1. Halottas énekek
A
halotti költészet egyik fő műfaja, a búcsúztató, a késő középkortól az egyházi szertartás része, s
mint ilyen, az egyházi halottas énekek
vagy a kántorok, prédikátorok által aktualizált búcsúztató versek formájában él
tovább. Ezek az egyházi énekek, katolikus és protestáns egyházi
énekeskönyvekben szereplő népénekek a gyűjteményeknek általában az
utolsó, tematikus csoportját alkotják. Ilyenek például Illyés Istvánnak a
Gönczi-féle protestáns énekeskönyv (1635) zsoltári dicséreteihez fűzött
halottas énekeinek katolikus átdolgozásai a szerző „Soltári énekek... Halottas énekek” című művében.[1]
Vagy Huszár Gál „A keresztyéni
gyülekezetben való isteni dicséretek és imádságok” (Komjáti 1574)[2]
című művének végén található „Halott
temetéskor való énekek”, melyeket új halotti énekekkel együtt Újfalvi Imre
adott ki külön kötetben, 1598-ban. (Újfalvi „In exequiis defunctorum” című énekeskönyvének csak XVII.
századi kiadásai maradtak fenn.[3])
A
halottas énekek a halálról való elmélkedésnek olyan verses-énekes formái,
amelyek az adott felekezetnek az életről, az üdvösségről, az
erkölcsről, a halál utáni életről, a meghalás módjáról stb. való
vélekedésének adnak hangot. A temetési szertartás közösségi jellegéből
adódóan lehetőséget nyújt arra, hogy a kevés számú olvasó helyett nagy
közönség előtt hangozzanak el azok a tanok, amelyeket az adott egyház
terjeszteni igyekszik.[4]
A vigasztalás (a halott sorsára és a temetésen megjelent hívekre vonatkozólag),
az intés, a tanítás így társulnak a fohászkodáshoz, amelynek a XVI-XVII.
századi protestáns egyház egyedüli formájául a zsoltárokat ismerte el, „Dávid
siránkozását és könyörgéseit ilyenkor mintegy a megholtnak nevében ismételgetik”.[5]
(Így került a halottas énekek közé a 38., 39., 40., 50., 51., 88., 91., 112. és
129. psalmus.[6])
Ezekhez
a gondolatokhoz kapcsolódik a búcsúzás motívuma. „A halott ajkáról elhangzó
búcsúzás a vigasztalásnak vált közvetlenebb eszközévé, de a tanításnak,
intésnek vagy buzdításnak bensőbb nyilatkozásává is”, ahogyan Alszeghy
írja.[7]
A XVII. század halottas énekeinek uralkodó motívuma a vigasztalás mellett a
figyelmeztetés lesz, „a maga példájára való rámutatás”-sal[8]
figyelmezteti a halott az élőket a megtérésre, az élet rövidségére, és
ehhez fűződik az intés, a biztatás. A vigasztalás a halott
részletesen leírt földi és földön túli életének összehasonlításából fakad,
később a földi élet részletezése a halott emlékének magasztalását tűzi
ki célul. H. Hubert Gabriella tanulmányában[9]
másfajta felosztással találkozunk:
„A
temetési énekek csoportját (melyek nem mindig gyülekezeti énekek, de több
énekeskönyvben a szentegyházbeli dicséretek csoportjába tartoznak) külön fel
kell osztanunk:
–
vanitatum vanitas-versek (= bizonytalan életünk), a bibliai Prédikátor könyve
alapján,
–
aeternitas-versek (=az örök életről),
– halotti
vers (= a halálra való készülődésről)
–
temetési énekek. Újfalvi Imre a halotti énekeskönyve előszavában a
temetési énekeket a következőképpen osztotta fel:
– 1.
énekek, melyeket a halott felvétele előtt szoktak énekelni;
– 2.
énekek, melyeket a halott kivitelekor szoktak mondani;
– 3.
énekek, melyeket a sír felett szoktak mondani.”
Itt –
sajnálatos módon – az egyik alcsoport ugyanazt a nevet viseli, mint a
főcsoport („temetési versek”), így Újfalvi felosztása sem egyértelmű.
Amennyiben a H. Hubert Gabriella felosztásában szereplő temetési
énekek–alcsoport a temetési szertartáshoz kötődő, alkalmi verseket
jelöli, akkor a szertartás különböző állomásaihoz igazodó, Újfalvi-féle
felosztás valószínűleg ezeknek alkotja még három kisebb csoportját. H.
