4.21.

 S most még egy szót. Mert találtam azért valamit, aminek örültem. Dél-Amerikában ugyanis ezt írtam fel egyszer egy papírlapra magamnak:

„Gondold meg, a kínaiak hajlandók volnának egy életen át bámulni ugyanazt a virágot. És nem unják meg. Ha pedig megkérdezné tőlük valaki, hogy mit néznek ezen annyit, szelíden kinevetnék.” Majd nyomban utána:

„M.-fennsík, a tavaknál, május másodikán. – Hiába vesződöl. Mert képzelj el egy egész életet ekképpen: pástétomot akartál, és csokoládét kaptál – igaz, nem rossz a csokoládé se, csak vedd a többit is ugyanígy: a vidám Julcsa helyett a tűnődő Katalint, szívderítő nyugalom helyett nyugtalanító tüzeket: szenzációkat vagy zenebonát, síp helyett dobot, francia rózsa helyett olasz bazsalikomot… s akkor még csodálkozol, ha nem találod a helyed? Ha egyszer mindez együttvéve sem az, amit akartál? Hisz nem mondom én, nemcsak a Juliska szép a világon, és nemcsak a pásztorsíp – de ha neked az kell! S való igaz, sok baj van ezekkel is a végén, mint ahogy mindennel, amit úgy nevezünk, hogy földi szerelem, s amit áhít az ember és óhajt – mindez színültig és csupa igazság, csak el ne feledd a világért, hogy mégiscsak ez az, amit a szíved akart, s a vágyad neked minden poklokon át mutatott, vagyis, hogy ez neked az irányzék, a szentségit a fejednek. Mert ha te másfelé fordulsz, egy más irányba haladsz, akkor mi a panaszod? Jobbra van az, amit akartál, te meg balra mégy, akkor hogy várhatod a boldogulásodat, ember?”

S mihelyt ezt elolvastam, már nyugodtabban vettem fel a telefonkagylót. S bármennyire ellenszenves volt is a személy, akihez folyamodtam. Mert a misztikus Lagrange-né volt a személy.

S jól számítottam, csakugyan benne voltak a telefonkönyvben. Egyszóval visszajöttek ők is ide.

S meg abban is szerencsém volt: épp az asszony jött a telefonhoz. De jól is kezdtem a beszélgetést, igazán ügyesen: a hangom nyugodt, szinte fölényes, csak a kezem remegett még mindig. Mert egész délután csillapíthatatlanul remegett.

Sőt, meg is ismert azonnal a hangomról, még be se mondtam a nevem.

– Ah, maga van ott, kapitány? – kiáltott fel, s micsoda kedvesen, igazán. Még meg is hatott ez a hűség. – Hogy kerül maga közénk? Már azt hittük, egész beleveszett a kincses Indiákba, mert úgy hallottuk, hogy odament – folytatta minden célzatos árnyalatok nélkül, vagyis igazán aranyosan –, azt hittük, rólunk már tudni sem akar, szegény párizsiakról. Látogatóban van itt?

Hát erre mondtam, hogy igen, illetve, hogy elég régen vagyok itt már… S meg is köszöntem, persze, a szíves szavakat. De ő csak tovább csipogott.

– Hogy vajon emlékszem-e még arra a gyönyörű karácsony estére, amelyet együtt töltöttünk valaha Londonban?

– Hogy emlékszem-e rá? Az én emlékezésem örökkétartó, Madame – mondtam neki mosolyogva. – Kipróbálhatja, ha tetszik. Felkölthet kétszáz év múlva, és én még azt is meg fogom mondani, mit ittunk akkor éjszaka. – Kedvesen nevetett.

– Kétszáz év? – mondta szomorúan. – Hol leszünk mi már addigra, kapitány? Csak látná, milyen fehér már a hajam… Hát a magáé? – És megint nevetett egy kicsit. No, szóval, hogy ez a karácsonyi ünnep feledhetetlen lesz neki, amíg él. S hogy milyen édes volt akkor is az a drága szegény. Az én egykori feleségem. – És elkezd lobogni miatta, szokása szerint.

– Minthogy az fiatal korában olyan ragyogó kis tünemény volt, Istennek olyan kis ritka csodája…

– Úgy gondolja, Madame? – Magamban pedig azt gondoltam: no lám, akkor hát másoknak is, úgy látszik. Akkor hát nemhiába voltam én annyira bolondja…

– S hogy emlékszem-e még őreá is? – kérdezi szomorúan. – Erre a szegényre?

Bosszantott ez a kérdés.

– Ha likőrökre tudok emlékezni, Madame… De különben is, miért nevezi folyton szegénynek? Most már másodszor teszi, nem jól értem a dolgot.

Lagrange-né hallgatott.

– Vagy nekem akar kedveskedni vele? Nincs szükség az ilyesmire, biztosítom. Miért is volna szegény? Mert elment tőlem? Ha egyszer így látta helyesebbnek?

– Vagy mert szenvedett esetleg? nélkülözéseknek volt kitéve Spanyolországban? Édes Isten. Nagyon jól kiheverte, és ez a fő. Mert semmi nyoma rajta. Ön azt mondta, hogy fiatal korában volt ilyen meg olyan – nyilván ma is ugyanaz még, mert meglepően fiatalos, hogy szinte csoda.

