Mozart Jupiter-szimfóniája gyerekkorom óta kedvenc zeneszerzőm kedvenc műve. Pedig a zenei anyag – Mozarthoz mérve – szegény (ha például összehasonlítjuk az első tétel témáit az ekkoriban keletkezett K 550 g-moll vagy K 543 Esz-dúr szimfóniák témáival). Az első tétel főtémája jellegzetes C-dúr „meghatározás” (mely jellemző a többi C-dúr szimfóniára is), három C- és három G-dúr akkord, melyet skálaszerű futamok követnek (1-4-5-1), dallamról itt tehát alig-alig beszélhetünk, csak a mellék- s különösen a zárótémánál (mely talán egy francia gyerekdal parafrázisa). A második tétel viszonylagos dallamgazdagsága sem valamiféle könnyen énekelhető melódiákat jelent, sokkal inkább meg-megtörő lépegetést, händelesen hosszú melódiákkal, melyek idővel hömpölygéssé alakulnak. A menüett még „szegényebb”: témája skálázáshoz, ujjgyakorlathoz hasonlít, a trió témája pedig egy egyszerű zárlat (ti-dó) kifejtése. A negyedik tétel a legszegényebb: egy négy hangból álló (dó-ré-fá-mi) „dallam” az alapja. Mitől lesz egy ilyen mű nagyszerű? Szinte kizárólag a szerkesztéstől.

A tételek maguk „belülről” remekül, de hagyományosan vannak megszerkesztve (kivéve a negyediket). Az első tétel szonáta-, második „szonátásított” barokk áriaformában, a harmadik pedig menüettformában. A szonátaforma (mely talán magában is a legretorikusabb zenei forma) eleve számos belső ismétlést ad, a menüett ugyan kevesebbet, de teljesebbet és rövidebb időn belül. A negyedik tétel szonátaformába öltöztetett fúgája aztán végképp bővelkedik ismétlésekben.

Az ismétlésnek ebben a típusában tehát teljes dallamok, sőt dallamszekvenciák ismétlődnek: a főtéma után a melléktéma jön, aztán a zárótéma – ahogy kell. De az egész művet tekintve jóval többminden ismétlődik. A harmadik tétel kromatikus kezdése az első tétel melléktémájának megfordítása. A második tétel kezdete az első tételét idézi a szaggatottságában. Mindegyik tételben fontos szerepet kap a (sokszor kromatikus) skála, vagyis az egymás melletti hangok egymásutánja.De az egész műre jellemző épp az a szegénység, egyszerű elemekből való építkezés, amelyről a műelemzés elején beszéltem: a dallam hiánya. A legfeltűnőbb ez a menüett triójában, de a talán legnagyszerűbben megírt Mozart-tételben, a negyedikben sem olyan dallamos, szép fúgatémát hallhatunk, mint amilyet Mozarttól gyerekkora (pl. K 139 Waisenhausmesse) óta megszoktunk.

Ehhez járul még egy történeti sík: a második és a negyedik tétel barokk műfajokat és formákat idéz meg – amely a kései Mozart-művek közül többre is jellemző.

Összefoglalólag: ismétlődnek tételen belül dallamok, témák, tételek között dallamjellegek, tématöredékek, szerkesztési elvek, zenetörténeti utalások, s az egész művet áthatja egy alapötlet.