Füst Milán A feleségem történetét hét évig írta.
Régóta vágyott rá, hogy nagyregényt írjon, de nem érezte magát képesnek rá[2]. A kisregény-műfajban maga is úgy
érezte: sikerült elfogadhatót, maradandót, értéket teremtenie, de a
nagyregényben csak kudarcok érték[3].
Füst Milán
alkotásmódjának egyik kulcsszava az ihlet. Egy-egy verse sok kisebb és egy
nagyobb ihletből keletkezett. A sok kisebbet maga „szárnyas szavak”-nak[4] nevezte, a nagyobbat „első
mondat”-nak[5]. Egy vers, egy novella vagy kisregény
elkészülhet ilyen módon, bár tegyük hozzá: egyrészt a novella-műfaj sokáig
gondot okoz Füst Milánnak, másrészt minden művét többször, hosszasan
javítgatja, ezzel a változatokból szinte külön műveket hoz létre.
Nagyregényt ilyen
értelemben ihletekből nem lehet alkotni. A nagyregényhez koncepció kell[6]. És sok-sok vázlat, próbálgatás[7]. Sajnos töredékesen maradt fenn Füst
Milán Naplója[8], és ebből nemhogy nem sejthető
ilyen koncepció[9], hanem mintha a regény önmagát írná,
mintha az elején (a megírás elején) a szerző sem tudná, mit fog írni. Még
zavaróbb, hogy a vége felé[10] sem egészen tudja, mennyit ér a regény,
önmaga adja a mű legrosszabb elemzését…[11] És amikor elkészül A feleségem története, nem tartja jó műnek[12], csodálkozik a közvélemény pozitív
értékelésén, s mintegy utólag kénytelen elfogadni: mégis nagy művet írt[13].
Ezt kétfélekképpen
magyarázhatjuk: vagy Füst Milánnak van igaza, és A feleségem története nem is akkora mű, vagy elfogadjuk, hogy
egy mű szerzője semmivel sem kitüntetettebb olvasó, műértő,
mint más. Az első magyarázatot a magam részéről elvetem: ahányszor
újraolvasom A feleségem történetét,
mindig érzem, igenis a magyar irodalom egyik legnagyobb regénye. Ha nem így
érezném, nem írnék róla, nem foglalkoztatna, miért és hogyan az[14].
A második magyarázat
elfogadása sem olyan egyszerű. Általában az írók nem feltétlenül értenek
műveikhez. Füst Milán viszont folyton foglalkozott évtizedekkel korábban
írt műveivel is, A feleségem
története írásának idején gondolja végig (és részben írja le a Naplóba)
esztétikáját, melyet majd a háború után ad elő és szerkeszt kötetbe. Más
írókról is nagyon határozott (és véleményem szerint többnyire – bár nem mindig
– helytálló) véleménnyel van. Foglalkoztatja a „szakma”, szinte lesi, más
hogyan csinálja. Épp a saját művével ne volna tisztában?
Ugyanakkor nagyon is
tisztában van vele, ha arra gondolunk, éveken keresztül szinte élni sem hagyja
barátait, a telefonba is órákon keresztül tart felolvasásokat.[15] Mintha nap nap után kellene
meggyőződnie, mit gondolnak róla.
Füst Milán szerette
magát belső kontrollosként („lesütöttszeműként”) beállítani. Mégis
egész életét végigkíséri a mások véleményével való hadakozás. Pl. Osvát (apai[16]) szerepén[17] a pszichológusok is találnának
gondolkodnivalót. A nagy példaképekben (Shakespeare, Tolsztoj) Füst nagyítóval
keres hibát, a velük szembeni kisebbségi érzés kimutatható. A kortársak közül
senkit sem ismer el abszolútként, akiket a közvélemény felkap, szinte
automatikus, hogy ő leszólja[18] (és van annyira okos, hogy tényleges
hibákat találjon – de másoknak, akik se nem igazi óriások, se nem
elismert kortársak, sokkal súlyosabb hibákat elnéz). Mi ennek az oka? Nagyon
sokszor egyszerűen féltékenység. A második világháború után többször
hangot is ad az el-nem-ismertségen érzett elkeseredésnek. Minden oka megvan rá,
elég csak drámáinak sorsára gondolni. De miért nem örül a kortársak
elismerésének, amikor végre megkapja? Talán éppen az az egyik ok, hogy szeretné
úgy érezni, nem szorul rá esztétikai ítéletében a külvilágra.[19] És most mégis.
