4. Siratók
A sirató a halott elvesztése miatt érzett
fájdalmat kifejező lírai műfaj. „Mint a hátramaradottak érzelmeit
kifejező szöveg, megkülönböztetendő a halott érzéseit megszólaltató búcsúztatótól, s az egyéni halál
alkalmából készült költeményként elkülönítendő az országos pusztulás
kollektív tragédiájáról szóló siralomtól
is. Mind hangvétele, érzelmeinek erőteljessége, mind a tágabb terjedelmi
lehetőségekből adódó formai sajátosságok elkülönítik továbbá az epigrammatikus
jellegű sírverstől.”[1]
A már említett műfajkeveredés igen viszonylagossá teszi a meghatározásokat:
„[...] ezeket az elvi elkülönítéseket a költészeti gyakorlatban csak
tendenciaként lehet kimutatni; az egyes konkrét költemények gyakran
határesetek, átmeneti műformák, a siratók és a siralmak, sírversek –
sőt, más gyász- és panaszműfajok – között a határvonalak elmosódtak.”[2]
(Lásd még az eredeti műfajmegjelölések többarcú terminusait is.)
A XVII.
századi halotti költészetben előforduló, korabeli megjelöléssel siralomnak, siralmas versnek stb. nevezett versek nem az előbbi értelemben
vett siralmak. A közösség egészét
sújtó pusztulást, a város, az ország szétdúlását, a népet érintő
halálveszedelmet elpanaszoló verseknek a reformáció idején már külön neve van:
a jeremiáda. Ilyen verseket
katalógusom nem tartalmaz. Az egyéni és kollektív halál motívuma azonban nem
mindig szétválasztható, így ezek párhuzamba állítása szokásos formulája az itt
tárgyalt összes műfajnak, így a siratóknak, búcsúztatóknak, gyászverseknek
is.
Alszeghy
a siratókat a búcsúztatók egyik fajtájának tartja: jellemzőjük, hogy
hosszúak, felsoroló jellegűek és kevéssé költőiek. Két csoportjukat
különbözteti meg: a dicsőítő és az intő irányzatúakat.[3]
Az erre példaként hozott két verset én a búcsúztatókhoz soroltam, mivel az ott
leírt definíciónak felelnek meg. Az általam siratóknak
nevezett verscsoport egészen más jegyekkel bír, és mint műfaj, nem a búcsúztatók alatt, inkább azok mellett
foglalnak helyet. A két Zrínyi-siratót, amit Alszeghy is így nevez, és még a
halotti költészetbe valónak sem talál és így nem is vizsgál, én ebben a
csoportban tárgyalom, mivel sajátosságaik alapján idevalónak tűnnek.
Ezekben
a versekben tehát a hátramaradott siratja el elhunyt, közelebbi vagy távolabbi
hozzátartozóit, s búcsúzik el azoktól. Mégsem azonosak az emlegetett fordított
búcsúztatókkal, mert nem tartalmazzák azok jellemző elemeit. Ellentétben a
búcsúztatókkal, a siratók kifejezetten személyes hangúak. Nincs tanító,
intő, példát felmutató, a halál kérlelhetetlenségén elmélkedő stb.