Hubert tematikus alapon, Újfalvi pedig az esemény illetve az elhangzás helye
szerint osztotta fel a verseket, ami lehet, hogy tematikus felosztást is
jelent, vagyis minden állomásnak van kapcsolódó műfajú és témájú verse, de
erről nem tesz említést a tanulmány. H. Hubert csoportjai feltehetően
megegyeznek az Alszeghynél a halálról való elmélkedések verses formái közt
emlegetett egyházi énekekkel. Alszeghy egyértelműen a temetési
szertartáshoz kapcsolódóként beszél a halottas versekről (ld. a
vigasztalás kétirányúságáról), ebben az esetben viszont nem világos, hogy H.
Hubert felosztásának első három csoportja miként viszonyul a szertartás
menetéhez (ami templomon kívüli állomásokat is érint), illetve viszonyul-e
egyáltalán hozzá? Mivel a katalogizált anyag nagy részét a búcsúztató versek,
nem pedig a felekezeti énekeskönyvek versei teszik ki, az előbb felvetett
probléma maradjon felvetés, a csoportosítás vitája szempontomból nem igazán
lényegbevágó kérdés.
Az RMKT
XVII. századi verseit tartalmazó 14 kötetből gyűjteményembe 14 darab
olyan vers került, amely a halottas énekről a fentebb leírtaknak megfelel.
Mivel az eredeti műfaji meghatározások (címek, alcímek) eltérőek, a
csoportosítást a tematikai jellemzők, a versek lelőhelye és az
előbb elsorolt ismérvek alapján végeztem el.
Itt
térnék ki a csoportosításnak a csoport megnevezésén alapuló problémájára.
Ahogyan már említettem, több differenciálható műfaji csoportja van a
halotti költészetnek, viszont jóval kevesebb, mint amennyit a korabeli
meghatározások sejtetnek. Illusztrációként álljanak itt a versek címeiben, alcímeiben
található meghatározások (ezeket a szerzői vagy szerkesztői
meghatározásokat az RMKT-ban használt – hol eredeti, hol javított
–helyesírással közlöm, a latin megnevezéseket pedig a Calepinus-, a Szenci
Molnár-, a Pápai Páriz- és a Tegyei-féle szótárak, illetve Kecskés András
szótörténeti vizsgálatainak segítségével fordítom)[10]:
cantio
de XY (azaz „XY éneke”), epitaphium (azaz „sírfelirat” vagy „koporsói vers”),
kegies enek (német egyházi ének fordítása), búcsúzó ének, lugens cantio (azaz „gyászének, szomorú ének”), oda funebris
(azaz „halotti vagy temetési ének”), cantio funebris (azaz „halotti ének”),
halotti enek, halotti búcsúztató, ének, halotti emlékvers, siralmas cronica,
halotti versek (ld. pompa funebris később), temetésre irattatott versek,
XY búcsú vétele, XY-nak temetése felett ének szóval mondott bucsúztató versek,
felszólítás a holttest elhantolására, gyászvers, az kövire, másik kövön (t.i.
sírkövön), XY temetesire iratatot versek, halotti kárta (ld. még „charta”),
bánattal megelegyitett örvendezö versek, magyar rythmusok, rhythmi hungarici,
naenea (= neniae, amely Piscator könyve szerint az epicédium másik neve[11]),
pompa funebris (azaz „halotti, temetési pompa, gyászmenet, versek
gyűjteménye”), XY hólt teste felett mondatott versek, halotti rhythmusok ,
mellyek XY felet az háznál enekeltettek, história, epicedia declamata, cantio
funebralis (azaz „temetési vagy halotti ének”), XY temetesere irt szomoru
versek, XY-hoz való szó, siralmas versek, végszó (másutt: „vegzo”; sirató),
magyar versek, versus (azaz „vers”), siralmas szozat, rythmi exequiales (azaz
„temetési vers, ének”), lessus funebris (azaz „halottsiratás, siralom”), oratio
rythmica (azaz „verses beszéd”), oratio funebris (azaz „temetési beszéd vagy
imádság, halotti beszéd”), rithmi funebres (azaz „halotti versek”), rythmi
valedicatorii (azaz „búcsúztató versek”), utolso ora, rythmi in funere XY
decantati (azaz „XY halálára énekelt versek”), halotti strophák, butsuztato
strophák, valedictio (azaz „búcsúvétel vagy búcsúmondás”), siralmas butsuztato
versek.
