6. A gyászbeszédek betétversei
Ez a
csoport nem műfajilag különül el a többitől. Legfőbb
jellemzőjük, hogy a gyászbeszédek prózai szövegébe egy-egy átkötő
sorral, verses betétként ékelődnek. Nem sorolhatók be egyik, az
előbbiekben tárgyalt műfaji csoportba sem, mert – főleg
rövidségükből adódóan – semmilyen szerkezeti adottsággal nem rendelkeznek.
A versbetétek valóban „ a Fellyül le-képzelt Példáknak Magyarázattya”-i
(17/14., 58. Vers), vagyis a strófák a felettük levő – latin vagy magyar
nyelvű – sorokat fejtik ki, verses formában. Sokszor nem is közvetlenül
halotti témájúak: esetenként a beszéd fonalát követve, egymástól prózai szöveg
által elkülönített helyeken állomásról állomásra mesélik el a halott életének
fontosabb eseményeit. Sokszor egy-egy bibliai példázathoz kapcsolódnak, vagyis
a példázatot fejtik ki a halottra vonatkoztatva. (Nemegyszer beleillesztik a
halott nevét a bibliai történetbe.) Mutatóul:
„Á VIII. ábrázollya, miképpen lött-légyen hogy á sok inségek közt
annyi üdeig meg-nem-törötött.
Á lelket meg-nem-ölhetik. Matt.10. V28.
Sok nyavalyák között meg-romlott testének
Szakadozott képe, sok betegségének:
Csak testét illették, nem ártván lelkének,
Mert rajta áll vala neve Istenének.”
E
strófák csakúgy, mint az összefoglaló sorok, általában latinból való
fordítások, magyarítások. A Biblia mellett klasszikus latin vagy görög
költők művei szolgálnak példázatul: „Ugy ama Poeta mondása szerént:”;
„á mint a Vers szerző helessen mondgya:”; „kit a Poeta, emez verseivel
jelentett valaha”.[1]
Ahogyan
a gyászbeszédek, úgy ezek versbetétei is nagy hasonlóságot mutatnak. A
hasonlóságnak többféle oka is van. Egyrészt a halálról való — verbális vagy
vizuális, irodalmi vagy képzőművészeti — beszéd a XVII. századra
nagyon régen kialakult és kiterjedt toposzrendszerrel rendelkezik, talán a
szerelmi költészetnek van csak hasonlóan erőteljes közhelygyűjteménye.
A Biblia, az ókori görög és római auktorok, az egyházatyák és más egyházi
szerzők művei kimeríthetetlen tárházát jelentik az olyan
„alapgondolatoknak”, amelyeket a gyászbeszéd-
és/vagy versszerkesztő a halott
személyéhez, rangjához, körülményeihez illőnek talál és kiválaszt, hogy
szövegét kellően hitelessé, díszessé és hatásossá tegye. Baranyi Pál így
érvel a „pogány bölcsek” gondolatainak, idézeteinek felhasználása mellett: ezek
a szerzők „[...] olly világossan az emberek szemeik eleibe teszik az el
rejtet igazságot, hogy a’ minek együgyü puszta beszéddel az ember értelmére nem
juthatott vólna; azokban mint tükörben világossan szemléllye.”[2]
A hasonlóságot itt tehát a közös forrás indokolja. A legtöbb versbetétnél
azonban nem találunk utalást a közös forrásokra, sem a bibliai példázatokra,
sem az antik művekre, vagyis nem nevezik meg az átvett gondolat, sor
forrását, mégis nyilvánvalóan használják azokat. Ennek a jelenségnek az a
nagyon egyszerű oka, hogy az idézetek legnagyobb része nem az eredeti
művekből került a halotti beszédekbe, versbetétekbe. A Magyar nyelvű halotti beszédek...
előszavának a halotti beszédek forrásairól szóló fejezetében olvashatjuk,
hogy rengeteg gyűjtemény, florilégium, emblémakönyv állt a prédikátorok
rendelkezésére, amelyekből alkalomhoz illő idézeteket válogathattak,
szerzők szerinti csoportosításban. Még könnyebben volt kezelhető az a
gyűjteménytípus, amelyeknek anyagát tematikusan csoportosították, így csak
a Mors címszónál kellett felütni a
könyvet, máris közhelyek tucatjai közt lehetett keresgélni a megfelelőt.
Mint
már említettük az előző kitérő fejezetben, a prédikátorok egymás
műveit is forrásként használták, sőt sok kiadvány kifejezetten azzal
a célzattal jelent meg, hogy más prédikátoroknak mintául szolgáljon. Erre utal
a már szintén említett Bethlen Gáborné Károlyi Zsuzsanna Halotti Pompájának előszava, miszerint az emlékezésen és a vigasztaláson
kívül lelkészeknek való segédkönyvnek is szánták a könyvet.
Négy
verset sehogyan sem sikerült elhelyezni, de mivel a halotti költészetbe
sorolhatóak, és a metrikai- és rímanalízisnek is részesei voltak, itt mutatom
be őket. Az 5. kötet 83.számú (212-213.p.), rímtelen tizenkettesekben
íródott, 50 strófás versének első 21 strófája a katolikus temetési
szertartások illetlenségét, nagyzolását tematizálja:
„Papanak sok hamis talamanj keözeött
Ezis egyik ruthsagh es utalatossagh,
Hogj isten igeiet az temeteö helieon
Hirdetik, tanittatik az tetemök közöt.”
A 9.
kötet 45. számú verse szintén a temetési szertartás egyik elemét teszi meg
témájául: alcímében a „Felszólítás a holttest elhantolására” olvasható. Ilyesmi
más versben (ld. RMKT XVII./10. 75.sz. vers 316.p.) is szerepel, de különálló
szövegként ezen az egy helyen fordult elő.
A 7.
kötet 187. számú, „Vagyon világban egy kaszás” kezdetű verse allegorikus
haláltáncének, amely a német eredetiből készült latin változat fordítása, refrénes
strófája szép virágszimbolikát bontakoztat ki.
A 3.
kötetből egyetlen vers került a katalógusba (201.sz. vers 330-338.p.). A
„Hol vadtok Pegasus, Parnassus leányi” kezdetű, az elmúlásról panaszkodó,
névtelen szerzőjű alkotás azért érdekes, mert kilenc változatban
létezett a XVII. században, a későbbi századokban folklorizálódott:
Székelyföldön és Moldvában népköltési, másutt ponyva változataiban vált
ismertté.
Megállapítottuk
és feltérképeztük tehát a XVII. századi magyar nyelvű halotti költészet
műfajait. A hat csoportba sorolt 211 vers, amelyeknek katalógusát a Függelék közli, reményeink szerint
rendszerezettebbé, kezelhetőbbé vált ezzel az átfogó vizsgálattal, és s
így az anyag beilleszthető lett a halálirodalom általános fogalmába.
A
műfaji csoportok – főleg külső szempontú – leírásának
feltűnő hiányossága, hogy a versnek – véleményem szerint meghatározó
– verstani tulajdonságairól nem esett
szó. A Világirodalmi Lexikon az
eredeti műfajok verstani sajátosságait (pl. görög sírversek disztichonban
stb.) és a későbbi, főleg nyugat-európai műfaji változatok
versformáit (továbbélő antik műfajok, szonett és más kötöttebb
műfajok) közli, az azonos témájú magyar nyelvű költés versformáiról
egyáltalán nem ejt szót, pedig ezek nem egyeznek meg egyik, előbb említett
versformával sem.