A feleségem történetében leggyakrabban olyan szövegrésszel vagy motívummal
találkozunk, amely érzelmet fejez ki: összesen ötszázharminckét ilyen hely van
(149+234+69+80), csak a negyedik részben ritkább az érzelemnyilvánítás (a
csökkenő tendencián túl is). Mindössze négy motívum tartozik ebbe a
csoportba: a már tárgyalt nevetés, a vele ellentétes sírás, a szív-motívum,
mely magában is a mű egyik kulcsa, valamint az érzelem közvetlen
kifejezése tartozik.
Az érzelem-motívum
mindig önmagát jelenti. A százhatvanöt (56+60+22+27) előfordulás jelzi: a
regényben nagyon fontos, hogy a szereplők gyakran fogalmazzák meg
érzelmeiket, indulataikat, főleg Störr. Olykor kissé túl könnyen: egyik
pillanatról a másikra gyökeresen megváltozik valamiről vagy valakiről
a véleménye. Ez a racionálisnak tűnő szereplő – főleg az
első részben – tehát valójában nagyon is hangulatember.
Érdemes
mindenekelőtt végigmenni azon, ahogy Störr Lizzyhez fűződő
érzelmeit jellemzi. Először a hajótűz kapcsán beszél róla, egész váratlanul:
„A régi szolgálatnál maradok, édes Isten, és
akármit beszél is a feleségem.
Gyűlölöm a feleségemet is. – – –”
Kicsit később
érthetjük meg e kijelentés okát. Még mindig ég a hajó, Störr már találkozott a
fiatal misszel, és készül öngyilkosságára, amikor Lizzyre gondol:
„S ami
furcsa és megjegyezni való: a feleségem eszembe se jutott. Vagy legalábbis: nem
tartott vissza semmitől.
– Ő úgyse szeret engem – hárítottam el magamtól az életemet.”
A kommentár sejteti,
amikor Störr ezt írja, már érzi: nem volt igaza. A regény nagyrészt mégis ennek
a kérdésnek az eldöntésével foglalkozik. Közben ő maga többször kijelenti,
mennyire gyűlöli Lizzyt, pl. amikor Dedinnel hármasban vacsorázni mennek.
Kissé kivetítésszerű, hogy ezek után úgy érzi, Lizzy is gyűlöli őt.
Szeretetről
először a spanyol nászút emléke kapcsán ír Störr. A saját érzelméről ennyit:
„…alacsony
termetű személy volt, apró figura, s én ezt is szerettem benne” ,
ami csak Lizzy külsejére vonatkozik; Lizzyéről pedig egész
óvatosan ennyit:
„Mert, hogy
nem volt akkor közönyös irántam, ebben bizonyos vagyok.”
Amikor Lizzy Dedin
miatt szomorú, Störr megpróbálja rábeszélni, szeresse őt, s ebben a kissé tanáros stílusban
megvallja saját érzelmeit is. Lizzy arra próbálja rábeszélni, szeresse Miss Bortont. És Störrnek
tetszik is a gondolat:
„S ó, édes
Isten, de jó is volna végre megszabadulni… mitől? A bonyolultságoktól meg
a kételyektől, egyszóval, a feleségemtől. Mondjuk ki ezt is, mert ez
az igazság. S így élni ezentúl: szeretlek, szeretsz, meg imádlak…”
Látható: a két
kapcsolat közt a különbség lényege az, hogy mennyire egyértelműek az
érzelmek. Ezzel zárul az első rész.
A másodikban aztán ez
az egyértelműség eltűnik a Borton-kapcsolatból is. Störr önmagában is, a missben is kételkedni
kezd. Hozzá is csak Lizzy elől menekül:
„Hogy
gyűlölöm a feleségemet – ezt akartam neki megmondani mindenekelőtt.
[…] Ő az egyetlen, aki meg tud még menteni tőle.”
Miss Borton ezt
mindvégig tudja, sosem
hiszi el, hogy
Störr képes lenne otthagyni
feleségét. Störr pedig a feleségét okolja azért, hogy kudarcot vall a
missnél:
„…a
véremnek minden cseppje mennyire teli volt avval a méreggel, amelyet úgy hívtam
magamban akkor, hogy a feleségem.”
Ugyanolyan váratlan
ebben a helyzetben Lizzy felemlegetése, mint a hajótűznél volt, és
ugyanazt mutatja: Störr minden kudarcáért a feleségét okolja.
Lizzy először
akkor mondja, hogy „imádom”,
amikor Störr részegen a sikereit meséli. Störrnél viszont ismét az utálat, az undor, az unalom kifejezését látjuk sokkal
többször, mint a szeretetét.
Amikor majdnem megöli a kétfontos kalap miatt, így fejezi ki érzelmét:
„…egy
cseppnyi szeretet nem volt bennem iránta. Semmi többé. Csak a szenvedéseim
emléke és az ítélet.”
