KAZINCZY FERENC: GESZNER' IDYLLIUMI. 0043




DAPHNIS és CHLOE.

Fel-jött az Esthajnal midön Chloe kedves Daphnisával a' magános füzesbe ment, a' tsergedezö patakhoz. Kézenfoxgva mentek a' füzesbe, de már a' tsergedezö patak mellett ült Alexis. Szép vólt ö és fiatal: de meljébenn még aludt a' Szerelem.Jó estvét, szerelem nélkül való Pásztor, így szólla Daphnis; talám ugyan el-lágyította valamelly Lyányka a' szíved, hogy magános árkékokbann bújkálsz, mert a' Szerelmesek örömest bújkálnak magános árnyékokbann. Én kedves Chloémmal jövök ide, e' tsendes bokrok közt akarunk szerelmünk' bóldogsága felöl énekelni. Igy szólla ö, 's meljéhez szorította a' Lyánykája kezét. -- Akarod hallgatni énekinket, Alexis?

[p 0044] ALEXIS. : Nem, szívemet eggy Leány se lágyította-el. Én azért jöttem ide, hogy láthassam mint festi pirosra az esthajnal a' kékellö hegyet; de örömest fogom éneketeket hallgatni; szép illyen tájbann hallgatni az éneket.

DAPHNIS. : Jer', Chloe, üljünk mellé a' fübe, 's énekeljünk. A' te énekedet az én sípom fogja követni; te pedig, Alexis, te jó Sípos vagy, kövesd te az enyímet.

Követem, monda Alexis. - - Leülének a' pázsitra közel a' patakhoz, 's Daphnis el- kezdte.

DAPHNIS. : Tsendes völgy, 's zöldellö halmok! nints olly bóldog Pásztor mint [p 0045] én, miólta Chloe szeret. Szép ö és kívánatos mint a' vídám reggel, mikor a' Nap ragyogva kél-fel a' hegy mellöl; akkor örül minden virág, 's a' madarak énekkel mennek elibe, vígan ugranak eggy ágatskáról más ágatskára, 's le-tseppentik a' harmatot.

CHLOE. : Örül a' kis festke, mikor ttéli álmából a' partonn fel-ébred, és a' szép tavaszt meg-látja; szökdös akkor a' füzekenn, 's énekli örömét a' domboknak és völgyeknek, 's ezt kiáltja: Társaim, keljetek-fel, itt a' Tavasz. De sokkal inkább örülök én, mert engemet szeret Daphnis, 's én néktek, Társaim, ezt kiáltom: Sokkal édesebb az a' közelgetö tavasznál, ha bennünket szelíd Ifjú szeret.

[p 0046] DAPHNIS. : Szép látni mint tévelyeg a' nyáj a' messzi dombokonn a' setét bokrok közt; de még szebb azt, ó Chloe, mint szövi-által szép barna hajadat a' virág-koszorú. Szép a' ki-derültt Ég' tiszta kékje, de még szebb a' te kék szemed, mikor nekem nevetve int. Inkább szeretlek téged', édes Chloém, mint a' sebes halak a' tiszta tó-vizet; inkább, mint a' patsirta a' fel-jövö reggelt.

CHLOÉ. : A' minap midön magamat a' tsendes forrásba' néztem, így sohajtottam: Ó ha Daphnisnak tetszhetnék, annak a' jó Pásztornak! azomban te láttatlanúl hátam megett állottál, 's virágot vetettél fejem felett a' víz tükörébe, 's képem [p 0047] karikás buborékjaiba tünt-el. Ijedve fordúltam vissza, meg-láttalak, sohajtottam, te pedig meljedhez szorítottál. Ah, mondád, bizonyságim az Istenek, hogy szeretlek! Ah, felelék én, szeretlek, inkább, mint a' méhetske a' virágot; inkább, mint a' virág a' reggel harmatját.

DAPHNIS. : O Chloe, midön te könnyezö szemmel, midön te ölelö karral így szóllasz: Daphnis szeretlek! akkor fel-tekintek, keresztül a' fák' levelinn, a' tisztán fénylö Égra; Istenek, így fohászkodom akkor, miként köszönnyem-meg bóldogságomat, hogy nékem adtátok Chloét? Akkor el-dülök meljére és sírok; ö pedig fel-tsókolja szemeimböl a' könnyeket.

