A megírás körülményei[1]

Füst Milán A feleségem történetét hét évig írta. Régóta vágyott rá, hogy nagyregényt írjon, de nem érezte magát képesnek rá[2]. A kisregény-műfajban maga is úgy érezte: sikerült elfogadhatót, maradandót, értéket teremtenie, de a nagyregényben csak kudarcok érték[3].

Füst Milán alkotásmódjának egyik kulcsszava az ihlet. Egy-egy verse sok kisebb és egy nagyobb ihletből keletkezett. A sok kisebbet maga „szárnyas szavak”-nak[4] nevezte, a nagyobbat „első mondat”-nak[5]. Egy vers, egy novella vagy kisregény elkészülhet ilyen módon, bár tegyük hozzá: egyrészt a novella-műfaj sokáig gondot okoz Füst Milánnak, másrészt minden művét többször, hosszasan javítgatja, ezzel a változatokból szinte külön műveket hoz létre.

Nagyregényt ilyen értelemben ihletekből nem lehet alkotni. A nagyregényhez koncepció kell[6]. És sok-sok vázlat, próbálgatás[7]. Sajnos töredékesen maradt fenn Füst Milán Naplója[8], és ebből nemhogy nem sejthető ilyen koncepció[9], hanem mintha a regény önmagát írná, mintha az elején (a megírás elején) a szerző sem tudná, mit fog írni. Még zavaróbb, hogy a vége felé[10] sem egészen tudja, mennyit ér a regény, önmaga adja a mű legrosszabb elemzését…[11] És amikor elkészül A feleségem története, nem tartja jó műnek[12], csodálkozik a közvélemény pozitív értékelésén, s mintegy utólag kénytelen elfogadni: mégis nagy művet írt[13].

Ezt kétfélekképpen magyarázhatjuk: vagy Füst Milánnak van igaza, és A feleségem története nem is akkora mű, vagy elfogadjuk, hogy egy mű szerzője semmivel sem kitüntetettebb olvasó, műértő, mint más. Az első magyarázatot a magam részéről elvetem: ahányszor újraolvasom A feleségem történetét, mindig érzem, igenis a magyar irodalom egyik legnagyobb regénye. Ha nem így érezném, nem írnék róla, nem foglalkoztatna, miért és hogyan az[14].

A második magyarázat elfogadása sem olyan egyszerű. Általában az írók nem feltétlenül értenek műveikhez. Füst Milán viszont folyton foglalkozott évtizedekkel korábban írt műveivel is, A feleségem története írásának idején gondolja végig (és részben írja le a Naplóba) esztétikáját, melyet majd a háború után ad elő és szerkeszt kötetbe. Más írókról is nagyon határozott (és véleményem szerint többnyire – bár nem mindig – helytálló) véleménnyel van. Foglalkoztatja a „szakma”, szinte lesi, más hogyan csinálja. Épp a saját művével ne volna tisztában?

Ugyanakkor nagyon is tisztában van vele, ha arra gondolunk, éveken keresztül szinte élni sem hagyja barátait, a telefonba is órákon keresztül tart felolvasásokat.[15] Mintha nap nap után kellene meggyőződnie, mit gondolnak róla.

Füst Milán szerette magát belső kontrollosként („lesütöttszeműként”) beállítani. Mégis egész életét végigkíséri a mások véleményével való hadakozás. Pl. Osvát (apai[16]) szerepén[17] a pszichológusok is találnának gondolkodnivalót. A nagy példaképekben (Shakespeare, Tolsztoj) Füst nagyítóval keres hibát, a velük szembeni kisebbségi érzés kimutatható. A kortársak közül senkit sem ismer el abszolútként, akiket a közvélemény felkap, szinte automatikus, hogy ő leszólja[18] (és van annyira okos, hogy tényleges hibákat találjon – de másoknak, akik se nem igazi óriások, se nem elismert kortársak, sokkal súlyosabb hibákat elnéz). Mi ennek az oka? Nagyon sokszor egyszerűen féltékenység. A második világháború után többször hangot is ad az el-nem-ismertségen érzett elkeseredésnek. Minden oka megvan rá, elég csak drámáinak sorsára gondolni. De miért nem örül a kortársak elismerésének, amikor végre megkapja? Talán éppen az az egyik ok, hogy szeretné úgy érezni, nem szorul rá esztétikai ítéletében a külvilágra.[19] És most mégis.

