KOHÁRY ISTVÁN: ÛDÕ MULATÁS KÕZBEN SZERZETT
VERSEK. 0010
HARMADIK RÉSZ.
Indúlok azomban, búm
felejtésére,
szép frissen levegõ, égnek
vételére,
hogy jussak elmémnek, csendesitésére,
bús szivem terhének, kõnnyebitésére.
Ligetes
erdõkben, sok madár szó teng már,
frissen úgrál
à vad, fút nyargal vigan jár,
bomlott kedvem még most,
helyre ne állott bár,
sétálásom kõzben, szivem
vidúlást vár.
[p 0011] Az serkentõ napot, nem látom
fõlyhõben,
kár volna hevernem, illyen szép ûdõben,
nem késem házamnál, megyek egy elsõben,
gyõngy
virággal bõves, árnyékos erdõben.
Kevés ûdõ alatt,
jó tova haladok,
a Liget erdõnek, uttyára akadok,
árnyékába jútva, ott megis maradok,
egy kevés
nyugovást, lábaimnak adok. Meg izzadván testem, mintegy
meg hevûltem,
egy terepély fának, tõvében le ûltem,
kõnyõkõmre dõlvén, szellõzve frissûltem,
õrûlõk hogy búmat, ottan el kerûltem.
Egy gyõngy
virág szálat, látok nem meszszére,
vetem szemeimet,
meg tekintésére,
akarván hamaréb, jutnom szedésére,
õrõmest kõzeleb, mennék nézésére.
Fel ugrom
helyembûl, arra felé térek,
mentemben gondolom, majd ha oda
érek,
ez után senkitûl, virágot nem kérek,
le
szakasztásához, de kõnnyen nem férek. A gyõngy
felé, viszen mert az melly út,
ahoz igen kõzel, vagyon
egy forrás kút,
patakokat áraszt, olly sebességgel
fút,
mellyeken egy kõnnyen, senki által nem jút.
Menvén azért odéb, más utat kerestem,
s-nagy
szerencsétlenúl, rút semlyékben estem,
hináros
posványban, kezd sillyedni testem,
magamot sározva,
kedvem ellen festem.
Nagy nehezn mégis, ki hágtam
partyára,
el jedzett czélomnak, sietek uttyára,
továbis
vigyázván, gyõngy virág szálára,
jutottam mentemben,
egy nagy kõsziklára.
[p 0012] Nézem annak õblét, s-
félsz háborgat menten,
rémûlõk magamban, szivemis
meg retten,
sárkányok barlangját, minthogy látom itten,
ohajtok szivessen, tarcson meg az Isten. Lappangó
helyemet, sohúl nem fajditom,
lábaimot
gyorsan,futásnak inditom,
mint leg jobban lehet,
szaladni nóditom,
egy oldalos bércznek, utamat forditom.
Fárattan érkezem, meredekségére,
más egy
kõsziklának, éppen tetejére,
kezdettem lehegve, pihenni
végtere,
kevés ûdõ alatt, még erõm meg tére.
Bátorodik szivem, s-nem érzi sérelmét,
nem engedi
Isten, rettegõ félelmét,
veszélyekben szokta,
nyújtani kegyelmét,
nemis tartom itten, fejem veszedelmét.
Jút eszemben Phoebus, amikor búsúlna,
kezdvén
sétálását, hogy bánattya múlna,
buslakodó szive,
kedvére vidúlna,
s-félben szegett kedve, azzal meg
úlúlna.
A mérges Pythonnak, fene dûhõsségét,
hamar eszre vette, nagy kegyetlenségét,
szemlélte
irtózva, mérge szõrnyûségét,
s-mindent meg
emésztõ, dõgletességét. Nem félt, nem retteget,
sem el-nem szaladot,
sétaló helyében, bátran meg
maradot,
vér szopó sárkányra, haragja gyuladot,
ragadván kéz iját, ellene támadot.
Meg vont elsõ
nyilát, lõtte homlokában,
bocsátta másikát, rút
mérgû torkában,
hegyes dárdájátis, fel kapván
markában,
ugyan éppen félig, ûté derekáben.