KAZINCZY FERENC: AZ ÉN ÉLETEM. 0529


Én gyermeki éveimnek nem kis részét Biharban éltem, a magyar nyelvû s magyar szellemû magyarok közt; s innen is történhetik, hogy midõn a Zemplény és Abaúj magyarjai közül, kik korcsosodni kezdenek a tót nyelvûek között, s ezeknek színeket, önmagok által is meg nem sejtve, fel- felszívják, ide letérek, visszaadva érzem magamat egykori honomnak, s örvendve, gyönyörködve nézem a szép, a jó fajnak azt a délceg tüzét, valamíg rossz kedv nem feketíti.

A debreceni szõlõk körül ballaga szekerem mellett, mezítláb és kurta gubácskájában, mert csepegni kezde az esõ, egy tizenhárom esztendõs legényke; bal vállára vetvén fékjeit. ( (nép., rég.): kötõfék ) Jó ideig nézém azt a könnyû, azt a víg lépdelést, mely a gyermek idegeinek erejét világosan jelengeté, s úgy hittem, az csak nékem tûne szemembe, midõn inasom enyelgõ hangon megszólítá: Hová mégy? - Hova megyek? arra ni! - felele a kis legény, s egyet löke maga elébe vállával; s rápillantván cselédemre, minden vadság nélkül, bátran, mosolygó fekete szemekkel s feketére sült szép arccal, gyorsan szedegette keres ikrájú lábait. Az inas, a kocsis meg valának lepve a nem goromba, de délceg felelet által. Egy lovas ember azon pillanatban teve kérdést, ha nem látánk-e társait, kik egy folt ( (nép., rég.): falka, csapat ) marhát hajtottak, mert õ maga Bagoson elmarada; s míg ezzel magyarázatokra ereszkedénk, a kis legény a maga gubácskájában, messzire elhalada szekerem elõtt. Utolérvén, én szólítám meg, s emlékeztetém, hogy emberem kérdésére nem szinte nyájasan felele. A gyermek hallgata, tiszteletbõl, nem félelembõl, s midõn rám pillanta, csintalanul mosolygott magában. Megbántotta volt az inas [p 0530] bátor megszólítása s az a rövid kétszavú lakonizmus. ( (gör.-lat.): szûkszavúság ) "Még az urának is adok egyet, ez lehete gondolatja, ha nem vala elég az inasának!" De érzé, hogy az úr szaavaiban nyájaskodó ingerkedés hallatá magát, az inas szavaiban hideg felsõbbség; s ezt a magyar lelkû gyermek érteni nem akará.

Vámos-Pircs körül, a mezõn, beállék egy állásba, ( (nép., rég.): állatok pihenõhelye ) megétetni lovaimat. Azonnal jöve a cspláros ökrésze, felverni az ott kérõdzõ marhát. Szóba aradék vele, s tudni akarám, hova való. - Csak ide, Bagamérba. - Tehát oláh ( (nép., rég.): görögkeleti ) vagy? - nem én, uram, mondá, egy kis megbántást éreztetvén velem feltétemért; mert én igaz kálvinista; s az epithétre ( (gör.): jelzõ ) egy könnyû súlyt vetvén hangoztatásában. - Azt, mondám, meg is kellene érdemleni, mert maga a név semmi; lássuk tehát, mit tudsz a kátéból, s dévajkodva feleletre akarám szorítani; de a legény, ki nagy híve vala az ortodoxiának, ( (gör.): igazhitûség ) s abban keresé mind boldogságát, mind kevélységét, az ortodoxia felõl legkisebbet sem tuda, s kimondá, hogy arra neki semmi gondja; elég, hogy az, s teljes lelkébõl, teljes szívébõl az. Abahagyván a kátézgatást, ( (gör., rég.): kérdezgetés ) hogy vallása maradjon tehát érzésében, nem fejében, mely úgyis jobb; azt kérdém tõle, ha nem vivék-e katonának. - Oda is ember kell, mondá. - S te embernek nézed magadat? hiszen még bajuszod sincs? - De lesz, felele tüzesen, s hangja s mozdulása mutatá, mely nehezen várja, hogy megpederhesse. - A katonát sok baj érheti; levághatják, lelõhetik, hány jõ sántán, csonkán haza! - Az itthon is megesik az emberen. - S ha hát elvinnének, s háborúja volna a császárnak a törökkel, s tatárral, vágnád-e jó kedvvel? - Igen biz én, szegényt, felele, s ment, mert gazdája kiáltá. - Mit gondolsz. édes barátom, ha e kérdéseket valami német, valami tót legénynek tettem volna, mint ütütt volna ki a dialógus? s zek mondották volna-e a nagyjelentésû szegényt; mely az én legényem szájában nem jelente egyebet, mint azt, hogy õhozzá [p 0531] képest szánakozást érdemlõ, lélektelen, karatlan teremtés. Egy híja vala beszédének: tûzzel szólott, denevetés nélkül szólott, mert a magyar átall nevetni; s ámbár a komolyság is derék dolog, ez bizonyosan nem érdem. A hajdani franciának az Ilisszusz ( (gör.): patak Attikában, Athén közelében ) szélén és a mai hellénnek a Sequanáén ( (lat.): Szajna ) a nevetés elementuma, ( (lat.): elem ) s õk nem szégyellének, ahol kelle nevetni.