A másik ok bonyolultabb. A feleségem története számos elemében érintkezik szerzője életével. Itt most nem az életrajz felőli műelemzésre szeretnék példát alkotni, csak a megírás körülményei kapcsán foglalkozom mindavval, ami az életrajzból a műbe bekerült. Lássuk, hogy alkot Füst.

A feleségem történetébe belekerül néhány személyes élmény: koncert-élmények[20] (ahol Mahler zenéje és a hosszú adagiók bosszantják). Még 1922 végi németországi útján volt tanúja egy kikötőbeli gyilkosságnak[21]. Lengyel Menyhért bölcselete[22] (1928 elejéről) bekerül A mester én vagyokba[23] és A feleségem történetébe is. Ugyancsak kiadatlan regényében szerepel a bogár, mint a felszabadult, gondtalan élet jelképe[24]. Füst Menczer Rezsőtől 1937-ben hasonló bogár-élménye[25] a lélekvándorlás-feltámadás gondolatát adja ehhez. A feleségem történetében mindkettő megtalálható: a bogár meghal, Lizzy viszont Störr számára nem (bár Störr és Gregory Sanders a lélekvándorlás gondolatát elveti, épp a bogárról szóló levélhez tematikailag szorosan kapcsolódó másik levélben).

Másfajta példa Füst alkotásmódjára, ahogy a más népekről naplójában is gondolkodik: a japánokról azt jegyzi fel, mennyire könnyen halnak meg[26] – a regénybe ugyanez a kínaiakkal kapcsolatban kerül be. A malájok életigenlése a naplóban még pozitív példaként szerepel[27], a regényben az emberiség egyetemes boldogtalanság-igenlése rájuk is vonatkozik.

Novellatémaként olvasható a naplóban a következő:

„Markába söpri a tüzet az asztalról: s a lány beleszeret.”[28]

A regénybeli Borton-szerelemnek ez csak apró epizódja lesz.

A „hollandi lány” (Füst hajdani tanítványa és rajongója), akivel 1922 elején a Ferenc-körúton találkozik egy vasárnap délelőtt, s akinek még egy ibolyacsokrot is ad (a lány gyászruhában van), nemcsak A feleségem történetének nevezetes jelenetében tér vissza, hanem A kapitány feleségében (illetve a Szívek a hínárban c. kisregényben )is[29].

Ismét másfajta élmény 1921-ből, ahogy Krúdy kártyázik[30]. Ez az Amine emlékezetében tér vissza[31], majd az 1955-ből való Emlékezés Krúdy Gyulára[32] c. tanulmányban.

Néhány alaptéma végigvonul Füst Milán életén. 1919 végén írja a naplóban:

„Bruckner Antal élete jó regény-téma. Pásztor volt, – teljesen kulturátlan, műveletlen, kulturátlan ember maradt később is, – mégis a világ egyik legnagyobb művésze lett.”[33]

Ebből a gondolatból születik A kapitány felesége 1932-ben, mely 1959-ben politikai-forradalmi szállal bővül (Szívek a hínárban[34]). Igazán csak az 1961-ben kiadott A Parnasszus felé valósítja meg az alapötletet.

Persze avval is érdemes foglalkozni, honnan került be mindaz, aminek Füst Milánnál életrajzi hátteret hiába keresnénk. Pl. az egész hajózási szál[35]. Vagy a féltékenység ilyen pontos leírására: honnan volt tapasztalata annak a Füst Milánnak, aki inkább maga tette feleségét féltékennyé, és nem fordítva?

Az újabb Füst Milán-szakirodalomban[36] minden féltékenység, szerelmi háromszög a Jaulusz-szerelem projiciálásaként szerepel. Ha ezt nincs is mód cáfolni, hadd próbáljam meg a regénynek egy másik pszichológiai motívumára is felhívni a figyelmet.

Kis Pintér Imre és Radnóti Zsuzsa[37] felhívja a figyelmet arra, hogy a húszas évek végén, a harmincas évek elején új korszak kezdődött Füst Milán életében és művészetében[38]. A Henrik király osztatlan sikere, a líra második hulláma, a remek Amine emlékezete ennek a korszaknak a kezdete. Mi a fordulat oka? Osvát halála? Groddeck kezelése?

A harmincas években mindenesetre megmarad egy nagyobbfokú önbizalom. A naplóban kevesebb lesz az anyával való vita. És fokozatosan előkerül az apa.

