2. Motívumok

A motívum meglehetősen „túlterhelt” kifejezés az irodalomtudományban. A Világirodalmi lexikon hat alapjelentést különböztet meg, az egyes jelentéseken belül is különböző iskolák vitatkoznak azon, mit tartanak, mit nem tartanak motívumnak.

Ezekből egy adott mű (és nem egy egész életmű vagy életszakasz) motívumait vizsgálja a 2. jelentés (melyben a motívum témát, tárgyat jelent), a 3. (melyben ritmusfordulatot), de jelen elemzéshez legközelebb a 6.a. és b. jelentés áll, mely szerint a motívum(ok)

a) „adott irodalmi mű szegmentuma, amelynek jelentése az egész mű értelmezése, magyarázata szempontjából lényegesen bővül azáltal, hogy a művön belül megismétlődik különböző, szemantikailag értelmezhető kontextusban vagy különböző értékű strukturális pozíciókban, vagy

b) adott irodalmi mű jelentés tekintetében különböző szegmentumai, amelyeknek jelentése az egész mű értelmezése, magyarázata szempontjából lényegesen bővül azáltal, hogy a művön belül azonos kontextusban vagy azonos értékű strukturális pozícióban találhatók”[1].

Igen közel áll ehhez, de talán pontosabb az a definíció, melyet ugyancsak Bernáth Árpád (1970) írt, motívumnak nevezve

a. „azokat az adott művön belül egymással azonosított szövegrészeket, amelyek azáltal kapnak szimbolikus tartalmat létrehozó funkciót, hogy különböző, szemantikailag értelmezhető kontextusban jelennek meg”, vagy

b „azokat az adott művön belül egymástól megkülönböztetett, szemantikailag értelmezhető szövegrészeket, amelyek azáltal kapnak szimbolikus tartalmat létrehozó funkciót, hogy azonos kontextusban vagy azonos strukturális pozícióban jelennek meg.”

Cikkében Bernáth is hozzáfűzi, hogy különösen lexéma-szinten figyelhetünk meg ilyen ismétlődéseket[2]. Nekem azért tetszik jobban az utóbbi meghatározás (bár a kettő jelentése szinte azonos), mert jobban benne van annak lehetősége, hogy a struktúrát épp a motívum hozza létre. A lexikon meghatározásában viszont annak lehetősége van benne, hogy az ismétlődő szegmentum ne nyelvi elem (fonéma, morféma, lexéma, szókapcsolat, mondat stb.) legyen, hanem akár ritmusfordulat is (természetesen az „a)”, amely eredetileg nem szükségszerűen értelmezhető szemantikailag).

Hankiss Elemér[3] a strukturalistáknak azt a szemléletét említi, mely szerint minden jel egyszerre állhat betű szerinti és metaforikus értelemben. Solomon Marcus pedig arra hívja fel a figyelmet, hogy kontextuálisan a szavak jelentésének végtelen lehetősége adott[4]. A fontos tehát az, ami ebből ismétlődik.

A legjobb példa arra, hogy eredendően nem jelentéses elem ismétlés révén válik jelentésessé, ismét a zene területén található. A wagneri vezérmotívum jellegzetesen ilyen, bár itt magának az ismétlődő elemnek többek szerint[5] eleve is van többletjelentése. Fónagy Iván és Magdics Klára[6] felmérése szerint a megkérdezettek jelentős része „megérti” a Trisztán fő motívumának vágyakozó voltát. Igazán a wagneri motívum akkor tölti be leglátványosabban struktúraalkotó voltát, amikor a „nézőnek szól”: pl. amikor a Trisztán és Izoldában a két címszereplő egymásra talál, s Izolda eloltja a fáklyát, megszólal a halálmotívum[7], mintegy megsejtetve a tragikus véget. Hasonlóképpen a lándzsa-motívum nemcsak Wotan lándzsáját jelenti a Ringben, hanem általában a szerződést is.

Az irodalomra visszatérve Bonyhai Gábor[8] megkülönböztet akusztikus és nem akusztikus motívumot, előbbinél az azonos hangzás hozhat létre tektonikus funkciót, utóbbinál viszont az azonos jelentés. Legföljebb azt vitatnám, hogy az ő értelmezése szerint a motívum-létrehozó elemnek el kell térnie a normától.