Nagy örömektõl van megfosztva, aki magát ily képek vadászásában nem gyakorlá, s kénytelen lesz azzal elégedni meg, amit történet vagy szerencse hajt, s szûk mértékecskékben, karjai közé. S az emberiségnek e kedves és való képeit minden nemzetnél, minden mornál, minden nemnél feltaláljuk; mert ki lehetne oly vad, oly szûkkeblû, hogy a szépet egyedül honja fiain lelje zépnek? de ki is oly hideg, hogy ne örvendjen, ha szépet ezeken lel inkább, mint az idegeneken? Nékem minden kifordulásaim ily vadászatok által vagynak elfoglalva; és ha az öreg kor gyengesége, a beszédesség, mentségemre kelhetne, elmondhatnám például, mely gyönyörrû éjet tölték egykor a debreceni Haláp csárdán.

Midõn odaérkezém, a hold teljes fényében, három ember múlatá magát a csapszék színje alatt, s az egyik, egy magyarrá válni kezdett oláh, már jelengeté, hogy a bor a fejébe ütött. A még nem öreg debreceni lakos, ki ide szántani jött vala ki, s az egész hetet itt töltötte, fekete pantlikába szegett gyolcsingében s gyolcs lábravalójában, térdig érõ csizmával, s nem kalapban, hanem kalpag magasságú süvegében, d egy ifjabb másik debreceni lakos, zömök növésében s inas karokkal, horizontális vonású tarzonborz szög bajuszával s piros orcával, együtt ültek, s a kõporral kisikárlott nyírfa icce szüntelen forgott kezekben. Az oláh dalolni kezde, s pantlikás ingû magyar eltiltotta, míg a mérték nélkül iddogált gyenge kerti bor egészen elnémítá. Maga õ szégyellé magától, hogy megittasodék, s azáltal hozá helyre vétkét, hogy amit Debrecenben mindennap [p 0532] tartani szokott predikációkkal felkaphata, azokkal a csattogó adjectívumokkal, ( (lat.): melléknév ) "drágalátos piros vére" stb., megszûnés nélkül mondogatá borzas bajuszú társáanak, s még félrészegen is vigyázott, hogy midõn ezt a roszz bor, de meleg vér némely vallások tételére ragadozá, amit magyar nem emleget, a tele szív ki ne buzogjon ajakin. Két barbarus tótnál, két vad németnél, mit nem fogtam volna hallani. A régibb dagasztékú ( (rég.): régi vágású ) dogmatista ( (gör.-lat.): igazhitû ) lelkének ezen elsüllyedésében is tiszteletesnek mutatá elõttem magát; nem vetkezé le az emberiség szép érzését.

