2.49.
Egy bizonyos, hogy olyan nyugodt én még
alig voltam az életben, sem annyira bizakodó, mint akkor délután, mikor a
pályaudvaron letettem a telefonkagylót. Különben is hadd foglalom össze
magamban ezt a kis időmet, milyen is voltam én?
Csendes, határozottan csendes. Hisz
voltam én már fiatal koromban is az, de sötét. S most világos voltam.
– No látja, most maga kedves – mondta
nékem a feleségem egy alkalommal, még a bruges-i utazásom előtt. S én csak nevettem ezen, semmit se szóltam, még arra se tartottam
számot, hogy ismerjék az érzéseimet. A terheimet pedig
levetettem, amit tudnom adatott, elfogadtam…
Mert most már helyeseltem is a sorsomat.
Egyszóval, én is azt akartam, amit a sors. És bármi következik is ezentúl.
S mintha már gondolkozni se kéne, csak
rábízni magam a saját lendületemre – más szóval igazán: mintha egy dadogó
hullám emelne fel és vinne magával…
Mikor is megtorpantam, és kizökkentem e
nagy iramból, s a magammal való egyetértésből nemkülönben. S még erről is
szólani kell. Arról a délutánról beszélek, mikor Londonba érkeztem a bruges-i
kirándulásom után.
A pályaudvarról a Brightonba mentem,
megnézni, nem jött-e levelem. S csakugyan: Menjek fel Clinworth úrhoz, a Blue
Rivers-hajózás legfőbb manageréhez bemutatni magam. A mindenit neki. Néha semmi
hónapokig, s akkor egyszerre minden. De, ami jobban érdekelt, volt ott Miss
Bortonnak egy igazán kedves levele is.
Hogy nem volna-e kedvem eljönni egy
álarcos estélyre, amelynek címe: Lahórei Éjszakák. Ő is ott lesz, sőt, a
vőlegénye is, aki nagyon szeretne megismerkedni velem, ő ugyanis annyit beszélt
neki rólam, s ez igazán kitűnő alkalom, jobbat keresni se lehet.
És sehol egy árnyalatnyi szemrehányás
vagy neheztelés a múltkoriak miatt, de sőt: hogy tőlem ő nem úgy akar elválni,
hogy sohase lásson, vagyis módot szeretne találni, hogy zavaró érzések nélkül
lehessünk máskor is együtt, és így tovább.
S utána könnyű szavak. (Hogy beteg is
voltam, nem is említette. No lám. Nem tudta tehát?) – Ő a következő jelmezekre
gondol: magas tollak és alacsonysarkú cipők (vagy inkább papucsok), egy kendő
átvetve merészen a vállán, s hozzá egy halványsárga, fényes bugyogó – ez a
jelmez. S a neve volna: Kelet Szépe (mért ne lehetne ő elbizakodott?) vagy
esetleg: Nurjehan – mit szólok ehhez? Nekem pedig ajánlaná, hogy legyek a bolygó
hollandus kék süveggel, vagy ha modern akarok lenni: a bikaölő Jack.
No, szóval, kedves volt a levél,
gondoltam: ő is megbarátkozott a sorsával. S ennek örültem.
Hogy el ne feledjem, az is bennállt a
levélben, hogy e Madame Poulence, aki az estélyt adja,
Lagrange-né egyik pártfogója, s szintén rajongóféle, furcsa szerzet, sőt egy
társaságot is tart fenn a keleti vallások tanulmányozása céljából. És más
ilyenek.
Megnéztem a meghívót – épp ma volna ez a
bál.
Mármost menjek-e, ne menjek? A feleségem
nincs itt, s én épp akkor bálba megyek? Furcsa kicsit.
Viszont evvel tartozom a kisasszonynak,
azt se feledjük. Különösen a történtek után, és különösen a vőlegénye miatt, s
ha már ennyire szíves, és ő maga keresi az alkalmat…
Vonatom se lett volna megfelelő, ez is
hozzájárult a dologhoz. Csak éjszaka érkeztem volna meg a tengerpartra… de
minek a sok szó? Mulatni szerettem volna kicsit, ez az igazság. Valami volt a
véremben.
S már ez is különös, ha meggondoljuk a
dolgot.
Egyszóval, úgy határoztam, hogy mégis
elmegyek. Most elmegyek a bálba, s reggel a feleségemhez. Kora reggel azonnal utazom.
Csak hol vegyem a jelmezt? S
csodálatosképp ez is adódott, minden adódott. Úgy ment minden, mint a
karikacsapás. Mert ahogy kilépek a szállodából az utcára – úgy gondoltam, hazamegyek,
öszszeállítok valamit, s közben talán alszom is egy keveset –, hát ott áll egy
fekete csoda a Brighton gazdasági kapujában, s méghozzá szigonnyal a kezében,
mint valami Neptunusz, igazán. S még az alakja is majdnem
ugyanaz, mint az enyém.
– Ez aztán az ujjmutatás – nevettem én.
Éppen jeget adtak le a szállodának, s ő volt a jegesember. Nem lehetett hát
otthagyni a helyét. De megígérte, hogy pontban kilenckor itt van a ruhával,
addig kitisztíttatja remekül. A felesége majd rendbehozza, nyugodt lehetek.
– És a kampót is? –
kérdezi ő.
– Hát hogyne hogy a kampót is. Mikor az a
legszebb az egészben. – S ebbe aztán meg is egyeztünk. S majd a portásnál adja
le a csomagot, s tőle kapja meg, ami jár.
– Rendben van.
Akkor hát haza se megyek – gondoltam én.
– Ahhoz már nincs is időm. Nyittattam hát egy szobát a negyedik emeleten. Mert
fáradt voltam, le akartam dőlni előbb.
S ott még álmodoztam egy kicsit, aztán
elaludtam.
– Filozófusok! – erre a szóra riadtam. S
hogy elámultam rajta! Nevettem. Mert micsoda nagy értelme
volt ennek a szónak még néhány hónap előtt. Aztán újra nevettem. Mert arra
gondoltam, hogy milyen leszek én mint jegesember.
S csakugyan hódítóan gyönyörű voltam,
iszonyatos.
Mert el kell képzelni, hozattam ám egy
vöröses körszakállt
is valami borbélytól, mert egész olyan akartam lenni, mint az eredeti. S
csakugyan olyan is voltam.
S mindez oly különös volt.
*