1.10.

Otthon a feleségemet lefektettem a kis ágyába. Mert vacogott a lelkem és didergett, s én sejtettem ugyan, mi baja lehet, mi nyomja úgy a szívét – mi más, mint hogy még mindig itt vagyok ebben a lakásban… de, gondoltam: nem baj. Csak azért is itt vagyok. Addig, ameddig. Sőt, nagy kedvem támadt most mindjárt megölelni. Mert ilyen az ember.

Mert mindezek tetejébe még sírt is, sírva fakadt. S ha én egy síró asszonyt látok, nem állok jót magamért. Mert rettenetesen hat reám.

– Mi baja, tubicám? – kérdeztem tőle. De ő csak folytatja tovább. S kétségbeesetten, mint a gyerek. Éppen a harisnyáját huzigáltam lefelé.

– Ne sírjon, édes madaram – mondtam neki rekedten.

Hát hiába, furcsa szerzet az ember. Gondoltam magamban: lesz legalább egy szép pillanatom, míg az úrfi odakinn várakozik. S mondhatom, rettenetes volt a szédületem.

De ő persze tiltakozott, ami természetes, vérpirosra válva.

– Hagyjon – suttogta forrón a gyűlölettől. Annál jobban feltüzelt. S minél jobban kapálózott, annál jobban. Minden érintése, mint a tűz, az arcom különben is teli volt már a könnyeivel.

Minden erejével próbált ellökni magától, ezt persze nem lehetett. – No, no – mondtam –, én úgysem engedek, ha nem akarok. S felemeltem őt mindenestül, paplanostul a levegőbe. Ekkor azonban az arcomba ütött. Elhallgattam.

S persze, össze is törhettem volna mindjárt. Előbb őt, aztán fogni egy sámfát vagy ruhafogast, és addig verni az úrfi fejébe, amíg szusz van benne. Csakhogy rám az ilyesmi éppen fordítva hat, minden tekintetben. Ha egy asszony ilyet tesz, akkor már mehet is, már nem is érdekel. Letettem őt azonnal, és indultam kifelé.

Csakhogy még dühösebben sírt, nem is lehetett kimenni, mert áthallatszott volna. Fel-lejártam tehát a szobában.

– Mit sír ez annyit? Mi leli? Ja, vagy úgy? – Pillantásom a tükörbe esett. S véres volt az egyik szemem, csupa vér. Belemarkolt a bitang. De ott feküdt az inge, a gyönyörű kínai selyeminge, amelyet én hoztam neki egyik utamról – darabokban szakadt le róla, szétszakadt egészen.

Inkább emiatt sír ez – gondoltam én. És mosolyogtam.

– Vagy annyira megijedt a szállodától? – Még ez is eszembe jutott. –

– Hogy itt maradok a nyakukon? Ebben a néma lakásban? – –

– Milyen utálatos, milyen durva – sírta dühében. – És ilyen undok parasztok közé visz el engem. És még meg is sértenek együtt. És én most már kocsmárosné legyek? – kiált fel hirtelenül.

Erre már nevettem. – Ez a baja?

– Ó, nem, nem ez a bajom…

– Hanem mi a baja? – De nem felelt.

S még jó is, hogy nem felelt. Mert mi más baja volt, mint amit már mondtam. Hogy velem kellett élnie. S ezt úgyis tudtam én, kimondani nem is lett volna tanácsos.

Folytattam hát sétámat fel-alá, vizesruhával a szememen, s meglehetős végérvényes határozatokat forgatva magamban.

– Mondja meg Dedinnek, hogy jobban vagyok, és küldje el – hangzott egy idő múlva.

– Igenis – feleltem én, és meg is hajoltam egy kicsit. Aztán kimentem a szobából.

No bizony, ez nem jó lesz – gondoltam magamban. – Mert visszaélnek ám az ember türelmével. Az is hiba volt, hogy eddig így hagytam a dolgot. Előbb kellett volna kidobni az atyafit. S benyitottam hozzá, zsebkendővel a szememen. Ezt azonban nem látszott észrevenni. Megint olvasott.

