1. Halottas énekek

 

A halotti költészet egyik fő műfaja, a búcsúztató, a késő középkortól az egyházi szertartás része, s mint ilyen, az egyházi halottas énekek vagy a kántorok, prédikátorok által aktualizált búcsúztató versek formájában él tovább. Ezek az egyházi énekek, katolikus és protestáns egyházi énekeskönyvekben szereplő népénekek a gyűjteményeknek általában az utolsó, tematikus csoportját alkotják. Ilyenek például Illyés Istvánnak a Gönczi-féle protestáns énekeskönyv (1635) zsoltári dicséreteihez fűzött halottas énekeinek katolikus átdolgozásai a szerző „Soltári énekek... Halottas énekek” című művében.[1] Vagy Huszár Gál „A keresztyéni gyülekezetben való isteni dicséretek és imádságok” (Komjáti 1574)[2] című művének végén található „Halott temetéskor való énekek”, melyeket új halotti énekekkel együtt Újfalvi Imre adott ki külön kötetben, 1598-ban. (Újfalvi „In exequiis defunctorum” című énekeskönyvének csak XVII. századi kiadásai maradtak fenn.[3])

A halottas énekek a halálról való elmélkedésnek olyan verses-énekes formái, amelyek az adott felekezetnek az életről, az üdvösségről, az erkölcsről, a halál utáni életről, a meghalás módjáról stb. való vélekedésének adnak hangot. A temetési szertartás közösségi jellegéből adódóan lehetőséget nyújt arra, hogy a kevés számú olvasó helyett nagy közönség előtt hangozzanak el azok a tanok, amelyeket az adott egyház terjeszteni igyekszik.[4] A vigasztalás (a halott sorsára és a temetésen megjelent hívekre vonatkozólag), az intés, a tanítás így társulnak a fohászkodáshoz, amelynek a XVI-XVII. századi protestáns egyház egyedüli formájául a zsoltárokat ismerte el, „Dávid siránkozását és könyörgéseit ilyenkor mintegy a megholtnak nevében ismételgetik”.[5] (Így került a halottas énekek közé a 38., 39., 40., 50., 51., 88., 91., 112. és 129. psalmus.[6])

Ezekhez a gondolatokhoz kapcsolódik a búcsúzás motívuma. „A halott ajkáról elhangzó búcsúzás a vigasztalásnak vált közvetlenebb eszközévé, de a tanításnak, intésnek vagy buzdításnak bensőbb nyilatkozásává is”, ahogyan Alszeghy írja.[7] A XVII. század halottas énekeinek uralkodó motívuma a vigasztalás mellett a figyelmeztetés lesz, „a maga példájára való rámutatás”-sal[8] figyelmezteti a halott az élőket a megtérésre, az élet rövidségére, és ehhez fűződik az intés, a biztatás. A vigasztalás a halott részletesen leírt földi és földön túli életének összehasonlításából fakad, később a földi élet részletezése a halott emlékének magasztalását tűzi ki célul. H. Hubert Gabriella tanulmányában[9] másfajta felosztással találkozunk:

 

„A temetési énekek csoportját (melyek nem mindig gyülekezeti énekek, de több énekeskönyvben a szentegyházbeli dicséretek csoportjába tartoznak) külön fel kell osztanunk:

– vanitatum vanitas-versek (= bizonytalan életünk), a bibliai Prédikátor könyve alapján,

– aeternitas-versek (=az örök életről),

– halotti vers (= a halálra való készülődésről)

– temetési énekek. Újfalvi Imre a halotti énekeskönyve előszavában a temetési énekeket a következőképpen osztotta fel:

 

– 1. énekek, melyeket a halott felvétele előtt szoktak énekelni;

– 2. énekek, melyeket a halott kivitelekor szoktak mondani;

– 3. énekek, melyeket a sír felett szoktak mondani.”