A másik ok
bonyolultabb. A feleségem története
számos elemében érintkezik szerzője életével. Itt most nem az életrajz
felőli műelemzésre szeretnék példát alkotni, csak a megírás
körülményei kapcsán foglalkozom mindavval, ami az életrajzból a műbe
bekerült. Lássuk, hogy alkot Füst.
A feleségem történetébe belekerül néhány személyes élmény: koncert-élmények[20] (ahol Mahler zenéje és a hosszú adagiók
bosszantják). Még 1922 végi németországi útján volt tanúja egy kikötőbeli
gyilkosságnak[21]. Lengyel Menyhért bölcselete[22] (1928 elejéről) bekerül A mester én vagyokba[23] és A
feleségem történetébe is. Ugyancsak kiadatlan
regényében szerepel a bogár, mint a felszabadult, gondtalan élet jelképe[24]. Füst Menczer Rezsőtől
1937-ben hasonló bogár-élménye[25] a lélekvándorlás-feltámadás gondolatát
adja ehhez. A feleségem történetében
mindkettő megtalálható: a bogár meghal, Lizzy viszont Störr számára nem (bár
Störr és Gregory Sanders a lélekvándorlás gondolatát elveti, épp a bogárról
szóló levélhez tematikailag szorosan kapcsolódó másik levélben).
Másfajta példa Füst
alkotásmódjára, ahogy a más népekről naplójában is gondolkodik: a
japánokról azt jegyzi fel, mennyire könnyen halnak meg[26] – a regénybe ugyanez a kínaiakkal
kapcsolatban kerül be. A malájok életigenlése a naplóban még pozitív példaként
szerepel[27], a regényben az emberiség egyetemes boldogtalanság-igenlése
rájuk is vonatkozik.
Novellatémaként
olvasható a naplóban a következő:
„Markába
söpri a tüzet az asztalról: s a lány beleszeret.”[28]
A regénybeli
Borton-szerelemnek ez csak apró epizódja
lesz.
A „hollandi lány”
(Füst hajdani tanítványa és rajongója), akivel 1922 elején a Ferenc-körúton
találkozik egy vasárnap délelőtt,
s akinek még egy ibolyacsokrot is ad
(a lány gyászruhában van), nemcsak A feleségem történetének nevezetes
jelenetében tér vissza, hanem A kapitány
feleségében (illetve a Szívek a hínárban
c. kisregényben )is[29].
Ismét másfajta élmény
1921-ből, ahogy Krúdy kártyázik[30]. Ez az Amine emlékezetében tér vissza[31], majd az 1955-ből való Emlékezés Krúdy Gyulára[32] c. tanulmányban.
Néhány alaptéma
végigvonul Füst Milán életén. 1919 végén írja a naplóban:
„Bruckner
Antal élete jó regény-téma. Pásztor volt, – teljesen kulturátlan,
műveletlen, kulturátlan ember maradt később is, – mégis a világ egyik
legnagyobb művésze lett.”[33]
Ebből a
gondolatból születik A kapitány felesége
1932-ben, mely 1959-ben politikai-forradalmi szállal bővül (Szívek a hínárban[34]). Igazán csak az 1961-ben kiadott A Parnasszus felé valósítja meg az
alapötletet.