Egy 1921-es bejegyzés szerint[39] Füst apjának még a képétől is félt. Tíz évvel később[40] a siratás lép ennek a helyébe. Elkezdődik a „kapitányos” művek sorozata: A jegesmedve (Répás Béni kapitány), A kapitány felesége, A mester én vagyok (Zsófika szerelme, Károly), az Amine emlékezete, végül A feleségem története. Ahogy megyünk az időben előre, a kapitányok – bár mindig férfiasak[41] – egyre kevésbé sikeresek. Az utolsó két műben az egyes szám első személy megkönnyíti az értékrendbeli azonosulást író és elbeszélő közt. Közben a napló 1938 végéről a következő bejegyzést tartalmazza:

„Előbb fölkelt, hogy elmenjen a családjának kenyeret keresni. – Nekem családom van, – mondta haragosan. Aztán visszafeküdt s elkezdtehangosan mondani a halottak imáját, saját maga felett. Abban a végső derengésben. S aztán kezdődött a vég. – – Magam pedig a díványon űltem s papírból kivágott katonákkal játszottam. Nem éreztem semmit. (Apám halála.)”[42]

Kb. egy évvel későbbről pedig ez olvasható:

„Furcsa, furcsa az én elválásom, dolgoktól és emberektől. Egyszercsak elfordulok és soha többé vissza nem nézek… viszont azzal a titkos érzéssel, hogy fogunk még találkozni a nap alatt, okvetlenül fogunk. Példáúl: a régi lakásunkra úgy nem gondolok, ahogy apámra, oda se nézek többé. Talán túl fájdalmas is volna, mit tudom én? Mert nem voltam boldog ott sem, szenvedő voltam, tizenhárom teljes éven át, életem delén.”[43]

A hasonlatot nem könnyű megérteni; én úgy értelmezem, hogy az apa nem olyan, mint a lakás, ahol Füst boldogtalan volt. Apjával is boldogtalan volt, de tőle nem tud teljesen elfordulni. Az öregkori novellák gyerekei (akik többnyire Mihály, olykor Konstantin névre hallgatnak – mindkettőt könnyen azonosíthatjuk az író nevével) hazavárják apjukat, aki katona, s sokszor váratlanul meg is érkezik[44].

Az író megtalálja apja felmentésének racionális indokát is:

„Albert angol királyi herceg szeretőjének a naplóját olvasom – s mintha egy macskát ettem volna meg szőröstűl-bőröstűl, olyan csömör fogott el utána. Mert szívtelen, kegyetlen, gyalázatos kéjelgő az ember, ha szabadjára engedi magát. Tehát: törvény kell a szívnek, korlát a tévelygő érzékeknek, különben elvész az ember. Viszont lehet csupa törvénytisztelettel élni? Nem. Abba is belepusztúl az ember. Meg kell tehát szegni a törvényt s aztán rettenetes lelkifiismeretfúrdalásokat kell érezni, – ez, úgy látszik, egyetlen lehetséges útja az embernek.”[45]

Az anyakérdésben Ezzel párhuzamosan egyre erősödik a tisztázás igénye: kevesebb a szemrehányás. 1939 januárjából származik a következő naplójegyzet:

Megoldhatatlan helyzet volt. Se ottmaradni, se elmenni: egyik sem volt elviselhető, vagy akár erkölcsi érzékünknek is megfelelő – csak embertelenség útján lehetett megúszni bármelyikét. S nem érthetőbb-e ha inkább kioperálja az egészet magából s akár hálátlanság árán is, ha elszánja magáta dúrvaságra is? – – Anyámmal való helyzetem volt ilyen.”[46]

A Jaulusz-szerelem megoldatlansága[47] mellett az apa-anya-kapcsolat is állandóanelőtérben marad. Mivel Füst Milánnak alig van életrajza, a gondolatokat is az életrajz részeként kell kezelnünk. A megírás hét éve alatt számtalan gondolat foglalkoztatta, mégis van néhány központi, vissza-visszatérő téma, melyek a Naplóban is többször előfordulnak. Ezek (az említetteken kívül) a halál, a szerelem, az üldözöttség, az öregség, az erőszak az állatvilágban, a világ logikus-illogikus volta. És miközben Füst a regénnyel nagy nehezen zöldágra vergődik, egyre bizonytalanabb az alapkérdésekben, élete a lelkieken kívül külső okok miatt egyre nehezebb. Az iménti idézet folytatásában a zsidókérdésről ezt olvashatjuk:

„Az összes állam elzárta határait. Körülbelül százezer zsidó kiment Németországból, a többi ott nyomorog és vár […] Háború lesz és ágyutölteléknek fogják őket kűldeni, ez is meg van ígérve nekik – és nincs menekvés. De a lelkük is milyen bajban van. Én még mindig kitartok amellett, hogy magyar vagyok, de lehet ezt a tömegtől követelni, nem természetes-e föltételezni, hogy épp oly közönséges és aljasindulatú személyek vannak többségben köztük, mint az üldözők között? Nem természetes-e tehát, hogy az üldözésre gyűlölettel felelnek? S mármost: a hazáját gyűlöli, – s kimenni? Ott hazátlan, talajtalan, nyomorék egy életen át.”