Füst Milán költészeti motívumait vizsgálta Büky László[9], bár ő életmű-motívumokat vizsgál, továbbá az Értelmező Szótár által megadott jelentésekből indul ki (ami azért hiba, mert a kontextuális jelentésnek sokszor semmi köze a szótárihoz), és csak rendszeresen ismétlődő metaforákat tart motívumnak[10], elemzése mégis sok olyan megállapítást tartalmaz, amely érvényes Füst prózájára vagy egy művére (például A feleségem történetére) is. Tanulságos például a színnevek jelentésének eltérése Füst költészetében és nagyregényében.

Ugyancsak a színekről állapítja meg Füst novelláit vizsgálva Bori Imre, hogy a zöld színnek metaforikus jelentése van[11]. Fehéri György[12] a szem- (és példáiban a tűz-) motívum meglétére hívta fel a figyelmet.

Ebben a terminológiai zavarban a legcélszerűbbnek az látszik, ha magam is definiálom, mit nevezek motívumnak Füst Milán művében.

Jelen dolgozat motívumnak kezel minden olyan ismétlődést, mely egy adott művön belül a szavak vagy szinonimikus szócsoportok szintjén jelenik meg, s mely vagy az ismétlődés számossága miatt, vagy az ismételt elem feltűnő helyzete (nyilvánvaló strukturáló szerepe) miatt a figyelmes olvasás (close reading) során kitűnik.

E definícióból adódóan:

1.Nem számítógépes szövegstatisztikára törekszem. A számítógép ugyanis míg nem ismeri fel a szinonimákat és a – később ismertetendő – alkalmi, „helyi”, kontextuális szinonímiákat, ám tisztán mennyiségileg motívumnak ítélne jó pár olyan szót, ami nyilvánvalóan nem az (pl. grammatikai segédszavakat – névelő, létige –, neveket, a történetben kulcsszóként, de nem motívumként szereplő egy-egy szót).

2.Motívumként kezelem a motívum-szavak azon előfordulásait is, ahol szótári alapjelentésükben (tehát nem szimbolikus, metaforikus jelentésben) állnak. A motívum tehát nem képi, hanem szó-természetű. Az ismétlés akkor is szerkezetformáló, ha nem hordoz többletjelentést. (Az ismétlődő szavak nagy része természetesen gyakran hordoz, de például a „kapitány” szó nem: mindig ugyanazt a rangot jelenti. Mégis igen fontos, hogy például ki mikor szólítja Störrt kapitánynak. Túl azon, hogy ez a regény egyik kulcsszava, emiatt még motivikus is.)

3.Vannak olyan előfordulások, amelyekben a szóhoz annyira átvitt értelmű jelentés tapad, hogy az eredeti jelentéshez semmi köze. Motívumvizsgálatom ilyenkor is az alapjelentésből indul ki, a többlet- vagy más jelentéseket ezzel együtt tárgyalom. Például a nyilvánvalóan indulatot, csodálkozást, felkiáltást kifejező „édes Isten” kifejezés (mely A feleségem történetében igen gyakori) az „édesség” és az ”Isten”-motívumnál is tárgyaltatik, holott a valláshoz igen kevés köze van, az édességhez meg éppen semmi. Ez egyfajta egyszerűsítés részemről, de nemcsak az: az ismétlődésben mindig fontos az ismételt elem. Minthogy az irodalom anyaga a nyelv, az ismétlésnél a nyelvi elem ismétlődik. Ez a nyelvi elem, esetünkben egy szóhoz tartozó hangsor, („tudat alatt”) olyankor is hordozója az eredeti jelentésnek, amikor egész más értelemben áll. Ráadásul az „édes Isten” kifejezés mindkét szava eleve motivikus, akkor is, ha az összes „édes Isten” felkiáltást kihagyjuk a műből. E kifejezés mindkét tagja a szavak (ha úgy tetszik: a hangsorok) szintjén ismétli e két (az Isten és az édesség) motívum alkotóját, strukturálisan tehát köthető a többi édesség- illetve Isten-motívumot kifejező előforduláshoz. Az egyes motívumokon belül viszont külön tárgyalom az eltérő jelentéseket.

