Nevetés

A nevetés a mű második leggyakoribb motívuma, összesen százhetvenkilencszer (43+92+23+21) fordul elő a műben. Ez nagyjából azt jelenti, hogy minden második könyvoldalra jut egy nevetés-motívum. Eloszlása azonban korántsem ilyen egyenletes, időnként sűrűn előfordul, időnként hosszú időre eltűnik. A mű folyamán csökkenő tendenciát mutat az előfordulása, az első két részben a második leggyakoribb motívum, a harmadikban a harmadik, a negyedikben viszont csak a hetedik. Száz nyomtatott oldalra jutó átlagos előfordulása részenként 54,32; 60,53; 45,65; 22,22, vagyis a második részben nevetnek, mosolyognak a szereplők a legtöbbet, a mű vége felé viszont alig.

Megfigyelhető az is, hogy az előfordulás vagy elő-nem-fordulás jelenetenként változik, vagyis egy jelenetre vagy alapvetően jellemző a nevetés, vagy egyáltalán nem. Ez is jelzi, hogy a motívumnak önmagán túlmutató jelentése van.

Strukturáló szerepe az ilyen gyakori motívumoknak kisebb, mint a kevesebbszer előfordulóknak, legföljebb az egyes jelentések mint részmotívumok „mutatnak egymásra”, így viszont a gyakoriságnak van nagyobb szerkezetalkotó szerepe.

A nevetés eleve valamilyen emóciót hordoz, legtöbbször jót, kellemeset, bár – mint látni fogjuk – nem kizárólag. Ennek alapján azt várhatnánk, hogy viszonylag kevés jelentése lesz. A valóságban viszont ez a mű egyik kulcsmotívuma, s nemcsak azért, mert gyakran fordul elő, hanem rengeteg jelentésárnyalata miatt is.

A szem-motívum igei jellegű, vagyis a szereplők részéről szinte minden esetben valamiféle aktivitást követel. Mert míg például valakinek lehet szép szeme (ld. majd a szem-motívumnál), az még ebben a regényben is lehet egyszerű külső tulajdonság, addig ha jellemző rá, hogy mosolyog vagy nevet, az már belső, vagy még inkább jellemző magatartás. Így általában a motívumok metaforikus jelentésénél érdemes szem előtt tartani a képi sík – a motívum – nominális vagy verbális jellegét.

A jelentések elkülönítése rendkívül nehéz, hiszen érzelmeket kell elválasztanunk, melyeknek külső megjelenése szinte ugyanaz. Nem sok kapaszkodót kapunk a szerzőtől a szinonimák használatában, a lehetőségek közül leggyakrabban a mosolyog, nevet, háromszor a röhög és a kacag, egyszer-egyszer a viháncol, a nevetgél és a kuncog található meg. A szinonimák közt még a nyelvben meglévő különbségek is összemosódnak, vagyis hasonló jelentésben előfordulhat szinte valamennyi. Kissé pontosítják – nyelvi fogódzót adva – a motívum bővítményei a jelentést, vagyis igéknél a vonzatok, valamint a mód- és fokhatározók, névszóknál a jelzők. A következő bővítményekkel szerepel a nevetés-motívum:

nevet valakit, nevet / mosolyog valakin, arcába mosolyog / nevet, csábító mosolyok, furcsa mosolyok, nevet valamin, ravaszdi mosoly, legédesebb mosoly, merész mosoly, kétes mosoly, nyugodt mosoly, sikamlósan nevet, kedves mosoly, álmosan mosolyog, nyájasabb mosolyok.

Mondattanilag a nevetés-motívum bármi lehet, ám érdemes kiemelni azt, ahol Füst Milán idézőmondatként használja:

„– Hajjaj – nevettem erre, szinte részegen a sokféle indulatoktól.”

A mosolygás, nevetés alanya magától értetődően ember, a szerző azonban időnként metonimikusan az ajkat, a szívet, sőt még a bort is alanyként használja a nevet, mosolyog ige mellett. Az igekötők használatával is csökkenti a szóismétlésből eredő egyhangúságot, ami pedig nehezen elkerülhető, ahol a nevetés, mosolygás egy oldalon akár négyszer is előfordul.

