1.17.

 

A noteszomban is az áll, hogy jól tettem, nagyon jól, mert itt az ideje, meg kellett végre rázni kicsit és a többi. Csupa ostobaság. Mintha bizony lehetett volna helyesen cselekedni.

De még fenyegetések is vannak benne. Hogy meguntam a lovagi szolgálatokat. Mert betelt a mérték. Mert amíg beteg volt, hagyján. Illetve, beteg se legyen-jegyeztem fel magamnak -, az én házamban ne legyen egy másik szerelem betege. Különben kidobom.

Mert ettől viszont én nem tehetek. Hogy ilyen vagyok. Ő szerelmes, én pedig kidobom őt.

S még ma is emlékszem, hogy dúltam-fúltam én még azután is. Úgy látszik, szégyelltem magamat. Egész éjszaka jegyeztem.

Hogy könnyű nem féltékenynek lenni, könnyű Ridolfit elereszteni, amíg nem szeret az ember. De most már nem ott tartunk, mert most már szeretem.

S hogy viszont most már ő döntse el, mi a szándéka, vagy mit akar. Mert evvel a mai beszélgetésünkkel az ő kezébe tettem le a sorsunkat.

Őt illeti meg a szó.

Mert túlságosan kényelmes is volt a helyzete mindeddig. Ő csak bírált, ha nem tetszett valami, fintorgott. Nos, ha elégedetlen, akkor cselekedjen, ez van most kimondva felette.

S ezt is felírtam.

Reggel pedig elmentem hazulról, s egész nap haza se néztem. S ami meglepő volt: bár jó későn vetődtem haza, ő nagyon alázatosan megvárt a vacsorával. Sőt: ő maga pirította meg a kenyeremet is, ami rendkívüli teljesítmény, még ilyet sem értem meg az életben. Vacsora után pedig odajött.

Croc-Croc bácsi mondta -, továbbá Monsieur Houiné, figyeljen ide. (Akkor már két embernek is nevezett egyszerre, s ez is olyan különös volt.) Mondjak valamit? kérdezi alázatosan.

Mondjál valamit.

Akkor mondom. Hogy te nagy szamár vagy ám no, rendben van így? És azt is mondom, hogy ne haragudjál. S itt szokása szerint egyik ujjával megérintette kicsit a mellényem. Én pedig azt gondoltam erre is, hogy mindez nagyon rendben van így.

*