A
halottas énekek csoportjába tartozó versek ezek közül a meghatározások közül a
„halotti enek”, az „enek”, az „oda funebris”, a „cantio funebris”, a „siralom”,
a „kegies enek” és a „cantio funebralis” elnevezéseken osztoznak. Az „oda”
dalt, éneket, a „funebris” és a „funebralis” halottit, halottast, temetésit
jelentenek, a „cantio” éneket. A Nyéki Vörös Mátyás Tintinnabulumában (1636, Pozsony) megjelent „Szörnyű Halál, ímé hol áll” kezdetű halottas énekének
címében „siralom” áll[12].
A „KEGIES ENEK Mellyet szegény Keczer Gábor uram halalra vitetvén el mondotta
németöl” , az Oh Jesu Christ mein Lebens
Liecht kezdetű közismert német egyházi énekkel azonos.[13]
A gyűjteményekben ezek a versek legtöbbször a „Halottas énekek” címszó
alatt szerepelnek, így közös nevük halottas
énekek lett.
A
fogalmi gazdagság vagy zavar legegyszerűbben rendezhető példáját
mutattam be a halottas énekek csoportján, a többi műfaji csoport jóval
több és egymástól jelentésében sokkal távolabb álló megnevezésekkel
rendelkezik. Mivel a korabeli műfaji meghatározások elemei a magyar
verselméleti gondolkodás történetét vizsgáló tanulmányban[14]
igen részletesen vannak tárgyalva, ezekkel nem foglalkozom, annál is inkább,
mivel nem tartoznak szorosan dolgozatom témájához. A mégis szükségesnek látszó
magyarázatokról adott helyen említést fogok tenni.
[1] In: Alszeghy Zsolt: A XVII. század
magyar lírai költészete. Irodalomtörténeti Füzetek 55., Budapest, 1935
[2] Bibliotheca Hungarica Antiqua XII/3,
MTA Irodalomtudományi.Intézete, Budapest, 1986
[3] Pl.: RMK I. 377., 402., stb.
[4] „Így hát egy-egy temetés olyan alkalom,
amikor a szónoki beszéd hagyományos hármas célkitűzéséből (docere,
movere, delectare) a prédikátor a tanításnak és a gyönyörködtetésnek
szentelheti csaknem minden figyelmét, hiszen beszédét érzelmileg eleve
erősen felindult közönség előtt kell megtartania; ahogyan Négyesy
László fogalmaz: »a közös érzület jóformán eleve megvan«.” In: Magyar nyelvű halotti beszédek a XVII.
századból. MTA Irodalomtudományi Intézete, 1988 (Előszó)
[5] Ld. Alszeghy Zsolt: A magyar
reformáczió és antireformáczió temetési énekei In: ITK XXVI. ,1916 3.p.
[6] Uo. 3.p.
[7] Uo. 4.p.
[8] Uo. 10.p.
[9] H.Hubert Gabriella: A XVI. századi
protestáns népének mint műfaj In: Néprajz és nyelvtudomány XXIV-XXV., Szeged,
1980-1981 339.p.
[10] Tegyey Imre: Latin-magyar zsebszótár Akadémiai Kiadó, Budapest, 1992
Pápai Páriz Ferenc: Dictionarium
Hungaro-Latinum.... Hochmeister, Szeben 1782
Szenci Molnár Albert: Dictionarium
Latinoungaricum... Nürnberg, 1604
Kecskés András: A
magyar verselméleti gondolkodás története (A kezdetektől 1898-ig) Akadémiai
Kiadó, Budapest, 1991
Melich János: Calepinus latin-magyar szótára 1585-ből
(Ambrosii Calepini Dictionarium Decem Lindbarum Lugundi) MTA, Budapest, 1912
[11] Philippus Ludovicus Piscator: Artis poeticae praecepta Gyulafehérvár,1642
(RMK II.591) VI.fejezet: „Epicedium, gyászköltemény halottakra. Mondják
neniaenek, monodiának, latinul carmen lugubrenak.” Idézi Bán Imre:
Irodalomelméleti kézikönyvek Magyarországon a XVI-XVIII. században Akadémiai
Kiadó, Budapest, 1971 37-40.p.
[12] RMKT XVII./ 2. 96.sz. vers 229-233.p.
[13] RMKT XVII./ 14. 6.sz. vers 15.-16.p.
és jegyzete
[14] Ld. Kecskés, i.m.