Nézzük most a motívum különböző jelentéseit.

A) Kinevetni valakit

A műben a nevetés elsőként pejoratív értelemben jelenik meg, és a motívumnak ez a jelentése a mű egyik kulcsa. Mosolyogni, nevetni valakin – szeretettel –, vagy az illetőt kinevetni, kívülállóként: a kettő külső megjelenése azonos, tartalma viszont épp ellentétes.

A fiatal Störr túl van első szexuális kalandjain, melyek csömört, érdektelenséget idéznek elő benne a szebbik nemmel szemben, és nem érti, miért körülöttük forog a világ:

„Csak nevettem azokat, akik lihegnek utánuk… S mindenféle ormótlan dolgokat gondoltam róluk, például ilyeneket: hogy milyen büszkén üldögélnek ők a vendéglőkben, magasra emelve fejüket, holott tudok én róluk egyebet is.”

Lizzyt a regényben először így jellemzi:

„Francia lány volt, nagyon kacér, nagyon csiklandós, sokat nevetett, s főként rajtam, s épp ilyenkor annyira, mintha csiklandoznák.”

Itt nem egyértelmű, kinevetésről vagy megmosolygásról van-e szó, valószínűleg mindkettőről, ráadásul Lizzynek tulajdonsága is a nevetése, mint majd látni fogjuk. De nemcsak mi, olvasók nem tudjuk eldönteni, mennyi a szeretet a feleség nevetésében, hanem maga Störr sem, és nemcsak itt, hanem a regény jó részében – hisz többek között erről szól a regény.

Störrnek gyerekkori fájdalma, hogy kinevették:

A gyerekkor – mely nemcsak idősík a műben, hanem motívum is – mindig fájdalmas. A gyerekkori szeretethiány a felnőttkorban gyanakvást eredményez, a felnőtt nehezen hiszi el, hogy szeretik, s nem kívülállóként nevetnek rajta. S amikor a szemébe nevetnek, kedélyállapotától függ, megérzi-e benne a szeretetet. Amikor feleségét arról faggatja, ki kérte meg a kezét, és mit felelt ő rá, Lizzy a szemébe nevet – itt Störr megérzi a szeretetet. Máskor viszont akkor is fél a felesége nevetésétől, amikor Lizzy ott sincs.

Itt Störr arra a jelenetre utal, ahol feleségét a maga kitalálta történetekkel mulattatta: kettejük kapcsolatának talán egyik legintimebb, legkedvesebb jelenetére – ez is példa rá, hogy az emlékiratíró Störr lépten-nyomon átértékel egy-egy jelenetet, mert mindvégig bizonytalan, szerette-e őt Lizzy. Egy másik – ritka őszinte – beszélgetésük során Lizzy oktatja, hogy kell a nőkkel bánni:

„– Mert hiába várod azt, hogy az élet igazodjon hozzád, ó, azt igazán ne reméld. Különben kinevet téged… – Így tanított engem a feleségem. Hogy az élet majd kinevet, nem különös?”

A negyedik részben Störr magát is kineveti, mikor feltalál egy új hűtési eljárást. És csak a mű végére jut el Störr oda, hogy megpróbál nem félni a kinevettetéstől. Ekkor érti meg igazán a példázatot, amelyet még Dél-Amerikában írt fel a kínaiakról, akik egy virágot egy életen át hajlandóak volnának nézni. Ebben a kinevetésben már nincs bántás, csak valami magasabbrendű tudás – és szeretet. A mű végére Störr talán maga is megtanul nevetni.

A motívum ebben a jelentésében negyvennégyszer (8+24+6+6) szerepel a regényben, feltűnő – de az elmondottak alapján érthető – a második rész telítettsége.

B) Mosolyogni, szeretettel nevetni valakin

Néha egyértelműen megmondható, hogy egy mosolyban, nevetésben mennyi szeretet, együttérzés van. A feleségem történetében összesen huszonkét ilyen hely található (6+11+4+1), a mű végén tehát kevesebb, mint az előzőekben – ami nem is csodálható, ha belegondolunk, hogy a főszereplő itt a legmagányosabb, tehát nincs kivel együtt mosolyognia vagy nevetnie.

