2.20.
De még a liszt nyomait is felfedezte
másnap, mert kiömlött a zsebemben.
– Mi van itt? – kiált fel –, az ördögét,
hiszen tönkreteszi a ruháit egészen. Mi ez a mocsok itt? Valami por. – Hogyhogy
valami por? – kérdeztem én. – No, találd el – mondottam mindenesetre, minthogy
fogalmam se volt, mit kellene felelni neki.
– Egy kis liszt – mondtam neki
zavaromban. – Minek neked a liszt?
– Találd el – feleltem újra. No, most mi
lesz? – gondoltam én. – Mondjak el neki mindent?
– Ez egy kis kokain – feleltem
hirtelenül, mert eszembe jutott, hogy az is körülbelül olyan. Eleget láttam a
Levantén.
– És minek neked a kokain?
– Hogyhogy minek, édes Isten?
Megpróbálom. Nekem is csak kell valami. Tűrhetővé akarom tenni
az életemet.
– Úgy?
– Bizony úgy.
– No, ne ijedj meg – mondtam utóbb –, nem
akarok én kokainista lenni, csak meg akarom ölni magam. – Majd
így szóltam:
– Ez egy kis liszt, igazán az. Úgy, ahogy
mondtam. Ezt akartam a küszöbödre szórni, hogy megtudjam, ki mászik be hozzád, mikor
nem vagyok itt.
– Maga megőrült.
És látszott rajta, hogy nem hiszi el.
Mert az igazat hiszik el a legkevésbé, ami természetes is. Lévén az oly
fantasztikus olykor a leghihetetlenebb. Amit semmiféle képzelet nem tud
kitalálni.
De azért megvolt a hatása.
– Mi van magával? – kérdezi sápadtan. –
Mi volna velem? Semmi a világon.
– Nemigen érzem jól magamat – tettem
hozzá. – Csökkennek az erők. És hogy fogok akkor dolgozni?
S közben magamat néztem a tükörben, mert
éppen borotválkoztam, s az arcom csupa hab.
Olyan voltam, Istenemre, mint aki száz
éjszaka nem aludt. A szemem alja karikás, és gyűröttek az arcvonásaim, s valami
állati nyomorúság a gyűlöletes és sárga pofámon.
Csak már kitörném valahol a nyakam.
– Mi bántja magát? – kérdezi megint.
– Mi bántana? Semmi. Mondom, hogy semmi.
Nagyszerűen érzem magamat, magát mindig imádom, és csupa édesség nekem az élet.
Elhallgatott. Egyszóval, nemigen tudtam én már szólani hozzá. Pedig jó lett
volna, még mindig igen jó. És csakis ővele, senki mással. S mindent elmondani
neki, órákig és határtalanul. Leülni valahol, és beszélni sokáig.
Mert oly tehetetlenül is
állt ott. Mint valami szegényasszony, aki nem tudja, hol vannak a gyerekei. S
hogy jobban odanézek, látom ám, hogy könnyekkel van teli a szeme.
S kezében a kefe, teli liszttel.
De hiába. És akárhogy szorongatta is
valami a torkom. Már nem lehetett.
– Én neki tűrhetetlen vagyok. S ezt most
már meg is mondta félreérthetetlenül, ezzel a szóval. Hogy tűrhetetlen neki
mellettem az élet. – Folyton ez járt a fejemben.
De ott hevert még a piszkavas is a díványon.
*