KAZINCZY FERENC: AZ ÉN ÉLETEM. 0035

kezdve a most még csak tizenöt esztendös Kelemenig ( Kelemen Lajos 801-184), Döbrentei Gábor tanítványa, már tizenévesen verseket író és publikáló erdélyi ifjú ) csaknem minden iróinkkal vagy személyes ismeeretségben vagy csak levelezésben állottam, s literatúránknak hajnallását s felderülését láttam, minekutánna nyelvünk nekem vagy jót, vagy rosszat elég számban köszönhet, nem lehet nem nevezetes. Máshol és más korban erre nem kellett volna hosszas elenkezés; az olvasó tisztelni fogta volna okaimat, s szavaimat nem magyarázta volna szerénytelenségre, mely most zivatarral jöhet reám. De én nem nyugodalmat keresek; bántattassam, csak használjak. A jók szeretni fognak merésemért a maradék köszönni fogja azt, s én örvendek, hogy barátimnak kedveket tölthetém.

Leginkább késlelt annak látása, hogy itt mások felõl kell szólalnom, s így el nem kerülhetem azt a vádat, hogy itt azoknak adom képeiket, akik engem barátságokra, bizodalmokra méltóztattak, hogy itt apró dolgokat is mondok el, amelyeket azok magok idegen szemekkel nem fogtak volna láttatni. S ez hálátlanságnak fog neveztetni, indiszkréciónak; azt mondják, hogy magammal szabad valék, ha veszítenem tetszett, de nem másokkal. Ítéltessem itt is, amint akarják, s találni fog barátokat, magamnak és gyermekeimnek, kikre a hidegséggel ( (rég.): közöny, fagyos érdektelenség ) illõ lesz általszállani a jóvoltnak ( (rég.): jóindulat, jóakarat ) is.

[p 0036] Én anyai nagyatyámnak, Bossányi Ferencznek (a Ferenc és Péchy Zsófia fijoknak) s hitvesének, Kóji Comáromy Juliánnának (Békés vármegyei viseispán György és Kis-Rhédei Rhédey Juliánna leányoknak) házoknál születtem, Ér-Semlyénben, Biharban, Debrecen és Nagy-Károly s Várad és Kálló közt, 1759, október 27-dikén. Az atyámnak, Józsefnek (Dániel és Sirmay Terézia fijoknak) és Bossányi Zsuzsannának, kik születésem elõtt tizenhárom holnappal költek vala öszve, én valék elsõ gyermekek; s atyám ekkor huszonhét, az anyám tizenkilenc esztendõsök valának, mindketten ép és egészséges alkotásúak, az atyám igen kedves, az anyám igen is szép arcúak, s termetekre nem magosak. Az anyám engemet tulajdon tejével kezde táplálni, de utánna csakhamar Dienes születék (Biharnak elébb vice- s majd Fõnótáriusa, tovább második alispánja s 1808-ban diétai ( (rég.): országgyûlés ) követje, most királyi konziliárius), ( (lat.) tanácsos ) s így én egy Bihar vármegyei magyar szoptatóra bizatám, s 1767-ig a nagyatyám házánál neveltetém, tiszta ajakú magyarok között.

[Az atyám Dienes névre akara kereszteltetni; de úgy hitte, hogy ipa, BOssányi Ferenc, kinek házánál születtem, és akinek nem vala gyermeke, kedvesen fogja venni, ha engemet az õ nevére keresztelnek, s így a Dienes név helyett a Ferencet kaptam. A kis embert keresztyénné egy öreg pap, ér-semlyéni predikátor Makódi János csinálá, ( (tréf.) megkeresztelte ) egy ritka szépségû leány karjain, az anyám ifjabb testvéréén, kiben könnyû volt volna a mosolygó Erycína ( szicíliai hegy Vénusz híres templomával; Erycína papnéja: Veszta-szûz ) papnéját képzelni. Hogy hív keresztyén leszek, azért a vén papnak Péchy Mihály ( az író keresztapja ) úr álla kezességet.

Az anyám a kedves elsõszülöttet tulajdon emlõjén nevelte mindaddig, mig Dienes öcsém által, ki utánnam tizenhat hólnappal jelene meg, arra kényszeríttetett, hogy engemet egy dajka szoptatására bízzon. E szolgálatra egy székelyhídi menyecskét, KOvács Ilonát vevének mellém; egy felette szerelmes [p 0037] teremtést, aki, ha emlékezetem meg nem csal, talán ötször, s utolszor már felette öreg korában, méne férjhez, s haláláig nálunk maradt.

Említett tántom, ( (ném.): nagynéni ) Klára, igen gyenge alkotású leányka volt. Ferdõt javasoltak neki az orvosok, s az atyám reábeszélte a nagyatyámat, hogy éltessék a lublyival, ( lublófürdõi (újlublói), Szepesben ) Szepesben. Ezen ferdés ideje alatt én Drusbachon ( melegvizû gyógyfürdõ ) kezdettem járni.

Az atyám házanépe csaknem minden esztendõben szaporodott, s így az anyámat könnyû vala arra hajtani, hogy engemet adjon által a nagyanyámnak. Levitettem Ér-Semlyénbe, s 1767-ig ott neveltettem.]

K�tesztendõs koromban az öcsémmel s Szirmay Andrással együtt (a Pazdicson ( helység a régi Zemplén megyében ) lakott Sándornak és Horváth Stansitch Klárának fijával) egy K�zsmárkról hozott deák vette által tanításomat Alsó- Regmecen, Abaújban, hol szüléim lakoztanak. Esztendõ múlva innen, hogy belékapjunk a német szóba, Kézsmárkra viteténk, s 1769-ben szeptemberben Patakra, hol 1779-nek júliusáig laktam. - Atyám és az öreg Bossányi beszéllettek németül is, de csak német emberekkel; még akkor nem jutánk annyira, hogy magunk közt is idegen nyelven beszéljünk; anyám és nagyanyám nem tudtak más nyelvet, mint magyart. Így nyelvem mind a háznál, mind iskoláimban, kivévén kézsmárki esztendõmet, magyar vala.

