Mozart Jupiter-szimfóniája gyerekkorom óta kedvenc zeneszerzőm
kedvenc műve. Pedig a zenei anyag – Mozarthoz mérve – szegény (ha például
összehasonlítjuk az első tétel témáit az ekkoriban keletkezett K 550 g-moll
vagy K 543 Esz-dúr szimfóniák témáival). Az első tétel főtémája jellegzetes C-dúr „meghatározás” (mely
jellemző a többi C-dúr szimfóniára is), három C- és három G-dúr akkord, melyet
skálaszerű futamok követnek (1-4-5-1), dallamról itt tehát alig-alig
beszélhetünk, csak a mellék-
s különösen a zárótémánál
(mely talán egy francia gyerekdal parafrázisa). A második tétel viszonylagos
dallamgazdagsága sem valamiféle könnyen énekelhető melódiákat jelent, sokkal
inkább meg-megtörő
lépegetést, händelesen hosszú
melódiákkal, melyek idővel hömpölygéssé alakulnak. A menüett még „szegényebb”: témája skálázáshoz,
ujjgyakorlathoz hasonlít, a trió
témája pedig egy egyszerű zárlat (ti-dó) kifejtése. A negyedik tétel a
legszegényebb: egy négy
hangból álló (dó-ré-fá-mi) „dallam” az alapja. Mitől lesz egy ilyen mű
nagyszerű? Szinte kizárólag a szerkesztéstől.
A tételek maguk „belülről” remekül, de hagyományosan vannak
megszerkesztve (kivéve a negyediket). Az első tétel szonáta-, második
„szonátásított” barokk áriaformában, a harmadik pedig menüettformában. A
szonátaforma (mely talán magában is a legretorikusabb zenei forma) eleve számos
belső ismétlést ad, a menüett ugyan kevesebbet, de teljesebbet és rövidebb időn
belül. A negyedik tétel szonátaformába öltöztetett fúgája aztán végképp
bővelkedik ismétlésekben.
Az ismétlésnek ebben a típusában tehát teljes dallamok, sőt
dallamszekvenciák ismétlődnek: a főtéma után a melléktéma jön, aztán a zárótéma
– ahogy kell. De az egész művet tekintve jóval többminden ismétlődik. A
harmadik tétel kromatikus
kezdése az első tétel melléktémájának
megfordítása. A második tétel kezdete
az első tételét idézi a szaggatottságában.
Mindegyik tételben fontos
szerepet kap a (sokszor kromatikus)
skála, vagyis az egymás melletti hangok egymásutánja.De az egész műre jellemző
épp az a szegénység, egyszerű elemekből való építkezés, amelyről a műelemzés
elején beszéltem: a dallam hiánya. A legfeltűnőbb ez a menüett triójában, de a
talán legnagyszerűbben megírt Mozart-tételben, a negyedikben sem olyan
dallamos, szép fúgatémát hallhatunk, mint amilyet Mozarttól gyerekkora (pl. K
139 Waisenhausmesse) óta megszoktunk.
Ehhez járul még egy történeti sík: a második és a negyedik tétel
barokk műfajokat és formákat idéz meg – amely a kései Mozart-művek közül többre
is jellemző.
Összefoglalólag: ismétlődnek tételen belül dallamok, témák,
tételek között dallamjellegek, tématöredékek, szerkesztési elvek, zenetörténeti
utalások, s az egész művet áthatja egy alapötlet.