III. Hely, idő, kommunikáció

A vallási és az érzékszervekkel kapcsolatos motívumok után a harmadik nagy motívumcsoport a hellyel, idővel és kommunikációval összefüggő motívumok csoportja. Az ilyen – kissé önkényesen kialakított – csoportokban tárgyalt motívumok csak lazán tartoznak össze, együttes tárgyalásukban értelmezés is rejlik. Annyit mindenesetre bárki, aki a regényt olvassa, megállapíthat, hogy A feleségem történetében az időnek, a helyszíneknek és a kommunikáció eszközeinek fontos szerep jut. Ez a fejezet azt kívánja bemutatni, hogy ezt a fontos szerepet a motívumok is segítenek betölteni.

1. Hely

Elemek

A négy ősi elem a föld, a víz, a levegő és a tűz. Ezek mindegyike jelentős a regényben (összesen kétszázötvennyolcszor – 79+94+35+50 – fordulnak elő, az első részben tehát relatíve sűrűn, a másodikban ritkán), s mindegyikhez további motívumok kapcsolódnak, sokszor nemcsak egyhez. Pl. a sziget- és tengerpart-motívum a földhöz és a vízhez tartozik, a létra a földhöz és a levegőhöz. Ezeket a kisebb motívumokat – a könnyebb áttekinthetőség végett – együtt tárgyalom, mint az elemek közti átmeneteket.

A) Föld

Negyven (11+17+3+9) előfordulása egyenletesen oszlik meg, kivéve a harmadik részt. (Egy-egy részre jellemző, melyik alapelem szerepel benne többet, melyik kevesebbet.)

Az eleve többjelentésű szónak Füst Milán szinte az összes jelentését használja. Az első jelentése a föld, mint anyag. Lizzy szobája a virágoktól enyhén földszagú. Ez a szoba telik meg virágfölddel, mikor Störr dühében a cserepeket a tükörbe vágja. Már itt érezhetjük: a földhöz ilyen összefüggésben valami rossz kapcsolódik. Amikor a harmadik részben Kodorék meghívják Störrt, a mosatlan borospalackoktól a kocsi földszagú lesz. Störrben rossz előérzetek kavarognak:

„És mi mindent jött ez jelenteni nekem, a frissen ásott földnek a szaga. Még elhinni sem akartam – elutasítottam, tiltakozott ellene minden idegem –, ezért akartam én kiugrani a kocsiból. – Ez a Lizzy sírja! – Mért is kerülgetem annyit? Hogy előre látom a sírját…”

A romlás, a tisztátalanság után tehát az elmúlással is kapcsolatba kerül a motívum.

Sokkal semlegesebb a jelentése azokban az esetekben, amelyekben a lábunk alatt lévő talajt jelöli. A földre eső étel például nem lesz tisztátalan – csak kellemetlen megenni.

Störr a hajótűz kezdetekor úgy érezte magát, mint akinek kiment a talaj a lába alól – ez már igazi csapás Störr számára.

A hajósok számára a szárazföld nem a megfelelő hely. Störr kétszer is megemlíti ezt. Először tréfásan, amikor Londonba érve a nőket nézi:

„A teremtésit, én elveszek itt, ha sokáig maradok a szárazföldön” ,

majd Lizzynek a játékos udvarlás közben.

A föld-motívum továbbá jelent mindent, ami evilági, legtöbbször pejoratív módon. Így Störr lekicsinylően nyilatkozik a „földi üzelmekről”. Arra a jelenetre, amelyikben Miss Borton elküldi, úgy gondol vissza, mint aki túl van már a „földi tüzeken”, s aki képes lenne „valamely véghetetlen, már nem is földi bizalomba merülve” elaludni szerelme mellett. A regény befejezésekor már nem ennyire határozott:

„S való igaz, sok baj van […] mindennel, amit úgy nevezünk, hogy földi szerelem, s amit áhít az ember és óhajt”.

Tény, eddigre az ő szerelme messze nem földi. És már a föld sem csak rosszat jelent. Amikor Dél-Amerikából visszakívánkozik, a földi és az égi dolgok a szavak szintjén is összekeverednek:

„megyek vissza északi honomba… alighanem valami áldott, francia földre”.

Kérdés persze, nem Franciaország, a francia világ-e az A feleségem történetének világában, ahol a föld az éghez a legközelebb van.

B) Levegő, repülés

Ötvenhét (16+21+9+11) előfordulásával a közepesen gyakori motívumok közé tartozik. Relatíve a második részben ritkábban olvasható, a többiben egyenletesen oszlik el. A második leggyakoribb alapelem a regényben, mind a négy részben. Számos jelentés kapcsolódik hozzá, ezek csak lazán kapcsolódnak egymáshoz.

Már az első alapelem-jelentésű megjelenésénél két másikkal: a földdel és a vízzel szerepel együtt. Störr ekképp jellemzi a szárazföldi létet:

„De mit mosassak itt, a levegőt? Mert az is mocskos.”

Hasonló kapcsolódást láthatunk Störr kémiai kísérleteinél:

„Van egy kék színű gázom – mondjuk – avval mesterkedem egy ideig, s nemsokára kalapálni lehet, annyira kemény, egyszóval szilárd anyag lett a légneműből, nem öröm az ilyesmi?”

A levegő mint az emberek közti kommunikáció csatornája is fontos. De a regényben ez az a csatorna, amely az irracionális kommunikációt is hordozza. Például Dedin és Störr közt:

„…itt megmozdult valami a levegőben”.

Vagy Störr családjában:

„…ahol szintén szerették felvenni a tsaddart, vagyis köddé válni, mihelyt kicsit sűrűbb volt a levegő”.

Ugyanakkor a levegő az igazi „szellemi” kommunikáció hordozója is, például Störr és Gregory Sanders, amikor kezdik egymást megérteni:

„Mintha csak az űrben forognánk, s mind a ketten salak és test nélküli szellem…”

Ez a légies könnyűség nem feltétlenül szellemi: Lizzy általában légies, már a ruhái is:

„…prémek és könnyű selyem, csipkék és bársonyrózsácskák, s mindez repülni akart.”

A kettő – testi és szellemi könnyűség – nála együtt jár:

„Mintha csak egy magasabb légkörből lépne le hozzám, ahol átjárta őt a friss levegő meg a dal.”

Ez a lelki egészség jellemzi Lizzyt; a levegő azonban a testi egészséggel is többször összekapcsolódik. Pl. Kodornál, aki műtéte után felgyógyult:

„…vannak ilyen szeszélyes daganatok. Ha kinyitják, meggyógyulnak, csodálatosképpen, úgy látszik, a levegőtől.”

Ugyanígy jót tesz a levegőváltozás Störr tüdejének.

Máskor viszont a levegő a mulandósággal kerül kapcsolatba. Störr szerint az indiók élvezik az életet úgy, ahogy kell,

„…rábízva lelküket a fény játékaira meg a felhőkre, szóval a múlásra-tűnésre”

Az elmúlás az ember emlékezetének is sajátossága. Utólag nehéz objektívnak lenni, jegyzi meg Störr:

„…minthogy a szó már mégiscsak elrepült.”

A repülés persze a sietés eszköze is lehet, mint pl. Störré, aki Lizzyhez repülővel ment haza Port Saidból. Persze rosszul lett – Störr amúgy is a lassúbb tempót kedveli. Lizzy kalapjának és retiküljének „elrepülése” viszont a hazugságot, csalást (illetve annak könnyedségét) jelenti a regényben.

B) Víz

A harmadik leggyakoribb elem a regényben, akkor is, ha önmagában nézzük. Negyvenhárom (12+13+8+10) előfordulása nem mondható soknak (főleg a második részben, ahol relatíve a legkevesebb van belőle), a harmadik és (kevésbé) a negyedik részben fontosabbá válik. E mennyiségekhez feltétlenül hozzá kell gondolnunk a hajózáshoz kapcsolódó motívum kilencven előfordulásának egy részét, valamint azokat a motívumokat, amelyek részben a vízhez kapcsolódnak.

Alapelemként is többfélét jelent a víz. A kút jelenti valaminek a kezdetét . Regényünkben bibliai utalásként van szó kútról:

„Mert milyen jól van az is a régi Jakab történetében kitalálva, hogy egy kút mellet látta meg hirtelenül [Rákhelt], s hogy ősi rokonok voltak. Mert ez kellene nekem is, úgy látom, valaki, akinek semmit se kellene magyarázni magamról, mert mindent tud. Mert úgy ismer, Isten tudja, honnan, hogy melyik mélyéből az időnek.”

A folyó víz a tisztaságot jelenti a regényben, akár amikor Störr a franciák (tehát Lizzy) nevetését hasonlítja a patakhoz, akár amikor Miss Borton képtelen egy pohár vizet adni neki, a víz pedig egyre zuhog a csapból. Ugyancsak az iváshoz kapcsolódik a példázat, amellyel Störr Miss Bortonnak tesz szemrehányást:

„Hogy mit gondol például, meddig kell a szomjazónak az ital?”

Az első rész legfőbb „szereplője” a tenger, de a többiből sem hiányzik. Csak a negyedikben sejtjük meg, miért lett tengerész Störr:

„Sokat vártam a tengertől is valamikor, igaz: nagy békességet, hatalmas nyugalmat, Isten tudja, mi mindent, amit csak kívánhat magának az emberi szív, de csalódtam ebben is, meguntam, s ezzel végeztünk.”

A víz a tűz ellentéte, s a hajótűznél kellően szembe is kerül a két elem.

„Fire and water bad masters” ,

jegyzi meg az első tiszt, mikor elmúlik a veszély. Talán ez az a mondat, ahol leginkább alapelemként olvashatunk a vízről. Van a vízben valami mitikus, hozzáférhetetlen: a harmadik részben szereplő szobalányt pl. így jellemzi Störr:

„…mivé törpült ez előtt az egyszerűség előtt az említett tudományos szépség nimfaszerű, tengeri tökélye?”

Ha ehhez vesszük azt is, hogy a rész elején vízivarázslókról (nomeg tűzkirályokról) esett szó, a misztikusság még egyértelműbb. Ugyanígy a második rész egyik álomszerű jelenetében: mielőtt Störr a vihar elől betér egy kis kabinetbe (ahol vizes vödröket hordó szamarat ábrázoló képet lát), így jellemzi a kinti világot:

„Mintha víz alatt tenyészne a világ, csupa derengésben, hangtalanul.”

A „széles és nagy vizek” boldogsága, nyugalma többször előfordul a műben. De sokszor jelent valami kellemetlent, rosszat is a víz. Störrnek fiatalkorában vízbe kellett ugrania üldözői elől. Apja vizet öntött a zongorába. Störr életcsömörét ahhoz hasonlítja,

„…mint mikor túl sok vizet iszik valaki? Már agyonlőné magát, annyi vizet, s még mindig szomjas.”

