Ez és a
következő fejezet nem hosszas és körültekintő kutatásra épül, csupán
a művek alapos ismeretére. Ezért megállapításait inkább
jelzés-értékűként kell tekinteni, mint adatokkal alátámasztott tényként.
Füst életművében
vannak ismétlődő elemek. A zöld szín, a szemek, a tűz, az apró
hölgy, akit az ember a kezén táncoltathat, az indulat, melytől az ember
szinte dalol: jól felismerhetően Füst képei és fordulatai. E fejezetben
tehát nem valamiféle Füst-szótárat szeretnék gyártani, inkább arra keresem a
választ: mely más műveiben fontos szerkesztési
elv a motívumok használata. Másképp fogalmazva: nem az
életmű-motívumokat keresem, hanem a motívum-kategóriának azt az
értelmezését, melyet a második fejezet bevezetőjében adtam.
Mindenekelőtt
vegyük szemügyre a nagyregényeket. A
mester én vagyok jól felismerhetően motivikus: a nevetés és a sírás, a
fény, a szem, a színek, a tűz, a pénz (arany, ezüst), a szív
struktúraalkotó ismétlődő volta néhányszori olvasás alapján is
érezhető. Persze a két mű közt nagyobb megegyezés is mutatkozik:
egész jelenetek vagy gondolatok kerülnek át A
feleségem történetébe, mint például a bánat csatornái [1], az egy ujjal való érintés (belül is
motivikus)[2]. Ezek az ismétlések azonban nem a
mű struktúrájára, hanem Füst valamely életszakaszára vagy egész alkotói
pályájára jellemzőek. Feltétlenül érdemes lenne epikai pályművét is
végignézni e szempontból, ahogy Büky László Füst költészetét
vizsgálta-vizsgálja. De ez nem jelen dolgozat tárgya.
Mégis sokkal szétesőbbnek
érzem A mester én vagyok
mikrostruktúráját: mintha ezeknek az ismétléseknek inkább dekoratív szerepük
lenne, mint struktúraalkotó vagy másodlagos jelentéshordozó. Kivételt képeznek
azok a maguktól értetődően pszichológiai jellegű motívumok, mint
a szem vagy a szív, melyek alátámasztják azokat az emberi kapcsolatokat,
melyekről a mű szól.
A másik nagyregény A Parnasszus felé[3], Füst kései korszakának műve.
Megírásának módja (diktálás) és ideje (öt hónap)[4] egész más, mint A feleségem története megírásának körülményei. A nyelv is láthatóan
más, sokkal kevesebb a „Füst Milán-os” fordulat. Mégis közelebb áll a
szerkesztés módjában hozzá, mint A mester
én vagyok. Bár érezhetően jóval kevesebb motívumot használ, a
fent-lent központi motívuma (összekapcsolódva a vallási motívumkinccsel)
meghatározó, mellette a mester-szó előfordulásait, a szem-szív és a zene
motívumát érzem fontosnak.
A kisregények[5] (eredetileg: „regények” a Nyugat színlapján, majd „kis regények”
az életmű első kiadásában) sorában az első a Nevetők. Érdekes, hogy a cím
alapján várt nevetés-motívum egyáltalán nem olyan fontos (bár tagolja a
művet), mint például a hold[6], az erőszak vagy a logikátlan
cselekedet. A mű egésze alapvetően mégsem tűnik motivikusnak.
Az első
motivikus mű az Advent. Itt a
vallási motívumok rétege mindvégig másodlagos jelzőrendszert alkot,
melyhez szervesen kapcsolódik a többi: a bor, a fény-árnyék, és az
előző kisregényhez hasonló nevetés.
Az ugyancsak 1920-ban
írt, de jóval gyengébb Aranytál
központi motívuma a gazdagság-szegénység, de ez annyira a cselekmény része,
hogy szinte nem is beszélhetünk motivikusságról. Ehhez kapcsolódik a
szabadság-rabság és az érzelmek vissza-visszatérő megnyilvánulása (szem,
sírás).
Az 1929-es Szakadék már sokkal motivikusabbnak
látszik: a rend-rendetlenség, tervszerűség-improvizáció nemcsak a
cselekmény része: számos apró részlet kapcsolódik hozzá (pl. éjszaka-nappal,
tisztaság-piszok, játék, álom, köd, virág, csillogás)[7].
A megítélésem szerint
legjobb kisregény, az 1933-ban keletkezett Amine
emlékezete már szerkesztésében mindent felvonultat, ami a nagyregényekben
megtalálható. A helyszínek-adta rondo-forma[8] (motivikus helyek) mellett motivikus az
előző kisregényből ismert rend-rendetlenség,
céltudatosság-improvizáció, külső és belső érték, s a legfőbb
motívum: a halál. Mellette olyan szerkesztésbeli finomságokat is találhatunk,
mint a két lánc (az óralánc, melyen Feri, a kártyaklub főkomornyikja
rajtafelejti a szemét, illetve a gyöngynyaklánc, melyen a főszereplő
felejti a szemét[9]) vagy a két konyak (az első, amit a
lóval, és a második, amit Aminéval itat meg[10]) ismétlődése (melynek jelentése e –
más művekből ismert – mondatban keresendő: „…én senkit sem
szeretek, csak az állatokat…”)
Az ezzel egyszerre
(vagy kicsit hamarabb) keletkezett Kapitány
felesége kevésbé[11] szerkeszett, s bár motívumot (a kint és
a bent, a szemek, a fegyverek, a festés – beleértve a képek témáját és színeit
– és a zene) tartalmaz, mégis visszalépés akár a Szakadékhoz, akár az Amine
emlékezetéhez képest.