Persze avval is
érdemes foglalkozni, honnan került be mindaz, aminek Füst Milánnál életrajzi
hátteret hiába keresnénk. Pl. az egész hajózási szál[35]. Vagy a féltékenység ilyen pontos
leírására: honnan volt tapasztalata annak a Füst Milánnak, aki inkább maga
tette feleségét féltékennyé, és nem fordítva?
Az újabb Füst
Milán-szakirodalomban[36] minden féltékenység, szerelmi háromszög
a Jaulusz-szerelem projiciálásaként szerepel. Ha ezt nincs is mód cáfolni, hadd
próbáljam meg a regénynek egy másik pszichológiai motívumára is felhívni a
figyelmet.
Kis Pintér Imre és
Radnóti Zsuzsa[37] felhívja a figyelmet arra, hogy a húszas
évek végén, a harmincas évek elején új korszak kezdődött Füst Milán életében
és művészetében[38]. A Henrik
király osztatlan sikere, a líra második hulláma, a remek Amine emlékezete ennek a korszaknak a
kezdete. Mi a fordulat oka? Osvát halála? Groddeck kezelése?
A harmincas években
mindenesetre megmarad egy nagyobbfokú önbizalom. A naplóban kevesebb lesz az
anyával való vita. És fokozatosan előkerül az apa.
Egy 1921-es bejegyzés
szerint[39] Füst apjának még a képétől is félt.
Tíz évvel később[40] a siratás lép ennek a helyébe.
Elkezdődik a „kapitányos” művek sorozata: A jegesmedve (Répás Béni kapitány), A kapitány felesége, A mester
én vagyok (Zsófika szerelme, Károly), az Amine emlékezete, végül A
feleségem története. Ahogy megyünk az időben előre, a kapitányok
– bár mindig férfiasak[41] – egyre kevésbé sikeresek. Az utolsó két
műben az egyes szám első személy megkönnyíti az értékrendbeli
azonosulást író és elbeszélő közt. Közben a napló 1938 végéről a
következő bejegyzést tartalmazza:
„Előbb
fölkelt, hogy elmenjen a családjának kenyeret keresni. – Nekem családom van, –
mondta haragosan. Aztán visszafeküdt s elkezdtehangosan mondani a halottak
imáját, saját maga felett. Abban a végső derengésben. S aztán
kezdődött a vég. – – Magam pedig a díványon űltem s papírból kivágott
katonákkal játszottam. Nem éreztem semmit. (Apám halála.)”[42]
Kb. egy évvel
későbbről pedig ez olvasható:
„Furcsa,
furcsa az én elválásom, dolgoktól és emberektől. Egyszercsak elfordulok és
soha többé vissza nem nézek… viszont azzal a titkos érzéssel, hogy fogunk még
találkozni a nap alatt, okvetlenül fogunk. Példáúl: a régi lakásunkra úgy nem
gondolok, ahogy apámra, oda se nézek többé. Talán túl fájdalmas is volna, mit
tudom én? Mert nem voltam boldog ott sem, szenvedő voltam, tizenhárom
teljes éven át, életem delén.”[43]
A hasonlatot nem
könnyű megérteni; én úgy értelmezem, hogy az apa nem olyan, mint a lakás, ahol Füst boldogtalan volt. Apjával is
boldogtalan volt, de tőle nem tud teljesen elfordulni. Az öregkori
novellák gyerekei (akik többnyire Mihály, olykor Konstantin névre hallgatnak –
mindkettőt könnyen azonosíthatjuk az író nevével) hazavárják apjukat, aki
katona, s sokszor váratlanul meg is érkezik[44].
