2.34.

S akkor hát egy nap csakugyan meg is fogtam a fülét. Mert odáig vitte a dolgot.

Kezdett ugyanis fenemód kivirágozni megint. Kezdett eljárogatni hazulról – illetve, hisz ezt már mondtam is. Csak aztán egyre sűrűbben, szinte naponta. A jelszó ez volt: – megjöttek a Lagrange-ék. S mármost kik voltak ezek a Lagrange-ék? Tökfilkók a javából, úgy az asszony, mint a férfi, s amellett igazi Auvergne-vidéki zsugori fajta. Hogy miből éltek itt olyan fene jól, ma se tudom, de nem is érdekel. Rám csak annyi tartozik ebből, hogy itt voltak. Ezek a barmok. S amióta itt voltak, alig lehetett bírni vele. Ilyesmi még nem is volt azelőtt. Úgy látszik, nagyon kezdett neki ízleni az élet ebben a sötét városban. – Nagyon megszerettem ezt a fura kis Londont – kezdte magyarázni nekem a maga módján. Erről a Babylonról.

Rendben van, semmit se szóltam. Éppen volt is egy kis otthoni munkám, részben egy klubtól, részben egy tengeri biztosítótól, s mind a kettő sürgős is, én tehát mindig odahaza voltam, ő meg sohasem. Így fordult meg az élet. Mert néha már kora délelőtt kirepült, egész kellemesen.

Szépen kitollászkodott, mint a pilóták, s mikor már a kalapkája is a fején volt, az esernyője is jó magasan a hóna alatt, vagyis pontosan kikészítve a férfiszemeknek, akkor odaállt szépen elém, kinyújtotta rózsás kis tenyerét, jelezvén vele, hogy pénzecskét tegyek oda. Tettem is hát valamennyit.

– Még – mondta könnyedén, kellemesen. – Ez nem elég – mondta szemtelenül. Mert hova gondolok én? Neki kiadásai vannak, neki kell most ez meg az. Mert megkezdődtek a rendszeres összejövetelek meg az előadások.

– Nagyon jól van. – Nem kérdeztem, hogy milyen előadások. Különben is kezdtem az élettől elfordulni véglegesen. Mert utáltam. Mert engem csakis a munka tud még életben tartani, ha igaz. Az jó nekem. Ha ki se látszik a fejem a munkából.

Ő színes poharakat vásárolt, meg aranyozott kanalakat, nem tudom, mi az ördögnek? Talán, hogy ő is meghívja majd a barátnőit ide – s én épp akkor kezdtem arra gondolni, hogy eltűnök innen. El, el bizony, ez volt a végleges határozatom. Mert hogy romlott ez a léte gyökeréig, erről most már jobban meg voltam győződve, mint ahogy élek. Mert néha más frizurával jött ám haza, mint ahogy elment. Mert nem fodrásztól származó kikészített frizuráról szólok én – az ilyesmit látni lehet. S arra már nem számított, hogy ezt is észreveszem.

De Londonban különben is csókolózni szokás a tánc közötti szünetekben, tudvalevő. Efelett szemet hunynak ebben a szemforgató, fura világban. Vagyis a feleségemet megforgatják előbb, aztán beviszik valami függöny alá.

A könyvei pedig szanaszét a lakásban. Csupa szerelmi regény, semmi filozófia többé. S a lapjai pirosak a rúzstól, ahogy az ujját megnyalogatta és lapozott. Sőt, voltak bennük aláhúzott helyek is (s olyik szintén rúzzsal, Isten a tanúm), csak ennek már nemigen néztem utána. Sőt, már Tannenbaum úr se nagyon érdekelt, most jut ő is az eszembe. Pedig felőle is kaptam épp akkor értesítést. Hogy Tannenbaum úr igen buzgó fiatalember, még buzgóbb filozófiai tanuló, s még sokra viheti, és így tovább – ilyesmit írt róla Párizsból Toffy-Ederle barátom –, s hogy történetesen annak a szállítmányozónak a fia, akinél a bútorainkat hagytuk, mikor eljöttünk. S mármost, hogy ismeretséget kötött-e a szállítmányozó fiával is e rövid idő alatt, amíg a bútorainkról tárgyaltunk, vagy már régebben is ismerte? – nem kérdeztem. A könyveiben például ez a szó, hogy „karcsú”, hat helyen volt aláhuzigálva, s mindig férfiszemélyről. S egy másik helyen ez a tétel: „a szeme sugárzott”, s méghozzá valami daliás tehenészről, írta Jensen. Félretoltam a könyveit. És annál inkább, mert megtaláltam ám egy volt barátnője, Mme De-Cuy egyik novellakéziratát is (különben hatodrangú színésznő volt az illető), s abban a következő még figyelemre méltóbb részletek voltak felkiáltójelekkel kijelölve: „Nem vagyok én adósa semmivel. Mert megszolgáltam az áldozatait. Áldozatokkal.” – Ám ez még semmi, csak aztán: „Nem akarok én nyomorék lenni miattatok, nem akarom én a kedvetekért megölni magamban azt, ami vagyok. Nem hagyom én, de nem is tűrhetem, hogy a természetet bennem meggyalázzátok erőszakoskodásaitokkal. Vagyis, légy szíves, vedd végre tudomásul, hogy olyan vagyok, amilyen. És ha megszakadtok bele, akkor is.”

