KAZINCZY FERENC: AZ ÉN ÉLETEM. 0493

tanított, kérdésen kívül utol nem ért hõse nyelvünknek, akár verseit tekintsük, melyeken, és már 1773-ban, annyi dísz ragyogott, mennyi nem még akkor és sok ideiglen azután senkién; akár grammatikáját, ( RévainakElaboratior [!] grammatica hungarica címû, kétkötetes, 1803-1806-ban Pesten megjelent munkája ) melynél jobbat a késõbbek, annyi újak számában sem találunk; akár Magyar régiségeinek ( Révainak Antiquitates literaturae hungaricae (Volum I. Pesthini. 1803) címû munkája ) elsõ és mindeddig csak egy kötetét, mely a legtudósb magyarnak õtet kiáltaná, ha ezen kívül semmi egyebet nem írt volna is. Egyedül prózája nem vala az, amit ily lelkû s tudományú férfitól várni már akkor is lehete, ha sok példákból nem tudnánk, hogy aki szerencsésen írja verseit, prózáját néha ügyetlenül. Volt egy ortográfiai ( (gör.): helyesírás ) pont, mely eránt Révai azt tanította, amit a jobbak közt ma is sokkal nagyobb részben követnek, s az ellenkezõ fél rajta volt, hogy Révait, a nyelv professzorát, állítások mellé vonhassák. A kérdés az vala, hogy egyenesen a fülnek kell-e festeni a betûk hangját, vagy a fülnek ugyan, de a szemnek is, hogy ez segélje az értelmet. Révai az utóbbi tanítást követte, ( Révai Miklós a máig érvényben levõ ún. szóelemzõ (etimológikus) helyesírást követte (lát-juk, hall-juk stb.), szemben az ellentábor kiejtés szerinti (fonetikus) írásmódjával (láttyuk, hallyuk stb.) ) s annyival inkább, mivel amit azok hirdetének, nem is azt adja, amit a fül kíván. Kifáradván a küzdésben, azoknak egyike ebédre hívatá Révait a Fehér Farkashoz, ( Pest egykorihíres vendégfogadója ) s a pénzetlen embernek hatszáz forintot ígért, ha heterográfiájára ( (gör.): téves, a hivatalostól eltérõ helyesírás ) általtér. Révai meg volt bántva a gyalázatos feltétel által, felpattana székérõl, s ott hagyá az ebédet.

Verseghy megjelene ( Verseghy Ferenc, Kazinczy rabtársa, 1803. aug. 28- án szabadult morvaországi tömlöcébõl, Brünnbõl ) (Morvából, 1803.), s hozta magával grammatikáját, lexikonát, stilisztikáját, verseit; érezteté, hogy franciául, olaszul, angolul megtanult; beszélte, hogy görögül már iskolájiban tudott; s adta jeleit, hogy a keleti nyelvek grammatikájival [p 0494] is ösméretes. Testessége, ( Verseghy igen kövér ember volt ) melyhez hasonlót alig látánk, súlyt ada állításainak, de azt õ magának különben is tudott azok elõtt adni, kik a nyelvet szorosb studiumokká ( (lat.): tanulmány(ozás) ) nem tevék, vagy abban éppen járatlanok maradtak. Tetszék az ilyeneknek az is, hogy õ a mi nyelvünk grammatikáját a filozófiai tudományok sorába készüle emelni, hol az uraság ( (rég.): tekintély ) a "tehát"-nál ( a tudálékos nagyképûség szavajárása ) van. Az már addig is baj vala, mert a nyelv isméretéhez kell ugyan tudomány és filozófia, de még inkább kell ízlés, az pedig nem mindég jár együtt a grammatikai tudománnyal, sõt azzal világosan ellenkezik is; de legnagyobb baj az vala, hogy az õ "tehátjai" nem is jól valának fûzve, s figuráji ( (lat.): (nyelvtani) tárgy, alakzat ) egymást be nem rekesztették. Új paradigmákat ( (gör.): ragozási minta ) csinála a conjugatióknak, ( (lat.): igeragozás ) pedig a grammatikában semmi nincs, amit illetni kevesebbé volna szabad, mint ezek a paradigmák; azt tanítá, hogy nyelvünk már elérte férfikorúsága pontját, s így azon igazítani, változtatni, azt bõvíteni, abban újat teremteni nem szabad; tudniillik nem másnak senkinek, mint neki, aki változatott, bõvített, teremtett; mert ahhoz csak õ tud, ki a grammatika egész ciklusát ( (gör.-lat.): sorozat ) kidolgozá. S akik az õ olvashatatlan prózáját, akik az õ vagy igen középszer, vagy éppen liha ( (táj.): silány, léha ) verseit olvassák, akik az õ hol nem akart, hol akart tévedéseit Analytica grammaticá-jában, ( (gör.-lat.): "elemzõ nyelvtan"; Verseghynek Analytica institutionum linguae hungaricae (I-III.) címû, névtelenül kiadott mûve (Buda, 1816-1817) ) abban a filozófiai lélekkel dolgozottban, ismerék, meg nem tudák fogni, mint arrogálhat ( (lat.): követel ) magának fõ hatalmat a nyelvben az ily tanító, az ily író. De Verseghy tudta, kivel mint kell bánni, s nagy mester vala oly színt venni magára, amilyet hely és idõ kívána, s neki minden eszköz szép eszköz vala, ha célre vezetett. Állításom talán nem lel elég hitelt azoknál, akik õtet nem ismerék, s szavam idegenség és indulat munkájának vétethetik: de midõn az szól így, aki õtet életének nevezetes szakaiban ismerte, s lépésinek szemmel látott s füllel hallott tanúja volt, s elõre látja, hogy szava félre fog magyaráztathatni, s azt mégis mondja, az [p 0495] világos jelét adja, hogy szavához bízik, mert bízhatik.

