KAZINCZY FERENC: AZ ÉN ÉLETEM. 0409


Így mentek ezek mindazon szemtelenségig, hogy egy házban hálván én az anyámmal, bennünket lopva kihallgatott. Nem volt egy szavam is, amelyet szégyellnem kellene; s másnap, midõn zért Asszonyámnak szemrehányásokat tett, bátran tekintettem szemébe.

A tûz az anyám között és õ közte még nagyobb lett. Egykor délben azt mondotta feleségének, hogy van nem tudom immár hány esztendeje, miolta annyit nem írt, mint huszonnégy óra olta. Azt hittem, hogy ismét kontrasztban akar velem lenni, s nékem ád vad ütést, hogy én írogatok, olvasgatok: de megcsaltam magamat. Egynehány esztendei számadását hozta bé az anyámnak; az anyám felugrott, s ezen igen nevezetes szókkal széjjeltépvén a papírokat, utána lökte: Nem voltál nekem, gaz disznó, soha számadó szolgám; ne!

Miklós véletlenül, váratlanul érkezik. Látja a lármát. József öcsém félreviszi, panaszolkodik. Még mindég hallgattam. Midõn csaknem vacsorához ülnénk 8. január), Józsi azt parancsolja, hogy Miklósnak vettessen a felesége ágyat; s valami oly formát vet mellé, hogy semmi az, hogy az ágy a tiéd. Tudniillik a feleségéé. Ezt mondván megtámaszkodik ingerlõ móddal, mint midõn engem provokált, hogy kapjak belé, ha merem, az ajtó feléhez, s lenéz az anyámra, aki hátát a kemencének vetette. Klári is ott ült. Én benn valék a szobában. Az anyám felpattant, s a sírásig lágyult el. Ez vala a szignál ( (lat.-ném.): jeladás, jelzés ) a csatára. Most szóllottam meg. - Ez, mondám, gazság, amit csinálsz. - Õ is szóllott, én is szóllottam: mit? azt a mindenttudó Isten tudhatja; az elme akkor nincs oly csendben, hogy minden szóra emlékezzék; végre Józsi a két kezét a kaputrok alá görbíti, mintegy csípejére, s mellyel s fõvel nekem rúgtat. Hohó! értem, mondám, megemlékezvén, hogy ezt [p 0410] kereste június 27d. két ízben, s azt írta Klárinak, hogy meg sem mertem moccanni; s észre sem vette magát, midõn a kaputrok galléra mind a két kezemben volt. Klári is szóllott, az anyám is. Mindketten nekünk jöttek s elválasztottak. Egyszerre eleresztettem. Nekem csak az vala szándékom, hogy éreztessem vele, hogy a nem-moccanás nem ijedés vala. Ragályi Mária elõjött, és azt panaszlotta elkeseredve: - Látod, Klári, te azt mondtad, hogy én oly rút vagyok, hogy csudálkozol, mint szerethet engem az uram. - Mely szemrehányás! mely megbántás, valakit szépnek nem tartani Több is vala ilyen. Isten tudja már, mint lett vége.

Azalatt, míg én Kázmérba szaladtam, Miklós azt prponálja az anyámnak, hogy Regmecet adja árendába Józsinak. Megkészült. Péter bátyám csinálta ki a summát aszerint, ahogy Józsi mindent bediktált. Én akkor mentem oda, midõn consummálva ( (lat.): bevégez, elvégez ) volt. Jónak nem tartotta. De nem vala szavam hozzá.

Minekelõtte Klári elment volna, egy Józsit megdicsõítõ dolog történt. Õ Klárit az anyámnál halálos gyûlölségbe hozta volt. Klári mutatta nekem a reá írt anyai levelekt. Éppen a Józsi vádjai közt, amelyeket Klári ellen tette, volt egy, amely kisütötte azt megcáfolhatatlanul, hogy a panaszt nem Klári tette Józsi elõtt, hanem Klári elõtt Józsi. - Józsi konfrontáltatott. Tagadni akarta, s ezt mondta: Hamis a nénémasszony lelke! Klári visszaadta a szót; Hamis a te lelked, Józsi. A környülállás a vádat a Józsi nyakába sütötte. Klári az anyámmal megbékélt s elment. Január vége felé levelem érkezik Biharból, hogy a konskripciót kevés napok alatt bé kell adni, azért menjek. A levelet közlöttem az anyámmal, s azt a feleletet kaptam, hogy menjek tehát, az anyám egészsége még úgyis soká fogja megengedni, hogy menjen.