[p 0048] CHLOE. : Én pedig fel-tsókolom szemeidböl a' könnyeket, de sürübb könnyek omlanak szemeimböl, 's öszveeggyvelednek a' te könnyeiddel. Daphnis, így sohajtok én akkor. Ah Chloe, sohajtasz te; az Ecchó pedig utánnunk sohajt. A' nyájat eleveníti a' friss tavaszi-fü, a' híves árnyék eleveníti az el-fáradttakat; engem', Daphnis, engem' semmi se úgy, mint mikor édes szád azt mondja, hogy szeretsz.

Igy éneklett Daphnis és Chloe. Bóldog gyermekek, így szólla Alexis sohajtva, most, ah most érzem, hogy szerettetni bóldogság; éneketek, tekintetetek, vígasságtok mondta hogy az.

[p 0049] LYCÁS, avagy a' Kert' fel-találása.

Az ostromló tél bennünket most szobába zár, 's forgó szelek zavarják-öszve a' hó-szem' ezüst-esöit. Nyissa-fel tehát most nékem a' képzelödés azoknak a' képeknek gazdag tárházát, mellyet a' virágos tavasszal, a' hév nyárbann, és a' színét el-hagytta összel rakott-meg. Ki-válogatom közzülök a' szebbeket, 's rendbe szedem néked, édes Daphném, énekembe'. Igy válogatja-meg a' Pásztor a' szebb virrágokat Kedvese' koszorújába. -- Ó ha tetszene néked Músám' éneklése, mint találta-fel a' kertészséget a' napok' ifjúságábann eggy Pásztoor.

Ez az a' helly, monda a' szép Lycás, ez az a' Szílfa, mellynek árnyékábann [p 0050] tegnap alkonyodáskor Chloe, a' szép Chloe, elöször tsókolt-meg. Itt állottál sohajtva, midön akadozó szavam, dobogó meljem, és szemembe' meg-gyültt könnyeim szerelmemet elötted ki- nyilatkoztatták. El-ejtette kezed a' pásztori-botot, Chloe, 's úgy dültél karjaim közzé. Lycás, így szóllál, Lycás, szeretlek téged'! Légyetek tanúim, néma bokrok, 's magános kútfök, néktek vallotam-meg szerelmemet; ti pedig kis virágok, ti hamrat gyanánt szoptátok-fel könnyeimet!

Ó Chloe, mitsoda gyönyörüség, mitsoda ki-beszélhetetlen bóldogság szerettetni! Szent légyen ez a' helly a' Szerelem Istenének! ezt a' Szílt rósával veszem körül, magasan fog majd ez a' tsúszó folyóka futni törzsökére, bársony színii virágival. Ide gyüjtöm az egész tavaszt; a' piros basarósat a' liliom [p 0051] közzé ültetem. Ki-mengyek a' rétre és a' dombokra, 's meg-fosztom virágot-termö plántáitól; a' violát, a' szegföt, a' kék harangotskát és a' vérszín pézmát, mind -- mind ide gyüjtöm; ollyan lessz az majd, mint valamelly virág-liget. Ide tsalom a' forrást is, 's körül-veszem vele a' kertemet, hogy kiss szigetté váljon; 's galagonyát 's vad- rósát ültetek körös körül, hogy a' ketskék és juhok fel ne egyék virágimat. Jöjjetek ide majd akkor, ti, kik a' Szerelemnek éltek, nyögö Gerlitzék, jöjjetek ide a' szíl' tetejére, 's búslakodjatok. Ti is pajkos verebek, keressétek eggymást a' rósa-kerítésenn, 's tsiripoljatok ingadozó ágainn; ti pedig tarka Pillangók, üzzétek eggymást a' virágok között, 's párosodjatok a' liliomokon.

[p 0052] Majd így szóll tsudálkozva a' Pásztor, mikor mellette el- mengyen, 's édes illatjával elibe repülnek a' Zephyrusok: Mellyik Isten' szentsége ez? Vénusé é? vagy talám Diánna tette illy ékessé, hogy benne a' vadászat után kénnmyére nyughasson?

[p 0053] PALÉMON.