Atyám a maga korának s tájának legjobb fejei közé számláltatott, s a jobb társaságokban, tónja ( (gör.-ném.): beszéd, kifejezésmód ) miatt, Kapy Józseffel együtt, õ bescültetett leginkább; anyám nagylelkû, igen elmés éss szennyetlen erkölcsü asszony vala, ki sem mint leány, sem mint hitves, sem mint özvegy magára gyanút nem vont, noha azoknak gonoszsága, akik õtet soha nem látták, reá is akart ragasztani mocskot; soha õhozzá idegen kar nem közelített, és akik õtet ismerték, nem hitek a rágalomnak, melynek hiúsága igen hamar kivilágosodott. [p 0038] Tizenöt esztendõss valék, mikor atyám elholt, s így olvasása felõl sokat nem mondhatok; de még jól emlékszem, hogy Thuánust ( latinos neve Jacques Auguste de Thou francia államférfinak s történetírónak 553-1617), aki latin nyelven megírta a francia vallásháborúk (a hugenottaüldözések) történetxét ) igen gyakran olvasta deákban, németben pedig a Gellert ( Christian Fürchtegott: meséirõl és elbeszéléseirõl híres német költõ 715- 176) ) munkájit. Fedtelenebb lelkiisméretû, minden nemétõl a rútnak2sõt pipázgatott és csalásnak iszonyodóbb embert, mint õ és anyai nagyatyám (atyámnak szüléji régebben megholtak volt), ritkán látni, s e kettõ ilyennek ismertetett minden által. A borral gazdag Zemplényben akkor nagy szokásban vala az ital és a kártya; az atyámnak sem egyike, sem másika nem kellett, sõt pipázgatott. ( Kazinczy késõbbi javítása; eredetileg: a vad pipa nem büdösítette el kerületét [=környezetét] ) Ebédjeinél s vacsorájinál sokáig szerete ülni, s beszélt, és ezt még inkább, minekutánna megsejté, hogy hitvese mellett ülõ fija, amit tõle hallott, papirosra szokta vala tenni. Szavai figyelemmel hallgattattak, valamíg azoknak tárgya teológiaivá nem leve, mert a predestináció ( (lat.): eleve elrendelés; a kálvinizmus alapvetõ hittétele, amely szerint Isten kit-kit születése elõtt kiválaszt a kegyelemre vagy kárhozatra ) s más effélék magyarázatja el-elkapkodá; ( (rég.): el-elragadta(tta), magával ragadta ) s az idõk sivatagsága szerént ez kivált akkor történt meg,2iró-almáriom de felhevülés nélkül, ha más vallású vendége vala. A gyermek ilyenkor gyanúba vette atyjának tudomáynát, mert mindezek neki fejébe nem fértek. Ellenben mely nagyságra kellett képzeletének emelkedni atyjának tehetségei felõl, midõn egy nap az író-almáriom ( (lat., rég.): írólapos szekrényke ) szárnyát leeresztve lelé, s látá, hogy atyja éppen egy könyörgést dolgozék. Mert a jó atya gyermekeivel s minden cselédjeivel estvénként zsoltárokat szokott vala énekelni, s könyörgéseket ( (rég.): áhitat, imádkozás ) tarta.

Bossányi Ferenc szintoly tiszteletes ember vala, de egészen más nemben. Fejét, szívét, félelemtõl s reményektõl nem gyötrött és így ingani nem tudó lelkét az egész körny ( (rég): környezet, környék ) tisztelte; az ügyes-bajos emberek messze földrõl hozzá járának tanácsot kérni; õtet választák bírájoknak a háborgók; Baranyi Gábor, Biharnak nagy alispánja, minden terhesebb dologban az õ egyetértésével élt, ahol segédre vala szüksége. Ér-Semlyénben a több földesurak bíztak egyenességéhez, szerették, de egyszersmind rettegték [p 0039] is mint valamely nem tudom mely felsõbbségû férjfit, kihez õk nem mérkezhetnek. A mi korunk, melyben mint hajdan a Juvenáléban, ( Juvenalis római szatírairó (i. sz. kb. 60-127) ) sem az esztendõk többsége, sem más tekintetek nem tesznek különbséget, képzelni sem tudja azt a fennlebegést, melyben ez a régi dagasztékú ( (táj.): régi szabású, vágású ) nagy férjfi nem egyedül Semlyénben és Biharban, hanem még ahol õ meg nem fordult is, áll vala. Õ egy kisded Attila volt, kinek hallására a gyermek elhagyá a sikoltozást. - Egykor a nagyanyámmal jövénk a debreceni vásárról két szekeren. Mi, a hátulsón, leugratánk az inast, s a nagy hõségben nehány dinnyét szakasztánk, s a csõsz a maga lesébõl ránk ütött, s elõkiáltá társát. Ki kezdék fogni rút káromkodások közt a hatlovas kocsiból az egyik lovat, s négyesbõl a másikat. Nagy vala rémülésünk, s a nagyanyám pénzt ígért nekik, s elveszve képzelé magát. De a csõszök a fullajtártól ( (ném., rég.): csatlós, kocsikísérõ, kengyelfutó ) megtudták, kié a két szekér, ott hagyták a kifogott két lovat, s szaladtak.

S én ennek házánál, ennek szemei elõtt vettem elsõ neveltetésemet; õ leve egészen példányom, ( (rég.): példa(kép) ) aszerént, ahogyan az egy éltes férjfi lehet egy kisded gyermeknek. Szíve szelíd volt és emberi, szeretett segíteni azokon, akik ínségben voltak, s az éhség idején megnyittatá vermeit, s a távol lakóknak is új fejébe ( (rég.): az új (jövendõ) termés ellenében ) 2prussziaiadott, még mikor azt készpénzen eladhatta volna is; és amely kegyetlenséget róla beszélnek, azt nem õ tette, hanem az õ maradék nélkül megholt öccse, János, egykor prussziai ( (rég.): porosz ) kapitány; s ki felet magáért, hogy hasonló esetben éppen úgy nem bán? De reá homályt vet korának hibája, a vad káromodás. Parancsit, haragját ezáltal igyekezett hathatóssá tenni, megcifrázni; és ha toporzékolni, ha szitkait szórni kezdette, elõtte ritka ember állhata meg. S így a kisfiú, kit Semlyénben minden a kis Bossányinak titulázgatott, négy-öt esztendõs korában remekje vala a legszenvedhetetlenebb makacsságnak s érzelékenységnek, ( (rég.): érzékenység ) s neki nagyatyja s nagyanyja sem [p 0040] tuda parancsolni, míg a nagyúr szíjat nem olda, s a kis elvadultat jó észre nem hozá.