Füstöt is hívják: 1938-ban Argentínába[48]. (Latin-)Amerika, mint a kisiklott életutak számára az új lehetőség, ahonnan azonban többnyire visszatérnek a szereplők, életszakasz-motívum lesz műveiben[49]. Nem megy.

Vagyis Störr (akit Kis Pintér Imre[50] az „abszoluttá nőtt viszonylagosság rémképe ellen küzdő kelet-européer”-ként definiál) egyre bölcsebb lesz, Füst – belső fejlődése ellenére – egyre kevésbé lehet az. Störr hazatalál, Füstnek nemcsak otthona, hanem léte is megkérdőjeleződik, újra üldözötté válik. Így aztán nem csoda egyrészt, hogy a műből szép fokozatosan „kivonul” a reális háttér (a fikció szerint a regény a gazdasági válság után kb. egy évtizeddel – tehát 1940 körül – zárul)[51], másrészt az sem, hogy mikor kész a mű, a szerző nem tud egyértelműen megelégedni. Még „szerencse”, hogy a kritika, főleg a mérvadó kritika nem egyértelműen magasztalja égig a regényt, az utókor is meglehetősen agyonhallgatja, így Füst utólag, évekkel később megszereti és reálisan értékeli, visszatérve egyik kedvenc szerepéhez, a sértődötthöz. Ez a szerep adekvátabb, mint a siker, és láthatjuk: Füst Milán szinte boldogabb vele. Talán mert jobban igazolja élete egészét, mint a siker.

E regénnyel lezárul Füst prózaírásának legfontosabb korszaka. A feleségem története a harmincas évek regénykísérletének, kisregényeinek, novelláinak szintézise. Folytatni nem lehet[52]. A következő, háború utáni pályaszakasz jellemző műfaja inkább a novella lesz, valamint a félig-meddig fikciós értekező próza. A negyvenes-ötvenes évek kisregényei új, időszerűbb, jobban a korhoz kötődő problémákkal foglalkoznak. A művek egyszerűbbé válnak: A feleségem történetének rétegei egy-egy új novella- vagy kisregénytípusban élnek tovább. Megjelenik – új műfajként, talán a korábbi művek csoda-, álom-elemét folytatva – a mese, a hozzá tartozó eszközökkel (az Ezeregyéjszaka… szerkesztésmódja) és szereplőkkel (pl. a a bohóc). És megjelenik a prózakötetek új műfaja: Füst minden novella- és kisregénykötete ugyanolyan tudatosan szerkesztett egész, mint a verseskötetek.

Füst nyelve, kifejezésmódja – bár megtartja jellegzetességét, egyediségét, zeneiségét – egyszerűsödik, közelebb kerül a valódi beszélt nyelvhez.

Az életmű végi új szintézis (A Parnasszus felé) ugyan ismét visszanyúl az annakidején elvetett (pl. Catullus, A kapitány felesége) művészsors-témához (mely megjelenik az elméleti művekben is), azonban nem adja az életmű utolsó szakaszának olyan mély szintézisét, amilyen A feleségem története volt a maga pályaszakaszában.

 



[1] Ez a fejezet az eredeti disszertáció zárófejezete volt. Célja nem a szintézis, sokkal inkább az, hogy kitekintsen a regényből, új kutatási lehetőségekre mutasson rá (pl. a regény és az életmű kapcsolata, a regény és az életrajz kapcsolata, Füst módszereinek változása, korszakai). E fejezet tehát inkább vázlatként, problémafelvetésként és illusztrációként kezelendő.

[2] A Copperfield kapcsán ezt írja 1930-ban: „Nem szabad többé regényt írnom, – mert igen-igen szegény legény vagyok én ehhez képest!” (6009/2. 33.old.)

[3] A mester én vagyok c. regénye életében (egészen 1998-ig) kiadatlan maradt, annyira gyatrának, másodrendűnek érezte.