4.Vannak olyan feltűnő jelenségek a regényben, amelyek mindössze kétszer vagy háromszor szerepelnek. A „tényleges” motívumok ennél jóval gyakoribbak, átlag hetvenhatszor szerepelnek a műben. De ki vonná kétségbe például a struktúraalkotó (tehát motivikus) szerepét annak a tölgyfának, amely Tolsztoj Háború és békéjében mindössze kétszer szerepel: először téli formájában, amikor Andrej herceg Natasáékhoz utazik (tehát odafelé), majd másodszor tavaszi pompájában, amikor a herceg a sikeres leánykérés után visszafelé látja[13]. Az efféle ismétlés struktúraalkotó szerepe annyira evidens, hogy a motívumok között kell nyilvántartani. A kevés előfordulás viszont erősíti a strukturáló szerepet. Ha a regényben egy ilyen elem összesen kétszer-háromszor ismétlődik, a két-három hely kapcsolata nyilvánvaló.

5.Egy motívum alá több szó is tartozhat, ha a műben konzekvensen hasonló a jelentésük. Még az sem szükséges feltétlenül, hogy nyelvtanilag szinonimák legyenek. Egy irodalmi mű saját jelentésstruktúrát (lehetséges világot) hoz létre[14], amely csak részben felel meg a köznapi relációknak. Az ilyen nem szótári rokonértelműséget nevezem alkalmi vagy helyi szinonímiának. A feleségem történetében például a játék-motívum része a kalap és az álarc (mint a rejtőzködés, bohóckodás kelléke), de – természetesen sokkal lazábban – minden olyan dolog is, amely a filozófiához tartozik: a műben szereplő (ál-)filozófusok tudniillik ugyanúgy viszonyulnak a valós világhoz, mint a játék, színjáték. (Az általam használt motívum-elnevezések, csoportosítási címszavak esetlegesek, épp ennek enyhítésére hozok magyarázatképpen számos példát, melyekkel egyben gondolatmenetem – a közös motívumba sorolás – helyességét is szeretném alátámasztani. Természetesen nem kizárható, hogy más másképp gondolkodva más „alkalmi szinonimákat” alkotna. Ha viszont a szinonimákat önálló motívumként tárgyalnám, áttekinthetetlenül sok lenne a motívum. Látni fogjuk: így sem kevés.)

6.A motívumokból csoportokat hozok létre. Bár legtöbbször egyértelműnek látszik a különböző motívumok érintkezése, a bennük lévő közös elem, e csoportok sokszor mégis önkényesek. Egyrészt egy motívum több csoportba is tartozhat. A tűz-motívumot eleinte inkább az érzékszervek csoportjába soroltam (mint a hő és a fény együttes megjelenési formáját), később mégis úgy döntöttem, hogy a helyet és időt kifejező nagyobb motívumcsoporton belül tárgyalom, mint a négy alapelem (föld, tűz, víz, levegő) egyikét. Másrészt senki sem gondolná, hogy a pénz-motívum az érzékszervekhez tartozna; ám a műben a látszat és valóság körébe sorolható motívumok – ezek közé tartozik a pénz is, mint a látszat-érték megtestesítője a valós értékekkel szemben – laza szállal mégiscsak az érzékszervekhez tartoznak. Ez is alkalmi, helyi szinonímia, csak nem egy motívumon, hanem egy motívumcsoporton belül. Természetesen itt még több csoportosítási lehetőség van, én ezek közül egyet kialakítottam, s ez része annak is, ahogy én a művet értelmezem – más értelmezéshez más csoportok is kialakíthatók, nem gondolom tehát, hogy egzakt vagy kizárólagos volna az, ahogy én elrendeztem a motívumokat. Éppen ezért a dolgozatban közölt számadatok, táblázatok kritikával kezelendők, tájékoztató jellegűek, csupán azért készültek, hogy az arányokat érzékeltessék.