– Milyen olvasott ember maga – mondom én. – Hány éves maga? – Harminc.

– Én meg negyvenkettő vagyok – mondom neki –, de azért fogadni merek, egy ujjal még ma is földhöz verem magát, mit gondol? – Nevetett. És igaza volt. Mert ez csak nem beszéd. Mint a kölök a tanfolyamon.

– Biz' az lehet – feleli ő, és nagyon mosolyog.

– De úgy, hogy fel se kel többé – mondom én. – Mi a foglalkozása magának? – Gyógyszerész-alhadnagy voltam – feleli ő, egy kicsit mégis kiegyenesedve.

– Nem azt kutatom én, hogy mi volt Ön azelőtt, hanem, hogy most micsoda, miből él? Mert én is mondhatom ám, hogy hegedűmester vagyok, amiért megpróbáltam a hegedülést. Azt kérdezem, hogy most micsoda? – Dedin úrfi kezd furcsa szemeket vetni maga körül.

– Semmi se vagyok – feleli végre furcsa mosolyok közt.

– No látja, ez már komoly beszéd. Ön semmi sem, ezt értem. És miből él?

– Hát ez rejtély bizony – feleli ő, és cukrot eszik. Minthogy sérthetetlen volt ez a lovag, most már tudom, hogy az volt. Az asztalon kockacukrok maradtak az uzsonnáról, azokat szopogatta, de a legnagyobb nyugalommal. Hiszen nemigen akart ő már felelni nekem, ott is hagyott volna szívesen, csak nem lehetett.

– Szóval, ez rejtély – mondom én. – Van talán egy gazdag nagybátyja, aki kitartja magát?

– Nagybátyám? – kérdezi ő. – Milyen nagybátyám?

– Hát egy gazdag nagybátyja, no, ne szégyellje magát, fiatalember, akinek a jótékonysága segíti magát. – Nagyon elpirult. S mármár azt hittem, no, most sor kerül végre valamire. Mert nagyon óhajtottam, a vérem óhaja volt. – De nem. A fiatalember egyre mosolygott.

– Milyen nagybátyám? – kérdezi derült szóval, tiszta szívvel. Nincs énnekem semmiféle nagybátyám.

Hogy majd leestem a lábamról. Mert ezt véletlenül elhittem a feleségemnek. Egy szavát se szoktam elhinni soha, de ezt igen. Mert megegyezett a felfogásommal, hogy ez a fiú parazita.

S ez volt az első meglepetésem. A másik pedig az, hogy erre feláll, és a következő szózatot intézi a lelkemhez:

– Hogy ne hamarkodjam el az ügyeimet, ő arra kér engem. Nekem most rossz a lelkiállapotom, de azért ne hamarkodjam el az ügyeimet.

Csodálatos volt a dolog. Mert mit akar ez az én állapotommal? – Hogy ne menjek most bele semminemű üzletekbe, különösen amihez nem értek. Különösen nem evvel a normandiaival.

– Aha – gondolom én –, a szálloda. – És miért ne menjek bele?

– Mert ez egy lókötő. Igen, igen, egy lókötő, ez be akarja csapni magát. És leszedi magáról a bőrt, amilyen jóhiszemű maga… Mármint én. És megint nagyon hangsúlyozza a lelkiállapotomat. Mondván, hogy én most rosszkedvű vagyok, hogy izgatott vagyok…

– De mért vagyok én izgatott?

– Hát az csak érthető – feleli nagy elmosolyodással. – Valaki, aki annyit szenvedett, és annyi mindenen ment keresztül, mint maga mostanában…

– Min mentem én keresztül? – tettem fel az újabb kérdést. – Maga mit tud arról, de ami a fő: mi köze hozzá? – A fiatalember nevetett. (Mert mondom, hogy sérthetetlen volt, ez volt a lényege meg a titka.)

