meg-nem-ölhetik. Matt.10. V28.

 

Sok nyavalyák között meg-romlott testének

Szakadozott képe, sok betegségének:

Csak testét illették, nem ártván lelkének,

Mert rajta áll vala neve Istenének.”

 

E strófák csakúgy, mint az összefoglaló sorok, általában latinból való fordítások, magyarítások. A Biblia mellett klasszikus latin vagy görög költők művei szolgálnak példázatul: „Ugy ama Poeta mondása szerént:”; „á mint a Vers szerző helessen mondgya:”; „kit a Poeta, emez verseivel jelentett valaha”.[1]

Ahogyan a gyászbeszédek, úgy ezek versbetétei is nagy hasonlóságot mutatnak. A hasonlóságnak többféle oka is van. Egyrészt a halálról való — verbális vagy vizuális, irodalmi vagy képzőművészeti — beszéd a XVII. századra nagyon régen kialakult és kiterjedt toposzrendszerrel rendelkezik, talán a szerelmi költészetnek van csak hasonlóan erőteljes közhelygyűjteménye. A Biblia, az ókori görög és római auktorok, az egyházatyák és más egyházi szerzők művei kimeríthetetlen tárházát jelentik az olyan „alapgondolatoknak”, amelyeket a gyászbeszéd- és/vagy versszerkesztő a halott személyéhez, rangjához, körülményeihez illőnek talál és kiválaszt, hogy szövegét kellően hitelessé, díszessé és hatásossá tegye. Baranyi Pál így érvel a „pogány bölcsek” gondolatainak, idézeteinek felhasználása mellett: ezek a szerzők „[...] olly világossan az emberek szemeik eleibe teszik az el rejtet igazságot, hogy a’ minek együgyü puszta beszéddel az ember értelmére nem juthatott vólna; azokban mint tükörben világossan szemléllye.”[2] A hasonlóságot itt tehát a közös forrás indokolja. A legtöbb versbetétnél azonban nem találunk utalást a közös forrásokra, sem a bibliai példázatokra, sem az antik művekre, vagyis nem nevezik meg az átvett gondolat, sor forrását, mégis nyilvánvalóan használják azokat. Ennek a jelenségnek az a nagyon egyszerű oka, hogy az idézetek legnagyobb része nem az eredeti művekből került a halotti beszédekbe, versbetétekbe. A Magyar nyelvű halotti beszédek... előszavának a halotti beszédek forrásairól szóló fejezetében olvashatjuk, hogy rengeteg gyűjtemény, florilégium, emblémakönyv állt a prédikátorok rendelkezésére, amelyekből alkalomhoz illő idézeteket válogathattak, szerzők szerinti csoportosításban. Még könnyebben volt kezelhető az a gyűjteménytípus, amelyeknek anyagát tematikusan csoportosították, így csak a Mors címszónál kellett felütni a könyvet, máris közhelyek tucatjai közt lehetett keresgélni a megfelelőt.

Mint már említettük az előző kitérő fejezetben, a prédikátorok egymás műveit is forrásként használták, sőt sok kiadvány kifejezetten azzal a célzattal jelent meg, hogy más prédikátoroknak mintául szolgáljon. Erre utal a már szintén említett Bethlen Gáborné Károlyi Zsuzsanna Halotti Pompájának előszava, miszerint az emlékezésen és a vigasztaláson kívül lelkészeknek való segédkönyvnek is szánták a könyvet.

Négy verset sehogyan sem sikerült elhelyezni, de mivel a halotti költészetbe sorolhatóak, és a metrikai- és rímanalízisnek is részesei voltak, itt mutatom be őket. Az 5. kötet 83.számú (212-213.p.), rímtelen tizenkettesekben íródott, 50 strófás versének első 21 strófája a katolikus temetési szertartások illetlenségét, nagyzolását tematizálja:

 

„Papanak sok hamis talamanj keözeött

Ezis egyik ruthsagh es utalatossagh,

Hogj isten igeiet az temeteö helieon

Hirdetik, tanittatik az tetemök közöt.”

 

A 9. kötet 45. számú verse szintén a temetési szertartás egyik elemét teszi meg témájául: alcímében a „Felszólítás a holttest elhantolására” olvasható. Ilyesmi más versben (ld. RMKT XVII./10. 75.sz. vers 316.p.) is szerepel, de különálló szövegként ezen az egy helyen fordult elő.

A 7. kötet 187. számú, „Vagyon világban egy kaszás” kezdetű verse allegorikus haláltáncének, amely a német eredetiből készült latin változat fordítása, refrénes strófája szép virágszimbolikát bontakoztat ki.

A 3. kötetből egyetlen vers került a katalógusba (201.sz. vers 330-338.p.). A „Hol vadtok Pegasus, Parnassus leányi” kezdetű, az elmúlásról panaszkodó, névtelen szerzőjű alkotás azért érdekes, mert kilenc változatban létezett a XVII. században, a későbbi századokban folklorizálódott: Székelyföldön és Moldvában népköltési, másutt ponyva változataiban vált ismertté.

Megállapítottuk és feltérképeztük tehát a XVII. századi magyar nyelvű halotti költészet műfajait. A hat csoportba sorolt 211 vers, amelyeknek katalógusát a Függelék közli, reményeink szerint rendszerezettebbé, kezelhetőbbé vált ezzel az átfogó vizsgálattal, és s így az anyag beilleszthető lett a halálirodalom általános fogalmába.

A műfaji csoportok – főleg külső szempontú – leírásának feltűnő hiányossága, hogy a versnek – véleményem szerint meghatározó – verstani tulajdonságairól nem esett szó. A Világirodalmi Lexikon az eredeti műfajok verstani sajátosságait (pl. görög sírversek disztichonban stb.) és a későbbi, főleg nyugat-európai műfaji változatok versformáit (továbbélő antik műfajok, szonett és más kötöttebb műfajok) közli, az azonos témájú magyar nyelvű költés versformáiról egyáltalán nem ejt szót, pedig ezek nem egyeznek meg egyik, előbb említett versformával sem.



[1] RMKT XVII./10. 47.sz. vers; RMKT XVII./9. 129.sz. vers; RMKT XVII./14. 75.sz. vers;

[2] Baranyi Pál: Imago vitae et mortis. Az eletnek, es halalnak képe. Nagyszombat, 1712 Idézi: Magyar nyelvű halotti beszédek..., i.m. 29.p.