Leggyakrabban természetesen Störr mosolyog valakin, és leggyakrabban természetesen a nőkön, pontosabban a feleségén és Miss Bortonon. Lizzyn akár távollétében is. Persze a nagydarab Störr könnyen nevet azon, hogy a felesége milyen kicsi:

„Hogy ezen nevetek. Ha akarom, itt táncoltatom a tenyeremen.”[1]

De más is. Lizzy – úgy látszik – ilyen jelenség:

„Mert mindenki mosolygott, aki rá gondolt.”

Egy mosoly ajándék is lehet, ha valakinek kitaláljuk a vágyát. Így Störr is kitalál egy formulát, hogy Lizzy megvehesse vágyott esőkabátját:

„– Akkor ezt most neked, jó? – jutott eszébe az újabb formula.
– Nagyon jó – mondtam én. S nem tagadom, még a szívem is nevetett.”

Ezekben a mosolyokban is van fölény, de ezek a mosolyok nemcsak a komikumból fakadnak, hanem a „szív mosolyai”. Az efféle fölény – főleg Störr részéről a nőkkel szemben – a nagydarab, korosodó ember atyáskodó fölénye.

Csak olykor ez is félreérthető, ahogy épp Madeleine érti félre Störrt:

„Egyszóval, kicsit könnyedén vettem én eddig ezt a kisasszonyt, úgy látszik. Hogy túl sokat mosolyogtam a gyermeki csacsiságain, s nem vettem észre, hogy a hitén is nevetek.”

C) Tulajdonság

Valakinek lehet a nevetés tulajdonsága is. Lizzynek például legjellemzőbb tulajdonsága, erre már láttunk példát. És ebben áll legtávolabb a holland Störrtől:

„Nevetni viszont nem tudunk. S ez a lényeg. Mert a franciák igen. […] mi örömtelenek vagyunk. Jószándékú nép, de kemény. Tehát boldogtalan is.”

És ugyanebben az okfejtésben:

„…ezt csodáltam a legjobban benne: gyűlölködve, irigyen, sóváran és mégis elkeseredve: a könnyedségét, igen, ezt a kétes játékot, a bújócskát, amelyet ő űzött mindennel a világon. Meg a nevetését.
Mert hogy tudott ő nevetni.”

A felesége próbálja is tanítani – nemcsak nevetni: az egész könnyed életre:

„…csak villogjon a fogad, és a nevetésed legyen csupa bitangság”.

Akivel a kapitány érzelmi konfliktusba kerül, előbb-utóbb szinte mindenkiről kiderül, hogy nevetős. Kodornak édes mosolya van, az általa meghívott két nő a partyn folyton nevet, a londoni panzióban lakó kisfiú merész mosolyú, általában az ifjúság mosolygós. Akár a francia nők – erről többször is esik szó. A hollandok közt viszont egyetlen mosolygót látunk, akivel a főszereplő talán a legnagyobb érzelmi konfliktusban van: az apát. Innen fakad tehát az ambivalens érzés, a bizonytalanságé, a megbántottságé, az irigységé – és a vágyé, hogy megtanuljon nevetni.

A mosolygásnak, nevetésnek a fizikai megjelenéséről is olvashatunk. Maga Störr épp robbanásszerű nevetése miatt kapja Lizzytől beceneveit. Neki viszont csobogásszerű a nevetése. Már ebben is érezhető a fent elmondott különbség – a jelenség tehát nem fizikai, hanem annak a kérdése, ki mennyire könnyed vagy komor.