Óhajtám, sükllyedhetnék hosszú és mély álom közé e puszta vidéken, míg abból krasznai barátom ölelése verne fel, s íme jobbra Micske tûne fel elõttem egy kisded hegyoldalában, a maga hegyes, négyfiókú tornyával; balra Margita; ez gróf Csáky Sándornak birtoka és lakja, amaz fél század elõtt a bihari elsõ alispán Baranyi Gáboré; s lelkembõl egyszerre tûnt el a peshedés, melyet benn a táj kietlensége támasztott vala. A két hely elõmbe festé gyermeki koromnak tündér képeit, midõn anyai nagyatyámmal, Bossányi Ferenccel, Baranyinak szoros barátjával s diétai híres követtársával, a margitai s szunyogdi hegyeken szüretelgeték. Magam elõtt látám a kisded, zömök, kopasz, õsz bajuszú, szederképû Baranyit, világoskék ruhájában ezüstre, veres övvel, piros kordovány csizmában, Biharnak curulis ( (lat.): hivatali szék ) székébe beülve: Bossányit, szálas egyenes termettel, sasorral, búzavirág színben, feltekert veres övvel ugyan, de nem soha piros csizmában; napkeleti komolyságú mind ez, mind az, s az idõk szelleméhez képest lántüzû, de jó, de szelíd, de nems. Fél század elõtt õk ketten igazgaták Bihart, és késõbb a náloknál jóval ifjabb Péchy Imre és Domokos Lajos, s kevélykedém magamban, hogy az egyiknek unokája s szeretett unokája, a többinek rokona vagyok. Ha kinek nbaja volt, s idegen vármegyékbõl is, olykor [p 0533] két-három napi földrõl ezekhez folyamodék, tanácsokat kérni, pártfogásokat, védelmeket. Az elibe vitt pört õk intézék el a versenygõk között, ingyen, ajándékvétel nélkül, sõt a versenygõket, míg a pör megítélése tarta, még vendégelve s lelkek tisztaságának érzésében parancsoló hatalommal, mintha békebírája voltak volna a nemzetnek. S nem egyedül bírák voltak, hanem pártfogók egyszersmind, smikor kelle tûzzel, legkedvesebb barátjaik, legszorosabb véreik ellen. És míg ezek csak rettenthetetlenek valának, Niczky József, Szabolcsban, éles is tuda lenni, s vastag és goromba, de nemesen, elmésen goromba. Mi ily gorombák lenni nem tudunk; nálunk nincs is szenvedhetetlenebb vétek, mint a vastagság; ( (rég.): gorombaság ) s ki ejt ma felejthetetlen szót, mint az ezeké, melyeket még ma is emlegetünk? Tûrd, barátom, aretaloguszi ( (gör.): erénnyel kérkedõ, bölcselkedõ bohóc ) panaszaimat; de valld meg egyszersmind, hogy azok igaz panaszok, s nagy részben onnan erednek, mint a Juvenál ( Juvenalis római szatíraköltõ (kb. i. sz. 60-127) ) korában, hogy a gyermek nem kél fel többé négy esztendõvel idõsb bátyja elõtt. Korunk a semminek nem tisztelésében nyavalyog, mely talán még veszedelmesebb a semmik tisztelésénél; s nem jó elnézni, mi lesz vége. De várjuk az orvoslást a természettõl, mely bölcs okok szerint forgat mindent, s elõhozza a rosszat, hogy az szülje meg a régi jót, de új alakban. - Magyarországot Erdélytõl Széplak bihari és krasznai helységek közt a Berettyó vize választja el, mely itt egy Tusza nevû erdõben fakad. A lefektetett buja növésû fû amely völgyben a kisded folyam elfut, mutatá, hogy e tájon régolta esik esõ, holott a Tisza körül nagy szárazság vala; lovaim összedõlengezének a sárban. Ez s a Kraszna és Berettyó kiáradásaik s a kerülés, melyet ez miatt Zovány és a Bánffyak által bírt Nagyfalu között tennem kelle, elkéslelének, hogy ámbár ide Szalárdról egy nap elérheték vala, cs. k. kamarás és major Nagy-Ajtai [p 0534] Cserey Farkas urat s szelíd lelkû, szelíd arcú hitvesét, gróf Haller Chrisztínt, a tezaurius ( (lat.): tárnokmester, kincstartó ) leányát, ebédjek végénél találtam, midõn másnap ide érék. - Boldog perce az életnek, melyben két barát, ennyi évek után, ismét egymás karja közé eshetik!