Ma is láttam az utcán.

– De mért hallgat Ön?–folytattam nyugtalanul, már majd szétmentem az idegességtől. Mert mit rejtélyeskedik ez annyit, hogy semmire se felel? – Vagy férjhez ment talán? – tettem fel a kérdést. És nagyot dobbant a szívem.

– No de kiről beszél Ön? – kérdezi végre.

– Hát kiről beszélnék? – kezdtem el dalolni neki. – Drága Madame, az Isten áldja. Hacsak nem a vízitündérekről – nem is értem. Ön először megkérdezi tőlem, hogy emlékszem-e rá? S most ezt. Biztosítom tehát, hogy kitűnően emlékszem rá, és hogy róla beszélek. Sőt, a címét is tudni szeretném, s most ezért is hívtam fel telefonon, ha nem veszi rossznéven…

Megint hallgatott egy kicsit.

– És hol látta őt ma, kapitány?

Megmondtam hát neki, hol láttam. Mert mit lehet csinálni vele, ha egyszer ilyen? Pontosan az a fontoskodó, aki volt. – Itt meg itt láttam, az Opera közelében – sőt, meg is neveztem körülbelül az utcát…

– És biztosan ő volt?

– Biztosan ő. De mért kérdezi, Madame? Imádom Önt, de mért kérdez folyton ilyet? Vagy bosszantani akar? Azt csak feltételezheti, hogy ismerem őt?

– Vagy maga nem is tudta talán, hogy itt van? – jutott ekkor az eszembe. – No látja – kiáltottam fel boldogan, mikor azt felelte, hogy igen, ő erről semmit se tudott.

– Akkor ez most magának is meglepetés, no látja, hisz ez nagyszerű akkor. Felkutatjuk az éjjel, és elmegyünk hozzá látogatóba mit szól hozzá? – S minden izgatottságom mellett még el is nevettem magamat. Mert arra gondoltam, hogy milyen fura lehetek én most ennek. Amilyen nekem ő, ugyanolyan vagyok neki én a buzgalmi rohamaimmal, mert hiszen ő volt az, aki mindig mozdonybácsinak nevezett, és éppen ezért. Mert úgy nekimegyek a világnak, mihelyt lendületbe jövök.

Elmondtam hát neki töviről hegyire az egész esetet, hogy milyen gyönyörű volt ma kinn a világ, a légköri sugárzást és minden egyebet, s hogy történetesen mennyire bele is illett a feleségem e rendkívüli környezetébe – de még a ruházatát is részletesen, hogy lássa be végre: nincs ebben semmi tévedés. S ennek végre nagyon örült. Mert leírtam ám a cipőjétől a fejebúbjáig. Pedig, mondani se kell, alig láthattam egy pillanatig, minthogy az autóbusz nemigen áll meg az emberrel, ugye?

– No mit szól most ehhez, drága Madame?

– Ó – azt mondja –, akkor csakugyan ő volt. S méghozzá abban a kabátban, amelyet én küldtem neki Párizsból. Ó, a szegénykém, milyen ódivatú lehetett – kiáltott fel utána. S én máris éreztem könnyeit a hangjában, úgy látszik, örömében sírva fakadt.

– Ugye, hogy csukva volt a nyakán az a köpeny? – kezdett el lelkendezni – és á la Crétoise. És ugye sima volt? És vékony prémből a szegélye?

– És apró virágok a kalapján? No látja, most sírok – vallotta be ő maga is. –Mert ezt a kalapot is én küldtem neki, közvetlen a halála előtt…

– Hogy mondja, Madame?

– Hát maga nem tudta? – kezdett el lobogni megint – ne tudta volna, hogy meghalt ez az édes?

– No látja, milyen szerencsés maga – mondja nekem. – Hogy milyen fényes kis vendége volt ma magának, és milyen fényes kis útitársa, amíg itt élt maga mellett…

– És hogy milyen édes ez a lélek, ugye látom, mert mégiscsak megjelent ma nekem…

– Mert, úgy látszik, mutatkozni akart, vagy meg akarta magát óvni valamitől – tette még hozzá. – Mikor annyira szerette.

Ezt így mondta, ezzel a szóval. Hogy ő szeretett engem, hogy mindig szeretett, és emlegetett is az utolsó pillanatáig.

A többire pedig már nem tudtam odafigyelni.

Pedig biztosított róla, hogy ez elég gyakori jelenség. Viszont, hogy mikor adódik az ilyesmi, vagy mi hozza fel őket a felszínre, nem tudtam megjegyezni magamnak.

– No látja, ugye, milyen hitetlen ez a világ. Pedig hányszor megesik az ilyesmi, és hány ilyen tanúsága van, s elhinni az emberek mégsem akarják. Nem, a világért. És ha ővelük magukkal történik meg, akkor se hiszik el. – Mindennek a lényege pedig az volt, hogy nincs már e világon, vagy hogy is kell ezt kifejezni? Minthogy oly érthetetlen nekem még ma is ez az egész.

Lagrange-né különben nem győzte csodálni, hogy én ezt nem éreztem meg már azelőtt is, annak idején, vagy hogy ő nem adott nekem valami jelet már sokkal előbb is. Mert körülbelül hat éve lehet. Tüdőgyulladásban halt meg a barcelonai kórházban.

*