Az író megtalálja
apja felmentésének racionális indokát is:
„Albert
angol királyi herceg szeretőjének a naplóját olvasom – s mintha egy
macskát ettem volna meg szőröstűl-bőröstűl, olyan csömör
fogott el utána. Mert szívtelen, kegyetlen, gyalázatos kéjelgő az ember,
ha szabadjára engedi magát. Tehát: törvény kell a szívnek, korlát a tévelygő
érzékeknek, különben elvész az ember. Viszont lehet csupa törvénytisztelettel
élni? Nem. Abba is belepusztúl az ember. Meg kell tehát szegni a törvényt s aztán rettenetes
lelkifiismeretfúrdalásokat kell
érezni, – ez, úgy látszik, egyetlen lehetséges útja az embernek.”[45]
Az anyakérdésben
Ezzel párhuzamosan egyre erősödik a tisztázás igénye: kevesebb a
szemrehányás. 1939 januárjából származik a következő naplójegyzet:
„Megoldhatatlan helyzet volt. Se
ottmaradni, se elmenni: egyik sem volt elviselhető, vagy akár erkölcsi
érzékünknek is megfelelő – csak embertelenség útján lehetett megúszni
bármelyikét. S nem érthetőbb-e ha inkább kioperálja az egészet magából s
akár hálátlanság árán is, ha elszánja magáta dúrvaságra is? – – Anyámmal való
helyzetem volt ilyen.”[46]
A Jaulusz-szerelem
megoldatlansága[47] mellett az apa-anya-kapcsolat is
állandóanelőtérben marad. Mivel Füst Milánnak alig van életrajza, a
gondolatokat is az életrajz részeként kell kezelnünk. A megírás hét éve alatt
számtalan gondolat foglalkoztatta, mégis van néhány központi, vissza-visszatérő
téma, melyek a Naplóban is többször előfordulnak. Ezek (az említetteken
kívül) a halál, a szerelem, az üldözöttség, az öregség, az erőszak az
állatvilágban, a világ logikus-illogikus volta. És miközben Füst a regénnyel
nagy nehezen zöldágra vergődik, egyre bizonytalanabb az alapkérdésekben,
élete a lelkieken kívül külső okok miatt egyre nehezebb. Az iménti idézet
folytatásában a zsidókérdésről ezt olvashatjuk:
„Az összes
állam elzárta határait. Körülbelül százezer zsidó kiment Németországból, a
többi ott nyomorog és vár […] Háború lesz és ágyutölteléknek fogják őket
kűldeni, ez is meg van ígérve nekik – és nincs menekvés. De a lelkük is
milyen bajban van. Én még mindig kitartok amellett, hogy magyar vagyok, de
lehet ezt a tömegtől követelni, nem természetes-e föltételezni, hogy épp
oly közönséges és aljasindulatú személyek vannak többségben köztük, mint az
üldözők között? Nem természetes-e tehát, hogy az üldözésre
gyűlölettel felelnek? S mármost: a hazáját gyűlöli, – s kimenni? Ott
hazátlan, talajtalan, nyomorék egy életen át.”
Füstöt is hívják:
1938-ban Argentínába[48]. (Latin-)Amerika, mint a kisiklott
életutak számára az új lehetőség, ahonnan azonban többnyire visszatérnek a
szereplők, életszakasz-motívum lesz műveiben[49]. Nem megy.
Vagyis Störr (akit
Kis Pintér Imre[50] az „abszoluttá nőtt viszonylagosság
rémképe ellen küzdő kelet-européer”-ként definiál) egyre bölcsebb lesz,
Füst – belső fejlődése ellenére – egyre kevésbé lehet az. Störr hazatalál, Füstnek nemcsak otthona, hanem léte is
megkérdőjeleződik, újra üldözötté válik. Így aztán nem csoda
egyrészt, hogy a műből szép fokozatosan „kivonul” a reális háttér (a
fikció szerint a regény a gazdasági válság után kb. egy évtizeddel – tehát 1940
körül – zárul)[51], másrészt az sem, hogy mikor kész a
mű, a szerző nem tud egyértelműen megelégedni. Még „szerencse”,
hogy a kritika, főleg a mérvadó kritika nem egyértelműen magasztalja
égig a regényt, az utókor is meglehetősen agyonhallgatja, így Füst utólag,
évekkel később megszereti és reálisan értékeli, visszatérve egyik kedvenc
szerepéhez, a sértődötthöz. Ez a szerep adekvátabb, mint a siker, és
láthatjuk: Füst Milán szinte boldogabb vele. Talán mert jobban igazolja élete
egészét, mint a siker.