Millyen szépen fénylik a' Hajnal a' mogyoró bokor' és mezei rósa leveleinn ablakom elött; millyen vígan tseveg a' fetske padlásom alatt a' gerendánn, és a' kis patsirta a' magas levegöbennK? MInden meg-frissült, 's a' fü-szálak új életet kaptak a' harmatbann. Én is, én is meg-ifjúlttnak tetszeme; ki-mengyek botomonn az ajtó küszöbére, 's ott várom a' fel-jövö Napot, 's a' zöld rétekre nézek-ki. -- Millyen szép minden körüllöttem! Öröm és háládás' szava mind az, a' mit hallok. A' madarak a' levegöbenn, a' Pásztorok a' mezönn éneklik örvendezéseket; a' tsordák is bögik örömöket a' pázsitos halmonn 's a' vizenyös völgyenn. -- Meddig, Istenek, meddig fogom még én jóságtok' jeleit el-fogadni? Kilentzvenedikszer láttam most az esztendö' [p 0054] részeinek tserjéket, és, ha mostanról vissza-tekintek születésem' órájáig, arra a' hosszú nézésre, melly vége felé láthatatlan tisztasággá tünik-el szemem elött, mint emelkedik-fel akkor meljem! Elegendö háládás é, Istenek, az az öröm, mellyet nyelvem ki nem mondhat? azok a' könnyek, mellyek szememböl sürüen folynak-le? -- Follyatok, kedves könnyek, follyatok-le ortzáimonn! Ha vissza-tekintek, úgy tetszik, mintha tsak eggy hosszú tavaszt éltem vólna; homályos óráim tsak rövíd ideig tartó borúlatok voltak; új életet adnak ezek a' mezöknek 's megfrissítik a' zöldséget. Nem fogyasztotta-el soha nyájunkat az ártalmas mételj, nem rontotta-meg gyümöltsösünket a' jég-esö; kunyhónk körül soha se múlatott soká-tartó veszedelem. Örvendezve néztem-ki a' jövendöre, mikor gyermekeim mosolyogva játszodtak ölembe', [p 0055] vagy midön karom tsátsogó unokám' bugdosó lépésit intézgette. Örvendezve néztem következö idöm elibe, mikor ezeket a' kis tsemetéket láttam nevekedni: védelmezni fogom öket a' veszedelem ellen; gondoskodni fogok körültök, mondám; az Istenek meg-fogják dajkálkodásomat jutalmazni; fel-nönek majd, 's kedves ízû gyümöltsöt termenek; fákká lesznek majd, 's erötlen vénségemet elevenítö árnyékokba fogadják. Igy szóllék, 's meljemhez szorítottam öket. Áldással nevekedtek-fel már, 's elevenítö árnyékokba fogadják erötlen vénségemet. Igy nöttek alma, körtvély és dió-fáim, mellyeket ifju korombann kunyhóm körül ültettem, magasra: messze terjesztik-ki agg ágokat 's nyúgodalmas árnyékok alá veszik a' kis kunyhót. -- Az vólt, ó Mirta, a' leg- keserübb bánatom, mikor te dobogó meljemenn karjaim közt hóltál-meg. Tizenkétszer [p 0056] borította már a' tavasz sírodat virági alá; de közelget az a' nap, az az örvendetes nap, mellyben tetemim a' tiéidhez fognak tétetni; talám fel-hozza azt a' következö éj. -- Gyönyörködve nézem mint nyúlik-el meljemen fejér hosszú szakállam! Játszodj kis Zephyrus, játszodj meljem' fejér haj- szálival! érdemes az arra, mint a' víg Ifjú' arany üstöke, vagy a' virágzani kezdö Lyányka' nyakánn le- nyúltt fekete fürt. Légyen ez a' nap nékem örömnek napja! Öszve-gyüjtöm gyermekeimet, szintén tsátsogni kezdö unokámig, 's áldozni fogok az Isteneknek. Kunyhóm elött alljon az Óltár. Felkoszorúzom kopasz homlokomat, 's karom reszketve veszi-elö a' lantot, 's úgy éneklünk, én és gyermekeim, dítséreteket az óltár körül. Azután virágot szórok asztalomra, 's víg beszéllgetések [p 0057] alatt esszük-meg az áldozott húst.

Igy szólla Palémon, 's reszketve emelkedett-fel páltzájánn, 's öszve-gyüjtötte gyermekeit, 's víg innepet ült.