A mű elején kétszer is szól arról, hogy valami élelmiszert a tengerbe kellett dobni: egyrészt a rizst, amikor megfeneklettek, másrészt a földre eső lepényt. A víz tehát a romlással, az elmúlással is kapcsolatot tart.

D) Tűz

A regény egyik leggyakrabban használt önálló motívuma a tűz. Majdnem ugyanolyan összetett és sokjelentésű, mint a szem. Száztizennyolcszor fordul elő a műben (40+43+15+20), eloszlása viszonylag egyenletes (leszámítva az első részt, ahol gyakorisága avval magyarázható, hogy egyszer a cselekménynek része a hajó égésekor).

Az érzékszervek közül a látáshoz és a hőérzékeléshez egyaránt kapcsolódik. De néhány jelentésében kapcsolatot tart a vallási motívumokkal is. A leggyakrabban használt eredeti jelentés maga is többféle árnyalatot hordoz, de a motívum jelent még purgatóriumot, színt, vitalitást, és kapcsolódik a szemhez és a naphoz is.

a) Eredeti jelentés

Harminckilencszer (19+11+5+4) eredeti értelemben olvashatunk tűzről. Itt csak azokat az előfordulásokat tekintjük át, amelyek valamilyen szempontból többletjelentést hordoznak.

A hajó égése – mint már említettem – parabola és előjel. Elsősorban a házasság kudarcának előjele, és annak a parabolája, hogy Störr – rajta kívül álló okokból – nem képes megoldani, elkerülni a katasztrófát. És a helyzet megoldódása sem rajta múlik.

„Fire and water bad masters” ,

olvashatjuk az első tiszt konklúzióját a hajótűz után. A tűz valóban sokszor jelent valami rosszat a regényben. Störr pl. a házkutatás közben „magára tudná gyújtani a házat”. Amikor elutazik Bruges-be, rossz előérzete van:

„…nem történt-e [Lizzynek] valami baja, mert elfelejtettem megmondani neki, hogy ne cigarettázzon az ágyban. Pedig épp akkor gyulladt így meg a közelünkben valaki.”

Miss Borton is fél a tűztől, és nemcsak a hajón szerez Störrnek tekintélyt, hogy ő nem fél, hanem szerelmük virágzásakor is:

„– Ó – azt mondja –, te megfogod a tüzet a kezeddel? – S látom ám, hogy csupa káprázat a szeme.”

A hajó tüze tehát egyben kettejük kapcsolatának is a parabolája, amint erről Miss Borton be is számol Lizzynek:

„…rögtön el is mondott neki mindent, nemcsak a tüzet, a többi tüzeket is, az öngúnyos természetek kitárulkozási szokása szerint.”

Ez a motívumnak már egy másik: érzelemkifejező jelentése.

A műben szereplő utolsó tűz az, amelyikben Störr régi emlékeit égeti el:

„S micsoda gyönyörűség volt látni, hogy ég!”

Ez a tűz viszont Störr emlékeinek tisztító tüze, így a motívumnak a purgatórium-jelentésével áll kapcsolatban.

b) Tűzhely

Az eredeti jelentés egyik altípusa az a tizenkét (4+4+2+2) előfordulás, ahol a tűz hőforrásként szerepel. E jelentéshez mindig társul az otthon (ld.haza-motívum).

A házasság elején Störr egy vasárnap „jól megrakja a kályhát”, mielőtt mesélni kezdene Lizzynek. Az első féltékenységi hullám – az első rész – lezárásakor Lizzy tréfálkozik Störr-rel, s eljátssza a jó feleséget:

„– …Továbbá így van az, mikor a hős megtér a családi kandallóhoz – mulat rajtam a feleségem.
– Tavasszal a kandallóhoz?
– A kihűlt kandallóhoz.
– Egészen kihűlt?
– Hisz úgyse való neked a szerelem, mit szuszogsz itt annyit – kezdi az orromat ütögetni.”

Mikor Miss Borton arról beszél, hogy fog főzni, Störrnek a családi tűzhely, a gyerekkor jut eszébe. Ennek a jelenetnek a végén fogja meg a parazsat.

A harmadik részben a plakáton olvasható felirat:

„Mire odaértek, a tűz kialudt” [1],

egyaránt vonatkozhat a családi tűzhelyre és az érzelemre. Ez a harmadik rész kulcsmondata, a Lizzy-kapcsolat „kialvása” mindkettőt jelenti.

A negyedik rész sokat idézett „Lizzy-jelenetében” is

„a kályha tüze vidáman lobogott” ,

feltámasztva Störrben azt az érzést, hogy a feleségével fog találkozni.

c) Érzelem

Negyvenhatszor (13+22+4+7) jelent valamilyen emóciót a motívum. Ebből tizenháromszor (6+3+2+2) a szem- és a tűz-motívum együttesen jelenik meg.

A motívum érzelmi jelentését maga a szöveg definiálja:

„mert kiégett belőlem a régi tűz – a szép és régi szenvedély, mert az volt, ezt is tudtam én.” „Miután kellőképp ápolta magában az örök tüzeket, az örömökét, akkor már nincs is itt keresnivalója.” „…szívderítő nyugalom helyett nyugtalanító tüzeket: szenzációkat vagy zenebonát” „…mintha mindig mámorosak volnának, örökös lobogásban”.

A szenvedély – mint a harmadik példa is mutatja – nemcsak kellemes lehet. A „keserű lobogás” szinesztéziás szókapcsolata kétszer is előfordul a regényben, egyszer „keserves, tüzes habarék”-változatban.

A szenvedély lehet pusztán szexuális vágy, ám az sem feltétlenül kellemes:

„Mert azelőtt ez úgy volt: hogy minél nagyobb volt a viaskodás közöttünk, én annál jobban kívánkoztam utána. Mert akkor majd megvesztem, majd szétmentem a tüzemben.”

Így a beteljesült nemi vágy sem:

„Mert úgy is csaptunk aztán össze, mint két idegen tűz. Hogy szinte dideregtünk.”

Természetesen a szenvedély gyakran kellemes, így a szerelmi szenvedély is:

„Mintha tűz szakadt volna belém.
S neki nem különben: mintha lángok csapnának ki a szeméből.”

Miss Borton és Störr kapcsolata meglepően szenvedélyes (annál érthetetlenebb, hogy Miss Borton miért küldi el, amikor Störr többet akar, mint csókolózást).

„Így még különben se csókolt meg engem soha senki. S hogy ez is létezik, sose tudtam. S hogy ennyi tűz lehet egy ilyen vékony kis macskakölyökben.”

Nem szenvedély, de szenvedélyes elkötelezettség „Äubchen” Marie-é:

„…az arca is kigyúlt bele, mint egy tüzes alma, s a tekintete sötét volt. /…/ Egy vén lány, aki szereleméhes és irigy természetű, és mégis tűzbe megy érte [Lizzyért].”

Lehet a szenvedélyes lobogás valakinek a stílusa is, pl. Lagrange-nénak:

„…ezek az óriási szemek, amelyekben semmi sincs, s ehhez a lángok, amelyek fel-felcsaptak belőle, mint valami tűzvész. S hogy mire vonatkozik ez a tűzvész?” „Ő pedig rám bámult tüzes, üres szemeivel.” „És elkezd lobogni miatta, szokása szerint.”

A szemek érzelemkifejező erejéről a szem-motívum kapcsán már írtam, ha ehhez társul a tűz érzelemkifejezése, az tovább fokozza (szinte nyelvtani értelemben) ezt a jelentést. Ez az érzelem lehet tehát a szerelem, de lehet a fölényes gyűlölet is, mint Dedinnél:

„Viszont a szemében azért pimasz tüzek égtek, igen, valami mámoros ragyogás, különösen, ha rám nézett.”

d) Fény

Tizenháromszor (1+4+3+5) jelent a műben a tűz valamilyen erős fényt vagy a piros színt. A motívum ilyen értelmű használata maga is költői (hiszen metaforikus), és gyakran áll költői környezetben:

„Vettem is hát neki [Lizzynek cukorkát], s mindig a tüzesekből, mindig égő pirosat és zöldet.”

A vörös és a zöld – ahogy Bori Imre is megállapítja[2] – Füst Milán kedvenc színkombinációja, különösen ha nőkről van szó:

„A haja lángvörös, s az ilyenek tudják ám, hogy a zöld szín, éppen a tengerzöld, milyen jól illik e tüzekhez.”

A vörös rikító volta fehér környezetben is jól érvényesül:

„És ebből emelkedett ez [Lizzy] ki kevélyen? ezekből a tömkelegekből, de hogy! És micsoda fényben! Prémes-fehéren, vagy violaszínekben ragyogva, síkos vállakkal és tüzes arccal.”

e) Élet, vitalitás

A második és a negyedik részben két-két, a harmadikban egy alkalommal jelenti a tűz az életet, az éltető erőt.

Ehhez a jelentéshez áll közel az alkohol keltette meleg is:

„Igazuk van az angoloknak, az oportói a gyógyszerek fejedelme.
Mert alighogy szétáradt bennem a tüze, szinte könnybe lábadt a szemem is, mintha most koronáznám meg ezt a rejtélyes újjászületésemet.”

Störr egyik létösszegző elmélkedésében azon kesereg, hogy az élet véges:

„Hogy ezt a kölcsönkapott kis tüzet állandóan a kialvás fenyegesse?”

Ha a tűz szónak ezt a jelentését rendeljük hozzá a harmadik részben olvasható tételmondathoz („Mire odaértek, a tűz kialudt”), akkor a tételmondat vonatkozhat Störr és Lizzy kapcsolatára olyan értelemben is, hogy mire Störr eljutott odáig, hogy tudja szeretni Lizzyt, a tűz, Lizzy élete kialudt.[3]

Az élet tüze tehát „kölcsönkapott”. De honnan? Talán a Naptól:

„S ez az, amibe egyes keleti szekták úgy belemerülnek, hogy kívánatosabb nekik a nap tüzeinél, amit hirdetnek és magyaráznak évezredek óta.”

A nap izzik és éget, szinte Istenként teremt és ront:

„[A kenderkötelet] nem jó ám sokat a napon tartani, mert megeszi. Vagyis, ő zabálja fel a saját teremtményeit, mindent, amit ő maga csinált. Vagyis ilyen itt a teremtés…” .

f) Purgatórium

Az első két részben háromszor utal a motívum a tisztítótűzre. A bevezető ima a motívum regénybeli legelső megjelenése, így ez a keveset használt jelentés a műben sokkal nagyobb súlyú, mint a többi.