E regénnyel lezárul
Füst prózaírásának legfontosabb korszaka. A
feleségem története a harmincas évek regénykísérletének, kisregényeinek,
novelláinak szintézise. Folytatni nem lehet[52]. A következő, háború utáni
pályaszakasz jellemző műfaja inkább a novella lesz, valamint a
félig-meddig fikciós értekező próza. A negyvenes-ötvenes évek kisregényei
új, időszerűbb, jobban a korhoz kötődő problémákkal
foglalkoznak. A művek egyszerűbbé válnak: A feleségem történetének rétegei egy-egy új novella- vagy
kisregénytípusban élnek tovább. Megjelenik – új műfajként, talán a korábbi
művek csoda-, álom-elemét folytatva – a mese, a hozzá tartozó eszközökkel
(az Ezeregyéjszaka… szerkesztésmódja)
és szereplőkkel (pl. a a bohóc). És megjelenik a prózakötetek új
műfaja: Füst minden novella- és kisregénykötete ugyanolyan tudatosan
szerkesztett egész, mint a verseskötetek.
Füst nyelve,
kifejezésmódja – bár megtartja jellegzetességét, egyediségét, zeneiségét –
egyszerűsödik, közelebb kerül a valódi beszélt nyelvhez.
Az életmű végi
új szintézis (A Parnasszus felé)
ugyan ismét visszanyúl az annakidején elvetett (pl. Catullus, A kapitány felesége)
művészsors-témához (mely megjelenik az elméleti művekben is), azonban
nem adja az életmű utolsó szakaszának olyan mély szintézisét, amilyen A feleségem története volt a maga
pályaszakaszában.
[1] Ez a fejezet az eredeti disszertáció
zárófejezete volt. Célja nem a szintézis, sokkal inkább az, hogy kitekintsen a
regényből, új kutatási lehetőségekre mutasson rá (pl. a regény és az
életmű kapcsolata, a regény és az életrajz kapcsolata, Füst módszereinek
változása, korszakai). E fejezet tehát inkább vázlatként, problémafelvetésként
és illusztrációként kezelendő.
[2] A Copperfield kapcsán ezt írja 1930-ban:
„Nem szabad többé regényt írnom, – mert igen-igen szegény legény
vagyok én ehhez képest!” (6009/2. 33.old.)
[3] A
mester én vagyok c. regénye életében (egészen 1998-ig) kiadatlan maradt,
annyira gyatrának, másodrendűnek érezte.
[4] Bányai János (1973.) a szó-ihletet
tartja Füstnél a legerősebb versszervező elemnek.
[5] Alkotásmódjának elméleti megfogalmazása
(„a regény regénye”, esztétikai szempontból) a Látomás és indulat a művészetben (Füst 1980.).
[6] 1955-ben erről így ír: „Ezt a
regényt is improvizáltam. Tervet nem is mertem volna csinálni róla, nehogy az
megdermedjen bennem.[…] De nem is jól mondom, hisz nékem eleinte fogalmam se
volt róla, hogy nagy regény lesz ebből. Csak mikor már első
negyedéhez elértem, akkor bontakozott ki előttem ennek a nagyszerű
lehetőségnek reménye, s hárult rám a gigászi feladat: az eddigi alacsony
íveket oly magasra emelni, hogy nagy boltozatot tudjanak tartani.” (Füst 1967.
303.old.)
[7] 6009/3. 33.old.: „…egy nagy regényt nem
lehet terv nélkül végigírni […] kénytelen vagy rá, hogy máskép is dolgozzál,
nem csak úgy ahogy az ihlet diktálja […] Nincs más mód, mint azt, ami
célszerű addig próbálgatnod a papíron, amíg a célszerű jól kezd hatni
és így találkozik lassú processzus útján a kettő, az, amit akarsz írni azzal, ami a papíron, annak
külön törvényei szerint alakúl.”
