KAZINCZY FERENC: FOGSÁGOM NAPLÓJA. 0167


- Barátom, én tíz esztendeje már, hogy napjában négy krajcárral élek; adj valamit adhatsz; de kivált édes tejet.

Én mindent fõzhetnék, amit erszényem elbírt, az pedig mindent elbírt, mert anyám közel volt, s én vele titkos levelezésbe tevém magam; ha fogyotta pénz, egyszerre izentem, s a pénz jött.

- Barátom - mondám Riedelének, - tudjátok hogy kávét nem iszom, és így azt nem adhatok; eléárulnám magamat; de hozatok egy font csokoládét, s mindennap kapsz egy téglát belõle, s sültet, sódart, tésztát, süteményt szívesen adok, és mindennek, aki kemencéje gombját kifordíthatja.

Riedele és még három fogoly leveheték gombjaikat, s nekem az a gyönyörûségem volt, hogy ezeket ezntúl minden nap megétettem. Riedele mindennap kapa egy meszely édes tejet. Olykor tokajit is.

- Uram - mondám Kiesewetter profósznak, - tudja az úr, hogy én eddig soha nem ettem. Most farkaséhség szálla meg; fõzessen bõven az úr. - Kiesewetternek épen ez kelle; mert az õ felesége fõzött, s így rajtam többet nyere hónaponként, mint minden társaimon.

Valamikor a lyukon kibujni akarék, mindég jelt adtam doctor Menznek, kinek szobája épen a grádics mellett álla, hogy legyen ajtaja mellett, s ha valaki jõ a grádicson, adjon jelt, hogy beszökhessem. S kijárkálásaim, s az a szép öröm hogy négy krajcárjával sanyargatott társaimat jobbfõzésû s drágább étkekkel tarthatám, negyedik hónapig folytak. De addig jár a vízre a korsó, mig eltörik, s a veszedelmet semmi emberi okosság nem tudja eltávoztatni. Legokosabb nem tenni, ami veszedelmes.

Június 26-dikán 1801. szörnyû zápor esék, s én jelt adék dr. Menznek, hogy bújni akarok. Az felele, hogy már állja a vártát, s én kibúvék, s kiosztám alamizsnáimat. [p 0168] A zápor ekkor kezde ömleni egész sebességgel, s az eszterhátról, nagy zajjal ömle. Menz jelt ada hogy jõnek; de a csorgás miatt én nem hallám a jeladást. Elrémûlék midõn a Riedele ajtaja elõtt fel látám lépni Kiesewetter profószt, s azon pillanatban utána a commendanst a grádicsról a folyosóra. Mint a mókus beugrám lyukamba, s asztalom, midõn ajtómhoz érének, már helyén volt. Gróf Pálffy Ferenc, a regni báró Leopold fia itt is Kufsteinban botokat szenevede, s én meglátván a profószt és a commendánst, nem vártam jobbat magamra.

A commendáns és a profósz belépnek.

- Sie waren draussen? [Kint volt?] - kérdé a commendáns, s képe, és a profószé, úgy vala elváltozva a rémûléstõl, mint az enyém.

(2 ... ]

[ - Igen fõstrázsamester úr, kint voltam.

- Hogy merte ezt megtenni?

- Olyan emberként, akit minden örömtõl megfosztottak és így ártatlan örömöt lop magána.

- Mi volt a szándéka zzel?

- Semmi egyéb csak az, hogy a folyosón az ablaktól kis távolságban megálljak és nézzem a dolgozó és járókelõ embereket.

- Tudják a társai, hogy kint volt? [p 0169] - Senki sem tudja.

- Erre az esetre nem számítottam, jelentenem kell.]

Nem szégyenlem megvallani, hogy térdre estem a fõstrázsamester elõtt, s úgy kértem, hallgassa el; senki nem tudja a dolgot csak õk ketten. - KIesewetter egyet hunyoríta a fõstrázsamesternek:

(2 ... ]

[ - No jó. Ha kiderül, hogy kint járt, bajba kerülök, de megkockáztatom. Jó hírt hozok.]

