4.12.

Nagyon magyarázta nekem a zenét, hogy ez is milyen szép, meg az is… mert attól fogva sűrűn voltunk együtt mindenféle hangversenyeken – be volt hát töltve hetenként legalább két estém, nem lehetett hát semmi panaszom. S annál kevésbé, mert a testvérkéje is rendesen ott volt, egy még lángolóbb hajú és még fiatalabb, vékonyka teremtés. Ennek oly hiszékenyek voltak a szemei, s amellett oly merészek és kihívók, mintha most mindjárt forradalom lenne, s ő evvel mindjárt be is bizonyítana nekem valamit. Mondhatom, még egy magamfajta deresedő gentleman sem állhatta ki e szemek tüzét némi bájos boldogság nélkül. Hát még, mikor ezek vitázni kezdtek útban hazafelé. Mert rögtön elkezdték. Én pedig nagyon lassítottam, hogy minél tovább tartson a gyönyör. Mert, mondani se kell, több volt ez nekem mindennemű zenei meglepetésnél.

– Ha pedig én férjhez megyek – mondta egy alkalommal a kicsi –, akkor én minden tekintetben egy személy akarok lenni a férjemmel.

– Te édes – gondoltam magamban –, imádlak. – De semmit se mutattam.

Minthogy ezekkel csínján kellett ám bánni és nagyon ügyesen, ahogy az eltévedt kiskutyákkal, óvakodni a hirtelen mozdulatoktól, nehogy elriadjanak. Nem szóltam hát semmit a világon, legfeljebb ha nagyon komolyan ennyit:

– Úgy van, kisasszonyom, tökéletesen igaza van.

– No látod, a monsieur-nek is ez a véleménye – mondotta rögtön a nővérének. (A nevemet nem tudta megjegyezni persze, de nem is akarta. Hiszen egyszer erről is volt szó köztünk: – Sehogy se tudom már megjegyezni a nevét, de ugye nem haragszik azért? – kérdezte egy alkalommal, mikor egyedül voltunk. De mindjárt meg is vigasztalta magát:

– Ej, hisz a név úgyse fontos, no, nem igaz? Az csak előítélet, monsieur, semmi egyéb. Mert nem mindegy az, hogy hogy hívnak valakit? A fő dolog, hogy jószívű-e az illető, vagy nem jól gondolom?

Hát erre megnyugtattam, hogy nagyon is jól gondolja, és hogy én csakugyan jószívű vagyok. – Amire ő: – hogy azt nem is kell mondani nekem, azt ő már úgyis kitalálta.

– De honnan találta ki, édes egy aranyom? Ilyen hamar honnan tudhatta valakiről?

Hogy bízzam ezt csak őrá, mert ő ismeri már az embereket. – De hadd folytatom e vitájuk leírását a férjhezmenetelről:)

– Mert minek menne különben férjhez egy ilyen független lány, mint amilyen én is vagyok, ha nem azért, mert jólesik a lelkének? kérdezi a nénjétől. – Mert holmi érzékiesség nem érdekel engem.

Még jobban örültem. S mi mást mondhattam volna neki? – Úgy van, kisasszonyom, tökéletesen igaza van.

– No látod, ez a monsieur is, úgy látszik, helyesen gondolkodik a dologról. – Mert neked ad igazat? – nevetett az idősebb.

– Nemcsak azért, hanem egyáltalán, mert helyesen tud gondolkodni. – Kezdtem büszke lenni magamra.

Mármost, hogy miben adtam én igazat neki? Azt hiszem, mindenben. Minthogy, őszintén szólva, magára a vitára nem is igen ügyeltem, csak a részleteire, vagy mire is? Egyes hangokra talán, mint az aranyhalász, akit a környező anyatermészet nem is érdekel esetleg, ő kis aranygöböket akar találni a folyóban. Így én. Ennek a kicsinek a hangocskája például úgy belecsengett a szívembe, nincs az a csengettyűszó. S mi volt nekem ehhez képest a házassági kalamajka vagy akármi. A nagyobbik ilyeneket mondott:

– Ó, te még egy kis ökör vagy ám az alapintézmények dolgában… – S ehhez keserűen nevetett. S én persze nemigen értettem még akkor, mire vonatkozik ez? De nem firtattam. Gondoltam, az ilyen kifejezések, mint „alapintézmények”, éppúgy hozzátartoznak a kor hangulatához, mint a „kis ökör” meg a többi.

