KAZINCZY FERENC: SZTELLA. 0035


HARMADIK FELVONÁS.

A' SZTELLA SZOBÁJA.

SZTELLA. FERNANDÓ.

SZTELLA. a' falokhoz, örvendezve. : Megint itt van! Látjátok ötet! Itt van! Itt van megint! - Megáll egy Vénusz képe elött. Imádott Istenség, látod ötet! Megint itt van! Be sokszor futkostam-el melletted! be sokat sírtam, keseregtem képed elött! - Itt van! Itt van és még sem merem hinni! - Kegyes Istenné, be sokszor buktam képed eléebe! 's nem vólt itt! Most - ö is itt van - te is itt vagy! -- Kedves! kedves! - sokáig vóltál oda! igen sokáig! De itt vagy megint! - Nyakába borúl. - Itt vagy! Nem akarok semmit tudni, semmit hallani, semmit érteni, csak azt az eggyet hogy itt vahy! hogy itt vagy!

[p 0036] FERNANDÓ. : Sztella! - édes Sztellám! - elfojtódik. - általöleli. - Isten, valahára ismét sírhatok!

SZTELLA. : Eggyetlenem!

FERNANDÓ. : Sztella, hadd szívjam valaha ismét édes lélekzetedet, azt a' lélekzetet melly nékem éltetöbb, balzsamibb, mint az égnek minden illatjai.

SZTELLA. : Kedves! --

FERNANDÓ. : Lehellj e' kiasszott, kiszáradt, elfásúlt mejjbe ismét szerelmet, ismét éltetést! - Ajkaik öszveragadnak.

FERNANDÓ. : Enyhíts! enyhíts! Itt a' hol te cagy, a' hol a' te lehelletedet szívhatom, tavaszi új életbenn él minden. Szerelem és állandó Hüség csatlja itt hozzád a' csavargáshoz szokott Állhatatlant.

SZTELLA. : Bohó!

FERNANDÓ. : Nem érzed te mi a' mennyharmat annak a' Szomjúhoknak, a' ki kiszáradt pusztás homokról kárjaid közzé tér-vissza.

SZTELLA. : Heát te, Fernandó, annak a' Szegénynek örvendezését, a' ki elveszett eggyetlen kedves báránykáját szorítja ismét szívéhez.

FERNANDÓ. lábaihoz borúl. : Sztella! édes Sztellám.

SZTELLA. : Kelj-fel, kelj-fel! Nem láthatlak így!

FERNANDÓ. : Hagyj itt! Ó bár mindég itt fekhetnék! Nem bukik é megelötted mindég elpirúlt szívem, véghetetlen Jóság! véghetetlen Szeretet!

[p 0037] SZTELLA. : Enyém vagy megint! Megint itt vagy! Van é valami a' mit irígyelhessek?

FERNANDž. : Úgy tetszik, mintha bóldogságomnak egykori elsö óráját élném. Karjaim közt vagy, ajakidról szopom szerelmednek bizonyságát, tántorgok, 's szédelegve kérdem magamtól ha ébren vagyok é, vagy álmodok?

SZTELLA. : A' mint látom, Fernandó, okosabb még most sem vagy mint vóltál.

FERNANDÓ. : Ójjon Isten töle! De ezek a' bóldog szempillantások, öleléseid, csókjaid, ismét jóvá, ismét kegyessé tesznek. Most, Sztella, imádkozni is tudok, mert bóldognak érzem magamat.

SZTELLA. : Az Isten bocsássa-meg, hogy illy gonosz vagy, és egyszerre illyen jó-is! Az Isten bocsássa-meg, a' ki illyenné csinált, illy állhatatlanná és illy hívvé. Ha szavaid' hangját hallom, megint elhitetem magamat, hogy ez az a' Fernandó, a' ki még senkit sem szeretett, senkit, senkit - csak engem.

FERNANDÓ. : Én pedig ha szép kék szemeidebe tekintek, ha elmerülve nézek belé, meg-mernék reá esküdni, hogy egész távollételem alatt sem lakott benne egyéb kép, csak egyedül az enéym.

SZTELLA. : Arra bízvást megesküdhetsz.

FERNANDÓ. : Meg?

SZTELLA. : Ha nem úgy vólna, megvallanám! Nem vallottam é meg szerelmünk' elsö [p 0038] napjaiban szívemnek mindfen fellobbanásait? 's nem még inkább szerettél é gyónásom után?

FERNANDž. : Angyal!

SZTELLA. : Mit nézel olly meröen rajtam? Úgy é a' kesergés lefújta orcáimról az Ifjúság' virágzatját?

FERNANDÓ. : Rózsa vagy, valóságos rózsa. édes Sztellám! -- Mit rázogatod fejed?

SZTELLA. : Ó mért kell benneteket illy forróan, illy makacs álhatatossággal szeretnünk? - mért nem büntethetünk benneteket gyötréseinkért?

FERNANDÓ. : Vallyon nem öszültél é meg? -- Szerencséd hogy szökék hajaid! -- De legalább ki nem hulltak bánatodbann! - Kiveszi belölök a' fésüt, 's a' tömött hajfürtök legörgenek.

SZTELLA. : Pajkos gyerek!

FERNANDÓ. beléjek ölti karjait, 's általöleli. : Imhol Rinaldó, régi láncaibann.

Az Inas bé.

Az INAS. : Nagyságos Asszonyom.....

SZTELLA. : Mit akarsz? Micsoda ábrázattal jössz elömbe? Nem tudod hogy azt halálbann útálom mikor bóldog vagyok?

ISTVÁN. : Nagyságos Asszonyom, a' két Vendég indúlni akar.

SZTELLA. : Indúlni?

ISTVÁN. : Oda ki állok, 's hát látom hogy a' Kisassony a' Postaházhoz meggy, 's meg' visszajö, 's valamit sug a' Nagyasszonynak. Én is általszaladok, [p 0039] 's hát hallom, hogy fogatnak nyakra före. Kértem, ne cselekednék azt, Nagysád nem fogja kedvesen venni, ha hír nélkül mennek-el; de a' Nagyasszony sírva kért, hogy a' holmijét lopnám által, 's Nagysádat nevében kövessem-meg; hogy nekik lehetetlen maradniok.

FERNANDÓ. : Arról az Asszonyról van a' beszéd, a' ki a' mai Dilizsánzonn érkezett a' Postaházhoz?

SZTELLA. : Arról igen! A' Leányát Múlattatómnak hozattam, 's belészerettem az Anyjába, 's ezt is meg akarám tartóztatni. - Ó Fernandó, mért szegik ezek éppen ma kedvemet!

FERNANDÓ. : Által nem látom mi ok indíthatta az illy hirtelen indúlásra.

SZTELLA. : Én sem tudom. Nem is akarom tudni! de az igaz hogy nem könnyenn eresztem-el magamtól. Csak hogy te maradsz itt, édes Fernandóm! - Ha te nem vólnál itt, nem tudom mit csinálnék miattok. Az Öreg egy derék, érzékeny szívü jó Asszony. A' sok szenvedés képén hagyta nyomait; lehetetlen nem szánni, nem szeretni. - István, menj-által, 's hívd-elö az Anyját. - Az Inas megyen. - Beszélld rá hogy maradjon; ha pedig csakugyan menni akar, mondjad, hogy nem tartóztatom erövel; csak egyszer akarok szólani vele. -- Fernandó, ki kell pihennem magamat; lemegyek a' kertbe; ne múlass soká, 's jöjj hamar utánnam. - Fülemiléim, idvezljétek imádott Urotokat! - Indúl.