 

Itt – sajnálatos módon – az egyik alcsoport ugyanazt a nevet viseli, mint a főcsoport („temetési versek”), így Újfalvi felosztása sem egyértelmű. Amennyiben a H. Hubert Gabriella felosztásában szereplő temetési énekek–alcsoport a temetési szertartáshoz kötődő, alkalmi verseket jelöli, akkor a szertartás különböző állomásaihoz igazodó, Újfalvi-féle felosztás valószínűleg ezeknek alkotja még három kisebb csoportját. H. Hubert tematikus alapon, Újfalvi pedig az esemény illetve az elhangzás helye szerint osztotta fel a verseket, ami lehet, hogy tematikus felosztást is jelent, vagyis minden állomásnak van kapcsolódó műfajú és témájú verse, de erről nem tesz említést a tanulmány. H. Hubert csoportjai feltehetően megegyeznek az Alszeghynél a halálról való elmélkedések verses formái közt emlegetett egyházi énekekkel. Alszeghy egyértelműen a temetési szertartáshoz kapcsolódóként beszél a halottas versekről (ld. a vigasztalás kétirányúságáról), ebben az esetben viszont nem világos, hogy H. Hubert felosztásának első három csoportja miként viszonyul a szertartás menetéhez (ami templomon kívüli állomásokat is érint), illetve viszonyul-e egyáltalán hozzá? Mivel a katalogizált anyag nagy részét a búcsúztató versek, nem pedig a felekezeti énekeskönyvek versei teszik ki, az előbb felvetett probléma maradjon felvetés, a csoportosítás vitája szempontomból nem igazán lényegbevágó kérdés.

Az RMKT XVII. századi verseit tartalmazó 14 kötetből gyűjteményembe 14 darab olyan vers került, amely a halottas énekről a fentebb leírtaknak megfelel. Mivel az eredeti műfaji meghatározások (címek, alcímek) eltérőek, a csoportosítást a tematikai jellemzők, a versek lelőhelye és az előbb elsorolt ismérvek alapján végeztem el.

Itt térnék ki a csoportosításnak a csoport megnevezésén alapuló problémájára. Ahogyan már említettem, több differenciálható műfaji csoportja van a halotti költészetnek, viszont jóval kevesebb, mint amennyit a korabeli meghatározások sejtetnek. Illusztrációként álljanak itt a versek címeiben, alcímeiben található meghatározások (ezeket a szerzői vagy szerkesztői meghatározásokat az RMKT-ban használt – hol eredeti, hol javított –helyesírással közlöm, a latin megnevezéseket pedig a Calepinus-, a Szenci Molnár-, a Pápai Páriz- és a Tegyei-féle szótárak, illetve Kecskés András szótörténeti vizsgálatainak segítségével fordítom)[10]:

cantio de XY (azaz „XY éneke”), epitaphium (azaz „sírfelirat” vagy „koporsói vers”), kegies enek (német egyházi ének fordítása), búcsúzó ének, lugens cantio (azaz „gyászének, szomorú ének”), oda funebris (azaz „halotti vagy temetési ének”), cantio funebris (azaz „halotti ének”), halotti enek, halotti búcsúztató, ének, halotti emlékvers, siralmas cronica, halotti versek (ld. pompa funebris később), temetésre irattatott versek, XY búcsú vétele, XY-nak temetése felett ének szóval mondott bucsúztató versek, felszólítás a holttest elhantolására, gyászvers, az kövire, másik kövön (t.i. sírkövön), XY temetesire iratatot versek, halotti kárta (ld. még „charta”), bánattal megelegyitett örvendezö versek, magyar rythmusok, rhythmi hungarici, naenea (= neniae, amely Piscator könyve szerint az epicédium másik neve[11]), pompa funebris (azaz „halotti, temetési pompa, gyászmenet, versek gyűjteménye”), XY hólt teste felett mondatott versek, halotti rhythmusok , mellyek XY felet az háznál enekeltettek, história, epicedia declamata, cantio funebralis (azaz „temetési vagy halotti ének”), XY temetesere irt szomoru versek, XY-hoz való szó, siralmas versek, végszó (másutt: „vegzo”; sirató), magyar versek, versus (azaz „vers”), siralmas szozat, rythmi exequiales (azaz „temetési vers, ének”), lessus funebris (azaz „halottsiratás, siralom”), oratio rythmica (azaz „verses beszéd”), oratio funebris (azaz „temetési beszéd vagy imádság, halotti beszéd”), rithmi funebres (azaz „halotti versek”), rythmi valedicatorii (azaz „búcsúztató versek”), utolso ora, rythmi in funere XY decantati (azaz „XY halálára énekelt versek”), halotti strophák, butsuztato strophák, valedictio (azaz „búcsúvétel vagy búcsúmondás”), siralmas butsuztato versek.