Az ima szavaira utal vissza a második előfordulás, amely önmagában valódi (materiális) égésről szól, ám a hajóégési jelenet maga is parabola:

„A kabátom kiégett, de úgy, hogy a húsom is vele égett”.

A többféle jelentés – purgatórium, vitalitás – összekeveredik a következő példában:

„Mert olyan az ember, mint az égő ház, hogy lángol és lobog ijedelmes lobogással, mikor is egyszerre lezuhan.”

A négy alapelem (mely végig nem egyforma mennyiségben szerepel a regényben) közül az első részben a tűz dominál, a másodikban a víz, tűz, levegő mennyisége visszaesik, csak a földé nem, így erre a részre a föld a jellemző, a harmadikra a víz és a levegő, a negyedikre ismét a föld. Így az első rész a másodikkal, a harmadik a negyedikkel áll szemben ezen az alapon.

Átmenetek

A négy alapelemnek van érintkezése. A misztikusok szerint ugyan az ellentétes princípiumok között kapcsolat nem lehetséges, ám Füst Milánnál ilyenre is látunk példát.

A) Sziget, tengerpart (víz és föld)

A föld és a víz határán található a sziget és a tengerpart motívuma. Harminchárom (19+8+3+3) előfordulásával a ritkábban használtak közé tartozik. A mű indulásakor ugyan úgy tűnik, fontos szerepe lesz. A Foradade-szigetén összegyűlt társaság lefestésekor Don Juan nyolcszor beszél a szigetről, hatszor a tengerpartról.

Foradadén a szigetekre jellemző külön „játékszabályok” szerint él az a társaság, amelyből Lizzy kikerül: az erkölcsi szabályok lazák, a pénzviszonyok még inkább, ami Lizzy számos tulajdonságát (melyekkel Störr is tisztában van) megmagyarázza. Foradade szigete tehát jelképesen is sziget.

A malájok életmódját jellemzi így Störr:

„Azt hittem tehát, hogy a boldogok szigetére kerültem.”

Itt is egybeesik a földrajzi és az „emberi” sziget.

Még Störr hajóégésekor is háromszor előkerül a motívum, s mindig olyan összefüggésben, hogy a víz és a szárazföld áll szemben:

„S épp ott, e sivár partok előtt semmi sincsen, se sziget, se mentőállomás, semmi az égvilágon, amiben bizakodni lehetne.”

Később aztán egyre kevesebbszer jön elő a műben. Lizzy él úgy, mintha szigeten élne továbbra is (nem hiába jut eszébe Störrnek egy holland vers, melyben szintén szerepel a sziget). Störr nagyon is a szárazföldön él ekkor, s csak londoni tartózkodása végén jut eszébe a terv, hogy megszökik. Már maga a Miss Borton-kapcsolat is szökés, Miss Bortonnak jut eszébe a sziget:

„Ő azt mondta nekem egyszer, hogy szívesen élne velem egy szigeten.”

Érdekes, hogy Störr maga is keveri a szigetet és a tengerpartot. Amikor arról van szó, hogy Lizzy elutazik Lagrange-néhoz, avval érvel, hogy

„…és az mégiscsak tengerpart.”

(Amiről persze eszünkbe juthatnak a foradadei viszonyok, hiszen ott költözött mindenki a tengerpartra.) Störr viszont így köszön el:

„– Jó mulatást a szigeteken”.

A mű későbbi részében egy fontos tengerpart van, Dél-Amerikában:

„A magaslatról látni lehetett a tengert.”

Ezt annak kapcsán jegyzi meg Störr, hogy honvágya van, és elhatározza, hogy visszatér Európába. Ez is lehetne a motívumnak egy jelentése, a honvágy, csakhogy többször nem fordul elő. És ez a jellemzője az egész motívumnak: hogy a műnek csak egyes részeire jellemző, a regény egészét tekintve alig-alig tekinthetjük motívumnak.

Magasság, mélység, felszín; létra, lépcső (föld, levegő)

A magasság és mélység szinte mindig ellentétekben szerepel a regényben. A harminckét (11+13+5+3) előfordulás eloszlása párhuzamot mutat a létra-motívum húsz megjelenésével (5+10+1+4). Hol a magasság áll szemben a mélységgel, hol a mélység a felszínnel. Statikus egyensúlyra alig látunk példát.

A létra-motívumot a vallási motívumok kapcsán már említettem. Több esetben utal a motívum szakrális jelentésre. Már az első – nagyon is földi – előfordulásnál (amikor a kamasz Störr nagybátyja és egy létra segítségével bemászik egy hölgyhöz) van valami angyali a jelenetben:

„S én egy nap, ég és föld között lebegve, felléptem hozzá az ablakpárkányra, s hogy meg ne ijedjen, így susogtam be hozzá:
– Egy kisfiú van itt.”

Azt is említettem, hogy Störr a lépcsőn – az Opera lépcsőjén – látja meg Miss Bortont és a felesége jelenését egyaránt. Ugyancsak a lépcsőt hiányolja képzeletének, melyen felemelkedhetne, amikor meglátja – Amerikából visszatérve – a fiatal Miss Borton festményét. Ha ehhez vesszük azt is, hogy Störr keresztneve Jakab, és hogy Pit úrral Jákób lajtorjájáról vitatkoznak, ráadásul rendszerint a lépcsőházban vitáznak misztikus kérdésekről, akkor még egyértelműbb, hogy a „fent” és a „lent” nemcsak földi értelemben érvényes. S talán ezzel is magyarázható, miért menekül Störr folyton a lépcsőházi levegőre, ha kétség gyötri.

Mindössze egyetlen esetben jelöl a lépcső nem magasztos dolgot: amikor Störr részegségében egy dohányüzlet ajtaja előtt leül szomorkodni, szégyenkezni afölött, hogy megcsókolta Mrs. Cobbetet. Itt viszont a leülés jelképes, hisz a jelenet épp arról szól, mennyire nem tudja magát szégyellni Störr, akárhogy igyekszik – a leülés tehát fizikailag pótolja azt, ami belülről hiányzik.

A mélység és a felszín szembenállása nem ilyen éles: legtöbbször vagy csak a mélység, vagy csak a felület van említve. De az egyes előfordulások válaszolnak egymásnak.

Egyik kulcs a motívum megértéséhez a bál, ahol egy csodálatos szolgálólány többek figyelmét vonja magára, többek közt egy idős férfiúét is, aki így szól:

„– Hogy van az, hogy a Teremtő épp a fölületekre ilyen csábításokat helyezett, ekkora csodát? Az élet hangsúlya tehát a felszíneken van, ezt se hittem volna, mikor a logikára tanítottak.”

Aki ezt mondja, öreg ember, ami Füst Milánnál szinte a bölcsesség szinonimája. A regény bölcs öregembere, Gregory Sanders még tovább megy, mikor ezt kérdezi:

„– Létezik teljesség, erre felelj!”

A regény végére pedig Störr jut el az általánosításig:

„…a dolgoknak voltakképp nem is lehet a végire járni. És forgathatom, ahogy akarom, a dolgoknak nem lehet átélni a mélyét, a teljét – mert átélhetetlen ez az élet, s mi, úgy látszik, csak a fölületét érintjük, csak a habját.”

Lizzy inkább a felszínhez kapcsolódik: körülötte minden csupa hab, ő maga is, különösen a regény végi jelenése.

A mélység ennek az ellentéte. Störr a hajótűzkor testi vágyat érez Miss Borton iránt, melynek kapcsán megjegyzi:

„Mindebből pedig arra következtetek, hogy a téboly lakik az emberben. És mindenkiben. A lélek mélyén van a lakása. – –”

A kimondott szavak erejéről többször is szól az első rész, „végső határoknak” nevezve azokat a területeket, amelyeket jobb nem érinteni. A világ amúgy is olyankor a legelviselhetőbb Störr számára, amikor „laza fonadékként” éli meg. A mélység ezzel szemben régóta ijesztő:

„Mintha ki kellene kóstolnom a mélyét mindannak a keserű kétségnek, amelyet magamban gyerekkorom óta hordok: hogy nem értem, nem is ismerhetem ezt az életet egészen.”

Störr logikus, racionális, de nagyon is „földi” gondolkodásának határa ez – a kognitív filozófiáé, amelyet Störr vall. Mivel logikus világot próbál maga körül elrendezni, fél mindentől, amit nem ért. Minden mögött mélységet sejt, mindenben keresi a mélységet, miközben fél tőle (magától a fizikai mélységtől is).

Störr az életet – de a halált is –, a sorsot hullámhoz, hullámvasúthoz hasonlítja:

„…mintha egy dadogó hullám emelne fel és vinne magával…”

Itt egy kissé keveredik a víz és a levegő. Természetesen a „fent” a kedvezőbb, mint a „lent”. Így van ez a regény végén is: Störr arra vár, hogy Lizzy jelenése megismétlődjék, vagyis arra – Lagrange-né szavaival –, hogy a jelenés újra „felszínre jöjjön”.

Közlekedés

A feleségem történetében a közlekedés nem attól motívum, hogy a szereplők közlekednek. Ezért az ötvennégy (7+16+14+17) közlekedésről vagy (a hajó kivételével) közlekedési eszközről szóló szövegrészlet nem mindegyike motivikus. A gyakoriság inkább csak a mű cselekményességét mutatja, térszerkezetéhez ad támpontot. Ennek alapján például megállapíthatjuk, hogy a negyedik részben van a legtöbb helyváltoztatás, a másodikban a legkevesebb.

De van a közlekedésnek motivikus szerepe is. És nemcsak a részleteknek, hanem a közlekedés egészének is: a holland hajóskapitány Störr és a bolygó hollandi történetének összefüggése elég nyilvánvaló[4], a műben is megjelenik (Miss Borton ajánlja neki a bolygó hollandus jelmezét a harmadik rész báljára). Másrészt a műben a közlekedés mindig jelent belső változást is.

Ez a jelentés – mely alapján motívumnak nevezhetjük a közlekedést – persze nem mindig ugyanaz. Jelent ugyanis a közlekedés hazatérést: például amikor Störr hatvan órát utazik, hogy láthassa Lizzyt, vagy amikor Bruges-ből Londonba hazautazva reménykedik, hogy még aznap le tud utazni hozzá a tengerpartra.

Ugyanakkor épp az otthontalanság, a magány jelenik meg abban, ahogy megnyugszik a vonatról leszállva, miután „leszámolt” Lizzyvel és Dedinnel:

„– Nagyon rendben van ez így – gondoltam magamban, mikor leszálltam a vonatról. – Jól van ez így.
– Mert nem vagyok én mázsamester. Mert hogy én ennek az asszonynak a hóhéra legyek…
(Mint látható, az ember nem szűnik meg okoskodni, ide-oda forgatja az élete dolgát, míg az utolsót nem rúgja. Akkor elhallgat.)”