Visszaemlékezni azokra, akik között nevelkedtünk, s kifesteni az õ képeiket legkisebb individualitásaikban, ( (lat.): egyéniség ) a beszélõnek nagy öröm, a hallgató pedig gyönyörködve mégyen vissza azon idõkbe, melyek már nincsenek, hogy öregeinket lakásaikban, öltözeteikben, társalgásaikban, ebédjeiknél, erkölcseikben s szokásaikban láthasa. Gond nélkül nekieresztem tehát magamat, akárhova a akármeddig viszen képzeletem s érzésem. - A nagyatyám jobja reszketett, úgy hogy nevét is bajosan tudta leírni. Emiatt valamely Nyéki nevû ifjat tarta maga körül, aki leveleit az õ diktálása után irogassa. Maga õ egy vékony testû, szálas, egyenes öreg úr volt, oly meredve mindég, mintha egész életét granatéros ( (lat., rég.): gyalogos ) szolgálatban töltötte vólna, s mozgásában, járásában komoly nyugalom volt, kevélység nélkül, az õ kora ritkán szerete nevetni. Arca igen tiszta és mindég igen piros, sasorral, világoskék szemekkel, egykori szög, ( (rég.): barna most már õsz hajjal s sûrû szálú bajusszal. Haja azon idõben, amelyrõl szólunk, még hosszú volt, és ha gyûlésre ment, vagy a debreceni vásárra, cafliba ( (ném.): varkocs, copf ) tekerve nyúlt le hátán; a háznál, összecsavarva kétszer-háromszor, egy kétujjnyi görbe fûsûn ( (nép., rég.): fésû ) akasztatott fel feje lágyáig, úgy hogy nyírt hajúnak gondoltathatott. Füleit a lefûsült s horizontalis ( (gör.-lat.): vízszintes ) vonásban elmetszett huncfutka ( (rég.): hajtincs, huncutka ) fedte el. - Ingének hasítékja nem elöl vala, hanem hátul, s annak ujjai ráncokba szedve. Nyakravalója fekete csalánfátyol ( (rég.): csalánpatyolata: finom gyolcsfajta ) volt (az a kor azt selyembõl hordani asszonyosnak tartotta), s felkötése nagy és nehéz munka volt. Egyik végét maga fogta meg egész keskeny szélében, a másikat két ölnyi távolságban inasa. Intette, s az inas a fátyolt öszvehajtá, mint maga cselekvék, és még egyszer öszve, s a fátyol négy rétbe vala hajtva. Ekkor a cseléd bal kezével megfogá a fátyol végét, s azt a bal kezet magától minél messzebre kinyújtotta, [p 0041] jobbjának második és harmadik ujját feltartotta, s így ereszté által a fátyolt, hogy urának nyakára sugorodás nélkül tekergõzhessék. S ekkr az úr, többet hagyván ki valamivel a másik végébõl, mint ami a megkötésre szükséges vala, elkezde forogni, s mindaddig forgott, míg az inas kezében annyi marada, amennyi a másik végébõl maradt vala fenn. Sokszor néztem el kínos szenevedéssel a szegény inast, kinél többet a legmakacsabb dáma fodorítója ( (rég.): fodrász ) sm sznvedhet, s csudáltam, hogy ily verejtékkel tudja enni kenyerét.

Az ingre a nyuszttal prémezett vasszín mente jött, lajbli ( (ném.): mellény ) nélkül, mely a jó öregnek testére soha sem lépe fel, minthogy az nem vala magyar öltözet; s ifjabb esztendejiben búzavirág, az öregebbeknek barátszínû, ( (rég.): sötétbarna ) s három-négy gombházzal vala begombolva. Az igen meleg napokban dolmányt veve gombolatlan, s ennek ujjai karmazsinbársony ( (ar.): haragosvörös ) hajtókával voltak beszegve. Arany borításos kordovány ( (rég.): szattyánbõr ) csizmája térdig ért, s soha sem volt sarkantyú nélkü. Fejét nyárban háromszegû kalap fedte, télben egy sinkó, ( (rég.): kunsüveg, magas tetjû kucsmaféle ) nem tudom, mely állatnak bõrébõl, s ha kocsiba ült, jobjára hitvesének, nyakát rókafarkkal kerítette körül. A gyûléseken s a debreceni vásárokon fel nem öltött mentével, dolmányban, övvel, karddal s pálcával jelent meg. - Elkészülvén reggeli öltözésével, tíz ujjait egymásba redõlte, ( (rég.): kapcsol, kulcsol ) két hüvelykét egymás körül játszatá, s hang nélkül mondá el, fel a alá sétálva ebédlõjében, reggeli könyörgését. Ekkor nagy gravitással ( (lat.): méltóság ) lesétált istállójába, kiperlé magát kocsisával, fullajtárjával, hüvelykével a ló szõrén egyet tekerített, hogy láthassa, ha a por a lóból jól ki van-e véve, embereivel megbékélt, jókedvvel felsétált, náddal fedett háza folyosóján leült, ha ki az utcán elment, azt beszólította, vele magát kibeszélte, s mikor ismét elunta magát, másodszor is megtekinté istállóját, kocsisával, fullajtárjával, béreseivel, nyomtatójával mozgásba hozta életerejét, s [p 0042] élni hagyta õket, mert nekik is élniek kell. Olykor elõvette a Gespräche im Reiche der Todten ( (ném.): Beszélgetés a holtak birodalmában; vallásos német könyv ) vastag quartántjait, ( (lat.): negyedrét (méretû) ) esztendõben egyszer-kétszer megtekintette gulyáját és ménesét, kiment a dinyeföldre, s szobájit telerakatta sárga- és görögdinnyékkel, hogy a gyengébb érzékû embert megüthette volna a guta.