Azt is kijelentette, persze, hogy a házasság, mint „tartós” intézmény, úgyis elavult.

– Vagy nem látod? vak vagy? – mondta neki. Ennek a kicsinek, hogy ő vak-e? Mikor olyan fényes-szép szeme volt. – Különben is, hol találsz ma már olyanokat, akik, mondjuk, negyven évig kibírják az életet egymással?

– Negyven évig! – kiáltott fel ez az édes, az idősebb. Mert ez is kezdett már édesedni nekem. Amire gyorsan a fiatalabb:

– Úgy, úgy, csak tedd magad nevetségessé a monsieur előtt. Mert ő bizony a hűség mellett kardoskodott minden kis erejével, hogy igen, létezik ilyen is a nap alatt, amely a sírig tart, s amelyet nem tud eltántorítani semmi.

– Igenis, hiszek a hűségben és az egyetlen szerelemben–mondotta. S nekem, a szegénynek, akinek e kérdésben megvolt már a magam tapasztalata, nemde, épp ez hatott a szívemig. Mert ilyen az ember – különös lény. Vége nincs a különösségeinek. S méghozzá, hogy megvédett engem azonnal.

– Igenis, hogy ez a monsieur egy igen elfogulatlan monsieur, és én szeretem őt, mert úgy látom, meg is lehetne nyerni az ügynek jelentette ki rólam, alighogy letelepedtünk. Mert ez egyszer mégis csak sikerült egy kávéházba becsalnom őket a hangverseny után. Régen akartam, de sohase mertem.

S hogy milyen ügynek akarnak megnyerni? hiába kérdeztem, mert semmire se feleltek. Engem különben is kihagytak a dologból.

– Igen, igen, ez mind nagyon szépen hangzik, csak te még nem tudsz mindent – vélte a nagyobbik.

– És mi az, amit nem tudok én?

– Hogy nemcsak elfogulatlanságot, szenvedélyt is követel ez az ügy.

– És én nem vagyok elég szenvedélyes? – kiáltottam fel csupa gyönyörök közt, de rám se hederítettek.

– Mert te nem ismered még a férfiakat, hogy milyen hanyag természetű némelyik.

– Én hanyag természetű vagyok? – kezdtem el könyörögni. S szinte ragyogva. Mert most már rólam, a saját személyemről szólt a vita, rólam beszéltek ezek, a tulajdon jelenlétemben, s énvelem semmit se törődve. S ez olyan jólesett nekem, mintha csiklandoznának.

– Ej, a ragyogóját, ez nem szép, igazán. Hogy így nyilatkozik rólam. Hát nem vagyok én elég szorgalmas a tudományokban? Nem töröm halálra magam? Nem igyekszem kiérdemelni a tetszését?

– Nem szorgalomról van itt szó – felelte az idősebb.

– Megölte volna például Barthou-t maga is? – kérdezi hirtelenül.

– Úgy van, úgy van, vagy Trepovot, vagy akár Drenteln bácsit? – De hölgyeim, hogyhogy megölni, mikor azt se tudom, ki az a Drenteln bácsi? Hogy kell ezt érteni? Vagy tréfálnak Önök?

– Már hogy tréfálnánk? Ahogy mondjuk, úgy is kell érteni. Pontosan úgy, szóról szóra – támadt rám ez is, az is. Mert most már mind a ketten nekem estek.

– Erre feleljen egyenesen és nyíltan, monsieur. – Úgy van, sose kerülgesse a kérdést.

– De hölgyeim, az Istenért, mi közöm van nekem a horvát politikához? – Mert eszembe jutott, hogy ezek a horvátok ellenségei talán.

– Ez nemcsak horvát politika – felelte az egyik.

– És ha magát ez nem érdekli, azt mi csodáljuk, mert ez már mindent kifejez. – Úgy van, úgy van, egy egész világ van benne kifejezve.

– No látod, mondtam ugye? hogy semmi meggyőződése nincs ennek az úrnak.

– Egy világ választ el minket egymástól – jelentette ki az idősebb. De szerencsére jött a pincér.

*