Kettejük közt
legközelebb a színlelt udvarlási jelenetben lesz szó szerelemről – akkor
viszont eddig sosem tapasztalt nyíltsággal. Kölcsönösen bevallják, mennyire tudnák egymást
szeretni. A jelenet végén Störr – ha múlt időben is – igazán szerelmet vall:
„–Én meg
tudtam volna halni magáért, annyira szerettem.”
A jelenidejű
szerelemvallás ideje Störr betegsége
alatt jön el. A harmadik részben annál váratlanabb lesz, hogy Lizzy megcsalja,
bár ne feledjük: Störr Miss Borton kedvéért megy a bálba, majd gondolkodás
nélkül megpróbálja elszeretni Mrs. Cobbetet Kodortól, vagyis egyikük
viselkedése sem logikus és kiszámítható a második rész végéhez képest. Míg a
második rész végén Störr a (megtalált) boldogság mibenlétéről elmélkedik, a
harmadik végén erre
jut:
„Különben
is, minek a boldogság?”
A negyedik rész
hosszú kitérő után érkezik meg a mű főtémájához: szerette-e a
felesége Störrt. Először Londonban,
majd a regény záróbeszélgetésében, ahol Lagrange-né mondja ki:
„…– Mikor
annyira szerette.
Ezt így mondta, ezzel a szóval. Hogy ő szeretett engem, hogy mindig
szeretett, és emlegetett is az utolsó pillanatáig.”
E rövid áttekintés
mutatja: Störr és Lizzy kapcsolatát, az egész regény menetét híven tükrözi az,
ahogy egymás iránti érzelemeiket kifejtik. Ilyen közvetlen módon struktúrálja a
művet az, hogy mit gondolnak és mit mondanak egymásról.
Érdemes megfigyelni,
Störr hogy vall a többi nőről vagy nőnek. Mrs. Cobbetnek ugyan
udvarol, de képtelen
kimondani azt, hogy szereti. A Brébant-Jouy kisasszonyoknak viszont minduntalan arról beszél (legalább magában),
mennyire imádja őket.
Általában elmondhatjuk: a mű előrehaladtával Störr egyre
őszintébben gondolja végig érzelmeit, s egyre könnyebben fejezi is ki. De
a kisasszonyokat épp ez az őszinteség riasztja el: az ő világukban
meg kell játszani a közömböset, ha viszont ez sikerül, az udvarlón számon lehet
kérni őszintétlenségét. Störrnek sem az nem sikerül, hogy közömbösséget
színleljen, sem az alkalmazkodás – de hogy is sikerülhetene, hiszen ez a
szerelem pótcselekvés – Lizzy megjelenése ezt akadályozza meg.
Ha még tágabban
nézzük Störr érzelemnyilvánításait, megállapíthatjuk: igen könnyen írja le
szélsőséges érzéseit. Példaként vegyük azt a jelenetet, amikor Gregory
Sandersnél jár. Először ezt mondja:
„Mert én
mindeddig szerettem és becsültem ezt az öregembert. S most egyszerre nem.”
Néhány perc múlva épp
az ellenkezőjét olvashatjuk:
„Most már
tudtam újra, mért szeretem ezt az öregembert.”
Csapongó
nyilatkozatai ellenére is kiderül azonban, mi a pillanatnyi benyomás, és mi a
tartós érzelem. Az az ember, aki azt állította, hogy senkit se szeret, régi barátjáról ilyen
meghatóan nyilatkozik:
„Mert
szerettem ezt az öregembert. Ő volt talán az egyetlen, akiről
kételyek nélkül elmondhatom ezt.”
De rögtön folytatja –
és a folytatás a többi kapcsolatára is igaz:
„S hogy
milyen furcsa ebben is az élet: ez is csak akkor lett ennyire kétségtelen
előttem, mikor elváltunk, mikor már sohase láttam.”
Százharminchat
előfordulásával (34+63+13+26) igen fontos helyet foglal el a regényben a
szív-motívum. Elsősorban érzelmet fejez ki (eredeti jelentését: a szívet,
mint kizárólag szervet nem is találhatjuk meg a műben). A szív tehát az
érzelem központja – testileg is, amit Störr így fejez ki:
„Mert azt
éreztem, hogy fáradt vagyok, ez is hirtelen jött rám, mint minden akkoriban.
Hogy a szívem elfáradt, pontosan a szívem, azt érezni lehet. Úgy látszik, el
voltam gyötörve nagyon.”