bevezető részük, bár találunk ilyen elemeket, de azok a vigasztalás, a
siratás, a párbeszéd folyamán, nem meghatározott rendben, inkább az érzelmi és
gondolati tartalom mentén, „szórványosan” vannak jelen. A halott nem szigorú
rendben, kötelességszerűen – s emiatt sokszor nagyon sematikusan – búcsúzik
el „mindenkitől, akitől illik”, sőt a siratókban nem is jelenik
meg a szűk családon kívüli személy. (Legtöbbször a gyermek(ek)nek
szüleihez vagy a szülő(k)nek gyermekei(k)hez intézett szavai hangoznak el
a siratókban.) Ha a búcsúztatók inkább a hivatalos, s így szabályozottabb
formái a halotti költészetnek, a temetési szertartás hatalmas társadalmi
forgatagában a siratók adnak teret az inkább magánjellegű, személyesebb,
érzelmileg telítettebb megnyilatkozásoknak. Ez magyarázhatja azt a tényt, hogy
a siratók között több olyan verset találunk, ahol bizonyíthatóan maga a gyászoló
a szerző. Ilyen pl. Szathmári Baka Péter „Végszó fiacskájához” című
verse[4],
melyet a kötet jegyzetei is „sirató”-ként említenek, s amelyet a szerző
Márton nevű fiának temetésekor annak kilencéves bátyja mondott el felette,
ahogyan a latin nyelvű feljegyzésből megtudjuk. Általános esetben
azonban itt is felkért versszerző faragja a rímet, aki ez esetben a
gyászoló hangján szól (E/1.).[5]
Az erőteljesebb személyesség megnyilvánulása lehet még a gyakran
előforduló párbeszédes forma, ellentétben a búcsúztató versek többségére
jellemző monologikus felépítéssel. A felravatalozott, láthatóan halott testbe
próbálnak a szövegek (fontos, hogy versek) valami életet lehelni, verbalizálni valami hallhatóan élőt, megteremteni valami szellemi jelenlétet is. Ezt a búcsúztató versek
monológ-szerű, passzív „odafordulással”, a siratók dialógusba ágyazottan,
aktív párbeszédes formában teszik. Különleges párbeszédes sirató a „Varadi
Miklosnak...házas-társán...es négy szép magzatin... valo keserves
könyhullatasa, siralma”.[6]
A sirató a gyászbeszédekkel együtt a „Triumphus Fidei az az: A’ Nagy Probak Es
Keserteteken Az Igaz Hitnek Gyözedelme” című kötetben jelent meg Váradon,
1645-ben. Váradi ebben az évben vesztette el Judit nevű gyermekét, és
ennek ürügyén közös síremléket állíttatott régebben elhunyt felesége és három
másik gyermeke számára is. Így alakíthatta hat ember, egy élő és öt
halott, társalgása a sirató felépítését, amely a következőképpen írható
le: 1-8. strófa: „A’ szomoru ferjnek es edes atyának szavai a’ meg-holtakhoz”;
9-10. strófa: „A’ meg-holt aszszonyi-allat szól meg-keseredett férjéhez”;
11-18. strófa: „A’ magzatok-is szollanak siránkozó attyokhoz”; 19-21. strófa:
„A’ keserves atyanak szavai szerelmes magzatihoz”; 22-27. strófa: „Koporsoi
vers” [vagyis sírfelirat, a közös síremlék felállításának okán – Sz. D.]; „Az
olvasokhoz es sir asokhoz valo vers”. (Ez utóbbi szakasz eléggé ellentmondana a
siratók személyességének, de az olvasókhoz intézettségből nyilvánvaló,
hogy e zárórész csak a nyomtatott kiadásban csatlakozott a sirató szövegéhez.)
A krónikás siratók nem azonosak a
búcsúztatóknál említett siralmas krónikákkal.
A személyesség ugyan nem jellemzi a siratóknak ezt a típusát, de a beszélő
pozíciója és a „siralmasság” vagyis a szenvedélyesség mértéke alapján mégis ide
soroljuk őket. Az Alszeghy által nem halotti költeménynek értelmezett
Zrínyi-siratók is ide tartoznak. Ezek a siratók krónikás betéteket
tartalmaznak, de nem azzal a hömpölygéssel mesélik el a történetet, mint a
hasonló búcsúztatók. Nem vonultatják fel az ország nagyjait, hiszen a
beszélő pozíciója nem adja meg a lehetőséget a felsorolásszerű
búcsúzkodásra. Ilyen például a Zrínyi Péter szájába adott („Jaj, miert hagytal
el..”), Zrínyi Miklós halálának történetét elmesélő krónikás betéttel gazdagított
sirató.[7]
[1] In: Világirodalmi lexikon/13. 168.p.
[2] Uo. 168.p.
[3] „Ez a toldott szöveg azoknak a
búcsúztatóknak a példája, a melyek innen áradattal indulnak meg: a sirató
verseknek, a melyek minden temetés fontos mozzanatává válnak, de formájuk és
tartalmuk a legritkább esetben költői. Két csoportra oszthatók:
dicsőítő és intő irányzatúakra, a szerint, hogy
előkelő halottról vagy megbűnhődött emberről
szólanak.” In: Alszeghy, 1916 15.p.
[4] RMKT XVII./9. 43. vers 163-164.p.
[5] „[...] aki tehát nem tudott írni vagy
iratni, az a maga helyzetére alkalmazta a kezéhez került dalt.” In Alszeghy,
1935
[6] RMKT XVII./9. 89.sz. vers 245-250.p.
[7] RMKT XVII./10. 60.sz. vers
269-271.p..p.