7.A motívum az egyes műveken belül értelmezendő, a műből adódó jelenség. Természetesen vannak, nagyon is szembetűnően vannak olyan motívumok, amelyek több műben is szerepelnek. Ez egy egészen másfajta motívumkutatás, az életműmotívum-kutatás tárgya lehetne, s ezt is el lehetne végezni Füst Milán prózájában is, ahogy Büky László a szerző költészetére vonatkozóan végzett ilyen munkálatokat. Jelen disszertációmban idézek egy-egy más műből vett részletet is, kitekintésképpen, s abból a célból, hogy jelezzem A feleségem történetén belüli motívumok külső, életmű- (vagy pályaszakasz-) motivikus jellegét; ám egyrészt nem gondolom, hogy ezzel a jelzéssel el is végeztem volna az életműmotívumok feldolgozását, másrészt korántsem biztos, hogy ami motivikus A feleségem történetén belül és megjelenik például az Adventben, az ott, e művön belül is motivikus lesz. Rövidebb műveknél, különösen a novelláknál kétséges, hogy beszélhetünk-e egyáltalán művön belüli motívumokról, vagy ez csak a nagyobb terjedelmű művek szerkesztési elve Füst Milánnál.

8.Nem a motívumok közt tárgyalom a nem lexéma-alapú ismétlődéseket, bár ezeket is motivikusnak tartom. A ritmikai vagy dallam-jellegű ismétlődésekről dolgozatom negyedik nagyobb fejezetében szólok.

Az általam használt motívum-kategória tehát nem homogén: egyrészt szóelőfordulás-jellegű, másrészt jelentésbeli, hasonlóan Bernáth vagy a Világirodalmi Lexikon definíciójához. E kettősség ugyan eredményez némi ambivalenciát, de inkább ezt vállaltam munkám folyamán, mintsem hogy lemondjak akár a szóelőfordulások, szóismétlődések, akár a szinonimák és helyi szinonimák kigyűjtéséről. Értelmezhető ez úgy is, hogy magam is kétféle értelemben használom a motívum fogalmát. A keveredés elkerülésére minden egyes motívumot úgy tárgyalok, hogy feltűntetem, mely jelentését vizsgálom éppen a motívumnak. Az egyes motívum-előfordulások többdimenziósan kapcsolódnak: egyrészt a hangalakjuk, másrészt a jelentésük révén. Egyszerűbbnek, áttekinthetőbbnek véltem, ha úgy dolgozom fel, hogy eleve a hangalakjuk alapján csoportosítom őket, hozzájuk véve a szinonimákat és a helyi szinonimákat. A hasonló jelentéseknek azonos címet adtam, tehát erre akár a dolgozat szövegén belül is rá lehet keresni. Például a már említett édesség-motívum, az arany-motívum és a lélek-motívum is érintkezik, hiszen mindháromba tartoznak olyan csoportok, melyek jelentése közös, például a megszólítás („édesem”, „aranyom”, „lelkem”).

[1] Világirodalmi Lexikon Budapest, 1982. 8.kötet 630.old.

[5] Haraszti Emil (1924. 9.old.) is a jelentésességet feltételezi meghatározásában: „Olyan pregnáns hangcsoportot nevezünk vezérmotívumnak, mely szuggesztív erejénél fogva működésbe hozza a hallgató fantáziáját és így képes élő és fiktív személyeket, absztrakt és konkrét fogalmakat zenében kifejezni” [kiemelés tőlem – MG].

[7] Érdekes, hogy a fáklyaeloltás Füstnél is halálos fenyegetéssel azonosul pl. a IV. Henrik királyban (II. felvonás 3. szín)

[9] Legátfogóbb: Büky 1983., de további motívumok elemzése található Büky 1979-ben.

[10] Összefoglaló műve (Büky 1983.) végén adott körülírása közelebb áll ahhoz, amit én motívumnak tartok: „…nyelvi elemek használati helyzetei nemegyszer bizonyos összefüggésrendszerbe tartoznak, amelynek révén a képalkotásnak és a képhasználatnak egyes elemei egymás között is összefüggést teremtenek, illetőleg ezekre a nyelvi elemekre stiláris többlet rakódik, rétegződik ezekből az összefüggésekből”.

[13] Tolsztoj 1971. II. 2/1. és II. 2/3. fejezet. Andrej herceg mindkétszer önigazolást lát abban, ahogy a fa kinéz.

[14] A művészi és a köznapi valóságot maga Füst Milán is megkülönbözteti a Látomás és indulat a művészetben több előadásában is.