Keserves dolog vala Nyékinek a nyakravaló felkötése is, de még keservesebb volt talán a levélírás. Már a papiros körülnyírása is ritkán ment véghez harag nélkül. Ismét öszveredõlt ujjal fel s alá járánk a szobában, s midõn a háború elcsendesedett, hüvelykünket a papirosra nyománk, kimutatni a sor helyét, mintha azt Nyéki nem tudta volna, s úgy zenge osztán a "Bizodalmas Nagy Jó Uram". Ezt két-három ízben elmondánk, s Nyéki hallatá az utolsó szót, jeléül annak, hogy a lediktált szók a papirosra vanna téve. A köröm új jelt nyoma, s zenge a "Kegyelmed levelét becsülettel vettem". Nyéki felolvasá a levelet, az adresszt, ( (fr.): cím ) többére franciául, a levél hátára írta, s vége vala kínjának.

A kis Bossányi annyit látta ezt az operatiót, ( (lat.): mûvelet ) hogy midõn nagyatyja, Baranyi Gábor barátjával, az 1764-diki diétán Biharnak követségét viselte, gyakorta diktált levelet hozzá vagy a helység nótáriusának, ( (lat.): jegyzõ ) vagy Darvas Imre roonunknak, ki atyafi, nõtelen és árva, ekkor nálunk hosszasbban múlatott. A veres nadrágos fiú magát asztalra ülteté, Darvas írt, a tántom pedig, egy nagy szépségû leány, tartotta a diktálót. Ez megnyomta körmével a papirost, s szájából hangzék az "Édes Atyám Uram"; megnyomta megint, s a levél a kisasszony és az író segédjével elkészült. Ez lepecsétlé a levelet, megírta az adreszt: "Tekintetes Nemzetes és Vitézlõ Nagy-Ugróczi ls Nagy-Bossányi..." Micsoda? kiálta a gyermek, hát az én atyám Nagy-Ugróczi? - Azt hitte tudniillik, hogy a família praedicátuma ( (lat.): nemesi elõnév [Ferenc úrfi ( Kazinczy Ferenc, az iró ) annyit látta ezt az operációt, hogy maga írni még nem tudván, midõn a nagyatyja Baranyi Gáborral együtt a pozsonyi 1784-dik diétán Biharnak követségét ( (rég.): országgyûlési képviselõség ) viselte, gyakorta diktált levelet hozzá vagy a helységbeli nótáriusnak, Ladányinak vagy Darvas Imre rokonunknak, ki ekkor a nagyatyám házánál mint atyafi és árva, sokat múlatott. A veres bugyogójú gyermek felültette magát az asztalra, Darvas Imre írta a levelet, Klári kisasszony pedig a diktálót tartotta. A gyermek megnyomta körmével a papírost, s szájából hangzott az Édes Atyám Uram; megnyomta azt másodízben is, s elmondá, mi álljon az elsõ sorban, s a levél a Bossányi Klári és a Darvas Imre segedelmével elkészült. - No már most az adresszt. Írja, Imre bátyámuram; hiszen azt nem szükség diktálni. - Olvassa, Imre bátyámuram. - "Tekintetes Nemzetes és Vitézlõ Bossányi és Nagy-Ugróczi..." - Micsoda? Ejnye ilyen-amolyan... Hát Nagy- Ugróczi? ( az öreg Bossányi Ferenc ugratta tréfásan unokáját, amit az komolyan vett ) Hát csúfot kell ûzni nagyatyám uramból? Hát nagyatyám uram nagyot ugrik? - A gyermek sírását s éktelen káromkodásait lehetetlen volt elcsillapítani.] ) nagyot ugrást akar jelenteni, s Darvas és Klári szaladtak.

Atyámnak erántam két kívánsága volt: szerette a [p 0043] szokatlan neveket, s talán szint annyi tûnõdés után, amennyibe a Tristram Shandy ( Laurence Sterne angol író 713-1768) regénye ) atyjának került nevet találnbi gyermekének, el vala végezve, hogy engem Dienesne kereszteljenek, a másika, hogy katona legyek. Azonban én Semléynben születvén, és nem Regmecen, illõ vala komplimentet ( (fr.): bók, udvarlás ) tenni a nagyatyámnak, s így Makódi János predikátorunk ennek nevét mondá ki felettem a szent víz rám öntése alatt. Az egyik óhajtás be nem teljesedvén, az atyám annál bizonyosabban várta a másikát, s kezemben van egy 1784. december 3-dikán írt levelem, melyben magamat kénytelen valék generálisnak titulálni, mert a tinta különbözõ színe mutatja, hogy a szó késõbben vettetett a név alá. S midõn ezen esztendõ táján atyám s nagyatyám betegeskedõ tántomatt a lublyai ferdõbe vivék, az atyám Eperjest elberetváltatá hajamat, fejemre caflis és buklis ( fr.-ném.): hajfürt, tincs ) parókát s kaskétet ( (fr., rég.): ernyõs sapka, micisapka ) tétete, s öltözetem fejér kaputrok ( (ném., rég.): hosszú felsõkabát ) vala sárga hajtókával, setétkék labljival és bakancsos nadrággal, aszerint ahogy azon idõben némely házaknál a gyermekek szerzetesruhában jártak. S ezen utunk alatt Krámer eperjesi festõ képemet a Károly fõherceg ( osztrák tábornagy, Ferenc császár testvére 771-1847) ) seregének itt említett formaruhájában festette, s történetbõl-e ( (rég.): véletlenül, ötletszerûen ) vagy csintalanságból, a tisztecske jobbjára egy gömpölymadarat ( (nép., rég): vörösbegy ) ültete.

Ezen utunk alatt makacsságomnak egy nagy jelét adtam, melyet ha menteni nem akarok is, legalább nem szégyenlek, mert az a gyermek Cátóra ( (Marcus Portius): szigorú erkölcsû római államférfi az i. e. III-II. sz.-ban ) emlékeztetheti az olvasót. Vizet kívántam, s az nem volt; szomjam eloltására anyám gyümölccsel kínála, s azt én nem akartam. Az anyám vert, s mégsem vettem el; az anyám kifáradt a verésben, én nem a szenvedésben. Jaj annak a gyermeknek, aki nem makacs; elég, ha idõvel az ész fékezi.