[4] Bányai János (1973.) a szó-ihletet tartja Füstnél a legerősebb versszervező elemnek.

[5] Alkotásmódjának elméleti megfogalmazása („a regény regénye”, esztétikai szempontból) a Látomás és indulat a művészetben (Füst 1980.).

[6] 1955-ben erről így ír: „Ezt a regényt is improvizáltam. Tervet nem is mertem volna csinálni róla, nehogy az megdermedjen bennem.[…] De nem is jól mondom, hisz nékem eleinte fogalmam se volt róla, hogy nagy regény lesz ebből. Csak mikor már első negyedéhez elértem, akkor bontakozott ki előttem ennek a nagyszerű lehetőségnek reménye, s hárult rám a gigászi feladat: az eddigi alacsony íveket oly magasra emelni, hogy nagy boltozatot tudjanak tartani.” (Füst 1967. 303.old.)

[7] 6009/3. 33.old.: „…egy nagy regényt nem lehet terv nélkül végigírni […] kénytelen vagy rá, hogy máskép is dolgozzál, nem csak úgy ahogy az ihlet diktálja […] Nincs más mód, mint azt, ami célszerű addig próbálgatnod a papíron, amíg a célszerű jól kezd hatni és így találkozik lassú processzus útján a kettő, az, amit akarsz írni azzal, ami a papíron, annak külön törvényei szerint alakúl.”

[8] A Napló, az életrajz és a műalkotások összefüggésének vizsgálatakor nem árt némi kétely. Tandori (1981) arra hívja fel a figyelmet, hogy a Napló elsősorban a naplóról szól…

[9] 6009/3. 90-91.old.: „Nem volt mondanivalóm és nekiindúltam a vak világnak, hogy majdcsak kijön valami.” „Ügyesen van csinálva, felpaprikázott jelenetekkel, felélénkítve, az értelme pedig semmi.[…] Én elfelejtettem, hogy hogy kell megírni valamit, ez az igazság. Nyílván azt képzeltem, hogy egy „nagy” regényt szélesebben is lehet. Aztán észbekapok s kezdem írni az újat, úgy, ahogy kell: kutyafuttában, felületesen, gyors menetben.”

[10] 1938-ban így ír róla: „Nyugodtan azt a címet adhatnám ennek a szemétnek: egy nyavalygás története.” (6009/3. 91.old.)

[11] „A második részben kezdődik itt a hamisság, – lévén a bevezetés széles, nem lehet hát röviden befejezni, muszáj volt álló helyzetet produkálni, mert ha a dráma folytatódik, akkor a megold.ás kötelező: vagy megöli a feleségét, vagy otthagyja, vagy továbbél vele. Tehát nyujtania kellett, még egy szerelemfélét belepréselni és ez már épp ezért, a préselés miatt nehezen ment. […] Lapos bölcseskedéstömegekből, drámaiatlan, erőtlen tömkelegekből kristályosítottam ki minden erővel. […] Hiábavaló munka ez, mert rossz.” (6009/3. 186.old.)

[12] Ezen a ponton határozottan vitatkoznék Radnóti Zsuzsával (1993.), aki szerint a IV. Henrik király után Füst egyértelműen kedvezően értékeli saját műveit.

[13] „Furcsa, furcsa. Kiderűlt, hogy ez remekmű. Hétéves gyötrelem nem volt hiábavaló, – azt kell hinnem, annyira egyöntetűek a vélemények. ” (6009/3. 196.old.) Kicsit később: „Nem tudom. Fogalmam sincs róla, milyen ez a munka. A Henrik királyról tudom, erről nem. A szivem mélyén nem hiszek még ennek az egyöntetű lelkesedésnek sem.”

[14] Őszinte pillanataiban Füst is így érezte: „[…] nem az a bensőséges, érzelemmel teljes és lassan kiteljesedő amilyet szerettem volna. de mit csináljak? Ilyen. Szenzációs, no, egyszóval. Viszont nem lehet tagadni, hogy rengeteg szenvedély s jó erejű drámai jelenetek vannak benne. És megrázóak is. És meghatóak is. Végül is: egy nagy szenvedélyről szól s az ki van benne fejezve.” (6009/3. 26-27.old.)

[15] Déry 1958. 127.old.

[16] Radnóti 1993. 89-90.old.

[17] Az igaz bíróhoz! c. verset „címszereplője” a Vas Istvánnak írott levél tanúsága szerint Osvát (Füst 1992. 52.old.).