Az idézet mutatja, mennyire ambivalens Störr megnyugvása. A negyedik részben található analóg helyen Störr céltalanul utazgat ide-oda, látszólag csak az életet, a változást (kötetlenséget, tehát otthontalanságot) élvezve, csomag nélkül, tárgytalanul nevetve:

„Mert hogy micsoda kényelem ez, így lelépni a vonatról, semmivel se törődve.”

A regény hátralévő része arról szól, hogy keresi Störr mégis a hazáját, a terhét – az itt (és a harmadik rész végén) szereplő zárlat tehát csak álzárlat, „hangnemi kitérés”.

Az utazásban olykor eleve benne van a világtól való elzárkózás. Ennek speciális esete, amikor két ember – egy szerelmespár, pl. Ridolfi vagy Dedin és Lizzy – autózik. Störr nem szereti az autózást:

„…úgyis elég egyedül vagyok én, néha hetekig se beszélek emberi lénnyel, s most még temessem is el magam egy autó mélyére tűnődni? az árnyékba meg a sötétbe? Amiért vagyonos lettem, muszáj nekem mindenképp rosszabbul éreznem magam, mint azelőtt?”

Akinek a műben autója van – ilyen Ridolfi, a taxisofőr vagy a londoni, Mme Poulence stúdiójába járó ficsúrok –, többnyire negatív szereplő, aki csak magával törődik.

Másrészt el lehet zárkózni egy járművön is: Störr egy időben villamoson, autóbuszon olvas, ami szinte kizárja, hogy a külvilággal foglalkozzon.

A közlekedés egyik jelentése: elmenni valaki mellett. Störrt gyomorbaja előjöttekor úgy hagyják ott barátai,

„…mint a rohanó szekér”.

Miss Bortonnak Störr egy ízben az emberek kötelességeiről, ezek embertelen voltáról beszél, példaként említve a vasutakat is.

Ugyanakkor jelenti a jármű mozgása az ember gondolatainak mozgását is: például Bruges-be menet Störr Lizzyről hol ezt, hol azt gondolja,

„…egyik pillanattól a másikig, a vonat zakatolása szerint.”

Amikor viszont a Lizzyéket vivő vonatra felugrik, megjegyzi:

„A gép már mozgásban volt.”

Ez persze elsődlegesen a vonatot jelenti, másrészt azt a gépezetet is, amely szerint a házasságtörést leleplező férjek szoktak eljárni (már említettem: Störr itt viselkedik az egész történet során a legmesterkéltebben). Ha ehhez hozzáadjuk, hogy őt magát nevezi „mozdonynak” Lagrange-né, még világosabb, hogy itt Störr is „mozgásba jön”, vagyis az ezután történendőket nem lehet megállítani.

Haza, nációk

A feleségem történetével kapcsolatban is feltehető az a kérdés, amelyet Füst Milán annyiszor hallhatott (hiszen annyi művére igaz): miért idegen környezetben játszódnak regényei. Ő erre azt felelte:

„…ez a regény egy miliőtlen emberről szól, amilyen magam is vagyok, részben azért is, mert városi lakos vagyok […] s főkép, mert befelé tekintő lírikus természet voltam mindig s a környezetemre csak annyira figyeltem, amennyire a gondolataimnak szüksége volt rá. S e regényhős környezete tehát nem lehetett valódi, mert ilyet képtelen voltam csinálni, – koholnom kellett tehát egy világot, amelyben elhelyezhetem.[5]

A feleségem történetének miliője valóban szokatlan: a regény részben kevéssé ismert helyszíneken (hajón, Dél-Amerikában, Foradade szigetén stb.) játszódik, és az ismert helyszínek (London, Párizs) sem ismerősként ábrázoltatnak (Füst egyik helyszínen sem járt személyesen).

Mindez magától értetődően alátámasztja Störr hazátlanságát, mindenütt érzett idegenségét. Ugyanakkor a regényben feltűnően sok, 31 különböző nép említődik, tehát érdemes foglalkozni velük.

A műben összesen százhuszonöt (37+55+13+20) olyan szövegrész van, amelyben vagy a hazáról, vagy valamilyen népről, vagy idegenségről, otthontalanságról van szó. A legtöbbször, tizenhétszer a franciákról, tizenhatszor a hollandokról, kilenc-kilenc alkalommal a hazáról, a személyes hazáról (otthonról), illetve az idegenségről szóló szövegrészleteket olvashatunk. Ötször-ötször az írek és a normandiaiak szerepelnek, négyszer-négyszer az olaszok, indiók és kínaiak, de van még szó örményekről, görögökről, zsidókról, svédekről, malájokról, németekről, osztrákokról, lengyelekről, horvátokról, perzsákról, törökökről, egyiptomiakról, még egy Carolli nevű magyarról is, s a felsorolás messze nem teljes. A regény tehát az egész világot ábrázolja. (Csak azokat az előfordulásokat vettem figyelembe, ahol a hovatartozás megemlíttetik: tehát például csak abban az egy esetben számoltam a százhuszonöt előfordulás közé a görög Kodor szereplését, amikor Störr megemlíti, hogy görög).

A legfeltűnőbb természetesen a francia és a holland nép (nem minden általánosítás nélküli) szembeállítása. A hollandokról a következőket tudhatjuk meg: merevek, nem tudnak nevetni, a halált közönyösen veszik, viszont jó zenészek. Ezzel szemben a franciák „keményfogúak”, könnyedek, nevetősök, mi több: gúnyosak, ám pontosak. Franciaország viszont bűnös . Az ellentét épp olyan erős, mint Thomas Mann Tonio Krögerében a szőkék és a barnák, az északiak és a déliek ellentéte. Ugyancsak Thomas Mann-i a „szőke” Störr vonzódása a „barna” Lizzyhez (és a „vörös” Miss Bortonhoz).

Amit előítéletességnek neveztem Störrnél, nem feltétlenül az: mindössze gyakran használ szinekdochét, „csoportosítja” az embereket. Ebben persze sokszor érezzük az eltávolító, szembeállító szándékot: például amikor Lizzy a Störr számára ismeretlen szórakozásból hazamegy:

„Mintha csak egy magasabb légkörből lépne le hozzám, ahol átjárta őt a friss levegő meg a dal, olyan volt, mikor hazajött a francia világból.”

Sokkal erősebb az eltávolító szándék a vonaton, a leleplező-jelenetben:

„Viszont, micsoda kicsiség ez is mindenestül: egy francia hölgy, aki másba szerelmes.”

Itt a kategorizálás önmegnyugtatásul szolgál. Egész más a célja annak, amikor a kisebbik Brébant-Jouy kisasszony kérdésére így válaszol:

„– Hogyhogy mi vagyok? Semmi se vagyok. Én egy bolond hollandus vagyok, édes aranyom.” .

Störr hasonlóan bánik Miss Bortonnal. Az íreket olykor összekeveri az angolokkal, egy jeleneten belül is: mikor a felesége előtt „írlandiaknak” nevezi Bortonékat, magában így gondolkodik:

„Az angol hölgyeknek kirándulás dolgában más az észjárása, tudvalevő.” [6]

Itt Störr talán önbecsapásból, a Miss Borton-szerelem lekicsinyléséből „skatulyáz”. Persze Miss Borton is általánosít, különösen ha önérzetét sérti valami:

„– Maga nem ismer minket, mi ír népek vagyunk – mondta vérpirosra válva. – Ne feledje, kivel van dolga, én nem vagyok holmi francia teremtés.”

Az írekről meglepő helyen és meglepő módon van szó: a Brighton igazgatója kérdezi a bálról hazatérő Störrt:

„–És mit szól az írekhez? – Éppen újságot olvasott, a reggeli lapokat, s megint valami baj van az írekkel.”

A kérdésnek semmi folytatása, ami lehet egyrészt életszerű, de beleillik a harmadik részről elmondott álom-koncepcióba is.

Szintén érdekes, ahogy a különböző egzotikus népek időről időre előjönnek a történetben. Mindig Störr hozza elő őket. A malájokról Lizzynek mesél, amikor az asszonynak szerelmi bánata van, érzékeltetve, hogy nincs boldogság a földön; az indiókról Miss Bortonnak, először szerelmi bűvöletében, másodszor elvágyódásában[7]. A menádokról, akik otthontalanok, „nem odavalók”, a Brighton igazgatójával beszélget. A kínaiak először a kifutófiúnak csalétkül kitett csecsebecsék kapcsán kerülnek elő, majd Störr egy éjjel, Lizzyre várakozva gondol rájuk: arra, mennyire könnyen válnak meg az életüktől; utoljára pedig akkor jutnak eszébe, amikor Lizzy levelét keresi: ekkor azt a feljegyzését találja meg, amelyben csodálattal adózik a kínaiak kitartásának, mellyel egy virágot képesek életük végéig elnézni. Ez a hely némiképp visszatérés ahhoz, amit Gregory Sanders írt Störrnek az élet megismételhetetlenségéről:

„S ez az, amibe egyes keleti szekták úgy belemerülnek, hogy kívánatosabb nekik a nap tüzeinél, amit hirdetnek és magyaráznak évezredek óta…”

Az idegen népek említésében közös az, hogy mindenütt az európaihoz képest szolgálnak például. Ez a példa olykor eltér az európaitól (mint a kínaiak szerénysége vagy az indiók életélvezete), de legtöbbször párhuzamban áll vele: ilyenkor rendszerint az derül ki, hogy nincs boldog nép a földön, mindenki a maga módján boldogtalan, a külső, látszólagos jobb lét valójában rosszabb.

A távoli népek említésének van egy másik oka is: Störr hajóskapitányként egyrészt sok kultúrával ismerkedik meg, másrészt sehol sincs otthon. Az otthontalanság és a haza szembeállítása nyilvánvaló. Störr szülőhazája Hollandia, melyről – a hollandokról ugyanúgy, mint a kapitány gyerekkoráról – jóformán csupa rosszat tudunk meg. Mégis szinte mindvégig többes szám első személyben beszél mindenről, ami holland („nálunk”, „a mi fajtánk” stb.), s a holland példát gyakran mintaként hozza fel. Szól a hollandok zenei képzettségéről, holland mondásokat használ. Amikor Londonban Mrs. Cobbettel megcsalja a feleségét, még mindig a hollandok szemével nézi magát:

„…Aki régen eljátszottam a jogot, hogy mint tisztalelkű hollandusra tekintsenek rám a honfitársaim.”

