3.12.

Pedig itt volt. S erről bizonyságot is tett hamarosan.

Valami kis csattanás volt ugyanis hallható odakinn, mint mikor becsapnak egy ajtót.

– Úgy látszik, hazajöttek – morogta erre Kodor, és ásított.

– Haza? – kérdeztem én. – No, de kik? – Mert most már megkérdeztem, ha ő maga is annyiszor emlegeti.

– Hogyhogy kik? – felelte Kodor. – Hát a szomszédok. Illetve, nem is a szomszédok. Mert egy lakás ez az egész, csak épp hogy kettévágattam, mikor neki kivettem.

S még ezt is ugyanúgy, mint aki most ébredt fel, és nincs kedve beszélni.

– Mert én akarom is, hogy olyan helyen legyen, ahol figyelik őt – emelte fel hirtelen a hangját. – Mert én minden lépéséről tudni akarok.

Nem is mindjárt értettem a dolgot. Csak azt láttam, hogy Mrs. Cobbet nagyon lángba borul ettől. Sőt. Hogy úgy tesz a szegényke, mint aki pihéket akar lefújni magáról.

– No, csakhogy bevallja végre – próbált mosolyogni. De nem ment. Mert nagyon elkomolyodott. Sőt, fel is állt.

– Már mért ne vallanám be? – felelte neki Kodor. – Különben is, minek legyen ő itt olyan egyedül, no, nem igaz? Mert minek neki a háztartás meg a vesződség? Fel is hozattam hát egy rokonomat ide, aki ebből él, belőlem él, ő meg az egész pereputtya. Ha tudni akarod: Spint a neve.

– No, ne mondd – csodálkoztam én. Mert még mindig nem akartam hinni a fülemnek. – És tudsz is minden lépéséről?

– Már hogyne tudnék, nagyon természetes a dolog – hogy hova megy, vagy ki jár ide, mindent. Mert ezek is tudják ám, hogy mire kíváncsi az, aki a kenyeret adja.

– Vagy nekem nem szabad? – nézett pimaszul a szemembe. – Ha egyszer úgy akarom. Körülnéztem a szobában.

Mrs. Cobbet háttal állt felém, s valamit becsomagolt, alighanem a drága szivarokat, nehogy megint kiugorjanak a skatulyából. S ez rossz jel volt, mert a megadásé. S a remekszép, aranyos faliórán hajnali három – ez is rossz jel volt. Mert mit keresek én itt? Egyszóval: kicsit meg is hűlt bennem a vér, kétségtelenül, mégse mozdultam a helyemről. Mert kíváncsi voltam, mi ez az egész? Vagy mit akar ez az öregember?

– Mért? te még sohase voltál itt? – kérdezi hirtelenül.

– De hogy is lettél volna – teszi hozzá –, amilyen Ehrenmann te vagy – (evvel a szóval!) –, egy igazi cavaliére. Biztosan azt mondtad volna nekem: – barátom, én ma fenn voltam ám a szeretődnél.

– Mert hiszen az vagy te, megmutattad a múltkor, egy nagyszerű cavaliére. De, hogy el ne felejtsem: megnyertem én azt a pert nélküled is, mert igazam volt.

– Menjen ki – förmedt rá Mrs. Cobbetre –, tárgyalni akarok evvel az úrral. Üzleti ügyek – mondta megvetően. – És főzzön egy kis feketét is, mert fáj a fejem. Mrs. Cobbet kiment a szobából.

– No, te görcs – mondtam neki ekkor, de minden haladék nélkül, mert már majd kiugrottam a bőrömből –, halljuk hát, mi a mondanivalód? Tudni szeretnél valamit? – és a szemébe nevettem.

– Vagy azt hitted, majd nyakra-főre járatom a számat? Hát így ismersz? Engem akarsz te leitatni? Hát azt hiszed, csak neked van eszed a kalapod alatt, a többinek csupa szalonna?

Már azt se tudtam, mit mondjak neki hamar.

– És ha imádom is a szeretődet, mi van akkor? Másnak nem szabad imádni?

S még a szemem is remegett a gyönyörtől. Hogy habzottam szinte a rengeteg szótól, amely egyszerre akart kiszakadni a számon. Ezenfelül pedig szaladgálni szerettem volna, vagy ilyesmit – felkapni ezt a kis öreget és kényszeríteni, hogy jöjjön velem táncolni, a mindenit neki. S még meg is veregetni azt a kopasz kis fejebúbját.

*