[8] A Napló, az életrajz és a
műalkotások összefüggésének vizsgálatakor nem árt némi kétely. Tandori
(1981) arra hívja fel a figyelmet, hogy a Napló elsősorban a naplóról
szól…
[9] 6009/3. 90-91.old.: „Nem volt
mondanivalóm és nekiindúltam a vak világnak, hogy majdcsak kijön valami.”
„Ügyesen van csinálva, felpaprikázott jelenetekkel, felélénkítve, az értelme
pedig semmi.[…] Én elfelejtettem, hogy hogy kell megírni valamit, ez az igazság.
Nyílván azt képzeltem, hogy egy „nagy” regényt szélesebben is lehet. Aztán
észbekapok s kezdem írni az újat, úgy, ahogy kell: kutyafuttában, felületesen,
gyors menetben.”
[10] 1938-ban így ír róla: „Nyugodtan azt a
címet adhatnám ennek a szemétnek: egy nyavalygás története.” (6009/3. 91.old.)
[11] „A második részben kezdődik itt a
hamisság, – lévén a bevezetés széles, nem lehet hát röviden
befejezni, muszáj volt álló helyzetet produkálni, mert ha a dráma folytatódik,
akkor a megold.ás kötelező: vagy megöli a feleségét, vagy otthagyja, vagy
továbbél vele. Tehát nyujtania kellett, még egy szerelemfélét belepréselni és
ez már épp ezért, a préselés miatt nehezen ment. […] Lapos
bölcseskedéstömegekből, drámaiatlan, erőtlen tömkelegekből
kristályosítottam ki minden erővel. […] Hiábavaló munka ez, mert rossz.”
(6009/3. 186.old.)
[12] Ezen a ponton határozottan vitatkoznék
Radnóti Zsuzsával (1993.), aki szerint a IV.
Henrik király után Füst egyértelműen kedvezően értékeli saját
műveit.
[13] „Furcsa, furcsa. Kiderűlt, hogy ez
remekmű. Hétéves gyötrelem nem volt hiábavaló, – azt kell
hinnem, annyira egyöntetűek a vélemények. ” (6009/3. 196.old.) Kicsit
később: „Nem tudom. Fogalmam sincs róla, milyen ez a munka. A Henrik királyról tudom, erről nem.
A szivem mélyén nem hiszek még ennek az egyöntetű lelkesedésnek sem.”
[14] Őszinte pillanataiban Füst is így
érezte: „[…] nem az a bensőséges, érzelemmel teljes és lassan
kiteljesedő amilyet szerettem volna. de mit csináljak? Ilyen. Szenzációs,
no, egyszóval. Viszont nem lehet tagadni, hogy rengeteg szenvedély s jó
erejű drámai jelenetek vannak benne. És megrázóak is. És meghatóak is.
Végül is: egy nagy szenvedélyről szól s az ki van benne fejezve.” (6009/3.
26-27.old.)
[15] Déry 1958. 127.old.
[16] Radnóti 1993. 89-90.old.
[17] Az
igaz bíróhoz! c. verset „címszereplője” a Vas Istvánnak írott levél
tanúsága szerint Osvát (Füst 1992. 52.old.).
[18] Ha csak egyetlen példát említhetek,
érdemes megnézni a Napló 1932. márciusi bejegyzését (6009/2. 111-116.old.)
[19] „Ezeknek akarsz tetszeni? ki az, akinek
a véleménye nagyon érdekel, vagy büszkévé tesz […] Csupa nagyon gyönge legény
ez, alantas, alantas eszű.” (6009/3. 210.old.)
[20] 6008/1. 206-207. és 6009/3. 42.old.
[21] 6008/3. 38.old.
[22] 6008/3. 572.old.
[23] Füst 1998. 99.old.: „Csatornát váj a
bánat bennünk – az a baj.”