Még Bruges-ben járva is előtör benne a hazafiság, De Vries úrral tökéletesen megértik egymást. Störr meg is indokolja rokonszenvét:

„A hazáról beszélt az öregúr. S megvallom, még a könnyem is majd megeredt. Mert kóbor életemre, hazátlanságomra én már nem is szoktam gondolni soha.”

A fordulat Latin-Amerikában áll be Störrnél: innentől nem Hollandiába vágyik:

„…felszámolom az itteni ügyeimet is, és megyek vissza északi honomba… alighanem valami áldott, francia földre – ez volt a gondolatom.”

A mű végére egyértelművé lesz, ami itt még csak sejtés:

„Ebben az édes városban, amit annyira szeretek [Párizsban]. Ez a hazám, most jöttem csak rá, hogy mennyire szeretem.”

Hosszú út végén érkezik el ide Störr, addigi életére a hontalanság a jellemző:

„Aki hazátlan, az hazátlan, az úgyse találja többé sehol a helyét” ,

mondja dél-amerikai útitervéről. Az utazás ötlete a második pszichoanalitikustól származik:

„…még élhetek valahol egy kicsit, mint odavetődött idegen”.

Korábban még pesszimistábban fogalmazott, az egész életet hasonlóképpen látta:

„…a lélek számára felfoghatatlan a világ, ide akarok én kilyukadni, hogy nem ez a hazája, mert más van itt, mint amit ő várt és akart… Márpedig, ha az embernek idegen, akkor ki számára való?”

Ehhez képest hatalmas fejlődés, hogy a regény végére megleli hazáját.

Más a története a másik értelemben vett hazának: a személyes otthonnak. Házassága elejére így emlékszik:

„Hazajönni tehát a legnagyobb rajongás volt, amit elképezni lehet.”

De még házasságuk végéről is hasonlóan nyilatkozik, például arról, amikor idegen kapitányként kísérte feleségét (amely – mint láttuk – kettejük legőszintébb beszélgetése):

„Ez volt az a hang, amelyet ismerek. S itt nem lehetett tévedés, magyarázkodni se kellett, mert hisz ő is ismert engem, és én is őt. Egyszóval, mintha hosszas bolyongások után hazaérkezik az ember, ez olyan volt.”

Ezt az otthont szünteti meg elválásuk. A könyvben az idézett hely az utolsó, ahol Störr otthonáról (nem nosztalgiaként) szó esik.

Lizzy másképp viszonyul a hazához. Eleve egy vegyes társaságban talál rá Störr, Foradade szigetén. Störr „egyéb kémgyanús népeknek” nevezi az itt jelenlevőket, Lizzy előző kedvese, Hornmann Eugén például valószínűleg német kém, Störr látszólag akárhogy menti is:

„Hogy ez a férfi szerette hazáját, Németországot, azt későbbi feleségem annál kevésbé vehette zokon, mert ő is szerette a saját hazáját, Franciaországot.”

Lizzy persze csak távolról nagy honleány, legalábbis eleinte:

„…a feleségem Párizsba kívánkozott velem – holott épp erről eddig hallani sem akart. Nem a világért! Idegenkedett a szülőföldjétől, az volt a benyomásom. De most egyszerre igen.”

Lizzy mindenütt otthon van, otthont teremt (elég néhány sztaniol vagy virág), otthonosan viselkedik. Nem csoda, hogy Störr visszavágyik ezekbe az otthonokba, Dél-Amerikából visszatérve is:

„…nagyon szeretnék innen bemenni kicsit a Brightonba, szokásos sarokasztalomhoz, ahol hátamat védi a fal, s onnan hazamenni megint, nagy lajstromokat teregetni szét magam előtt, az ernyős lámpa fénykörébe merülve.”

Ám Lizzynek is van vágyálma: Spanyolország – ez lesz végső hazája, ahol a sírja van.

Störréhez hasonló, idegenbe szakadt életet él az említett de Vries úron kívül Kodor is. Nála üzleti szempont, ha egy honfitársa tönkremehet valamin. De ugyanabban a jelenetben, ahol erről beszél Störr-rel, számoszi borral kínálja a kapitányt, mert az „hazájabeli”. A haza tehát még e a kemény(nek látszó) üzletember számára is fontos – hogy ne lenne az a „bolygó hollandus” Störrnek?

Hajó, tengerész

A közlekedéshez és az elemekhez egyaránt közeli motívum a hajó. Kilencven előfordulása (51+22+10+7) megtévesztő, hiszen az első részben a történet egy része – a tűz – a hajón zajlik. Itt minden olyan előfordulást számoltam, amelyben a hajó, hajózás, tengerész stb. kifejezések megtalálhatók, tehát az első részben szereplő 51 adat szóelőfordulás. Viszont a bevezetőben is ismertetett, általános elvem az, hogy ha valami motívum, akkor azokat az előfordulásokat is számolom, amelyek maguk nem átvitt értelemben szerepelnek, vagy nem megjelenésük helye strukturálja a művet.

A hajó esetében ez azért is jogos, mert ez az a motívum, amely a mű egészében allegorikus jelentést is hordoz. A hajó-kapitány allegória ősi, akár Homéroszt, akár Horatiust említhetjük, s mindenütt – Szkülla és Karübdisz történetét nézve már a görög mitológiában – az élet allegóriája. Nincs ez másképp A feleségem történetében sem. A hajó-allegória végigvonul a történeten: Störr maga Odüsszeusz, Szindbád vagy a bolygó hollandi. A hajótűz ezen belül külön allegorikus: Störr tévelyeg, csaknem feladja a küzdelmet, majd mégis talpra áll és felülkerekedik, igaz, „égi” segítséggel. Mi más lenne ez, ha nem Störr életútja? Így a hajó és a hozzá kapcsolódó dolgok minden előfordulását jogosan számolhatjuk a motívumok közé.

Ezzel a magyarázattal együtt igaz, hogy a motívum megjelenése a regényben csökkenő tendenciát mutat: akár maga a hajózás egyre ritkább a cselekményben, akár a rá való visszaemlékezés, vagy a hajózásból vett hasonlatok, mondások, belső történetek.

Érdekes, Störr már gyerekkorában kapcsolatba kerül – ha áttételesen is – a hajózással: első szerelmi kalandján kék matrózblúzban van. A hajózás sokáig a helyes életutat jelenti: megtudhatjuk, hogy Störr rendet, tisztaságot tart a hajón, szolgálat közben tilos enni. Störrnek a hajós lét éppúgy az identitásához tartozik, mint az, hogy holland: erről is többes szám első személyben szól:

„Mert mi tengerészek sokáig udvarolni se szeretünk” ,

indokolja, miért veszi el Lizzyt oly hamar. A hajóra, a tengerészekre éppúgy külön „játékszabályok” vonatkoznak, mint például a szigetre. És éppolyan elzárkózás: ezért is haragszik Dedinre, aki megpróbálja magát úgy kifejezni, mint a tengerészek.

Másik módja az önazonosításnak, hogy magáról körülírással, egyes szám harmadik személyben úgy beszél, mint „a tengerész”-ről: a véletlenről, a szárazföldi létről:

„…a tengerészféle úgyis ideges a szárazföldön, mert sértve érzi magát. Mert ott mégiscsak vagyok valaki, ha matróz vagyok is, a cselekedeteimnek értéke van, a magatartásom fontos valakinek. Itt meg semmi se vagyok.” [8]

Fogalmazhatunk úgy is: Störr feladata, hogy szárazföldi identitását megtalálja. Ennek részeredménye, hogy dél-amerikai útja végén a tengerészlétet „álomszerű helyzetnek” nevezi, s abban is kételkedik, amiben a regény elején még biztos: hogy jó tengerész volt-e egyáltalán.

Az elzárkózás nem mindig pozitív megfogalmazásban szerepel: egyszer – a mű legelején – Gerald Bist nevezi „tetves börtönnek” a hajót, egyszer pedig Lizzy „kátrányos doboznak”. Störr és felesége viszonyában először a kapitány az, aki nem tud megtérni az otthonba, folyton mennie kell, még mikor boldog Lizzyvel, akkor is csak arra gondol, hogy magával viszi a hajóján (sőt, néhány nap múlva ugyanezt Mrs. Cobbetnek ajánlja fel). A hajó-motívum így kapcsolódik a hazához: Störrnek az otthonát, hazáját kell meglelnie, ehhez fel kell adnia bolyongását és hajós létét.

Kapitány

A hajóhoz szorosan kapcsolódik a kapitány-motívum, mely negyvenötször (16+19+1+9) található a regényben, voltakképp oda is lehetne sorolni, ha maga a szó nem hordozna valamilyen többletet Füst Milán életművében, ahol nemcsak hajóskapitányként szerepel, hanem katonai rangként[9] is. Utólag nehéz megtalálni [10], miért szerette ezt a szót Füst ennyire (akár film- vagy slágerélmény is lehet mögötte, de az is lehet, hogy a szó hangzása hordoz valami többletjelentést, hangulatot, kifejezőerőt). Épp ezért nem közömbös, A feleségem történetében melyik szereplő és mikor szólítja Störrt kapitánynak, hiszen egy regényben, melynek főszereplője ezt a rangot viseli, a negyvenöt előfordulás egyáltalán nem sok.

Először az első tiszt szólítja így Störrt:

„– Égünk, kapitány.”

A hajótűznél Störrt sokan szólítják rangján, és sokan számonkérően. A rangos kapitány-szóhoz tehát eleinte inkább pejoratív jelentés tapad. Az egyetlen kivétel: az akkor még név nélkül szereplő Miss Borton:

„– Ó, kapitány – csiripelte –, ó, kapitány.”

Amikor Dedin meg akarja nyerni, le akarja kenyerezni, szintén így szólítja. Kodor „Morbidani, a bátor kapitány”-ként mutatja be, hogy sikert arasson vele. Ugyancsak a közeledés jele Madeleine kisasszony esetében, amikor megemlíti:

„– …maga hajóskapitány volt, hozzászokhatott a meleghez”.

Így szólítja Störrt Miss Borton és férje, többször is, szinte túl sokszor, amikor Störr meglátogatja őket Európába visszatérve.

Lizzy viszont mindössze egyszer szólítja férjét így:

„– Te óriási kapitány”.

És még ez az egy – az adott helyzetben akár gúnyosnak értelmezhető – megszólítás is lehet visszautalás arra, amit Miss Borton mesélt: hogy Lizzy szerint csak azért szeretett bele Störrbe, mert ő volt a hajótűzkor a kapitány. Tehát Störr legkevésbé Lizzytől kapja meg ezt a fajta (külső) tiszteletet. Amit értelmezhetne úgy is, hogy Lizzy nem a kapitányt tiszteli, szereti benne – de Störr ehhez túl borúlátó.