Közel áll az
eredetihez a motívumnak az a jelentése, ahol a szív mint valami gépezet vagy a
gépezet „lelke” szerepel. Egyszer a hasonlat meg is fordul:
„S a gép
még mindig hűségesen dolgozott, mint egy haldokló ember szíve – megtette a
végsőkig a magáét…”
A szokványosabb
szerkezetű hasonlatra utal Kodor, amikor Störr lassúságának okát firtatja:
„– Ja úgy,
a nők – mondotta komoran. – Az a kis tik-tak, igen.
– Akkor nem baj – hagyta helyben az esetemet.”
A szív tehát „az
érzelem motorja”. Épp ezért nagyon sokszor helyettesítheti (metonimikusan) azt,
akinek az érzelmei szóba kerülnek, az alábbi példában Lizzyt:
„–
Viszont: ha egy csöpp hajlandóság sincs irántam a szívében, azt mondja meg.
Mert akkor útjára bocsátom.”
Ebben eltávolítás,
körülírás van, a személyes névmás helyett áll a szív szó. Ugyaebben az
értelemben használja Störr Miss Bortonnal kapcsolatban is a motívumot, de itt
nem párbeszédben, hanem elbeszélő részben:
„S ez is volt
az utolsó kiáltásom a szíve felé.”
Nem egészen ez a
szerepe annak a gyakran visszatérő Füst Milán-i fordulatnak, ahol az egyes
szám első személyt helyettesíti a szív:
„Ó, ó, már
akkor annyira voltam, majd szétszakadt a szívem.”
Itt az előbbi és
az eredeti, szervet jelölő jelentés összekapcsolódik (pontosabban: már a
köznapi metonímiában is így van). Hasonlóan kettős értelmű, amit Miss
Borton érzelmi felindulásáról mond Störr:
„…szinte
látni lehetett, mint zuhan le a szívébe minden vére.”
Érzelmi megnyugvást
is jelölhet a szív-motívum
(szintén visszatérő hasonlat a műben):
„S épp ez
hatott rám úgy, mintha rátette volna a szívemre a kezét.” [1]
Az előbb idézett
Miss Borton-jelenetben a hasonlat teljes, kifejtett:
„Mint
mikor széles és nagy vizekre hajózik az ember, ahol fény van és csupa nyugalom,
úgy éreztem én magam.
Fény volt a szememben és a szívemben.”
Érdekes, hogy az oly
sokféle megszólítás között a legköznapibban metaforikus („szívem”) nem szerepel
gyakran: mindössze négyszer az egész műben. A négy közül az egyiket Kodor mondja
Mrs. Cobbetnek. Störr kétszer szólítja így Lizzyt, ebből egy szintén gúnyos:
„–
Lornyont viselsz mostanában, szívem?” ,
kérdezi fölényesen, amikor rájuk tör a vonaton. Egyszer – egész
váratlanul, hatásában az előbbinél nem kevésbé gúnyosan – Horrabin Pitet nevezi így a
vita hevében, s mindössze egyetlen eset marad, amelyben feleségét kedvesen szólítja
„szívem”-nek.
Annál többet
olvashatunk „az emberi szívről” – ami metonimikusan az embert jelenti.
Mikor Störr először féltékeny Dedinre, megjegyzi:
„De ha
ilyen az emberi szív. Az emberi szív szomorú.”
Mrs. Cobbet
kétértelmű viselkedése kapcsán pedig ezt olvashatjuk:
„…itt is
valami misztériumok lappanganak, mint rendesen az emberi szívekben.”
Az ilyen hasonlatok
igen közel állnak ahhoz, amit a regény filozófiai síkjának, bölcseleti idejének
nevezek. Amikor Störr gondolatban Gregory Sandersszel vitázik, szintén átvált e
síkba:
„Mert hogy
mi van az emberi szívben, a mélyén? Ebben se hazudjunk. Csakis a tengerfenék
lassú mászkálói volnának a jó tükörképei e sötétnek.”
Szintén az
időhöz: a szubjektív időhöz kapcsolódik, amit a kapitány az emlékezésről
ír:
„Mert van
olyan emlék, amely elnyugszik. Nem idézi fel az ember, vagy nem is akarja, s az
ilyesminek, úgy látszik, külön pályája van az emberi szívben. Mert ennek a
tegnapja nem az igazi tegnap, hanem az az idő, amikor utoljára
foglalkozott vele az ember.”
A harmincas években
nagy divatba jött – Déry Tibornak és Németh Lászlónak köszönhetően –
Proust műve, Az eltűnt idő
nyomában; előbbi idézet mintha erre reflektálna. A következőben
viszont a Kékszakállú herceg vára is
joggal jut eszünkbe:
„És mégis,
holott annyi minden állt már köztünk az időben, ővele magával
énbennem semmi se történt. Valamely elvarázsolt vagy megdermedt csendben lakott
a szívem szomszédságában, egy másik szobában valahol – mondjuk úgy –, ahova
csak be kellett volna nyitni, s ott volt ő [Lizzy], nagy csendbe merülve,
s olvasta furcsa könyveit.”