[18] Ha csak egyetlen példát említhetek, érdemes megnézni a Napló 1932. márciusi bejegyzését (6009/2. 111-116.old.)

[19] „Ezeknek akarsz tetszeni? ki az, akinek a véleménye nagyon érdekel, vagy büszkévé tesz […] Csupa nagyon gyönge legény ez, alantas, alantas eszű.” (6009/3. 210.old.)

[20] 6008/1. 206-207. és 6009/3. 42.old.

[21] 6008/3. 38.old.

[22] 6008/3. 572.old.

[23] Füst 1998. 99.old.: „Csatornát váj a bánat bennünk – az a baj.”

[24] Füst 1998. 40.old.

[25] 6009/3. 35-36.old.: „Egy gyönyörű szép fekete tücsök jött be a szobába, (lakkos-szép fekete volt,) s én biztos voltam benne, hogy az apám volt.”

[26] 6008/3. 151.old.

[27] 6009/2. 122-123.old.

[28] 6008/3. 344.old.

[29] Füst 1977 a. II. 560.old.

[30] 6008/2. 363.old.

[31] Füst 1977 a. I. 138.old.

[32] Füst 1967. 120-121.old.

[33] 6008/1. 10.old.

[34] Füst 1977 a. II. 467-597.old.

[35] 1931-ből való naplóbejegyzés (6008/3. 62-63.old.): „A vitorlások matrózai: állandó életveszélyben, – megerőltető munkában, rettentő rossz táplálkozásért és kis fizetésért dolgoznak […] s ha nincs is értéke erőfeszítésüknek, teszik, – mint mi mind… voltakép az élet irrealitásának szimbólumaiként vannak odaállítva! –” Hasonló tartalmú a Mester én vagyok egy részlete (Füst 1998. 247.old.).

[36] Radnóti 1993., Petrányi 1995.

[37] Kis Pintér 1983. 129., Radnóti 1993. 89-90.old.

[38] Sőtér István (1966.) és Szalay Károly (1962.) szerint Füst Milánnak nincsenek korszakai.

[39] 6008/2. 364.old.

[40] 6009/2. 79.old., ld. a kapitány-motívumnál (a dolgozat 2. oldalán).

[41] A Nevetők kapitánya is férfias – épp a (kissé nőies) főszereplő ellentéte. A harmincas évek kapitányai fokozatosan válnak ellenségből szimpatikus ellenféllé, szerelemmé, majd főszereplővé.

[42] 6009/3. 92.old. Kicsit később (109-110.old.) a szédülést és az apát kapcsolja össze.

[43] 6009/3. 140.old.

[44] Legszebben talán a Három idegen úrban. Ellenpélda a Szórakozottság, melyben apja halálát temetését legvalószerűbben írja meg; utolsó sora: „Sose felejtem el. Mert ez bizony én voltam.” (Füst 1983. 419.old.)

[45] 6009/3. 187.old. A regényben Gregory Sanders kérdezi: „Vagy lehet bűn nélkül végigélni az életet? Fehér palástban, vagy hogy gondolod ezt? Olvasd a szentek életét”. Fenti gondolatmenet felmenti Störrt, de Lizzyt is. Kis Pintér Imre (1973. 533.old.) is felhívja a figyelmet Störr morális, de normaszegő magatartására. Szerinte Störr cselekedeteinek mozgatója a mű folyamatában a következőképp alakul: logika, kételkedés (hátha Lizzynek van igaza), moralitás-elv, esztétizmus („nincs megold.ás”), lemondás a teljességről, kiürülés, kételkedés („mégis”), csodavárás, csoda.

[46] 6009/3. 104.old.

[47] Ugyanitt olvashatjuk: „De a legtöbb viszonylat megoldatlan. J.E.-t elvenni, – Isten őrizz! S hogy nem vettem el, meddig voltam betege! – Karinthyt hogy siratom. S ha feltámadna, tudnék-e vele lenni? Elviselhetetlen volt a vak hiusága és tetszenivágyása.”

[48] Füst 1967. 307.old.

[49] Például bekerül A jegesmedve következő változatába (Füst 1948. 146-148.old.); a Nyugat-beli első megjelenésből hiányzott ez a szál!

[50] Kis Pintér 1973.

[51] Konrád 1987.

[52] Az ostrom után írott két novella eltérése mintha épp ezt mutatná: a Cicisbeo tekinthető A feleségem története novella-testvérének; a Két ballada egy édesanyáról