Az elkényeztetett s mesterrel ijesztgetett gyermeket lehetetlen vala reá venni, hogy iskolába járjon; fortéllyal kellett erre. Kilesték, hogy a céklát örömest eszem, s midõn délután mester uram templomba [p 0044] méne, elvittek a mesternéhez, ki azelõtt egy nappal nekem egy tányér ily csemegét külde, s addig tartóztattak ott, míg a mester hazajött. Ez már meg vala kérve a nagyatyám által, s oly nyájasan bánt velem, hogy négy betût egyszerre eltanultam. Siettem haza, feldicsekedtem tudományommal, s a nagyatyám az elsõ betû megnevezésére nadrágzsebjébe nyúlt, s egy Ferenc császár márjásával ( (rég.): Szûz Mária képével díszített ezüstpénz ) ajándékoza meg; a második, harmadik és negyedik betûért egy-egy vastag poltúrát ( (szl.): másfél garas értékû ezüstpénz ) kaptam. Heraldikai ( (lat.): címertan ) tudományaim így a toszkánai hat golyó ( a poltúara címerrazja ) isméretén kezdõdtek. Másnap alig virradt, s már mentem az iskolába. Minthogy a mester mindég pénzzel bocsátott el, valamikor azt érdemlettem, elõmenetelem valóban gyoyrs vala; ezt bizonyítja az említett generálislevél. S az így gyûjtött pénzbõl, melyet a nagyatyám ravaszul megnevelt, ( (rég.): megnövel ) Generális Úr, keresztüljövén Tokajon, veres nadrágot vásárla.

A semlyéni templom mennyezetére az asztalos kétfejû sast mázola, a mester elõtt álló pulpitusra pedig egy pár galambot, feljegyezvén mellé, hogy azt az ér-semlyéni ecclésia szamara ( (tréf.): ékezet nélküli alak számára helyett ) (accentek ( (lat.): ékezet ) nélkül) Boda Gergely csináltatá. Most nem nézem több örömmel a Fügerek ( Friedrich Heinrich: bécsi festõ 751-1818) ) miveit, mint akkor néztem azt a szép sast, azt a szép galambot, s azok miatt örömest mentem mindég templomába. Az a kétfejû állat terpeszkedék a nagyatyám bõrszékein is, s nekiállék a székeknek, s addig mesterekedém, míg kezem a szép állatot lekaphatá. Egy ilyen mestermívemet még most is bírom; gyermekeim példányul vehetnék, ha Eugéniem ... ( Kazinczy legnagyobb leánya ) esztendõs korában már a Canova ( Antonio: híres olasz szobrász 757-182] ) mauzóleumát az augustinianusok templomában, és 18 ... [ban] egy gyönyörû Raphaelt ( Raffaelo Santi olasz festõmûvész 483-1520) ) is elpirító fejet, s Thalie ( Kazinczy kisebbik leánya ) és Emil ( Kazinczy elsõ fia [Eperjesi festõ, Krámer, képemet ezen lublyói út alatt a Károly herceg regementjének itt említett uniformjában festette le, s történetbõl inkább mint csintalanságból, a tisztecske bal kezébe cseresznyét, jobbjába pedig egy gömpölyt festett. A gömpöly (veresbegy, németül Gimzel) a bangók ( (táj.): együgyü, ostoba ) emblémája ( (gör.): jelvény ) lévén, éppen nem adott jó jósolatot a gyermeknek. - Kezemben vagyon egy, ÉR-Semlyénbõl 1784. decembernek 3-dik napján szüléimhez írt levelem, melyben nevem alatt generális titulus áll. A tinta szyíne azt gyaníttatja, hogy azt nem az én kezem írta a név alá, s úgy hiszem, hogy azt valaki más írta oda, mert emlékezem még, hogy a katonaság s óbersterség ( (ném.): ezredesség ) s generálisság miatt sokat sírtam.

A nagyatyám úgy hitte, hogy 1763-ban már ideje volna engem iskolába járatni. De engemet pesztonkáim ( (szl.): szárazdajka, gyermekgondozó ) annyira elijesztettek, hogy arról hallani sem akartam. Hiába hívogatták ebédekre a mestert; féltem tõle, mint hóhéromtól. Végre beléestem a kelepcébe. A nagyanyám, látván, hogy a cékla kedves csemegém, sok ideig nem fõzette azt, de megkérette a mesternét, hogy fõzzön azt, s kedveskedjék egy tányérnyival nekem. Megörültem az ajándéknak. - Menj a mesternéhez, neki több is van; most béharangoztak, a mester a templomba fog lenni. - Elmentem, s a mesterné jól tartott; de oly sokáig találtam ott múlatni, hogy a mester még felesége körül talált. Elholtam meglátására. De a mester élt az alkalommal, s úgy megszeretteté magát velem, hogy míg hazamenék, három vagy négy betû meg vala tanulva. - A nagyatyámat a ház elõtt ülve leltem a folyosón. Még messzérõl mutatám a leány karjáról a könyvet, s feldicsekedtem vele, hogy már betûket ismerek. Megnevezém az egyik betût, s a nagyatyám benyúl nadrága hasítékjába, s egy Ferencz márjásával ajándékoz meg. Még most is látom a pénzen a toszkánai hat golyót. Megnevezém a másodikát, harmadikát s talán negyedikét, s mindig egy-egy vastag rézpoltra vala jutalmam. Másnap magam kéredztem iskolába, s a mester minden lecke végén a kezébe titkon letett pénzbõl egy krajcárral ereszte haza, mely annyira gyûlt, hogy midõn egykor Tokajon által Regmecre menénk, a nagyanyám pótolékjával egy veres nadrágot vetetheték.

