2.7.

Ej, Mrs. Murry – mondta szemrehányón a kalaposnéjának –, nem kell mindig aludni, akkor mit csinál este? – Sokat kellett ugyanis dörömbözni az ajtaján. Aztán megváltozott hangon, szinte szigorún:

– Mi abban a parlorban szeretnénk ülni kicsit, ahol a múltkor. Mi ugyanis már voltunk egyszer itt. Ez új találmány volt. Mert Miss Borton nem nagyon szeretett vendéglőkbe járni, ő inkább sétálni szeretett. Viszont be kell látni, azt se lehetett mindig és szüntelenül, részben, mert meg kell őrülni bele (nekem legalább), másrészt folyton rossz idő volt éppen akkor, folyton esett. S mihelyt esni kezdett, ő hazament. Csak aztán ezt nem engedtem egész egyszerűen. Nem hagytam hazamenni. Amire meghűlt, náthás lett. De meg is haragudott érte nagyon.

– A végén még meg is halok majd miattad – mondta mérgesen. No de végre kitalálta nekem ezt. Mondván a kalaposnénak, hogy ő itt néha kicsit beszélgetni szeretne. – S persze, nagyon illedelmesek voltunk akkor itt, a kalaposné a másik szobában varrt a gépen. De most el kellett menni neki, s ez már hiba volt. Még bekukkant egyszer és elment.

– A zöldségespiacra megyek – mondta kellemesen. Mi tehát egyedül maradtunk egy almaszagú lakásban.

S erre már meghökkent egy kicsit. Mert ennyire egyedül még sohase voltunk.

Csakhogy én megsimogattam a haját.

– Ne félj te tőlem – mondtam neki, és belenéztem a szemébe. Amire sírva fakadt.

– Ó, hát te igazán szeretsz engem? – kérdezi lángbaborulva.

S ekkor hát megmondtam neki, mi a tervem vele. Illetve csak ennyit kérdeztem:

– Jó leszel? – s ő csodálatosképpen mindjárt tudta is, hogy mit akarok.

– Ó, hát el akarsz engem venni? – kérdezi azonnal. – Csak hogy lehet az? – Ó – azt mondja –, hisz az úgyse lehet. Mert te nem olyan vagy. Mert te is olyan vagy, mint én. Te úgyse tudod őt kivetni a szívedből. Hogy csodálkozva néztem rá.

Mert volt ám ennek a lánynak egy különös tulajdonsága is, amelyen ma se tudok eligazodni. Mert tapasztalatlan volt és oly gyerekes is – amellett hirtelen s a legnagyobb meglepetésül: mintha mély-álmából mondana valamit, hogy muszáj volt rá felijedni. Mintha rálátna vagy ráhibázna az ember legtitkosabb érzéseire. S hátha mégiscsak jobban ismer, mint gondoltam volna, vagy ahogy az ember bármikor is képes megismerni magát?

– Az már baj volna, bizony – mondtam neki előbb. Mert azért nem jól esett a más szájából hallani az ilyesmit.

– No, ne rémíts már meg – próbáltam tréfára fordítani a dolgot. – Az ördögét, hát olyannak ösmersz, olyan fából vagyok én kifaragva? Aki mozdulni se tud, vagy moccanni se mer, aki hozzá se tud nyúlni valamihez, és akárhogy is akarja?

S máris elöntött kicsit a hőség. Mert, ha ez csakugyan így volna…

– Illetve, mit is mondhatok én neked erről? – kezdtem el egy új hangot – mert miről beszéljek először? Hogy magyarázzam el neked az életemet? No látod, ugye? Okosnak kell hát lenned, és értened a szóból. S ha most azt mondanám neked, hogy élni sem akarok akkor, ha minden úgy maradna, ahogy eddig volt, el tudod-e képzelni, mi minden foglaltatik abban?

Hogy szinte megrendültem bele magam is. Mert e szónál mintha megfogta volna valaki a karomat, s azt mondta volna: ne tovább! Más szóval, most láttam én csak, mért hallgattam el a múltkor, illetve mért védtem úgy meg a feleségemet előtte? Mert, úgy látszik, nem tudtam én mindeddig, mi a szégyen. Mert hogy én vallomásokat tegyek bárkinek is arról, hogy miből állt eddig az élet? Most láttam csak, mennyire lehetetlen. És ha hajlamos is rá olykor az ember nincs rá mód, senkinek a világon, nemhogy ennek a lánynak.

Elkezdtem szidni tehát, mert az mégiscsak valami más. Úgy mégiscsak jobban lehet a komoly dolgokat kifejezni.

