2.27.

Mit csinál, az Istenért? – kiáltott fel, mikor megjött. – Mit keres a könyveim közt?

– Az iratainkat, aranyom. Tudja, hol találtam meg a házasságlevelünket? Egy fazékban – mondtam neki előzékenyen.

Erre nevetett egy kicsit.

– És minek magának az iratok?

– Egy állásról van szó, ahol magát is bizonyítani kellene. De maga nagyon rendetlen ám – nézek a szemébe.

– Tudom – feleli alázatosan.

– Nem szabad ám ilyennek lenni. Hogy maga még azt is összegabalyítsa, amit én rendbe rakok. Különben is, csinálni valamit, mindegy, akármit, nem folyton heverészni cigaretta mellett… Hallja-e, amit mondok?

– Igen.

– Az nem elég, hogy igen, hanem ide nézzen… – És magam felé fordítottam az arcát. Mert folyton ide-oda járt a szeme. – Ide nézzen a szemembe. Úgy, úgy. Ha egy asszony folyton csak töpreng, abból nem jön ki semmi jó.

– Én nem töprengek – nincs is min.

– No, no – mondom én –, akkor álmodozik.

– No, no – feleli ő –, ma már nem is álmodozom.

– Egyik álomból a másikba – mondom én. – Előbb alszik egy jót, hogy csupa köd a feje, s akkor hamar egy másik álomba, egyikből a másikba. Elővesz hamar egy könyvet, és Isten tudja, mi van ebben a könyvben? És odakinn is borulat van esetleg, idebenn pedig cigarettafüst és az asztali lámpa fénye – mi jön ki ebből a végén? S még mindig belenéztem a szemébe.

Meg akartam bocsátani neki, látott ilyet valaki? Meg akartam ölelni, szeretni akartam. Mindezek után is.

Igaz, el is voltam kínozva nagyon. Úgy látszik, boldog akartam lenni. Boldog voltam, hogy itt van, hogy megszabadított ettől a nyomorult mesterségtől. Mint a reggeli fény a kábulatokra, mint egy kis való élet az árnyak után, olyan volt nekem a megjelenése.

– És milyen a köpeny? – kérdezem aztán.

– Hogy, ó, a köpeny… – És ragyogni kezd.

– Hogy, ó, a köpeny! Nagyon szép a köpeny – súgja fülembe. – Douc-douc bácsi, nagyon szép a köpeny. Köszönöm szépen. – De azért végigvettem egy másik alkalommal a könyveit is, ezt még nem sikerült befejezni. S akkor már mégicsak találtam valamit. Az egyik egy Condillac nevű lélekbúvár metodikai könyve volt, ennek hetvenkettedik oldalán a következő megjegyzés volt olvasható:

„Ha erre az oldalra ér, tudja meg, hogy maga a világ legédesebb teremtménye. Ilyet még nem is láttam. M. T.” – S utána: „Magához szólok, kis Madame.” (Úgy látszik: nehogy kétsége legyen, kit illet a szózat.)

Forgatom előre a könyvet, ott is az áll: „Maurice Tannenbaum tulajdona.” – Rendben van.

De találtam egy Spinoza-breviáriumot is. Vadonatúj volt, szép kis könyv, mindenesetre zsebre vágtam tehát. A feleségem a fürdőben, s mire kijött, már ott ültem az asztalnál. Így szóltam hozzá e Condillacra mutatva:

– Hadd viszem el ezt, tanulmányozni szeretném. – Gondoltam: hátha találok benne még valamit. A feleségem rám bámult.

– Legalább lesz mit olvasnom a villamoson.

Nem értette a dolgot. Hogy mit akarok én a lélektantól? – De azért hagyta. S mondhatom, meg se rebbent. Úgy látszik, nem is tudott a benne rejlő vallomásról, talán bele se nézett. Spinozáról pedig semmit, úgyis olyan kicsi könyv volt, említeni se kellett. S rohantam be a városba. Kettőre járt az idő.

*