Az ér-semlyéni templom mennyezetére egy kétfejû sas vala festve, a mester elõtt álló pulpitusra ( (lat.): emelvény, szószék ) pedig egy pár galamb. Az áhitatosság órájin nekem a sasra s galambra több gondom volt, mint a predikációra s könyörgésre, s szüntelen a sast néztem, és a galambot. Egy délesti könyörgés alatt a falusi gyerekek sorában állván az urak széke elõtt, végigpisiltem a veres nadrágot.] ) hasonló szépségû legényeket és leányokat nem rajzolnának. - Nagyatyámnak szobájiban nem vala semmi kép nehány címeren kívül, sem senkinél másnál, akihez járánk, s így szemem míveletlenül maradt. Mely öröm tehát, midõn Regmecre [p 0046] feljövénk, s itt portrékat, Péter onkelemnél ( (ném.): nagybácsi ) pedig két nagy gyümölcs- és virágtáblát ( (rég.): gyümölcs- és virágcsendélet ) találék, s elõttök, nagyatyámnak, nagyanyámnak s anyámnak nagy bosszúságokra, bandzsalkodtam. ( (táj., rég.): ámul, bámészkodik ) Az atyám örült örömimnek, s hajlandóságimnak hízelkedett; ha õ tovább élt s nevelésemet tovább vihette volna, úgy hiszem, megnyerhettem volna tõle, hogy e részben is míveletlenül ne hagyjon. - S ezen képszeretésem mellett, melyet itt festék, alig értem, mint történheték meg, hogy a vámos-újfalusi fogadóban a gazdának olajban festett képe oly rettegéssel tölthete el, hogy a házban megmaradni nem mertem, s éjjel felsikoltoztam álmaimból, holott a kép testvéreimre nem hatott. Talán mert az igen alacsony falú szobában a kép oly alant álla, hogy azt ujjal is illethetém.

Azalatt, míg nagyatyám a diétán mulatott 1764-ben, amint a már említett december 3-dikán írt levélbõl látom, õsszel reám jöve a természetes himlõ. Sok napokig teljesen vak valék, s a fekély talpamat is ellepte; azonban képem nem szenvede sokat. Minden kínjaim nem hagytak kedvetlenebb emlékezést elmémben, mint az vala, midõn szelíd és enghem a kényeztetésig szeretõ nagyanyám, elunván velem a bajlódást, felhagya öltöznöm, iskolába kergete. Tûhegyi szúrást érzettem, valahol a ruha testemhez ért, s sikoltozásom ekkor ugyan nem vala makacskodás, nem kényesség.

E szenvedésem emlékezete együtt szokott lelkem elõtt megfordulni egy lelkiével. Közel hozzánk, Gálos-Petriben óbester Dráveczky László úr lakott vala, ki barátja volt nagyatyámnak, atyámnak pedig rokona és házasítója; õ tanácslá, hogy az anyámat nézné meg. Egy nap ide menénbek ebédre. Semlyén táján még akkor nem valának kõházak, s itt egy pompás emeletes épület, boltozott szobákkal, templomi nagyságú ablakokkal s balkon s gipszelt angyalok s geniuskák ( (lat.): kis nemtõ, tündér; puttó ) az ebédlõben - mely behatás az, s itt! a szalmás viskók közt úgy álla a kastély, mint a [p 0047] piramisok s a Palmyra ( híres ókori város Szíria keleti határvidékén (ma Tudmur falu áll romjai között) ) romjai a puszta téren. Én csakhamar kiszöktem az öregek közül, s magamban, s a grádicson ( (nép., rég.): idõtöltésül ) felszaladtam a vakolatlanul álló emeletbe. A balkon mellett egy font ágy állott, s elõtte egy asztal, s egy kinyitott Biblia rajta, hihetõ kulcsár uramnak mulatságául. Meg kellett babonázva lennem, mert semmi módon nem akadhaték a grádicsra; mindég a kastély egyik pavilonjához jutottam, hol a alvószoba boltozatja még meg nem vala csinálva. Hogy kiáltanom kellene, eszembe nem jutott. Aki a helvéciai ( (lat., rég.): svájci ) gleccserek közt egy szédítõ meredekségû szikla párkányig ér, s nem leli az utat, melyen jött, nem lehet rettenetesbb csüggedésben. - Az obester temetésén jelen valék; az erdélyisen méne véghez; még emlékezem a páncélingû vitézre s a fekete posztóval bevont csõdörre, mely nyerítve követte urának koporsóját a nem a kastélyhoz, hanem a szalmaviskóhoz illõ templomig, hol a magasztaló szentbeszéd tartatott.

Semlyént sok atyafi urtak lakták, s olykor Aûlmosdra is általmentek az öreg Péchy Imre úrhoz, a mostani vicepalatínus ( (lat.): alnádor, a nádor helyettese ) atyjához, ki nagyatyámnak rokona, patvaristája, ( (lat., rég): joggyakornok ) késõbb sógora s igen kedves barátja volt; de mindezeknek házaiknál kevés vala, ami annak a gyermeknek szemét, ki képeket kerese, gyönyörködtethette volna, s a vicepalatínus s generális Péchy Mihály urak Debrecenben tanultak, s az esztendõk különbsége, mely a korban igen nagy, közöttök és közöttem nem engede egyesülést, ha együtt valánk is. Álmosdon lennem tehát vagy a semlyéni urak közül most az egyikhez, majd a másikhoz általküldettetnem (mert a nagyok egymáshoz esztendõkig sem mentek, nem visszásságból, ( (rég.). visszavonás, ellenségeskedés ) hanem hamis szényenbõl), nekem nem vala öröm. Ellenben a papnál kedvemre éltem; az ugyan engem nem múlatott, tehetségeimet nem fejtegette, hanem, ismervén ebédjeinktõl elevenségemet, bekülde könyves szobájába, melynek cifra neve, mint társainál [p 0048] més mots is, múzaum vala, s megengedte, hányjam végig, amint tetszik. Kedvemre éltem itt, s csakhamar ismertem képes s kivált szép betûjû, szép papirosú, szép formátumú könyveit, s bámulgattam rajtok. Szemem kivált a Haas ( Wilhelm: bázeli betûöntõ és nyomdász 741-1800) ) betûjit szerette, inkább mint a hollandiaiakat, s az Imhof Rudolf ( híres bázeli könyvnyomtató ) neve több vala akkor elõttem, mint késõbb a Glasgow, Birmingham, Párizs és Parma embereié; s ámbár egész iskolai pályám alatt sohasem tudtam semmit kevésbé megtanulni, mint a heidelbergi Nagy-Kátét, ( a református vallás hittételeit kérdés-felelet formájában tartalmazó könyv ) a könyv bázeli kiadását mindég irigylettem társaimnak, a Hübner históriájit ( Johann Hübner német pedagógusnak és politikusnak 663-173 a bibliai történeteket ismertetõ igen népszerû tankönyve ) pedig, nekem igen kedves olvasásomat, minthogy az e mûhelyben vala nyomtatva, kettõs öröm miatt becsültem. Ennek a jó papnak köszönöm valóban, ki impertinenciámat ( (lat.): szemtelenség, tolakodás ) ily jó szivel tûré, hogy késõbb osztán könyvek isméretére jutottam, és olykor ritka s becses darabokat vásárolhattam; mert a falusiak nem tudják, mi hasznát lehet például a Tinódi rossz verseinek venni. Már gyenge esztendeimben, lemenvén Patakról Semlyénbe vagy fel onnan Regmecre, ha ott, ahol délben vagy estvére megszállánk, volt pap, szállásomon hagyám anyámat, tanítómat, testvéreimet, s mentem hozzá, s engedelmet kértem végigtekinteni könyveit. Olykor e helyeken is találtam olyakra, akiknek beszédjeikbõl tanultam, s nagy vágyás támada bennem meglátni Tigurumot, ( Zürich latin neve ) Basileát, ( Bázel latinos neve ) Ultrajectmot, ( Utrecht latin neve ) Amstelodámumot ( Amszterdam latin neve ) s még Londinumot ( London latinos neve ) is - mert a jó öregek e helyeket a világért sem mondták volna ki másként, mint deák neveikkel.