– Hogy hát hova gondol, csaló vagyok én? Fecsegni akarok, vagy a bizalmával akarok visszaélni, hogy annyira nem akar soha hinni nekem? Hogy folyton azt kérdezi, valóban szeretem-e? – Akkor mért vagyok itt? – mondtam én. – Vagy szavakra van szükségetek, ebben egyikőtök se kivétel? Nem elég neked egy ember egészen? Én magam nem vagyok neked elég bizonyíték?

S erre már mégiscsak csillogni kezdett a szeme.

– Vagy most kelljen bizonyítanom az érzéseimet előtte? Amit eddig mondtam vagy tettem, azt semmibe se veszi? – És más effélét. – Hát nem ő maga is érzi, hogy miből állok? Hogy mindennél jobb nekem, ha vele lehetek?

Miközben nevetni tudtam volna, olyan boldog áramlatok kezdték el bizsergetni az ereimet. Mert úgy állt előttem ez a lány, a félig nyitott és nedves ajkaival, amellett sötéten az erőfeszítéstől, mint a duzzogó kisgyerekek. Úgy látszik, gondolkodni akart minden kis erejével.

Megfogtam hát a kezét, és bele akartam nézni a szemébe. De nem lehetett, mert elfordult.

– Ó, hát ez igaz? – csak ennyit kérdezett, s máris úgy elborulva, mint aki már nem is meri megérteni, amit neki mondok.

S ettől még inkább – mintha csiklandoznák a szívemet. Hogy íme, mégiscsak van hát valaki e világon, aki ennyire az enyém lett. Mert hisz mondhatok én már ennek, amit akarok, most már semmi el nem térítheti tőlem. Megpróbáltam tehát, s elkezdtem lebeszélni magamról. De mint valami szigorú nagybácsi a családi tanácson.

– Most már csak az a kérdés, hogy te szeretsz-e? – kezdtem el tréfálkozni vele.

– No, no – mondtam én –, vizsgáljuk csak meg a dolgot.

– Az ilyesmi sohasem árt. Jó lesz tehát még egyszer meggondolni az egészet, és jobban megvizsgálnod a szívedet, te kisasszony. Hogy nem képzelődés-e az egész? Mert vegyük úgy: egy fiatal lány elhatározta, hogy egy tengerészhez megy feleségül. Mármost kik ezek a tengerészek? És miről álmodozott ez a fiatal lány? Az élet különben se könnyű – emeltem fel a hangom –, hát még az ilyenekkel. – S itt még jellemeztem is a fajtámat, hogy milyen bárdolatlanok vagyunk, milyen nehéz természetűek, javarészt, s hogy az ilyenek mellett sok mindent el kell ám tudni viselni…

– Ó, azt nagyon szívesen – felelte lángba borulva.

– Már olyan fiatal se vagyok. – A kislány megrázta fejét.

– De gazdag ember se vagyok, azt se hagyjuk ki a dologból. – Mert nagy ám a különbség – mondtam neki –, ahogy eddig éltél, s ahogy ezután kellene élned. Hogy egyáltalán tudod-e, mi az, két pennyért venni egy füzetet, azt megvonalazni, s abba beleírni mindenféle kiadást? Hogy kedved van-e úgy élni?

– Ó – azt mondja pihegve –, mi a te jövedelmed?

S nekem még a szívem is elmosolyodott, olyan édes volt az ő szájából ez a szó, hogy „jövedelmed“. S méghozzá: harmatos is lett a szeme tája, s a homloka csupa gyöngy.

Elsimítottam hát a homlokából a haját, s megmagyaráztam neki a helyzetemet. Hogy nekem nincs biztos jövedelmem. Néha több, néha kevesebb. S ahol ez a helyzet, ott bizony gazdálkodni kell ám, s hogy van-e róla fogalma, mi az?

– Ó – azt mondja –, de rosszul ismersz. Nekem ezernyi a tapasztalatom. Az ember beosztjá magának. Mert tegyük fel, hogy neked csak hatszáz font az évijövedelmed. Az csak nem sok, ugye? De még az is elég.

Mert azt ő már ki is számította magának, hogy elég. És ezért is kezdett ő most titokban főzni tanulni.

S erre már meg is álltam. S hogy mért voltam épp ettől úgy megbabonázva? Hogy ő fog majd főzni nekem? Holott hát nem is veszélytelen az olyannak, akinek vigyázni kell a gyomrára. És mégis, ez az angyal, a fényes kis kezeivel. Meg voltam igézve.

