KOHÁRY ISTVÁN: ÛDÕ MULATÁS KÕZBEN SZERZETT VERSEK. 0010


HARMADIK RÉSZ.

Indúlok
azomban, búm felejtésére,
szép frissen levegõ, égnek vételére,
hogy jussak elmémnek, csendesitésére,
bús szivem terhének, kõnnyebitésére.

Ligetes erdõkben, sok madár szó teng már,
frissen úgrál à vad, fút nyargal vigan jár,
bomlott kedvem még most, helyre ne állott bár,
sétálásom kõzben, szivem vidúlást vár.

[p 0011] Az serkentõ napot, nem látom fõlyhõben,
kár volna hevernem, illyen szép ûdõben,
nem késem házamnál, megyek egy elsõben,
gyõngy virággal bõves, árnyékos erdõben.

Kevés ûdõ alatt, jó tova haladok,
a Liget erdõnek, uttyára akadok,
árnyékába jútva, ott megis maradok,
egy kevés nyugovást, lábaimnak adok. Meg izzadván testem, mintegy meg hevûltem,
egy terepély fának, tõvében le ûltem,
kõnyõkõmre dõlvén, szellõzve frissûltem,
õrûlõk hogy búmat, ottan el kerûltem.

Egy gyõngy virág szálat, látok nem meszszére,
vetem szemeimet, meg tekintésére,
akarván hamaréb, jutnom szedésére,
õrõmest kõzeleb, mennék nézésére.

Fel ugrom helyembûl, arra felé térek,
mentemben gondolom, majd ha oda érek,
ez után senkitûl, virágot nem kérek,
le szakasztásához, de kõnnyen nem férek. A gyõngy felé, viszen mert az melly út,
ahoz igen kõzel, vagyon egy forrás kút,
patakokat áraszt, olly sebességgel fút,
mellyeken egy kõnnyen, senki által nem jút.

Menvén azért odéb, más utat kerestem,
s-nagy szerencsétlenúl, rút semlyékben estem,
hináros posványban, kezd sillyedni testem,
magamot sározva, kedvem ellen festem.

Nagy nehezn mégis, ki hágtam partyára,
el jedzett czélomnak, sietek uttyára,
továbis vigyázván, gyõngy virág szálára,
jutottam mentemben, egy nagy kõsziklára.

[p 0012] Nézem annak õblét, s- félsz háborgat menten,
rémûlõk magamban, szivemis meg retten,
sárkányok barlangját, minthogy látom itten,
ohajtok szivessen, tarcson meg az Isten. Lappangó helyemet, sohúl nem fajditom,
lábaimot gyorsan,futásnak inditom,
mint leg jobban lehet, szaladni nóditom,
egy oldalos bércznek, utamat forditom. Fárattan érkezem, meredekségére,
más egy kõsziklának, éppen tetejére,
kezdettem lehegve, pihenni végtere,
kevés ûdõ alatt, még erõm meg tére.

Bátorodik szivem, s-nem érzi sérelmét,
nem engedi Isten, rettegõ félelmét,
veszélyekben szokta, nyújtani kegyelmét,
nemis tartom itten, fejem veszedelmét.

Jút eszemben Phoebus, amikor búsúlna,
kezdvén sétálását, hogy bánattya múlna,
buslakodó szive, kedvére vidúlna,
s-félben szegett kedve, azzal meg úlúlna.

A mérges Pythonnak, fene dûhõsségét,
hamar eszre vette, nagy kegyetlenségét,
szemlélte irtózva, mérge szõrnyûségét,
s-mindent meg emésztõ, dõgletességét. Nem félt, nem retteget, sem el-nem szaladot,
sétaló helyében, bátran meg maradot,
vér szopó sárkányra, haragja gyuladot,
ragadván kéz iját, ellene támadot.

Meg vont elsõ nyilát, lõtte homlokában,
bocsátta másikát, rút mérgû torkában,
hegyes dárdájátis, fel kapván markában,
ugyan éppen félig, ûté derekáben.