Összesen tizennyolcszor találunk példát arra, hogy valakit a nevetésével jellemezzen az író. Ezek megoszlása nagyon jellemző (6+11+1+0), de itt nem a mű „elkomorulásáról” van szó, vagy csak részben: egyre kevesebb új szereplő lép be, a nevetősek pedig vagy eltűnnek a harmadik-negyedik részre, vagy már nem nevetnek. Az új szereplők közül Madeleine kisasszony abba az újmódi (újundok?) ifjúságba tartozik, aki nem nevet – Störr épp avval hódítja meg, hogy felveszi ezeket a „játékszabályokat”. Nem csoda, hogy végül kiderül a hazugság, és Störrnek is elmegy a kedve ettől az ifjúságtól. Anakronisztikussá, mi több: öreggé válik – de megtanulja, hogy neki a nevetés kell: Lizzy nevetése.

D) Zavar, félelem

Nevetni nemcsak külső dolgokon lehet, az ember gyakran zavarában mosolyog vagy nevet. Ilyenkor voltaképp magunkon, a zavarunkon mosolygunk, mindenesetre az efféle nevetés rejtett, belső érzelmet fejez ki.

A feleségem történetében először Lizzy jön zavarba:

„– Voltam a rendőrségen is, gyöngyöm – A feleségem mosolygott. És én egész hőskölteményt tudtam volna e mosolyáról írni. Mert sok mindent kifejezett. Például: hogy hogy remegtek a lábacskái, amikor látta, hogy veszem az idézést, és megyek el. Mert hisz meg is mondtam neki, hova megyek. S hogy hogy ült itt utóbb elhagyatva és egyedül és meggémberedve, talán még meg is vetette magát egy kicsit…
S mindez benne volt a mosolyában”.

Dedin is végigmosolyogja Störr-rel való beszélgetését, és bizony nem fölényből:

„– Semmi se vagyok – feleli végre furcsa mosolyok közt”.

Mikor Lizzy bejelenti, megkérték a kezét, és megkérdezi, Störr elengedi-e, a kapitány próbálja könnyedén venni- Ugyanígy nevet Gregory Sanders tanácsain, vagy Miss Bortonon, mikor azt javasolja neki, ölje meg a feleségét. Ezek a nevetések többnyire félresikerülnek, nem is lesz belőlük nevetés, csak egy-egy fintor:

„– Milyen nevettető ez a kérdés – mondta [Lizzy] előbb. De nem nevetett”.

A mosoly ellentétben áll a szavakkal, mintegy enyhíti azok súlyát – a szavak viszont a mosolyét enyhítik:

„– Akkor hát megint csak csalódtam – mondta [Madeleine] mosolyogva, s már hívta is a pincért, hogy fizetni akar.
– Gondoltam pedig, hogy férjhez megyek Önhöz”.

Összesen tizenhárom (3+8+1+1) zavart mosolyt, nevetést találunk a regényben, a második részben feltűnő túlsúlyban, aminek az az oka, hogy maga Störr itt a legbizonytalanabb.

E) Üres nevetés, részeg nevetés, állati nevetés

A nevetés nem feltétlenül tartalmas. Ha viszont nincs tartalom mögötte, akkor az a nevető lelkének sivárságára is utalhat. Ennek oka lehet állandó üresség vagy átmeneti, melyet okozhat részegség vagy káröröm.

Störr fiatalkori rossz emlékei közt szerepel egy nyaralás, ahol barátjának segít kifosztani a kamrájukat. A kaland tartalmatlansága, sőt szégyenletes volta még felnőttkorában is kísérti a kapitányt. A nevetés épp a csínynek, igénytelenségnek szól – talán ezért használja az író a durva „röhög” szót. Másutt is ugyanezt a szinonimát alkalmazza, pl. amikor a részeg Störr hazafelé megy Kodor vacsorájáról, kabátját simogatva. Másutt a „röhög” ige épp egy nevetés túlzott voltát jelöli, pl. Kodor telefonjának a végén, mikor Mrs. Cobbettel beszél. Egy-egy ilyen nevetéshez részegnek sem kell lenni. Kodornál elég a túlzott fölényérzet, a Störr-házaspárnál a játék túlzott élvezete. Itt a részeg nevetés jó élmény, máskor viszont inkább pejoratív, ha valaki „csak úgy” nevet. Az ilyen nevetés

„se gúnyos, se fölényes, Isten tudja, milyen. Lehet, hogy lélektelen is”

Tizenhat alkalommal (3+10+2+1) találkozunk ilyen nevetéssel a műben.