– Hogy ne tréfáljunk mi, kapitány – feleli ő, és megint elpirul egy kicsit.

– Ne tréfáljunk – ismétli nemes felindulással. – Minthogy ő nagyon jól tudja, mi dolgom volt nekem avval a hajóval, hogy milyen hősiesen vezettem én azt a hajót – őt nagyon jól informálták –, hogy még prémiumot se kelljen fizetni semmiféle mentőszolgálati társaságnak…

S ez már jobban érdekelt engem, mert ez csakugyan igaz volt, mármint a prémiumot illetőleg. Mert azért büszke voltam rá, hogy nem fizettünk prémiumot. Csak honnan tud ez erről? Minthogy én erről senkivel se beszéltem – senkivel a világon. Nem is voltam hajlandó.

Hát ilyen az ember. Szavamra, elöntött a hőség. Mert ehhez még hozzátett egy nevet is, hogy ki volt, aki mindezt megmagyarázta neki… egy híres, kitűnő férfi, igazi hajózási szakértő, magam is nagyrabecsülöm. Hogy én egy hős vagyok.

Hát ilyen az ember. Elkezdik dicsérni, s akkor már karikát is húzhattok az orrába. S ez velem is így van, volt és lesz. Különösen ebben az esetben, minthogy rettenetes kényes pontom nekem ez a balesetem, és marad is, amíg élek.

– Üljön le – mondtam én ennek a fiatalembernek, annyira érdekelt, igazán hős vagyok-e, s nem valami szégyenletes alak? Minthogy az ember ezt sohase tudja biztosan. – No lám – gondoltam én –, csak hagyni kell a dolgokat, semmit se szólni, s az ember esetleg feldicsőül. De hátha igazuk is van, s én csakugyan jól vezettem ezt a hajót?

– Üljön le, barátom – mondtam én ennek a bitangnak. Sőt, az is eszembe jutott, hogy hiszen ígértem én neki pálinkát, mikor felhoztam ide.

– Nem innánk valamit? – kérdeztem tőle rendkívüli zavaromban.

– Dehogyisnem – feleli ő. S a szeme majd elrepült a fejéből, annyira mosolygott. S rajtam. Most már tudom, hogy rajtam, s azt is, hogy miért?

Mert becsapott, túljárt az eszemen. S hogy mit akart? Igen egyszerű: kimászni a csávából, leszerelni az indulataimat – látta, hogy olyan vagyok, mint a vadállat, hát úgy is bánt velem. Nem volt az ostoba fiú.

S én ma már csak azt szégyellem, hogy ennyire hiszékeny tudtam lenni – illetve, hisz ma sem vagyok más, de hagyjuk ezt. Egyszóval, kifogott rajtam. S ha meggondolom, nincs is mit csodálni rajta. Mer van az úgy, néha egész rendszerek futnak át az ember agyán. Például: – megint ugyanaz, hogy hátha tévedek, és ez egy egész rendes fiatalember? Egy remek jó barátja az én remek és tisztességes feleségemnek. Mért, az nem lehet? Ilyesmi nincs? Mert vegyük csak azt a módot, hogy a feleségemnek hódol, a nyíltságát ezt a kölcsönös hódolati nyíltságukat, a keservét! Még ez is mellettük szólt, meg a pénztárcám, amit olyan szépen visszahozott. Szó, ami szó: én láttam egyszer egy szobrot Olaszországban, amely egy fiatal hőst ábrázolt: mellén az oroszlán, és tiszta szívvel néz maga elé – Istenemre, ez a szobor járt vissza elém, olyan becsületesnek látszott ez a fiú.

Cukrokat evett, és belenézett egyenesen a szemembe. S méghozzá, az én ügyemet firtatta minden erejével. S méghozzá kereseti lehetőségekre mutatott rá, amelyekre én sohase gondoltam. Nagyszerű kereseti lehetőségekre. S nem a maga számára. Nekem.

*