Másrészt jellegzetes az a folyamat, ahogy a kapitányok fokozatosan mind elveszítik rangjukat: Gerard Bist meghal, a normandiai hajóskapitány kávéházat nyit, Hoshkin Miklós is a nők rabja lesz. Egyedül Störr marad (legalábbis megszólításban) kapitány – igaz, a regény végén már csak Lagrange-né számára. Eltűnnek a kapitányok, ahogy az a világ is, ahol kapitánynak lenni rang volt.

2. Idő

Az idő A feleségem történetében nemcsak abból a szempontból fontos, hogy a regény különböző idősíkokon mozog (az időszerkezet magyarázatát az előbbi hiperhivatkozás alatt találhatja meg az olasó), hanem abból is, hogy bizonyos időtípusok motivikusak. Ilyen a gyerekkor – amely mint a meseidősík fő színtere, időszerkezetileg is a mű egyik meghatározó eleme –, valamint a nap- és az évszakok ismétlődése.

Gyerek, gyerekkor

Nemcsak időhöz kapcsolódva fontos a gyerek-motívum (amely száznyolcszor – 31+44+7+26 – szerepel). A gyerektelenség (mely Störr-re éppúgy jellemző, mint Füst Milánra), a gyerekvágy Lizzyn és Störrön is megfigyelhető.

Lizzy meglehetősen gyerekes. Störr is többször „kölyök”-nek nevezi, amikor róla beszél. Már megismerkedésükkor tudja, hogy leendő felesége

„…könnyelmű kölyök, aki úgy kergeti az örömöt, mint gyerek a lepkét.”

Gyerekes az is, ahogy a sztaniolt gyűjti. Störr Lizzy csapodárságát is hajlandó lenne betudni gyerek utáni vágyának, pl. amikor a kifutófiúra féltékeny:

„…szintén tapasztalatból tudom, hogy a gyerektelen asszonyok szeretik a fiatal fiúkat. A feleségem még mondta is olykor: – ugye édes?”

Amikor Störr gyötri, Lizzy nem tud védekezni:

„Mert oly tehetetlenül állt ott. Mint valami szegényasszony, aki nem tudja, hol vannak a gyerekei.”

Röviddel ezután találja meg Störr a kislány fényképét, akiről rögtön eldönti, hogy Lizzy gyereke. Az állítás igazságtartalma később sem derül ki, s nem tudni, Lizzy vagy Störr gyerekvágya -e az erősebb:

„Mert megvallom, mindig nagyon szerettem a lánygyerekeket.”

Störr Lagrange-né gyerekszeretete iránt is empatikus, főleg az együtt töltött karácsonykor. Bruges-ben járván merül fel benne, hogy felkeresi Lizzy gyerekét. Ismét kérdés, kinek szeretne örömöt szerezni vele.

Talán ezzel magyarázható, hogy szinte minden nőt gyereknek nevez (és kicsit gyerekként is kezel). Lizzy féltékenységét így próbálja nyugtatni:

„Ugyan, ugyan – mondottam én könnyű fölénnyel –, mit akar ettől a gyerektől?”

(Lizzy persze ettől nem nyugszik meg.)

Miss Bortonnak már az illata is olyan volt,

„Mint a babáké, valami dobozban – mintha még ki se volna csomagolva” ,

de Störr amúgy is elég sommásan jellemzi:

„…tapasztalatlan volt és olyan gyerekes is”.

Összeveszésük után is gyerekként kezeli, szinte bántóan:

„–…Különben is, minek a világnak ez a sok szaporodás? – kérdeztem ettől a nyulacskától. Ettől a gyerektől.”

De a harmadik részben is folyton gyerekként emlegeti. Miss Borton azért fontos ennél a motívumnál, mert végül ő lesz az egyetlen, aki nemcsak felnőtté válik, hanem saját gyerekei is lesznek.

Störr következő szerelmei – a Brébant-Jouy kisasszonyok – valóban szinte gyerekek, Störr viszont sokkal inkább apa, mint szerető. De nemcsak az életkor miatt: minden nőben a gyereket keresi (vagy találja): a hajótűzkor egy fiatalember a szerelmét: „egy sápadt kis gyerekasszonyt” ölel magához; a Gregory Sanders lépcsőházában lelőtt asszonyról így ír:

„…alig több, mint gyerek, egy színes kis rongycsomó”.

Mivel magyarázható, hogy a nő és a gyerek így összekapcsolódik Störrnél? Egyrészt avval, hogy maga is gyerektelen. Másrészt saját gyerekkorával, melyhez két korai szexuális élménye is fűződik (Störr életének legfelhőtlenebb, legangyalibb, ártatlan kalandjai); egész gyerekkorában erre a két élményre emlékszik szívesen (valamint az anyja sütötte waffelre – talán innen az ételekhez, evéshez való érzelmi vonzódás), az összes többi emléke rossz. Visszaemlékszik a családja álszentségére, az apja kiállhatatlanságára, apja és anyja különbözőségére, melytől annyit szenvedett. Ezekből adódik az a „keserű kétség”,

„…hogy nem értem, és nem is ismerhetem ezt az életet”.

Szinte minden őszinte megnyilvánulás, szerelmi vallomás vagy intim beszélgetés végpontja ez a keserű gyerekkor. Következmény pedig egyrészt a gyerekszeretet, másrészt a magány, a pesszimizmus.

Évszakok

Az egyik periódikusan változó időbeli jelenség az évszakok váltakozása. A világirodalom és más művészetek egyik közhelye az, hogy az évszakok változását az emberi élet változásaival kapcsolják össze.

A legszokványosabb az, ha az évszakok az ember életkorának felelnek meg. A feleségem történetében nem így van: az évszakok huszonhárom (6+9+4+4) említése eleve nem arányosan oszlik el: a tavasz tizenkétszer, a nyár és az ősz mindössze kétszer-kétszer, a tél ötször szerepel. A nyár kizárólag a mű elején, a gyerekkor, a két gyerekkori szexuális élmény kapcsán említtetik. Az ősz csak a második részben szerepel, előbb pusztán időmegjelölésként, majd egy hasonlat részeként: a nők sírását hasonlítja Störr a csendes novemberi esőhöz. A tél elsősorban a Miss Borton-szerelemhez kapcsolódik. Az első és a negyedik részben nem is olvashatjuk időmegjelölésként (bár tudjuk: a Dodofé-kalandkor tél van, hiszen esik a hó), a harmadikban is csak egyszer, ráadásul az is csak azon a festményen, amelyen a felírás olvasható: „Mire odaértek, a tűz kialudt”.

A tavasz viszont végigvonul a művön: eloszlása (2+3+3+4) alapján megállapíthatjuk: igazán a harmadik-negyedik részre jellemző.

Mindezen aránytalanságok ellenére nem jogtalan a regény négy részéhez egy-egy évszakot rendelni. Az elsőhöz a nyarat: mert a mű első évszakemlítése az a két nyár, amelyen a két gyerekkori szexuális kaland esett. A Foradade-szigeti társaság is állandó nyárban él. Ebben a részben a hajózáshoz is a meleg társítható.

A második rész első mondatában szerepel az ősz, a harmadik rész első évszakmegjelölése a tél (az egész rész mindössze néhány téli nap története), a negyedikben pedig kizárólag tavaszról olvashatunk. Talán véletlen, hogy így van, ennyire kevés előfordulás alapján nehéz egzaktnak lenni. Mégis érdekes, hogy míg a regény egyes részeinek – a harmadik kivételével – története több évszakot is átölel, ezek nincsenek mindig említve. Vagyis ha csak az évszakok előfordulását nézzük, mintha nem a négy évszak kergetné egymást, vagy nem úgy, mint a regény cselekményében.

Mivel a fikció szerint a regény Störr visszaemlékezése, nem túlzás azt állítani, hogy ez is a szubjektív idő miatt van: Störr számára az egyes részekben egy-egy évszak válik fontossá, említésre érdemessé. Az évszakokhoz következésképpen többletjelentés fűződik. A többletjelentés a mű legfőbb szálához: a szerelemhez kapcsolódik.

A nyár ilymódon – az említett példák alapján – a szexuális élményt jelenti. Az ősz a vívódás, a gyötrődés időszaka, a tél a reménytelenségé – jelképes értelmű, hogy a Miss Borton-szerelem egyik lényeges mozzanata az állandó fázás, az időjárásnak való kiszolgáltatottság, a fedélnélküliség; a szerelem végét épp az a körülmény okozza, hogy egyszer menedéket talál a két szereplő a tél elő.

A tavasz jelentése egyértelműen kedvező a regényben. Amikor Störr gyógyítja Lizzyt, ezt a hasonlatot használja:

„…mintha tavaszi kertben sétálnánk”.

Amikor Störr a második rész végén Bruges-ből készül hazafelé, azon gondolkodik, mit fog mondani feleségének:

„S miről beszéljek először? A tavaszról? Mert bolond idő is volt éppen, remek idő.”

A harmadik részben van az egyetlen nem derűs hangulatú tavaszleírás:

„Kora tavasz volt, olyan időszak, amikor nagy a ridegség: az égbolt roppantul tág, s a fák roppantul sötétek.”

Ez a leírás – a mű egyik legköltőibb bekezdésének részlete – inkább misztikus, mint kellemetlen. Hiszen később így folytatódik:

„– Milyen kellemes ez a város – társalogtam magamban valakivel.”

De igazán emelkedetté a negyedik részre lesz a tavasz. Kezdve azon, hogy Kodor tavasszal gyógyul meg rejtélyes módon. Utána a céltalan utazgatást hasonlítja ahhoz,

„…mintha tavaszi szélben fürödne az ember”.

Végül egy „gyönyörű tavaszi napon” látja meg Lizzyt. Annak a napnak a leírása a regény legoptimistább része. Így nem túlzás azt mondani, hogy a tavasz a tiszta, kiérdemelt szerelemmel is kapcsolatban áll. Így ér véget a regény – nyári kezdés után – tavasszal, s ha ehhez vesszük azt, hogy Störr öregkora kezdődik meg a negyedik részben, az évszakok jelentése is azt sugallja, amit minden más: hogy ez az öregkor jobb lesz, mint ami előtte volt, a mű befejezése tehát optimista.

Napszakok

Napszak- vagy időpont-megjelöléssel kétszáznégyszer (46+71+31+56) találkozunk a regényben. Ettől még nem lenne motívum, ha az egyes napszakok (időpontok) nem hordoznának többletjelentést. Ahogy nem is mindig hordoznak: ha egy regényben gyakran van időpont-megjelölés, az csak annyit tesz, hogy a mű cselekményes, az idő napról napra múlik, kevés a kihagyás, gyakori a dokumentáltság, a jelenítés. Így van ez A feleségem történetében is.