F) Csábító, megnyerő, pajkos mosoly

A mosoly ősidők óta a csábítás eszköze. Ha tágabban értelmezzük a mosolygásnak, nevetésnek ezt a fajtáját, minden olyan mosolygás ideszámít, amelynek célja a másik ember megnyerése – akár szerelemből, akár mondjuk üzleti célból.

A feleségem történetében Miss Borton az első, aki ezzel az eszközzel él. Amikor a hajón Störr nyakába ugrik, így szól:

„– Imádom magát, hát nem látja, hogy imádom? – kérdezte furcsa, csábító mosolyok közt”.

A helyzet furcsaságát – a szokatlanul őszinte „kirohanást” – épp a mosolyok enyhítik, hogy ugyanakkor a helyzetet – és a mondottakat – nagyon is komollyá tegyék.

Kodor – természetesen – üzletileg használja csábmosolyát egy akadékoskodó ügyfél leszerelésére. Az efféle mosolyok egy másik fajtája egy meglévő kapcsolaton belüli csábítás, melynek célja ugyancsak az, hogy a másik féltől kicsikarjunk valamit. Lizzy pl. az ajándékot akarja megkapni, amikor fél szemmel Störr-re mosolyog. Nem lehet nem észrevenni az ilyen nevetés játékos voltát.

Összesen kilencszer (2+3+2+2) szerepel a motívum ilyen jelentése a műben.

G) Elértő, megértő nevetés

A mosolygás, nevetés egyik gyakori típusa az összemosolygás. A két fél megérti egymást, és ezt egy „közös” mosollyal, nevetéssel tudatja a másikkal.

Miss Borton férjhezmenetele után nagy- és újszerű gyereknevelési elveket vall, és ezekben a férjével tökéletesen egy:

„S itt egymásra tekintettek, jelentős mosollyal, mint az idomítók.”

Nem mindig sikerül ez a mosoly, pedig oldhatná a feszültséget. Ilyen negatív példa az, amikor Kodor bevallja Mrs. Cobbet előtt, hogy állandóan figyelteti.

Ha két ember egy harmadik jelenlétében nevet össze, az bántó lehet. Megbántódik – mert nem érti – Störr is azon, amikor a felesége és a házban lakó fiú összemosolyog. És érthető a féltékenysége, mert az ilyen „összekacsintás” közös tudásra, titokra enged következtetni – a féltékenység oka pedig legtöbbször épp az, hogy aki hozzám tartozik, annak valaki mással van közös titka.

A regényben tizenhatszor (5+6+2+3) szerepel ez a megértő nevetés.

H) Titok

Az előzővel épp ellentétes az a nevetés, amikor a nevető azon nevet, amit csak ő tud. Ebben szinte mindig fölény érezhető, a nagyobb tudás fölénye.

Kilián Péter mázsamester, aki megölte feleségét, valóban többet tud az életről, mint az átlagos halandó:

„– Azok az Úristen napjai voltak a börtönben, kapitány… – Aztán hozzátette: – de azért ma is megtenném újra, meg én – és nevetett.”

Itt a titok nem bántó. Bántó és gyanút keltő viszont Mrs. Cobbet mosolya, mikor arra kéri Störrt, menne fel barátjához helyette. Igaz, maga Störr is nevetésbe burkolja lelke titkait olykor:

Tizenhétszer (4+6+2+5) szerepel a motívumnak ez a jelentése a regényben.

I) Furcsaságon, tréfán nevetni

A nevetést kiváltó helyzetek közül egyik leggyakoribb az, ha valami eltér a megszokottól, az elvárttól, a normálistól – köznapi használatban. Nem így A feleségem történetében: itt viszonylag kevés ilyen nevetést kiváltó okkal találkozunk, összesen kilenccel (4+3+1+1).

A normálisan elvárhatótól eltér, hogy Störr és Dedin egy feszült beszélgetés végén búcsúzóul kezet fog:

„Ez is olyan furcsa volt. Nevettünk is rajta mind a ketten. Ezen is.”