Egy ilyennel Acsádon, akkor Biharban, most Szabolcsban, egy alacsony, szûk és szegény házikóban a múzéum falán egy papirosra festett képet pillanték meg, s az ártatlan lelkû öreg látta, hogy szemem sokat repdes a kép felé, s sietett velem tudatni, hogy a debreceni fõbíró, néhai tekintetes Domokos Márton úr. Minthogy atyáinknak kosztümjeiket mi rezekbõl ( rézmetszetek ) nem ismerhetjük úgy, mint a néemetek és franciák, [p 0049] s az olyat más könyvcsinálóink pirulnának elbeszélleni, elmondom, hogy a mente olajszín volt, s egészen térdig ért (a nagyatyámé csak félcombig); a felöltött mente alatt deres ( (rég.): szürke ) övû dolmány volt; a nadrághoz nem bakancs, hanem csizma; s a fõn kalpag. Nádpálcáját elõrenyújtott kezével hányogatta. Utána egy lictor ( (lat., rég.): kísérõ, csatlós ) talpalgatott, de ennek kosztümjére nem emlékezem. - (Ráday nehezteléssel hallotta, ha valaki a rövidre vágott mentét nevezte magyarosnak; - az, úgymond, csak a Rákócziak idejében jött szokásba; - valamint a beretvált bajuszt németesnek, holott Hunyadi Mátyás királyunk, aki kevélykedett magyarságában, bajusztalan volt, és így vele együtt mások is mondnyájan, akik szakállt is nem viseltek.) - Ez a jó öreg atyja vala rév-komáromi predikátor Mindszenti Sámuel ( rév-komáromi tudós református pap 751-1806) ) úrnak, ki Broughtonnak Lexiconát ( Thomas Broughton egyházi író betûrendes vallástörténeti mûve 1742-bõl ) fordította, s Péczelivel ( Péczeli József: jeles kölrõ, író, szerkesztõ 750-179] ) együtt adta ki a Mindenes Gyûjteményt. ( Rév-Komáromban kiadott ismeretterjesztõ folyóirat a XVIII. század végén )

Midõn Regmecre vitetém által, már írogattam, s szerettem írni. Amint atyám ebédjeinél, vacsorájinál elõttünk mondogatott, azt a kísértet históriáját a galante Sachsen-bõl, ( "A lovagias szászok" - népszerû német elbeszélésgyûjtemény ) -Friedrich s hogy az a Friedrich August ( Frigyes Ágost szász választófejedelem 750-1827) ) milyen nagy erejû ember voltt, és amit egyebet, mint eszes atya s jó ízlésû ember, e könyvbõl elmondani jónak tarthatott, azt én titkon papirosra vetettem. A kézsmárki deák, kinek különben nem sok gondja vala reánk, megsejtette dolgozásaimat, s panaszképpen elõmutatta, mivel töltöm az idõt, és hogy az effélék miatt nem megy jól a lecke. Az atyám örömmel látta azt, s meghagyta tanítómnak, hogy örömeimet ne háborgassa, de ne is tudassa velem, hogy szemmel tart; csak arra vigyázzon, hogy a leckék tanulva legyenek. A titkot az anyámtól tudám, ki azt is megsúgá, hogy az atyám végigtekintette írásaimat, s örült szorgalmamon. Dienes mindent könnyebben s jobban tanult, mint én. Az atyám tehát engem gyakrabban vona examenekre, ( (lat.): vizsga ) s hogy annál szabadabban érezzem magamat, elnyúlt szófáján, ( (ar.-fr.): pamlag, heverõ ) s úgy [p 0050] mondatta velem conjugatióimat. ( (lat.): igeragozás ) Heves vólt, és mégsem fakada ki, meg nem szégyenített, vagy csak jóságai által szégyenített meg. Oly elevenen, oly kínnal emlékezem reá, mintha tegnap történt volna, mint szomorodott el, midõn a dico, duco, facio ( "mondok", "vezetek", "teszek" - rendhagyó latin igék ) imperativusaira ( (lat.): felszólító (parancsoló) mód [Már elkezdék írogatni. Elõvettem a kedves Hübnert, le-lemásoltam a szebb históriákat a könyvbõl. Az atyám kocsiban és az asztalnál sokszor egész óráig ülvén retke mellett, szüntelen vagy történetekkel mulattata bennünket s vendégtársait, vagy az idõ géniuszához képest teológiai dolgokat fejtegetett, példának okáért, hogy a gyermek idvezül, ha meg nem kereszteltethetett is, mert meg vagyon írva stb. Az efféle oktatások rajtam nem sokat fogtak; hallgattam, mert kénytelen valék hallgatni. De midõn a galante Sachsen-bõl a kísértet históriáját beszélé - eléggé atya vala õ abból egyebet el nem mondani -, merõ fül valék, s alig vártam, hogy papiroshoz juthassak, s leírhassam, amit hallottam. - Egy nap az atyám félrehívatott íróasztala mellõl. Nekem papírosra volt szükségem, s odamentem , ahol õ írt. Mit láték! - Egy könyörgést komponála; még rajta voltak a korrektúrák. Képzelhetetlen az, mely idea támadott bennem lelki tehetségei felõl. Addig úgy hittem, hogy olyat csak professzor, csak pep tud. - A kis majom mindenhez fogott; s én, aki az atyámhoz termetében, arcában, mozdulataiban, hangjában, hajlandóságaiban tökéletesen hasonlíték, abban is mutattam hasonlóságomat hozzá, hogy oly kifogyhatatlan valék asztalnál és szekeren azoknak, amiket hallottam vagy olvastam, beszélésében, mint õ volt. Egyedül a könyörgések komponálásában nemigen nagyon ütöttem reá. Az atyám látta ezeket, s gerjesztette a tüzet bennem, és ha vendég volt, oly ravaszkodással vitte a beszédet, ghoyg én is szóhoz jöjjek. S mikor így a vendég a beszédes gyermeken álmélkodott, fel- felszöke székérõl, s az anyámat öszve- meg öszvecsókolá. A hiúvá tett gyermek megértette sokára mind azt a ravasz beszélgetést, mind az atyám felgyúlását, s annyira bátortalanná lett, hogy valamikor tõle produkálást kívántak, oly néma volt, mint a hal.[ ) reá nem akadhaték, felkölt s ott hagyott. Sok ideig nem mertem tekinteni szemébe.