Ugyanakkor van jelentősége annak is, hogy az események egy-egy részben mikor történnek. Meglepő, mennyire eltér a négy rész: az elsőben a huszonkétszer előforduló éjszaka a leggyakrabban használt időmegjelölés a hét este előtt. A második részben – mely sokkal hosszabb – csak kilenc-kilenc alkalommal szerepel az éjszaka és az este, szemben a huszonegy nappallal és a tizenhét reggellel (az első részben mindössze egy reggel és négy nappal volt). A harmadikra ismét az éjszaka a legjellemzőbb (igaz, itt a cselekmény is nagyrészt éjszaka zajlik): kilenc alkalommal van szó éjszakáról, hétszer hajnalról, hatszor reggelről. A negyedik részben aztán a hajnal dominál (15), valamint az éjszaka (13), a kilenc-kilenc reggel és nappal jelzi, hogy viszonylag itt a legkiegyenlítettebb a napszakok eloszlása. Tehát az első részre az éjszaka, a másodikra a nappal, a harmadikra és a negyedikre az éjszaka és a hajnal a jellemző.

Nézzük most, milyen mellékjelentést hordoznak az egyes napszakok!

Az éjjel a rossz birodalma hagyományosan és a regényben is. Az összesen ötvenhárom előfordulás többnyire rosszat jelent. Éjjel van Störr hajótüze, melyet sokáig nem tud kiheverni:

„Én egy véget nem érő, szörnyű éjszakába voltam beletemetve, nem tudtam belőle kilábalni sehogy. Még mindig ott voltam a szép és karcsú hajón, amint megy és megy, és lángolva zakatol az éjszakában, mert nem akarja magát megadni. Akár egy emberi lény. S az az éjszaka olyan benyomást tett rám, mint a semmiség, s maga a hajó, mint a tulajdon lelkem ebben az űrben.”

A hajótűz példázat-jellege nyilvánvaló, itt az allegória egyes részletei is megfejtődnek.

Éjszakai fényű Dedin bajsza is, az éjszakába vész bele Mrs. Cobbet. Lizzy éjszakai olvasásai zavarják Störrt, minthogy nem ez az olvasás ideje. Ugyanilyen okból lesz Störr számára érthetetlen az a kaland, amelybe Lizzy viszi bele: amikor éjjel felkelti, hogy menjenek vacsorázni:

„Furcsa éjszaka volt. Mert meg kell gondolni: körülöttünk mindenki aludt, s mi akkor keltünk fel, vacsorázni mentünk hajnal előtt.”

Az éjszaka bizonytalansága kergeti Störrt csaknem öngyilkosságba, amikor Lizzyt várja (ez az éjszakába nyúló várakozás máskor is előfordul). Störr gyakran aludni se tud éjszaka, egyszer gondolatban az egész éjszakát átvitatkozza Gregory Sandersszel.

A nappalok (36 előfordulás) jelentése nem ilyen egyértelmű: a nappal jelenti ugyanis egyrészt a munkát: Störr többnyire nappal dolgozik („reggeltől estig”). Fő jelentése viszont meglepő módon nem ez: a nappal gyakrabban jelenti a csalás idejét. Maga Störr is délutánonként találkozik Miss Bortonnal, de délután megy el Mrs. Cobbethez is. Igaz, Lizzy is akkor találkozott Hornmann-nal,

„…mégpedig a kora délutáni teljes napsütésben, amikor alszik a város” ,

ami szintén csalás volt, a „második számú Kochné”, Hannah asszony csalása. Érdekes, hogy Störr később nappal többnyire gyanútlanul egyedül hagyja Lizzyt, s csak esténként gyanakszik rá, mintha csak arra volna féltékeny. És érdekes az is, ahogy a nappal csalása ellentétben áll a mű fénykultuszával.

Az egész műre nézve közel ugyanennyiszer, harminchatszor szerepel a hajnal (amely Störrnél már éjjel 1/2 3-kor, sőt 1/2 2-kor elkezdődik). Többletjelentése: szerelem, életigenlés. Störr és Lizzy már házasságuk elején hajnalig ébren marad a legnagyobb szerelemben, a belső és külső világ egymást szépíti:

„– No, nézze csak, az istenért, ott kinn már hajnalodik – kezdett ekkor a feleségem búgva könyörögni, és odamutatott a szótlan ablakok felé. Mert épp akkor kelt fel a nap, aranyos fényességben emelkedve ki a ködökből. S bizony ez gyönyörű volt.”

A negyedik rész „Dodofé-jelenetében” erre az önfeledtségre, testi örömre vágyik vissza Störr, amikor hajnalban megpillantja Lizzy (igaz, egy másik Lizzy) szemét. Ezt a testi vágyat fojtja el, s lesz a hajnali kalandvágyból álmodozás, nosztalgia.

Az igazi életigenlés a negyedik résznek abban a jelenetében olvasható, amelyben a kisasszonyokkal hajnalig beszélgetnek:

„Hajnal volt. Nagyon ránk hajnalodott, habosan, zöldesen emelkedett ki a föld a tömkelegekből.”

Harmincötször, vagyis kishíján ugyanennyiszer olvashatunk a reggelről a regényben. A reggelhez tapadó mellékjelentés elég egyszerű: a tisztaság, a dolgok kitisztulása társul ehhez a napszakhoz.

Miss Bortonnal való kapcsolatáról így ír Störr:

„Mint mikor holmi csapszékek után kilép az ember a szabadba, s egy boldog és tiszta vidék van előtte. Gyönyörű reggel van. Olyan érzés volt most vele lenni.”

Ehhez csak az hasonlítható, amikor De Vries úrnál járva megnyugszik a lelke:

„Mert olyan voltam, mint aki álmodik. E lassan derengő reggelen egy furcsa és téveteg álmot: hogy nem is olyan rossz ez a világ.”

A vívódás – amikor gondolatban Gregory Sandersszel vitatkozik – az éjszakára jellemző. Amit utána csinál, az a reggelre:

„S mindezt meg akartam írni neki, evvel töltöttem egy egész éjszakát. De mikor ránéztem reggel, eltéptem a papírt.”

Ugyanilyen átértékelés ment végbe Störr és Eberstma-Leiningen fejében a fiatalos kegyetlenséggel átmulatott éjszaka után:

„Nem is csináltunk nagy ügyet az esetből, csak épp hogy reggel nem akarózott egymás szemibe nézni.”

Huszonnégyszer esik szó estéről (ehhez jön az elsődleges és többletjelentésében hasonló, tizenegyszer említett alkonyat), de nem olyan egyértelmű a többletjelentése, mint az eddig tárgyalt napszakoknak. Az éjszakára hasonlít abban, hogy gyakran társítható hozzá a testiség. Már Störr korai kalandjai közül este zajlott az, amikor a hölgyhöz mászott be. Tengerésztársai számára is ez volt az este célja:

„Volt egy kartársam, aki csak így udvarolt:
– Andiamo a letto – mondta mindjárt az első esti séta után a hölgyének.”

Störr Miss Bortonnal (a megszokott délutáni séták után)is akkor vész össze, amikor egyszer este találkoznak.

Az estéhez tapadó másik jelentés a megnyugvás, valaminek a lezárása. Meghittség jellemzi azt a karácsony estét, amelyet Störr Lizzyvel és Lagrange-néval tölt együtt. Ugyanilyen bensőségesek azok az esték, amelyeken (hangverseny után) a Brébant-Jouy kisasszonyokkal van. De Störr legintimebb esti elfoglaltsága az, hogy emlékiratait írja:

„Ha jön az este, úgyis e nehezebb számadásnak ülök neki megint: próbálok tisztába jönni magammal s azzal, ami elmúlt.”

A negyedik rész végére ezzel beáll az egyensúly a napszakok között, a különböző napszakok új értelmet nyernek: a hajnaloké lesz az álmodozás, nosztalgia, a nappaloké a várakozás Lizzy visszatérésére, az estéké a számadás, az éjszakáké a megnyugvás.

3. Kommunikáció

Ebbe az alfejezetbe tartozik a levél- és a nyelvmotívum, összesen százhuszonhatszor (28+66+13+19). A kommunikáció erősen összefügg a hellyel: a levél a helyváltozással, a nyelv a nációkkal és a hazával.

Levél

Ötvenöt (5+32+4+14) előfordulásával ugyan nem tartozik a leggyakoribb motívumok közé, mégis szokatlanul sokszor van a regényben levélről, levelezésről szó, különösen a második és a negyedik részben. Ezek nem mindegyike motivikus, bár maga a levelezés, mint kommunikációs forma, összefügg a műnek azzal a jelentésrétegével, amely az emberek közti kommunikáció hiányáról szól.

A legtöbb levelet Störr írja. Ha csak azt nézzük, hogy ő a mű főszereplője, ebben semmi rendkívülit sem találunk. A Lizzy által írott levelek viszont folyton féltékenység forrásai számára, miközben ő maga is ír leveleket más nőknek.

Üzleti leveleiről nem érdemes túl sokat szólni, egy kapitánynak – különösen, ha munkát keres – kiterjedt üzleti levelezése van. Levelei többnyire szállodákba érkeznek, ami Störr otthontalanságát érezteti. Ez a kiterjedt levelezés adja a lehetőségét annak, hogy leleplezési célzattal a maga számára adjon fel leveleket.

Igaz, a műben szereplő üzleti levelek sem szokványosak. Kodor – a megtestesült üzletember – pl. inkább hosszú táviratokat ír. Hiába barátok, leveleiből hamarabb derül ki, mint a cselekményben, hogy ez a barátság mennyire érdekkapcsolat. Störr ezzel szemben egész rövid levelekben intézi ügyeit.

Baráti levelezése jóformán – a görög világítótorony-őr baráttól eltekintve – csak Gregory Sandersszel van. Az ő levelei – akárcsak beszélgetéseik – példázatszerűek, jobban hasonlítanak a Hábi-Szádi-könyvekre, mint valós baráti levelezésre.

Annál személyesebb Störrnek a nőkkel való levelezése. Ahány nő, annyi stílus, külön utalásrendszer. Az első ilyen levél mindössze ennyi:

„Greppel, greppel” ,

mégis eléri célját. Külön nyelve, világa van annak a pár levélnek, melyet Mrs. Cobbettel küldenek egymásnak (épp abban az időben, amikor Störr halálosan féltékeny Maurice Tannenbaumra). A nyelv: Shakespeare-idézetek, Störr meg is jegyzi egy Macbeth-idézet olvasásakor:

„Mártmost miért nevez éppen Macbethnek, mit akar ezzel kifejezni? Hogy öljem meg talán a Kodort?”