– Szóval, ő olyan, amilyen? Hiszen ez valóságos üzenet. Rendben van, én is olyan leszek ezentúl. És úgy itthagyom őt a természetével együtt, mint Jancsi a sárgarépát, ahogy nálunk mondani szokás. – Ki most a szeretőd? – csak ennyit szerettem volna még megkérdezni tőle, s nem is haragosan vagy elkeseredve, éppilyen egyszerűen és tárgyilagosan. Lévén a romlottságban valami döbbenetes egyszerűség is, gondolt már erre valaki? Hogy milyen természetes a bűn, s már ennélfogva is micsoda lenyűgöző ereje van? Mint az álmainknak. S hogy nem az ártatlanság is benne foglaltatik-e akkor? Ha valaminek ekkora természetessége van az emberi szívben?

Mert ahogy ez benyitott estefelé…

Mintha csak egy magasabb légkörből lépne le hozzám, ahol átjárta őt a friss levegő meg a dal, olyan volt, mikor hazajött a francia világból. Minden porcikája teli nevetéssel.

– Maga még dolgozik? – jegyezte meg esetleg. És rágyújtott. A gyufát pedig elhajította. S az arca csupa tűz, és olyan meleg álom a szemében… No, szóval, szunnyadt benne a bűn, a félig hunyt szeme mögött, pislákolt, mint a cicákban. Hogy szinte érezni véltem a delejét.

Mikor egy nap mégiscsak megijedt. Meg is jegyezte némi próbálkozások után:

– Jaj, milyenek a szemei. – Hogyhogy milyenek?

– Oly mozdulatlanok. – És nevetett egy kicsit. – Haragszik maga rám?

Jól emlékszem a pillanatokra. Épp akkor érkezett meg jól kifagyva, rózsás fülekkel, s még csak le se vetkőzött, ott állt a nappaliban, és nézte, mit csinálok? Éjszaka volt. Még a fényes kis fekete bundájára is emlékszem, meg a csendre, de legfőképp a magam képzeletére: hogy a kis füleiben a fülbevaló mellett biztosan zene szól még most is, meg susogások… s ehhez képest nyilván túlságosan prózai benyomást kelthettem az ötnapos szakállammal, mindenféle lajstromokba merülve… De lehet, hogy el is szégyellte magát.

No, szóval, hogy haragszom-e rá?

Biztosítottam, hogy semmiért se haragszom. Aminthogy ez így is volt. Nem volt már énbennem semmi harag. Csak épp hogy meguntam a költekezését. S ezt meg is mondtam neki közvetlen ezután, már másnap reggel. Mert elhatároztam, hogy elég volt, nem adok neki többet. Ő nem tud változtatni magán? Én még úgy se. Nem adok. Kocsmára legalábbis semmit. Mert az is kezdett divatba jönni minálunk, hogy nem jött ebédre se haza. Márpedig ez ostobaság.

– Miért nem ebédel itthon? Mikor itt is fizetve van az ebédje? kérdeztem tőle nyugodtan. – Nem vagyok én bolond, kérem, hogy kétfelé fizessem ugyanazt.

Hát erre mosolygott. S micsoda fölénnyel, képzelni lehet, ahogy egy francia nőtől csak kitelik. S mikor már túl sokáig tartott ez a mosolygás: a szájbiggyesztések meg vállvonogatások, akkor hát megfogtam a fülét, s méghozzá valósággal, nem is képletesen. S meg is húztam kicsit, nem tagadom.

Szép nyugodtan, mint a kölyökét. Mert meguntam a dolgot. Mert hogy beszámoljak neki a helyzetemről, arról szó se lehet. Neki nem.

– Ha így folytatja, tönkremegyek. És ahhoz semmi kedvem, ennyit mondtam neki. Továbbá: – hogy a pénz nem nő éppen a zsebemben. Állás nélkül is vagyok éppen. – S mindezt a történtek után elég behatóan és röviden.

De persze hiába. Mint a csillagok, szikráztak úgyis a szemei a fülhúzogatástól. S mint egy bőszült cica, mikor borzolni kezdi a szőrit. Csak aztán meggondolta magát.

– Rendben van, így is jó – felelte sebesen és hebehurgyán. – Különben sem érdekelnek az ügyei.

– Jó, hogy tudom – mondtam én. – Ha majd a pénz se fogja érdekelni, akkor majd adni fogok.

Első eset, hogy ilyet tapasztalt tőlem az életben, hogy kezet emeltem volna rá, soha még. Vagy hogy megtagadtam volna tőle valamit, időtlen ideje nem. Hamarjában nem is tudok rá esetet.

– Rendben van – ismételte. S ez úgy hangzott, mint a fenyegetés. Hogy kaphat ő másutt is, amennyit akar.