S máris az anyámról kezdtem el mesélni neki, hogy ő is milyen remekül értette a főzést – s lehet, hogy biztatásul is, hogy csak tanulja meg minél jobban az édes. S hogy micsoda sütemények voltak azok! Mert nagy kemencében, faparázson és hosszú vasakkal sütött az anyánk. S hogy micsoda tüzeket lehetett olyankor látni a függönyön át, az üveges ajtón, mikor kinyílt a kemence, mert rendesen éjszaka sütött. S hogy duruzsolt és dörmögött benn a kalács, mint aki kezdi jól érezni magát. S mi, gyerekek, hogy izgultunk tőle, még télen is otthagytuk az ágyat, nehogy elmulasszunk a dörmögéséből valamit. De wafels – mosolyogtam magam elé –, igen, de wafels, az ostyák meg a többi. – És meg voltam hatva nagyon.

– Hát nem különös ez is? – gondoltam én. Évtizedek elmúltak, s mindez már eszembe se jutott. S méghozzá micsoda hatalma volt felettem a saját szavaimnak!

– Mi van énvelem? – kezdtem el csodálkozni ezen is. Oly nagy szónok vagyok én, vagy filozófus? Mert amiről beszéltem, minden gyönyörű volt. Nekem legalább. Hogy szinte látni véltem a szép, sárga kalácsot, amint kilép előttem a tüzes ajtón – hogy meg tudtam volna fogni a kezemmel.

Egyszóval… én Dél-Amerikában megkóstoltam egyszer valamiféle bogyót vagy furcsa gyümölcsöt, amelyet ott az indiók élveznek az ünnepeiken. S ez volt csak a részegség, százszor különb, mint a boré. Ma is emlékszem rá: a bokrok hegye például csillogni kezdett körülöttem, a világ pedig felemelkedett egy kicsit. Mint valami crescendótól. S így most is. Ami ezután következett, csupa bűvölet volt, csupa álomszerű jelenések.

Azt mondtam neki, hogy most már sokat fogok ám dolgozni megint, mert most már érdemes is. Mert mindeddig azt hittem, hogy olyat követelek az élettől, ami nincs. De most látom, hogy van. Mert íme, többet is adott, mint amit valaha reméltem. És más ilyen felmagasztosult tételeket. S holott ezek javarésze nyilván nem egyéb, mint csupa köd, s magam se voltam magasabbrendű állapotomban, mint holmi sovány fiatalember, aki először nyilatkozik meg az ideálja előtt, a kis térdét meg-megérintvén a térdemmel az asztal alatt, az asztal fölött pedig nagyon odahajolva a forró kis arcához, ő mégis így szólt: – ó, ez csodaszép délután volt.

– Ó – azt mondja –, te megfogod a tüzet a kezeddel? – S látom ám, hogy csupa káprázat a szeme.

Igaz, kiesett a parázs a pipámból, s én csakugyan besöpörtem. Csak mi van ezen csodálni való?

De hiába, ilyenek a bűvöletek.

Igaz, hogy ehhez egyenletesen csörgedezett kinn az eső.

S ehhez kezecskéjét is fogtam ám. S ez volt az egész délután valódi és kifejezhetetlen értelme. A kezecskéje ugyanis lázas volt. S én ettől dideregtem.

Mind e változatoknak is tehát sokkal nagyobb jelentősége volt. Olyan nagy, hogy már felfogni se lehetett. S ez a jelentőség a szerelem volt.

Amely mégiscsak különös dolog ám, s amelyet úgy áhít az emberi lény, mint szomjas föld az esőt. Hát hiába, ez így van.

De azért mégse csókoltam meg, épp akkor nem. Mert azt gondoltam magamban: nem, a világért. Ó most már bízik benned, légy tehát becsületes ember. S talán épp ez volt a hiba. Viszont, hogy lehet azt tudni, mikor mit akar a másik? Mikor látja gyávaságnak, ha nem csókolom meg, s mikor földöntúli erénynek.

Ezt várta talán, mert hisz olyan volt, mint az alvajárók. Így a következőkben: kértem egy pohár vizet, ő kiszaladt érte, s én annyira nem bírtam nélküle lenni, hogy utánaszaladtam.

Hát látom ám, hogy ott áll a konyhán, a vízvezetéki csap mellett, a víz meg zuhog, s ő nem tud vele mit csinálni. Sem a csappal, sem a pohárral, mert a keze remeg. Egyszer csak rám néz, tágult szemeivel.

– Vegyél el, de igazán vegyél el – mondta csendesen, mint aki álmodik.

– Meglátod, milyen jó leszek – kezdett el szinte könyörögni. S hátrahajtotta rám a fejét, s a szájacskája, mint a virágok, mikor kínálják magukat a tavasznak.

Csakhogy evvel vége is volt a bűvöleteknek. Mert mihelyt ezt kimondta, mintha láng kapott volna belé, hirtelen beszaladt a szobába.

*