3.4.
Ezek után pedig kiraboltam az öreget,
vagyis visszaraboltam a holmim, aztán békésen folytattam a sétát. S azon az
oldalon még mindig nem jött senki.
Lassú és kényelmes léptekkel haladtam
előre, ugyanolyan laza magatartással, mint azelőtt. Illetve, még álomszerűbben
is, úgy emlékszem, mert rendkívüli könnyűséget éreztem a tagjaimban. Mintha
felhőkön járnék. Nagy kéjek után van így az ember.
S hogy el ne feledjem, még a kampómat is
megkerestem, s ezt is ugyanúgy: minden sietés nélkül. Mert nem volt kívánatos,
hogy megtalálják, nem akartam én a rendőrséggel semminemű összeköttetést. Most
aztán igazán nem, még a látszatát is kerülni akartam annak, hogy menekülök.
Még tempósabb voltam tehát a kelleténél.
Sőt. Körülbelül húsz lépés után meg is álltam.
Ott feküdt holtan – többet már alig
lehetett látni belőle. Pedig időközben jócskán kihajnalodott. S hogy a járdáról
lelóg a feje, s nagy elhagyatottságban áll a kocsija.
Mentem odébb. S hol befordultam valahova,
hol rézsút mentem át a tereken, egyszóval, kanyarogtam egy kicsit, ahogy az
ilyen cselekmények után ajánlatos is. S persze, a szakállamat
is letéptem valahol… Londonban sok olyan ház van, amely nyitva van éjszaka is,
vagy nincs is kapuja – bementem hát egy ilyen udvarba, s az egyik csatornába
belegyömöszöltem úgy ezt, mint az öregember zsebkendőjét. Mert véletlenül azt
is elvettem tőle, mit csináljak? S a vasgyűrűmet is, hogy el ne feledjem,
amelyet a kisujjamon húsz éve viseltem – s ezt már mérgemben, mert túlságosan
jó szerszámnak bizonyult.
Mert nem akartam én megölni ezt az
öregembert. Ezt már mégsem akartam. Mert minek is? – –
– No, jól mulatott az éjjel? – kérdezi
tőlem a Brighton igazgatója. – Sokat ivott?
– És mit szól az írekhez?
– Éppen újságot olvasott, a reggeli lapokat, s megint valami baj van az
írekkel.
– És hol a szakálla? – kérdezi nevetve.
Miközben tolja fel a pápaszemét. – Hol a szakálla?
Semmit se feleltem.
Mert ő megvallja nekem őszintén, ő nagyon
csodálkozott rajtam az este. Mert maskarába bújni, egy ilyen
komoly embernek, már megbocsássak, mégiscsak furcsa kicsit. De hogy még
szakállt is ragasztok a fejem alá…
Elkezdtünk vitatkozni az írekről. Én
pedig elkezdtem valamiről mesélni neki… fura dolog volt. Ma már különben sejtem
is, ez mi lehetett.
Nekem volt egyszer egy kis unokaöcsém,
aki egy éjjel felült az ágyon, és elkezdett siratni egy idegen embert. Hogy
elgázolta szegény bácsikát a vonat. Hogy fejét levágták a kerekek. És hangosan
zokogott.
Mint kiderült, lázas volt a gyerek.
Viszont, az idegen ember csakugyan igaz volt: este olvasták fel előtte az
újságból.
Nos, úgy látszik, ilyesmi a későbbi
korokban is megesik. Az embernek van valami baja-láza, csak nem vesz róla
tudomást, vagy nem is akarja – elkezdtem hát a menádokról
mesélni neki. S hogy micsoda kesergés lett ebből ezen a lámpafényes, szomorú
hajnalon!
– Hogy ismeri-e a menádok történetét? –
kérdeztem ettől a közönyös embertől.
– Hogy ez egy holland-indiai nép. Hogy
ezek a hajdani hódítók, a portugálok leszármazottai, s keresztények ugyan, sőt,
megvannak a régi családneveik is, csak épp hogy négerek lettek – hogy van-e
róla tudomása? Minthogy abban a melegben muszáj is átváltozni, mert nem
maradhat meg az, aki nem fekete. Mármost, mit szól ehhez az ostobasághoz?
– Bodroshajú nép lett, ugyanolyan, mint
az ottaniak, csak épp hogy nagyon szomorú. S mármost, mért olyan szomorú ez a
nép? – Mert mégsem odavaló – mondtam én. – Mármost, megérti maga ezt az
egészet? – kérdeztem tőle hirtelenül. – Átérti a képtelenségnek ezt a fokát?
Van ehhez érzéke?
Az igazgató rám bámult.
– Rendben van – azt mondja –, csak mért
olyan mérges maga ezért? – Annál keserűbb lettem én.
– Hát nem ért meg engem? – kiáltottam
újra. – Nem érti, hogy kik mentek oda? Akik nem odavalók. És próbálták
kiszorítani meg elnyomni, vagyis üldözték mindazokat, akik azért feketék, mert
odavalók. De most aztán ők is feketék, ugye? És most őket is megvetik, ugye? –
–
És így tovább, csupa keserű
lobogással e távoli népek tragikuma miatt. Hogy szinte sírva fakadtam. Hogy
megérzi-e benne a pimaszságnak azt a körforgását, amelyet minden egyébben is
tapasztalni lehet, s amelyet mi életnek nevezünk? Ezt az örökös visszaélést az
emberi szívvel? – No, mert bitang ez az élet – kezdtem el egy új hangot. Erre
már az igazgató is elpirult egy kicsit.
– Hogy gondolja meg, nem gyalázat-e, amit
itt el kell viselni az embernek? S hát még az érzelmek terén – akartam még
mondani neki. Csak ekkor elhallgattam. Mert egy egész egyszerű és világos
látomás állt a szemem elé.
– De Grévy Pál a feleségem szeretője. Mi
van ezen olyan különös'?
– És mit csinálsz ekkora ügyet egy rongy
asszonyból? – S mintha szétoszoltam volna hirtelenül. Téveteg lettem.
Csak most már az igazgató is kezdett
belemelegedni.
– Ott lenézik a feketéket, itt meg mennek
lebarnulni a Riviérára – mondta nevetve. – Igaza van, bolondokháza ez az egész.
– De még tetézte is a dolgot:
– Hogy ő látott ám egyszer a moziban is
valamit. Hogy hogy fogják ki a jegesmedvét a tengerből, hálóval, mint a halat.
– Csak hol voltam én már akkor? Oda se figyeltem.
– Hogy mondja maga ezt?
– Hisz ez is csak ugyanaz – feleli ő. –
Elviszik onnan, ahova való, s odaviszik, ahova nem való. Szereti a jeget,
elviszik Kaliforniába. Szereti a szabadságot, beteszik egy ketrecbe.
– Ilyen az élet – mosolygott az igazgató
maga elé. S most már nyugodtabban. Szemmel láthatólag visszanyerte önuralmát
ettől az egy szótól, hogy ilyen az élet.
– De milyen szenvedélyes ember maga –
mondta gúnyosan. Sose tudtam. Nincs láza magának?
– Vagy annyit ivott?
S ehhez még hozzátett valamit, amin ma is
elcsodálkozom olykor.
– Csak nem maga most a tilsiti békakirály? – kérdezi tőlem, mintha ő is elvesztette volna
valamitől az eszét.
Mert ezt a kérdését ma sem értem. Sőt,
érdeklődtem is azóta, hogy van-e Tilsitben ilyesmi legenda, valami
békakirályról? De senki se hallott róla.
*