S már indult is kifelé, keze már a kilincsen, mikor megállt és megfordult. S úgylehet, valamit még mondani akart, mert nagyon sápadt volt, s a szája remegett. Csak aztán tombolni kezdett hirtelenül.

Levetette magát a földre, és tépte magát. S mikor fel akartam emelni, megint a szemem felé próbált kaparászni. Csak ezt már nem lehetett, mert megfogtam ám a kezét.

– No, no – mondtam én –, jó lesz vigyázni, mert agyonütöm. – Takarodjék – kapálózott a kezem között. – Takarodjék, szemtelen, nem szégyelli magát?

– Mit beszél maga? – kérdeztem előbb. S visszatettem szép nyugodtan a földre. – Hogy én takarodjam? – s úgy vágtam bele egyik virágcserepét a tükörbe, hogy ezer darabra ment szét. A cserép is, meg a tükör is. Csupa föld lett a szoba.

– Hogy én szégyelljem magam? – s máris döntöttem rá a könyvállványát kacatostul, hogy a sarka ott vágódott bele a tejesibrikbe, alig egy lépésnyire a fejétől.

S mondhatom, halálos gyönyörök közt. Mintha méz csurogna szét az ereimben, ez olyan volt. Hogy sem elhallgattatnom nem kell többé magam, se leborulnom a filozófia tiszteletétől… – Olyan vagy, amilyen? – ordítottam – én is olyan leszek, meglátod, kicsikém. – Vagy én szégyelljem magam ez előtt a romlott kis féreg előtt? Mindig én? S ő már sohase szégyellje magát?

S mint az istennyila, szakadt le a csillár. Mert azt is rátéptem a fejére. Előbb letéptem, aztán odavágtam.

Mikor is megtorpantam e lendületemben. S erről is kellene most beszélni kicsit. Mert végül mégiscsak megszólalt a feleségem.

S nemhogy megijedt volna, sőt. Példátlan volt a nyugalma meg a derűje.

Mert az ültetvényei pusztulását még csak eltűrte valahogy. Szép nyugodtan feküdt a cserepei között, mint akinek egyébre sincs gondja, mint hogy minél kényelmesebben feküdjön a fülén. Mint egy édesded, pici baba, aki csendesen figyeli, mint dől össze körülötte a világ. De mikor a vadonatúj, undok, vörös poharai is sorra kerültek, mégiscsak megmozdult. Sőt, fel is ült.

– Megőrült maga? – kérdezi előbb. – Mit komédiázik itt annyit? Vagy mulattatja magát?

S ez volt az a szó, ettől tettem én le a kanalat a kezemből, ahogy mifelénk szokták mondani a parasztok. S amit most elmondok, az úgynevezett önkívületi állapotok jellemzésére írom ide. Mert azt akarom, hogy kompromittáltassanak. Mit is mondtam az imént? Hogy halálos volt a gyönyörűségem. Igen, az volt. Szó sincs róla, túl nagyok voltak az örömeim, gyanúsan jól éreztem én magamat.

A feleségemnek tehát igaza volt. Mert voltaképp mit is akarok én még ettől az asszonytól? Semmit a világon. Akkor minek csinálom az egészet? S ezt éreztem én, pontosan ezt. Hogy üres vagyok, mint egy szardíniásdoboz, nem vagyok én már annyira veszélyes, mint ahogy mutatom. Hogy tehát nincs is semmi mondanivalóm, hamis az egész.

Egyszóval, hogy fecsegek, a mindenit neki, az az érzésem volt. De még ez nem is a java. Mert néminemű óvatosságokat is észleltem ám ugyanekkor magamon, és ez még érdekesebb és szégyellnivalóbb. Hogy akármit odavagdosok, ami az övé, a legnagyobb szívességgel, miközben csodás éberséggel ügyelek azért egy kis finom útiórámra például, nehogy az is a kezembe kerüljön. Egyszóval, mindenre, ami az enyém volt, írjuk meg ezt is, mert ez az igazság. Mert ilyen az ember.

Vagyis szenveleg, a keservét, s ezért nem bíztam én az emberi természetben soha, ahogy a majoméban sem, mert elkezdi élvezni magát. S a legnagyobb szenvedélyek pillanataiban nem kevésbé. Sőt, éppen akkor. Mihelyt észreveszi a kezét vagy a lábát, és hogy mit csinál velük. Márpedig rendesen észreveszi.

Viszont, van ennek egy olyan mozzanata is, amelyre felhívnám a figyelmet. S ez az, mikor rajtaütnek, mikor a mulatságait kimutatják. Mert akkor elkomolyodik. S akkor már veszélyes is az ember.

S velem is ez történt. – Komédiás – mondta rám a feleségem. S ekkor kezdtem én úgy érezni, hogy megindul bennem valami nehéz mozdulással, mint a barom. Épp azért, mert igaza volt. S még elképzelni se tudom, mi lett volna velünk, mert azt is éreztem ám, hogy remegni kezd a derekam. S ez nálam igen jellegzetes érzés.

Csak akkor kétszer is zörgettek az ajtón. Úgy látszik, elromlott a csengő odakinn.

*