Ekkor elõvoná a Bujanovics Károly udvari ágens levelét consiliárius Kazinczy Andráshoz:

- Õfelsége az úr öccsének Ferencnek eleresztése iránt ma, június tizennyolcadikán írta alá a beadott esedezést. A parancsolat vagy staféta által vagy elsõ postával indul. Consiliárius úr küldjxön alkalmatosságot érte.

- Uram - mondá a commendáns, - ha jelentést teszek, hogy az úr kinn volt, a parancs hijába jõ. - Megtévedék oda feljebb; ekkor buktam térdre a commendáns elõtt.

- Többé nyitva nem hagyom az ajtót, - mondá a commendáns; az úr pedig nekem becsületére fogadja, hogy társainak el nem mondja, mi hírt veve az ágens levelében. - Ment, s ámbár Riedele sajtolgata, sem neki, sem senkinek el nem mondtam.

Olvasóm képzeli, mint remegtem a commendáns elmenése után is, hogy kívül kaptak. Deprendi miserum est! [Rossz, ha az embert rajtakapják.] De hogy társaim nyomoruságokon enyhítettem, azt nem bántam volna meg, ha gyönyörû tettem miatt, bár az sokba nem kerûlt, vesznem kellett volna is. Nyomorult ember, aki nem érzi, hogy a martyrok csendesen várhaták a bizonyos halált.

[p 0170] Azon pillanatban hozzá fogék a pakoláshoz, hogy mihelyt jõ a hír, mehessek. Riedele tudni akarta, miért jöve a commendáns, mert két ember kopogását hallák, s minthogy Szulyovszky már június 4-dikén eleresztetett, nekem is szabadúlást jövendõle.

- Szép jövendõlés - úgymondék; - s lásd ajtómat becsukva. Alig ha meg nem sejtették, hogy kinn járok; úgy gyanítom szavából; egyedûl azért jöve.

- Sõt, épen azért csukták be ajtódat, mert eleresztenek - mondá Riedele. - De jer hát, hadd fordítsam hasznomra a kevés órát. Felmégy Bécsbe?

- Én-e? hogyan kérdheted ezt? Meg nem nyugszom, mig a császárral szólhatok.

- Menj hát Hohenwarth érsekhez, menj egy báró Rothschütznéhez, a Hofkriegsrath szomszédjában, s mondd ezt és ezt nekik...

Június 27- dikén jött Kiesewetter, s engem elpakkolva talált. Sem én nem szólék, sem õ. Ment.

Június 28-dikán jött. Beadta mosdóvizemet. Elpakkolva talált. Sem én nem szólék, sem õ. Ment.

Félóra mulva kopog Riedele, hogy Laczkovics és Szmethanovics eleresztettek. Mi az, hogy nem én? Rettegtem.

Kilenc órakor jõ Kiesewetter:

- Der Herr Obristwachtmeister empfiehlt sich iHnen, und lä2sst Sie zu sich bitten. [A fõstrázsamester úr ajánlja magát és kéreti önt.] Magyar mentémbe öltözve menék, táncolva le a grádicson, repülve végig az udvarkán, futva fel a felsõbb vár felé. Vasárnap volt; a nép gyûle misére. Mely öröm nekem, mely öröm nekik! Csak Kiesewetter nézé elszabadúlásomban halálát.

A sánta Fritschner felkele székérõl, s jött felém:

[p 0171] - Seine Majestät schenken Ihnen Ihre Freiheit zurück, und ich wünsche, dass Ihr Leben glücklicher laufe als bis jetzt.

[- Õfelsége visszaadja szabadságát és én kívánom, hogy élete szerencsésebb legyen, mint eddig volt.]

Megköszöném mind õfelségének a kegyelmet, mind a fõstrázsamesternek a hírt és a velem bánást, s kértem ezt, tegye jelentését, hogy én írva nem fogom tenni köszönésemet, hanem mihelyt egészségem és erszényem engedendik, felmegyek Bécsbe, hogy magamat az õfelsége lábaihoz vethessem.

- Nun kommen Sie aus einer Gefangenschaft in eine andere, - mondá [Most egyik fogságból a másikba kerül.] - melly rettenetes szól - s megnyita egy ajtót.