[24] Füst 1998. 40.old.
[25] 6009/3. 35-36.old.: „Egy gyönyörű
szép fekete tücsök jött be a szobába, (lakkos-szép fekete volt,) s én biztos
voltam benne, hogy az apám volt.”
[26] 6008/3. 151.old.
[27] 6009/2. 122-123.old.
[28] 6008/3. 344.old.
[29] Füst 1977 a. II. 560.old.
[30] 6008/2. 363.old.
[31] Füst 1977 a. I. 138.old.
[32] Füst 1967. 120-121.old.
[33] 6008/1. 10.old.
[34] Füst 1977 a. II. 467-597.old.
[35] 1931-ből való naplóbejegyzés
(6008/3. 62-63.old.): „A vitorlások matrózai: állandó életveszélyben, –
megerőltető munkában, rettentő rossz táplálkozásért és kis
fizetésért dolgoznak […] s ha nincs is értéke erőfeszítésüknek, teszik, –
mint mi mind… voltakép az élet irrealitásának szimbólumaiként vannak
odaállítva! –” Hasonló tartalmú a Mester
én vagyok egy részlete (Füst 1998. 247.old.).
[36] Radnóti 1993., Petrányi 1995.
[37] Kis Pintér 1983. 129., Radnóti 1993.
89-90.old.
[38] Sőtér István (1966.) és Szalay
Károly (1962.) szerint Füst Milánnak nincsenek korszakai.
[39] 6008/2. 364.old.
[40] 6009/2. 79.old., ld. a
kapitány-motívumnál (a dolgozat 2.
oldalán).
[41] A Nevetők
kapitánya is férfias – épp a (kissé nőies) főszereplő ellentéte.
A harmincas évek kapitányai fokozatosan válnak ellenségből szimpatikus
ellenféllé, szerelemmé, majd főszereplővé.
[42] 6009/3. 92.old. Kicsit később
(109-110.old.) a szédülést és az apát kapcsolja össze.
[43] 6009/3. 140.old.
[44] Legszebben talán a Három idegen úrban. Ellenpélda a Szórakozottság, melyben apja halálát temetését
legvalószerűbben írja meg; utolsó sora: „Sose felejtem el. Mert ez bizony
én voltam.” (Füst 1983. 419.old.)
[45] 6009/3. 187.old. A regényben Gregory
Sanders kérdezi: „Vagy lehet bűn nélkül végigélni az életet? Fehér
palástban, vagy hogy gondolod ezt? Olvasd a szentek életét”. Fenti
gondolatmenet felmenti Störrt, de Lizzyt is. Kis Pintér Imre (1973. 533.old.)
is felhívja a figyelmet Störr morális, de normaszegő magatartására.
Szerinte Störr cselekedeteinek mozgatója a mű folyamatában a
következőképp alakul: logika, kételkedés (hátha Lizzynek van igaza),
moralitás-elv, esztétizmus („nincs megold.ás”), lemondás a teljességről,
kiürülés, kételkedés („mégis”), csodavárás, csoda.
[46] 6009/3. 104.old.
[47] Ugyanitt olvashatjuk: „De a legtöbb
viszonylat megoldatlan. J.E.-t elvenni, – Isten őrizz! S hogy nem vettem
el, meddig voltam betege! – Karinthyt hogy siratom. S ha feltámadna, tudnék-e
vele lenni? Elviselhetetlen volt a vak hiusága és tetszenivágyása.”
[48] Füst 1967. 307.old.
[49] Például bekerül A jegesmedve következő változatába (Füst 1948. 146-148.old.);
a Nyugat-beli első
megjelenésből hiányzott ez a szál!
[50] Kis Pintér 1973.
[51] Konrád 1987.
[52] Az ostrom után írott két novella
eltérése mintha épp ezt mutatná: a Cicisbeo
tekinthető A feleségem története
novella-testvérének; a Két ballada egy
édesanyáról