1.17.
A noteszomban is az áll, hogy jól tettem, nagyon jól, mert itt az
ideje, meg kellett végre rázni kicsit és a többi. Csupa ostobaság. Mintha
bizony lehetett volna helyesen cselekedni.
De
még fenyegetések is vannak benne. Hogy meguntam a lovagi szolgálatokat. Mert
betelt a mérték. Mert amíg beteg volt, hagyján. Illetve, beteg se
legyen-jegyeztem fel magamnak -, az én házamban ne legyen egy másik szerelem
betege. Különben kidobom.
Mert
ettől viszont én nem tehetek. Hogy ilyen vagyok. Ő szerelmes, én pedig kidobom
őt.
S
még ma is emlékszem, hogy dúltam-fúltam én még azután is. Úgy látszik,
szégyelltem magamat. Egész éjszaka jegyeztem.
Hogy
könnyű nem féltékenynek lenni, könnyű Ridolfit elereszteni, amíg nem szeret az
ember. De most már nem ott tartunk, mert most már szeretem.
S
hogy viszont most már ő döntse el, mi a szándéka, vagy mit akar. Mert evvel a
mai beszélgetésünkkel az ő kezébe tettem le a sorsunkat.
Őt
illeti meg a szó.
Mert
túlságosan kényelmes is volt a helyzete mindeddig. Ő csak bírált, ha nem
tetszett valami, fintorgott. Nos, ha elégedetlen, akkor cselekedjen, ez van
most kimondva felette.
S
ezt is felírtam.
Reggel
pedig elmentem hazulról, s egész nap haza se néztem. S ami meglepő volt: bár jó
későn vetődtem haza, ő nagyon alázatosan megvárt a vacsorával. Sőt: ő maga
pirította meg a kenyeremet is, ami rendkívüli teljesítmény, még ilyet sem értem
meg az életben. Vacsora után pedig odajött.
Croc-Croc
bácsi mondta -, továbbá Monsieur Houiné, figyeljen ide. (Akkor már két embernek
is nevezett egyszerre, s ez is olyan különös volt.) Mondjak valamit? kérdezi
alázatosan.
Mondjál
valamit.
Akkor
mondom. Hogy te nagy szamár vagy ám no, rendben van így? És azt is mondom, hogy
ne haragudjál. S itt szokása szerint egyik ujjával megérintette kicsit a
mellényem. Én pedig azt gondoltam erre is, hogy mindez nagyon rendben van így.
*