István öcsém és a testvérem József kijövének; és velek Szmetanovics és a nem jó Laczkovics. Ezut az embert Szlávy sok bántásomra szédítette az úton. Különben benne, minden faragatlansága mellett, sok volt amit lehete s kelle becsülni.



(2 ... ]

[- Ön nagyon szereti a kerteket. Részesítsen abban a szerencsében, hogy elõször a magaméba vezessem.

- Nem úgy. Szabadult rab nem kertbe kivánkozik, hanem ki a rétre, a mezõre. Maga kiván lenni és nem társaságban. Ne jöjjön velem, mert úgy fpgpm érezni: még mindig foglya vagyok.]

Mint az istállóból kiszabadult csikó, úgy futottam be a réteket, melyek a vár alatt nyugotra fekszenek.

Oda jöve a commendáns cselédje:

[p 0172] - A fõstrázsamester úr ebédre várja a három Kazinczy urakat.

Midõn a commendáns kávéját canapéján ülve inná, egy hatvan esztendõs félszemû kisasszony, Fanny, engem egy ablakhoz szólít. Ez ablak a Zrinyi Ilona idejében ajtó volt, a fejedelemasszony itt lépe le kevés ölnyi kertjébe. A kert mélyecskén feküdt:

- Mondja meg nekem z úr, ha megszalasztanák, le merne ugrani?

A commendánsra pillanték, ez nevettében majd kiönté kávéját.

- Herr Obristwachtmeister, Sie haben aus der Schule geschwatzt!

[- Fõstrázsamester úr, fecsegett.]

- Nem uram - mondá Fanny kisasszony; - ich habe selber gesehen.



- Wie das, um alle Mächte des Himmels?

[ - Magam láttam.

- Hogyan az isten szerelmére?]

- Nekem itt egy tyúkketrecem van, deszkából s a deszkák a melegségben hasadást kaptak. Egyszer, még tavasszal, étetém tyúkaimat, s csattanást hallék alólról. Letekintettem a hasadáson. Szemem onnan az urak sorára reppent. S mit láték? Egy foglyot, ki a legfelsõbb soron a kemencelyukán nyujta másoknak étkeket, azután a középsõ sorra ment le, s ott is kettõnek nyujtá be alamizsnáját. Azóta mindennap nézém a scénát. Kazinczy úr, az úr egyike lesz a legszerencsésebbembereknek; emlékezzék az úr próféciámra, mikor majd az lesz.

- Kisasszony - mondám - kétezer háromszáz nyolcvanhét napig szenvedtem; érdemlem, hogy valaha szerencsés legyek, emlékezni fogok a jövendölésrõl, s óhajtom, hogy prófétámat áldhassam.

Fogja-e hinni olvasóm, hogy én Munkácson szerelmes lebelek írása által enyhítém nyomoruságomat? Közel Munkácshoz elõtalálánk valamely tisztet, ki [p 0173] nekünk azt beszélé, hogy Munkácson egy profitant-officiernek [élelmezési tisztnek] oly szépségû leánya van, ki Bcsben is az elsõ szépségek közé számíttatott, és akit Kassán egy ifjú Meskó el akara venni, s sok ezerekkel gazdagíta. Én, feljövén sétálásomból (a vár árkában), megpillantám a várból lemenõ leányt, s õ engemet, s mindketten lángolánk. Tintaspeciest és papirosat hoztam magammal, s volt mivel és mire írnom. Gyomorszékünkben bödön állott, nem fazék; s amidõn azt kiürítve, megmosva, felhozák, én a levelet a bödön aljára spárgáztam. Az azt kiürítõ rab kivitte, magához vette, s szeretõje által, ki a profósznak álla szolgálatjában, a szép leányhoz megvitte. Trautel egy gyönyörû húsos blondine [szõke leány] volt; de nem egyéb, mint egy férjhez menni nagyon vágyó hetérácska, a hetérák nemesb classisából.

Franz, az én levélhordóm, kiszabaduxlt és felkeresett. Szolgálatomba vevém. Meglopta kamarámat, s minden lakatimhoz kolcsa volt. Különben a tûzbe is elment volna érettem. El kelle csapnom magamtól.