verseghy kiadá Tiszta Magyarság ( Verseghy e nyelvtani mûve 1805-ben, Pesten jelent meg ) címû munkáját Révai ellen, s ostoba juhokat emlegetvén a Révai tanítványaira, kikben mestereket ( (táj., rég.): mesterüket ) verdesé, s ennek magyarságát tótos magyarságnak s magát a mestert nevetséges Otrokocsinak, ( Foris Ferenc: egyházi és nyelvészeti író 648-1718); többek közt önkényes nyelvtörténeti, nyelvhasonlító nézeteirõl vált hírhedtté ) rémítõ csudának, szörnynek csúfolván; s a kasza kõre talált. ( méltó válaszra lelt ) Azok által Révai, kardos Adorján és Miklósfi János név alatt maga kele ki, s Verseghy a Kulcsár újságleveleiben ( Kultsár Istvánnak 1806-ban megindított Hazai Tudósítások címû lapjáról van szó ) s verseinek (Magyar Aglája) toldalékjában képzelhetetlen szelídséggel felele, hogy õ senki személyét nem bántotta, azaz annak nevét, akit vert, meg nem nevezte; hogy neki is szabad elmondani vélekedését; hogy õ mindent, akármiképpen beszéljen vagy írjon a magyar, csak jót mondjon és helyest írjon, testvére gyanánt szereti, hazája angyala gyanánt tiszteli. - Egy hét múlva azután, ugyancsak a Kulcsár újságleveleiben, megjelene a válasz is, mely a Verseghy jelentésére fényt vet; Boldogréti Víg László ( a történész Horvát Istvánnak (Kazinczy barátjának) álneve ) pedig kiadá toldalékképpen a Kardos Adorján és Miklósfi János neveik alatt kijött két munkához a magáét, mely ha az indulat kevesebbet engedett volna magának, Verseghynek alaptalan tanításait és fortélyos ugrándozásit még inkább bizonyította volna.

Révai nekem is felpanaszlá baját, s én úgy feleltem neki, amint barátnak igazságtalanul bántott barátjához szólani illik. Ismértem igen könnyen ingerelhetõ elméjét, s az ilyet nem azzal csendesítjük el, hogy fájdalmát nem nézzük fájdalomnak, s arra kérjük, hogy a bántást bántásnak ne nézze. Sem azt nem nézém tanítóhoz illetlennek, hogy kérdésbe vétetvén ( (rég.): kérdésessé tesz, megkérdõjelez ) tanításai, míg az ellenkezõ állítást igaznak nem ismeri, tanításai védelmére felkeljen; az neki szoros kötelessége; hívtelen ( (rég.): hûtlen ) ügyéhez ha azt nem teszi; s Verseghynek azt a szertelen hajlékonyságát, mely vele mindent, aki jót mond és helyest ír, akármiképpen [p 0496] beszéljen vagy írjon, testvére gyanánt szereti, hazája angyala gyanánt tisztelteti, megszorulás szavának, ( (rég.): szorultságból, kényszerhelyzetbõl mondott szó ) ál játékának tekintettem; tele van az Analytica grammatica oly kifakadásokkal, melyek ezt az álszelídséget meghazudtolják. De hogy Révai oly fegyverrel éljen ellene, amilyeket a vastag bántó engede magának, arra nemcsak nem tüzeltem, de tartóztattam is. Révai levelemet kiadta, s hírem nélkül, talán mivel tarta tõle, hogy azt ellenzeni fogom (Boldogréti, lap 15-19.). ( az utalás Boldogréti Víg László (Horvát István) Versegi Ferentznek megfogyatkozott okoskodása a' tiszta magyarságban (Pest, 1806) c. mûvére vonatkozik ) A Verseghy barátjai abból nékem vétket csináltak, kivált azon tekintetbõl, mivel sorsom, de nem ügyem társa ( célzás arra, hogy Verseghy sorstársa, rabtársa volt Kazinczynak ) ellen öntém ki neheztelésemet; mintha az afféle tekinteteknek szabad volna azon kérdésekbe folyni, hogy a grammatikában ennek van-e igaza vagy annak! Tartozom vele magamnak, hogy a levelt úgy, amint az a mondott helyen áll, szóról szóra lenyomtattassam:

"Széphalom, August. 5d. 1806. ( a Révai Miklóshoz szóló levél itt közölt változata (bár Kazinczy is jelzi, hogy Boldogréti Vig nyomán közli) nem azonos az író levelezésében kiadott eredetivel ) Az én barátságom Verseghy eránt nem szenved kérdést; szégyenleném, ha hazugnak kellene találtatnom, hogy eránta szeretetet mutattam. De én csak a jó embert, a munkás embert, a szerencsétlent szerettem benne; különben õtet mindég kellem nélkül szûkölködõnek, rögös beszédû írónak néztem; most pedig azonfelül tökéletesen megromlott fejû grammatikusnak nézem; valóban éppen nem kisebb mértékben megromlott fejûnek, mint amilyennek, kedves barátom, õ néz tégedet és másokkal együtt engemet is. Az a grammatika is oly tudomány tehát, mint egy bizonyos más, melyben megbomol a jó fõ is, ha a természet igen nagy mértékével nem áldotta meg a józanságnak. Ki beszél úgy, mint õ akarja, hogy beszéljünk? s nyer-e valamit a beszéd azáltal, ha az ily grammatikust, stilisztát és poétát fogjuk követni? Kivévén egy-két dalát, egyet- kettõt ötven között, én nem tudtam soha szépnek, nem csak olvashatónak is lelni semmi mívét, sem versben, sem prózában, s prózában még inkább nem, mint versben.