A háború utáni kisregények
közül az első a Mit tudom én! Az
1948-as mű központi gondolata a relativitás, az abszolut értékek hiánya, s
ez tág lehetőséget kínálna a motívumhasználatra. Mégis kevés motivikusság
fedezhető fel a műben. Ilyen a köd, a pénz – de mintha szándékosan
puritánabb lenne az egész mű képileg is, nyelvileg is, mint elődei.
Az 1954-es évszámot
viselő[12] Pilli
története új motívumot hoz: a törpe- (bohóc-) motívumot. Ez itt ugyan a
cselekmény része, de a gyengeség-erő, kicsi-nagy, szelídség-erőszak,
akarat-kényszer határozottan motivikussá teszi a kisregényt.
Az Őszi vadászat (1955) ismét kevésbé
motivikus. Műfajilag talán ez a kisregény áll legközelebb a novellákhoz
(ami nem von le értékéből, csupán szerkesztésmódjára vonatkozik). Inkább
visszatérő témákról beszélhetünk (erőszak, verés, szentkép), mint
motívumokról.
1956-ból való az Egy magány története, Füst Mata Harija. Bár tele van olyan
fordulattal, amely A feleségem történetéből
köszön vissza (fütyörészés, a női hűség bizonygatása, a nő apró
figurája), szerkesztésében ez is kevéssé motivikus.
A vele egy
időben keletkezett Goldnágel Efráim…
mesei világa nem zárja ki a motivikusságot. S bár e kisregény a drámai
műnemmel (és a megtagadott darabokkal) közeli kapcsolatban áll,
szerkesztésmódjában (mely ha nem is motivikus, de mozaikszerű) bőven
használ ismétlést.
Az 1959-es Szívek a hínárban-ról nem kell hosszasan
beszélnünk, hiszen e kisregény nem más, mint A kapitány feleségének bővített változata. A bővítés – a
kompoziciónak megfelelően – motivikus: a politikai szál
vissza-visszatérése maga is, Füst pedig az eredetileg meglévő motívumokat
ebbe is beleszerkeszti.
A novelláknál
általában nem szerkezetileg fontosak a motívumok, sokkal fontosabb a
kötetszerkesztésnél[13]. Az Öröktüzek[14]-kötet nem elsősorban kronológiai,
sokkal erősebben tematikai és motivikus sorban tartalmazza Füst kiadásra
érdemesített novelláit. Az egyes novellák közül néhányat mégis motívumelemzésre
érdemesnek tartok. Ezek: az ostrom után keletkezett[15] A cicisbeo[16] és az Emléklapok Holdacskáról, melyek motívumanyaga a legközelebb áll A feleségem történetéhez, valamint a
harmincas évek eleji A jegesmedve
(álom-valóság, színek, vallási motívumok), a Déry Két asszonyára emlékeztető (de annál régebbi keletkezésű[17]) kötetcím-adó novella (szivar, csend,
mosolygás-sírás).
A többi novella
datálásában azonban nagy segítséget nyújthatnak az életszakasz- és
életmű-motívumok (fontos életszakasz-motívum az ötvenes években a ló, a
karácsony, az egész kései novelláknál a keleti világ).
Összefoglalásul
elmondhatjuk, hogy A feleségem történetéhez
mérhető mennyiségű és jelentőségű motívummal Füst egyetlen
másik művében sem találkozunk. A
feleségem történetében – talán a bohóc-törpe kivételével – szinte minden
olyan motívum szerepel, mely Füst Milán pályája során valaha előfordult.
Joggal mondhatjuk, hogy e regény pályájának legnagyobb szintézise.
[1] Füst 1998. 99.old.
[2] i.m. 108., 166.old.
[3] Bori (1971. 36.old.) ezt a regényt is
vallomásként értelmezi.
[4] Berki 1962.
[5] Alexa Károly (1978.) szerint a köd Füst
minden kisregényében szerepel. Ez persze nem jelenti azt, hogy mindenütt
motivikus lenne.
[6] Juhász 1993.
[7] Érdemes odafigyelni a versek és a próza
kapcsolatára. Erről ugyan külön tanulmányt lehetne írni, de a
látszat-valóság ellentéte a Habok a köd
alattban ugyanúgy összemosódik, mint a kisregényekben vagy A feleségem történetében. Ld. Angyalosi
1991.
[8] Mesterházi 1996. 247.old.
[9] Füst 1977a. I. 138., 167.old.
[10] i.m. 134., 154.old.
[11] Németh László (1968. I. 210.old.) két
címet javasol a kisregénynek: „Egy kopoltyú kísérlete a szárazföldi légzésre”
és „Egy szegény költőnek regényt muszáj írni”.
[12] Itt azokat az évszámokat tüntetem fel,
melyek a kötetben (Füst 1977 a.) szerepelnek.
[13] Alexa (1978.) a kisregények
kötetszerkesztésére: az Advent záró
imájától a Szívek a hínárban záró
imájáig húzódó ívre híja fel figyelmünket.
[14] Füst 1983.
[15]
Füst 1967. 687.old., tehát nem 1911-ben, ahogy Ábel Péter (1949.) állította.
Érdekes, hogy az ugyanekkor keletkezett Két
ballada egy édesanyáról mennyire nem motivikus (kivétel talán a
nap-motívumot).
[16] Bori (1971.) kiemeli a Cicisbeo főszereplőjének
bold.ogtalanság melletti tudatos döntését, az álom és realitás hasonlóságát. .
[17] Megint
itt az éjszaka = Nyugat 1922. 1160-1168.