Furcsa és szokatlan az is, ha valaki féltékenységi rohamában kiveszi a műfogsorát, mint Kodor. Ha Störr csak a helyzet komikus voltát látja, nevetett volna. Ez valószínűleg az egész mű legtragikomikusabb jelenete, inkább kínos, mint mulatságos.

Nem igazán mulatságos, inkább furcsa a műben előforduló utolsó nevetés: Störr Lagrange-néval beszél arról, hogy keressék fel együtt Lizzyt:

„S minden izgatottságom mellett még el is nevettem magamat. Mert arra gondoltam, hogy milyen fura lehetek én most ennek. Amilyen nekem ő…”

Mulatságos lehet viszont egy vicc, akár szóvicc is. Abban is valamiféle furcsaságon nevetünk. A feleségem történetében egyetlen szóvicc van., amikor Störr különböző csúfneveken hívja Lizzyt, többek közt ma petite bibinek, meg bibiche-nek,

„amin még ő is nevetett, lévén, hogy a kalapját is kifejezte, a kétfontos kis szarvasbőr kalapot”[2].

J) Öröm

Természetes, ha valaki örömét mosollyal, nevetéssel fejezi ki. Tíz ilyen megnyilvánulás (2+5+2+1) A feleségem történetében is van. Valószínűleg nem az örömből fakadó nevetés hiányzik a műből, sokkal inkább maga az öröm.

Lizzy eleinte őszintén örül annak, hogy Störrnek Miss Bortonnál sikere van. Másfajta örömöt érez, amikor Störr elviszi korcsolyázni:

„Sikoltott is, kacagott is, s ha már nagyon megijedt, hol a fülembe, hol az orromba fogózott.”

Az örömöt, illetve az örömből fakadó nevetést gyakrabban hozza elő a műben testi jellegű öröm (akár látvány is), mint lelki, vagyis még ezt a kevés örömöt sem mindig emberek szerzik embereknek, hanem sokszor tárgyak, vagy ha emberek is, inkább csak mint látványok.

K) Emlék, emlékezés

Sajátos – a műre jellemző – nevetéstípus az, amikor valamire visszaemlékezve elmosolyodunk. Összesen háromszor fordul elő a motívum így, mind a második részben.

Lizzy a tükör előtt ülve mosolyodik el valamin, Mrs. Cobbet búcsúzásul – kapcsolatuk kezdetére emlékezve – nevet Störr-re, a rész végén pedig Störr azon nevet, amit álmodott.

L) Bocsánatkérő nevetés

Az utolsó nevetéstípus a műben a bocsánatkérő nevetés. Mindössze kétszer fordul elő, mindkétszer Lizzy próbálja vele Störr szívét meglágyítani.

„– De most már igazán nem veszek semmi egyebet, ez a kalap volt az utolsó. – Aztán hirtelen rám emelte csillagos-kék szemeit. S valami kérelem vagy esdeklésféle volt a mosolyában.”

Ez az a jelenet, amikor Störr kész megölni feleségét a kalap miatt. Lizzy a regényben fellelhető másik hízelgő nevetésnél is részeg, épp emiatt kér nevetésével elnézést:

„– Mi leli?
– Megmondjam? Gugyit ittam. – Evvel a szóval. – Egy kis jó gugyit, ó, én úgy berúgtam – mondja nevetve.”

Ebben a nevetésben a szégyenkezés is benne van. És általában egy nevetés nem csak ilyen vagy csak olyan, legtöbbször többféle indítéka van.

---

[1] A tenyéren való táncoltatás képe Füst Milán több művében is előjön, pl. Emléklapok Holdacskáról (Füst 1983. 106.old.).

[2] A szóvicc – nem tudom, franciául mennyire működik – alapja a hímnemű bibi főnév kettős jelentése, mely egyrészt női kalapot, másrészt kedveskedő megszólítást jelent; a bibiche főnév viszont ‘angyalkám’-at. Persze ahhoz, hogy ebből szóvicc legyen, szükség van az előzményekre. Störr ugyanis kishíján meggyilkolta feleségét egy kalap miatt.