Kétértelműsége, furcsasága ellenére Mrs. Cobbet az egyetlen, akivel a levelezés kétoldalú, „szabályos”. Valójában kizárólagos ezek a levelek szerelmes levelek, nem véletlen, hogy azzal a – különben érzelmileg nem túl fontos – nővel váltódnak, akivel Störr kapcsolata (egy pillanatig) beteljesedik.

Nem ez a helyzet Miss Bortonnal. Hosszú kapcsolatuk ellenére mindössze kétszer váltanak levelet: pontosabban előbb Störr három levelére a kisasszony megkésve reagál, a következő két levelük is csaknem elkerüli egymást, amiért ők aztán csak megkésve – a bál után – találkoznak. Jól jelképezi mindez kettejük kapcsolatát: sosem egyszerre akarják ugyanazt, mindig „ellenfázisban” vannak: amikor Miss Borton várja, hogy Störr megcsókolja, Störr „úriember” marad, a családjáról, az indiókról vagy a malájokról beszél, amikor kettejükről „kellene”; cserébe a kisasszony is szeszélyeskedik, ami szerelmük kudarcához vezet.

Lizzy levelezése egészen más. Sejthetjük: állandó kapcsolatot tartott a „külvilággal” (a férfiakkal?): erre utal a poste restante-igazolvány, melyet még Párizsban használt. Igazából egyetlen levelet sem kap Störr tudtával, de az elcsípett Tannenbaum-levél a 19-es számot viseli. Ugyanakkor megtudjuk: Tannenbaum könyvbe rejtett idézetét nem olvasta. És később az is kiderül, hogy ezt a szerelmet nem viszonozta. Tannenbaum levélben – üzletileg – visszatér egy váratlan helyen (mint szállítmányozó), a félreértések és rejtélyek sorozata[11] folytatódik, igazán soha nem tudjuk meg, mi volt köztük.

Störr Lizzynek egyszer ír, Kodorral közösen (így a levél személyessége jelentősen sérül). Lizzy Störrnek kétszer: az egyik levelet a Brightonba kellett volna küldeni, ha Störr le nem leplezi Lizzy és Dedin szökését. A másik levél – melyet nem is Lizzy ír, hiszen épp az ő halálhíréről tudósít – nemcsak négy év késéssel jut el címzettjéhez, Störr ekkor sem olvassa el, csak kb. nyolc hónap múlva kezdi keresni, amikor megtudja, hogy Lizzy már nem él, de ekkor sem találja, csak a regény legvégén (maga Störr is csodaszerűnek nevezi a levél történetét).

Ha a Miss Borton-levelezést és -kapcsolatot párhuzamba állítottuk, Lizzy esetében az összefüggés még nyilvánvalóbb: Störr Lizzyvel kapcsolatban sosem a tényekből indul ki, hanem abból, amit gondol. A tények nem jutnak el hozzá, vagy nem fogadja el őket. A regény befejezése viszont épp azt mutatja – legalábbis az én értelmezésemben –, hogy Störrnek van igaza, hiszen azért találja meg Lizzyt, mert nem vesz tudomást halálhíréről.

Nyelv

A nyelv a különböző népek motívumához kapcsolódik a legszorosabban. A közepesen gyakori motívumok közé tartozik, különösen az első két részben gyakori: összesen hetvenegyszer (23+34+9+5) szerepel. A szereplők franciául, olaszul, spanyolul, angolul, németül beszélnek, s nemcsak a fikció szerint, egy-egy mondatuk a magyar szövegben is az illető nyelven olvasható. Sajátos kiemelési forma ez Füst Milántól (a nyomtatásban is mindig dőlt betűvel van szedve): ami ilyenkor hangzik el, az valamiért különös fontosságú, s ez előbb vagy utóbb ki is derül.

Az egyes nyelvekhez is fűződhet többletjelentés. Störr francia vonzalma például a francia nyelvnek köszönhető (nomeg a francia nevelőnővel való korai kapcsolatnak); ezt maga is alátámasztja Lizzyről, Lizzy hűtlenségéről beszélve:

„Ha pedig folyton csak epekedik, akkor már nem is tudja olyan édesen-szépen mondani:
–Veux-tu obéir? – S akkor már nincs is örömöm benne.”

Miss Bortonnal is franciául beszélnek eleinte, hogy tegeződhessenek. Jellemző kapcsolatuk alakulására, hogy később a kisasszony a helyes angol fordulatokat tanítja a kapitánynak – vagyis az angolra váltanak, amely egyrészt személytelenebb, hiszen nem különböztet meg tegeződést, másrészt Miss Borton anyanyelve, vagyis ő van otthon, az ő kezébe kerül az irányítás. Amikor a bál után találkoznak, eleinte angolul beszélgetnek, később Miss Borton vált franciára, hogy tegeződhessenek (ez a magyar szövegben természetesen azt jelenti, hogy a magázódás vált tegezésre). A nyelv is jelzi tehát, hogy megpróbálnak kibékülni, közeledni egymáshoz – és azt is, hogy ismét a kisasszony a kezdeményező.

A német hasonlóképpen a bizalom, a közvetlenség nyelve. Némettudása miatt lesz vonzó Winny Kodor estélyén:

„A másik aranyos pedig azt lehelte felém: – Du und Du – mert evvel németül is lehetett csevegni kicsit, amit senki sem értett, s ezért a barátnője előtt kétszer is ki merte mondani azt a gyönyörű szócskát, hogy Du und Du. Ó, ez az édes!”

C. H. Inez kisasszony viszont csak szeret németül csevegni, de nemigen tud – ez egyik legellenszenvesebb vonása Störr számára, többek közt ezért nem lesz kapcsolatukból semmi.

Dél-Amerikában Störr másik baja, hogy képtelen spanyolul rendesen megtanulni. A spanyol tehát az a nyelv, amelyben Störr idegen marad[12]. És ez a másik nyelv, amely Lizzyhez kapcsolódik. A lánya (?) fényképén a felirat: „recuerdo, esetleg colleccion d’ oro” is azt mutatja: Lizzy teljes előélete ugyanolyan rejtélyes Störr számára, mint a spanyol nyelv. Spanyol nyelvű Don Juan és a sziget, ahonnan Störr Lizzyt, a nyelvtanárnőt elviszi.

A huszadik századi irodalomban gyakran gyanús[13], ha valaki sok nyelvet tud: a felszínesség, a túlzott könnyedség egyik ismérve ez. A feleségem történetében sokan beszélnek idegen nyelveket, de talán Kodor váltogatja a társalgás nyelvét leggyakrabban. Hornmann Eugén esetében a nyelvtudás mögött könnyen állhat más:

„Igaz, az a hír járta, hogy mind e nyelvismeretét, különösen pedig a francia kitűnő kiejtését, de még a repülési tudományát is holmi kényes-kétes szolgálatokra használja fel, ha nem is éppen kémszolgálatokra, de valamiféle szolgálatokra Németország javára…”

Az olasz nyelv sajátos szerepet tölt be ebben a világban: valóságos lingua franca, főleg a hajósok között. Olaszul társalognak, olaszul „udvarolnak”. Kodor is szeret olaszul beszélni. Igaz, az ő nyelvi magatartása (akárcsak levélszerű táviratai) sajátos, saját nyelve van, saját mondásokkal, szavakkal.

Hasonlóan virágnyelvet használ Lizzy, de csak Störr-rel. Ez kettejük szerelmi játékainak része:

„– Ó, adjon naspolyát. – Tudnom kellett tehát, hogy csókot akar, a papucsát viszont fajankónak nevezte, s engem, rejtélyes okoknál fogva, liverpooli kapitánynak.”

Störr itt belemegy a (nyelvi) játékba, hasonlóan játszik Mrs. Cobbettel, ami felkelti a gyanúját, hogy Tannenbaum Lizzyhez írott, nehezen érthető levele is egy ilyen saját nyelvet használ.

A kapitányt zavarja minden, ami racionálisan nehezen érthető, ami kódolt: akár a nevetés, akár a csalás, akár a „virágnyelv”. Lizzy viszont kétszer is kitér az egyenes beszélgetés elől: először hallgat, másodszor nyíltan szembeszáll:

„–…Mert minek a jelbeszédek meg a virágnyelv, azért adott az Isten szájat az embernek, talán bővebben is meg lehetne végre beszélni az ilyesmit?
– Föltéve, hogy akarja valaki – feleli erre.”

Ez éppolyan különbség lesz köztük, mint a spanyol nyelvhez való vonzalom vagy ellenszenv.

[3] E tételmondatnak több, kevésbé elvont helyet is meg lehet feleltetni, pl. a második részben azt a helyet, ahol Störr szinte az öngyilkosságig feszülten várja Lizzyt, de mikor Lizzy részegen hazatér, már nem kell neki, és nem is érti előző várakozását. Az álom-motívumnál foglalkozunk azzal, hogy a harmadik rész mennyire ismétli elvont szinten a másodikat – ez is egy példa lehet rá.

[4] Ld. Füst Milán 1942. április 23-i levelét Fülep Lajosnak (Füst 1987. 101.old.), valamint Sanders 1987.

[6] Az ír-angol nép azonosítására ld. még 1.16.

[8] Egy másik alkalommal, a Lizzyvel való szerepjátékban ugyanerről beszél, eggyel több áttételben (ott ugyanis nemcsak a tengerészt „játssza”, hanem Gerald Bist kapitányt).

[9] Ld. A kapitány felesége (Nyugat 1932.II. 91-127.old.) és A jegesmedve (Nyugat 1933.II. 439-449. és 519-531.old.) című elbeszéléseket.

[10] 6009/2. 79.old.: „A szegény kapitány… ó. mostanában hogy siratlak, szegény, megalázott kapitány! (Apám.)” Az 1931-es naplóbejegyzés értelmezéséhez ld. A megírás körülményei c. fejezet vonatkozó részeit.

[11] Tannenbaum azt gondolta, az elárverezett bútorok tulajdonosa Lizzy, Störr pedig azt, hogy Tannenbaum sikerrel udvarolt Lizzynek – amit erősít az a tény is, hogy a fiatalember tudja: Lizzy Spanyolországba ment.

[12] Leszámítva a bordó kabinetben eltöltött álomszerű jelenetet, ahol magában spanyolul dalol. Meg is jegyzi: „Isten tudja, hol szedtem fel [ezt a dalt]. S ez csak azért különös, mert spanyolul én sose tudtam olyan jól, különösen még akkor alig.” Az álombeli nyelvtudásról ld. Freud 1985., 20.old.

[13] Pl.Thomas Mann Felix Krullja (Mann 1994.), Szerb Antal Szepetneki Jánosa (Szerb 1995.)