A regény végén
olvasható dél-amerikai naplóbejegyzés is azt mutatja: az ember lelke és teste,
vágya és akarata leginkább a szívben egyesül:
„S való
igaz, hogy sok baj van ezekkel a végén is, mint ahogy mindennel, amit úgy
nevezünk, hogy földi szerelem – mindez színültig csupa igazság, csak el ne
feledd a világért, hogy mégiscsak ez az, amit a szíved akart, s a vágyad neked
minden poklokon át mutatott”.
Utolsóként tekintsük
meg a sírás-motívumot, mely ötvenkétszer (16+19+11+6) szerepel a műben. Ez
önmagában nem kevés, de ha összevetjük a nevetés-motívum százhetvenkilenc
előfordulásával, láthatjuk: jóval kevésbé fontos a sírás a regényben.
Sokkal egyszerűbb a jelentése szempontjából is.
A sírás
elsősorban önmagát jelenti, a különböző síró szereplők vagy
egy-egy szereplő különböző sírásai azonban struktúrálják a művet.
Az első előfordulás jó példa erre: a sírás emléke meghatározza a
jelent, esetünkben Störr lelki állapotát a hajótűzkor. Störr és barátja
ifjúkori kicsapongásainak egy kislány is útjába került:
„…s ez a
kislány később sírva fakadt. És sehogy se lehetett megvigasztalni, folyton
sírt.
[…] S ez a sírás, a kislányé, nem ment ki akkor éjjel a fejemből.”
Amikor Lizzy
először sír, nem lehet tudni, Störr véres szeme vagy selyeminge miatt
sír-e, esetleg amiatt,
hogy Störr szállodát akar nyitni, mindenesetre dühében sír. Következő
alkalommal gyengeségében, szerelmében és szerencsétlenségében hullnak a könnyei.
Legközelebb csendes boldogságában
(itt már mosolyog is könnyeihez). A sírás máskor is lehet a bizalom jele.
Amikor Störr Miss Bortonnal először marad kettesben, nem akarja
elijeszteni magától:
„– Ne félj
tőlem – mondtam neki, és belenéztem a szemébe. Amire sírva fakadt.
– Ó, hát te igazán szeretsz engem? – kérdezi lángbaborulva.”
Ezt a bizalmat
játssza el a kapitány, amikor a fogadóban bezárja az ajtót:
„Ő
térden állva könyörög, ha csak egy kicsit is szeretem, menjek el az
életéből egészen. Mert ő tönkremegy így, ő már élni se tud…
S ehhez csendesen sírt. Nagyon halkan és nagyon szomorúan.”
A bizalom és a
bizalomvesztés mellett a sírás a tisztasággal – az érzelmek tisztaságával,
egyszerűségével – is rokon. Störr és Lizzy „evilági” kapcsolatának
legmeghatóbb jelenete az, amikor elmennek korcsolyázni, és közben megbeszélik kapcsolatukat:
„– …De
kezdjünk talán egy új életet – indítványoztam mosolyogva. – Akarja, szívem?
– Akarom – felelte ő és sírt.”
Amikor Störr a
vonaton leleplezi Lizzyt és Dedint, Lizzy nehezen adja meg magát. Amikor
aláírja, hogy ellopta a részvényeket, elsírja magát. Ebben benne van a beismerés – és
a megtisztulás is.
Störr a regény elején
rosszul viseli a
női sírást. Később erről is megváltozik a véleménye:
„…van-e
annál remekebb, mint a fiatal nők zokogása?”
A férfiak sírásáról
kezdetektől más véleménnyel
van Störr:
„…(nem is
tudom, melyik ördög tiltotta meg a férfiaknak a sírást)”.
A harmadik részben a
szállodában is elérzékenyül:
„Nem
szégyellem bevallani, még a könnyem is hullt az ételemre.”
Kodor viszont nem tud
sírni, még akkor sem, amikor lehetne:
„…s
határozottan emlékszem, izzadt a szeme, mint mikor nem tud sírni valaki.”
Ez a vonás jellemző
Kodorra, megtörtségében is sokkal kevésbé emberi, mint Störr.
A sírás legköznapibb
oka csaknem teljesen hiányzik a műből: valakinek a megsiratása. A
szereplők dühükben, gyengeségükben, elérzékenyülésükben, bizalomból,
bűnbánatból sírnak, de csak Lagrange-né siratja Lizzyt. Igaz, Störrnek nincs kit
siratnia: az ő számára Lizzy nem halt meg.
[1] Ld. a Zsoltár c. verset: „…Vagy elfeledtél, nem szeretsz s már jó kezed |
Elnehezűlt szivemre többé nem teszed?” (Füst 1978. 126.old.)