A halottas énekek csoportjába tartozó versek ezek közül a meghatározások közül a „halotti enek”, az „enek”, az „oda funebris”, a „cantio funebris”, a „siralom”, a „kegies enek” és a „cantio funebralis” elnevezéseken osztoznak. Az „oda” dalt, éneket, a „funebris” és a „funebralis” halottit, halottast, temetésit jelentenek, a „cantio” éneket. A Nyéki Vörös Mátyás Tintinnabulumában (1636, Pozsony) megjelent „Szörnyű Halál, ímé hol áll” kezdetű halottas énekének címében „siralom” áll[12]. A „KEGIES ENEK Mellyet szegény Keczer Gábor uram halalra vitetvén el mondotta németöl” , az Oh Jesu Christ mein Lebens Liecht kezdetű közismert német egyházi énekkel azonos.[13] A gyűjteményekben ezek a versek legtöbbször a „Halottas énekek” címszó alatt szerepelnek, így közös nevük halottas énekek lett.

A fogalmi gazdagság vagy zavar legegyszerűbben rendezhető példáját mutattam be a halottas énekek csoportján, a többi műfaji csoport jóval több és egymástól jelentésében sokkal távolabb álló megnevezésekkel rendelkezik. Mivel a korabeli műfaji meghatározások elemei a magyar verselméleti gondolkodás történetét vizsgáló tanulmányban[14] igen részletesen vannak tárgyalva, ezekkel nem foglalkozom, annál is inkább, mivel nem tartoznak szorosan dolgozatom témájához. A mégis szükségesnek látszó magyarázatokról adott helyen említést fogok tenni.



[1] In: Alszeghy Zsolt: A XVII. század magyar lírai költészete. Irodalomtörténeti Füzetek 55., Budapest, 1935

[2] Bibliotheca Hungarica Antiqua XII/3, MTA Irodalomtudományi.Intézete, Budapest, 1986

[3] Pl.: RMK I. 377., 402., stb.

[4] „Így hát egy-egy temetés olyan alkalom, amikor a szónoki beszéd hagyományos hármas célkitűzéséből (docere, movere, delectare) a prédikátor a tanításnak és a gyönyörködtetésnek szentelheti csaknem minden figyelmét, hiszen beszédét érzelmileg eleve erősen felindult közönség előtt kell megtartania; ahogyan Négyesy László fogalmaz: »a közös érzület jóformán eleve megvan«.” In: Magyar nyelvű halotti beszédek a XVII. századból. MTA Irodalomtudományi Intézete, 1988 (Előszó)

[5] Ld. Alszeghy Zsolt: A magyar reformáczió és antireformáczió temetési énekei In: ITK XXVI. ,1916 3.p.

[6] Uo. 3.p.

[7] Uo. 4.p.

[8] Uo. 10.p.

[9] H.Hubert Gabriella: A XVI. századi protestáns népének mint műfaj In: Néprajz és nyelvtudomány XXIV-XXV., Szeged, 1980-1981 339.p.

[10] Tegyey Imre: Latin-magyar zsebszótár Akadémiai Kiadó, Budapest, 1992

Pápai Páriz Ferenc: Dictionarium Hungaro-Latinum.... Hochmeister, Szeben 1782

Szenci Molnár Albert: Dictionarium Latinoungaricum... Nürnberg, 1604

Kecskés András: A magyar verselméleti gondolkodás története (A kezdetektől 1898-ig) Akadémiai Kiadó, Budapest, 1991

 Melich János: Calepinus latin-magyar szótára 1585-ből (Ambrosii Calepini Dictionarium Decem Lindbarum Lugundi) MTA, Budapest, 1912

[11] Philippus Ludovicus Piscator: Artis poeticae praecepta Gyulafehérvár,1642 (RMK II.591) VI.fejezet: „Epicedium, gyászköltemény halottakra. Mondják neniaenek, monodiának, latinul carmen lugubrenak.” Idézi Bán Imre: Irodalomelméleti kézikönyvek Magyarországon a XVI-XVIII. században Akadémiai Kiadó, Budapest, 1971 37-40.p.

[12] RMKT XVII./ 2. 96.sz. vers 229-233.p.

[13] RMKT XVII./ 14. 6.sz. vers 15.-16.p. és jegyzete

[14] Ld. Kecskés, i.m.