KAZINCZY FERENC: SZTELLA. 0063


ÖTÖDIK FELVONÁS.

A' SZTELLA KABINETJE. HÓLDVILÁG.

SZTELLA. Rámájáról fejti a' Fernandó képét. : Éjjeli Homály, végy körül! boríts-el! vezérelj! mutassd az útat! nem tudom, nem látom hová lépek! - Mennem kel! mennem! ki! a' széles világba! - De, hová még is? - hová? -- Kirekeszttve alkotásodból, ne múlassak é ott többé, a' hol a' szent Hóld fáimnak bércein ragyog, 's kedves Eloízemnek sírját félelmes árnyékokkal veszi- körül? azonn a' hellyenn, hol életemnek minden kincse, minden bóldog emlékezetem lakozik? -- 'S te, a' mellybenn olly gyakrann olvadoztam imádkozó sírássá, nékem készült halotti Bólt! a' [p 0064] hol életemnek minden bánatja és minden öröme is elkonyodik; a' hol, úgy reménylettem, tetemeim nem sokára nyúgodhatnak 's lelkem megkönnyebbedve lebegett vólna, kedves helly! töled is, töled is el kelletik é válnom? töled is el legyek é tilttva? -- általmarakodja homlokát. Hálá Istennek, megtompúltál! kiszáradt benned az agyvelö! nem foghatod - meg mit tészen eltiltódni! - Ha megfoghatnád, megkábúlná belé. - - Rajta! - ó de, szédülni kezdek! - Isten veled, Isten veled, kedves helly! - Nem foglak többé látni! -- Nem foglak többé látni? Nem többé? - Hahh, ebben a' szóban gyilkos öklelés vagyon! Nem többé! nem! - Rajta, Sztella! rajta! - megkapja a' képet. - De téged is itt hagyjálak? kést kap-elö 's feszegeti a' szegeket. Ó bár elhagyna minden gondolat, minden érzés! bár valamelly buta álomban, bár könnyeimnek özönében fogyna el életem! - A' hóld felé fordítja a' képet. Fernandó! Fernandó! mikor legelöször közelítettél felém, midön szívem dobogva vert éretted, nem érzetted é hüségedbe, szíved' jóságába vetett bízakodásomat? nem érzetted é micsoda Szentség nyilt-meg néked szívembenn? 'S te vissza nem döbbentél! le nem rogytál! el nem futottál! Ártatlanságomat, nyúgodalmomat, életemet szökevény gyönyörködéseidnek szentelted-fel! eltépted azt, 's széljelszórtad mint a' rózsát útadonn! --- Nemes szívü Férfi..... - nemes Szívü? - Ifjúságom..... arany napjaim..... [p 0065] 's még is illy álnoksággal bántál velem! - Feleségednek..... Leányodnak..... Pedig az én szívem tiszta vólt! -- Eltünt reményem -- Sztella, hol vagy? -- A' képet nézi. - Illy nagy! illy szeretetre méltó! - ez vólt, éppen ez a' tekintet, melly inségembe rántott! - Útállak álnok tekintet! Menj! menj! - Illy kedves! illy hódoltató! - Nem, nem! - Álnok! - Engem? Engem? - Te? - Engem? - A' képnek méri a' kést. Fernandó! - elfordúl, kiesik kezéböl a' kés, 's sikóltva döl-el a' szék mellett. - Fernandó! - haszontalan! haszontalan! Az Inas bé.

AZ INAS. : Nagyságos Asszonyom, a' lovak a' kertajtónál várják Nagyságodat. Az ágybeli és fejér ruha fel van pakkolva. El ne felejtse Nagysád a' pénzt.

SZTELLA. : Vágd-le ezt!

Az INAS. a' képet lemetszi a' rámáról. :

SZTELLA. : Imhol a' pénz, vedd, 's zárd-el - Némán körültekint. Jer! - Elmennek.

Az Ebédlö.

FERNANDÓ. : Hagyj-el, hagyj-el! Imé, teljes mértékkel rohan megintlen rám! - Pusztán, feldúlva fekszik elöttem -- mintha a' Világ..... - mintha éppen nem vólnék vé tkes! - 'S ezek [p 0066] szegények! --- Hahh! nem százszorta nyomorúltabb vagyok é én mint ök? - Mit kívántok tölem? - Mit tégyek? mit tehetek? -- 's végtére is mi lesz ebböl? ---- Ez, meg' amaz! - egy veszélyböl a' másikba! - végig rajta - meg' meg' végig! - 's több több baj! újabb meg' újabb veszedelem! -- Általmarkolja homlokát. -- De hát ha semmi sem lessz belöle? Se' elöre osztán, se' hátra! se' itt, se' amott! -- 'S ez a' két Asszony, a' szeretetre legméltóbb három teremtés miattam, miattam illy nyomorúlt! - ah! velem még nyomorúltabb! --- Ó ha panaszomat kiönthetném! ha kétségbe eshetnék! ha bocsánatot nyerhetnék töltök! - ha csak eggy orácskát is tölthétnek bóldogító reményben! ha lebukhatnék lábaikhoz! ha kisírhatnám elöttök magamat! --- Hol vannak ök? - Sztella! Sztella, hol vagy? -- Ah, hanyatt fekszel, feltekintessz az egekre, 's ezt nyögöd: "Mit vétettem én Virágszál, hogy haragodbann öszvetördelsz? Mit vétettem én Ártatlan, hogy hozzám vezetéd ezt az Istentelent?" -- És hát te, édes Feleségem! --- Ó minö bóldogságok eggyesülnek engem a' legbóldogtalanabbá tenni! - A' szeretetre legméltóbb három Személy... tiéd! - tiéd? - tiéd? - mondhatod é tiédnek? - megfoghatod é ezt a' hármas kibeszéllhetetlen bóldogságot? Pedig éppen ez az, a' mi így fojtogat, a' mi így öldököl! - Egészen magának kíván engemet mind ez, mind amaz! - [p 0067] hát én, mit mondok? Ah, itt be van az út zárva! -- Ki mérhetné- meg ezt a' szörnyü mélységet! -- Szegény, oda lessz egészenn! Sztella, oda lészessz! Mit rablottam-el töled Sztella! -- És még is olly hideg..... -- felveszi a' pistolyt az asztalról. - Ez nem fog ártani. - meg- tölti.

CECÍLIA be.

CECÍLIA. : MInt van a' dolog, Édesem? - elijed a' pistolytól. - Útra készíted?

FERNANDÓ. leteszi. :

CECÍLIA. : Barátom, a' mint látom csendesebb vagy. Szólhatok veled?

FERNANDÓ. : Mit akarsz, Cili? mit akarsz, édes Feleségem?

CECÍLIA. : Ne nevezz így míg elvégzem beszédemet. - Fernandó, nagyonn öszvebomlottunk; nem lehetne é szépen kifejteni a' csomót? Hallgass minden eröszakos szándékról; én eleget szenvedtem, hozzá szoktam a' nyomorgáshoz. Értessz, Fernandó?

FERNANDÓ. : Hallom szavaidat.

CECÍLIA. : Adj útat nekik szívedhez. - Én csak Asszony, egy gyámolatlan öszveroncsolt Asszony vagyok, de vegezésem mellöl nehéz el-tántorítani. - Fernandó,.... higyj-meg engem..... Elhagylak!

FERNANDÓ. élesenn. : Ó miért is ne?

CECÍLIA. : Azt gondolod, hogy mikor azt akarjuk elgahyni a' kit szertünk, kapufélfától kell vennünk búcsút.