A bátortalanság nekem karakteremben fekszik, s hiú vagyok hinni, hogy az bizonysága szerénységemnek; de azt szinte a hibáig vitte elvétett nevelésem. A nagyatyám s Péchy Imre úr, öszvejövén a sátoros ünnepek ( (nép., rég.): nagyobb egyházi ünnep ) alat, oly perorációkkal ( (lat.): szónoklat ) idvezlék egymást, mintha egy országos deputáció ( (lat.): küldöttség ) valamely fényes tisztviselõnek járult volna elébe. Pécy belépe, s Bossányi levette a sinkót, s nekimereszkedett; a szobát a legnagyobb csend fogta el. Ekkor Péchy, megállván Bossányi elõtt, félhanggal, melyet alig érezhetõleg vive feljebb meg feljebb, elkezdé: Hogy Isten Õ Szent Felsége az urat, Bátyám Uramat e mai áldott napokra friss egészségben s örvendetes állapotban felvirrasztotta, annak teljes szívembõl örvendek. Engedje Isten Õ Szent Felsége, hogy az Ú1r, Bátyám Uram, mind ezt, mind az ennekutánna sok számos esztendõkben elõfordulandókat, hasonló örvendetes állapotban s friss egészségben elérhesse s eltölthesse, úri kedves hozzátartozandóival együtt, a közjónak s szegény árva hazánknak javára, örömére. - És ím most a felelet, hasonlóan félhanggal, mert az kívánta a szokás: Kedvesen veszem, édes Öcsém Uram, a kend atyafiságos kívánságát. Engedje az Úr Isten ... Nekem hasonló rigmust kelle tanulnom, s azalatt, míg azt tanultam, szüntelen folyt az intés: nagyatyám, nagyanyám, szép ifjú tántom, íródeák, pesztonka a rigmust emlegették, ne féljek, csak bátran, oly hangosan, mint az atyám mondta el az esketéskor a maga esküvését, hogy azt az utcára is ki lehetett hallani, s Klári nénémasszony (így titulázgatám ( (lat.): címez ) a szép tánto) ingerle, hogy [p 0051] bizonyosan bele fogok szakadni. S bárcsak magamra hagynának vala! annyira öszvezavartak, hogy midõn eljöve a rettegett pillantás, az elsõ contructión ( (lat.): szerkezet ) belészakadtam. Sohasem tudtam valamit könyv nélkül eltanulni, s megvénültem, s a Crédo ( (lat.): Hiszekegy; a legfõbb keresztény hittételek foglalata ) és a Tízparancsolat még tanulnivalónak marada. Nem értettek, s mely könnyü volt volna érteni! Tompának nem nézettetém, látták, hogy örömest tanulok, látták, hogy a Tízparancsolatnak s a Crédónak minden cikkelyeit tudom magam szavaival; s kifáradván zaklatásomban, békét hagyának, melynél okosabbat nem tehetnének, minekutánna elrontottak.

Regmecen tanulásunknak fõ tárgya a német nyellv volt. Nagyanyámról, Szirmay Andrásnak és Királyfalvi Róth Juliánnának leányokról egy német nagy Bibliánk marada, s a kézsmárki deák ezt adá kezünkbe, hogy neémet nyelvet és stílust tanuljunk, s Mózes ( bibliai zsidó pátriárka, a Biblia elsõ öt könyvének névadója ) után Esaiást ( Ézsaiás: ószövetségi zsidó próféta ) s ezután az Apocalypsist ( (gör.): a Jelenések Könyve az Újszövetségben ) hagyá olvasnunk, s ezt neki ha akkor nem köszöntem is, most ugyan szívesen köszönöm; ha eszemhez s ízlésemhez nem szólott is, képzeletemet hatalmasan ébresztette fel, s megszerettette velem a poézist. Esaiás nekem kedves emberem lett, s mindég az maradt.

Végre 1768-ban Kézsmárkra viteténk fel, s szüleink velünk jöttek. Az atyám Rozgonyban kapitány Soós József úrhoz szálla be, kinél minden falak tele voltak aggatva olajban festett portékákkal, s az atyám akarta, hogy azokon kedvemet töltsem; onnan Péchy Istvánhoz menénk Lapis-Patakra, egy nagy tudományú komor emberhez, ki egy-két tiszteletlen s gondolatlan írása által magát a felségsértés vétkébe ejté. Kassán halálra ítéltetett, de a kegyes Asszony ( Mária Terézia ) a gróf Dõry Ferenc elölülése ( (rég.): elnöklete ) alatt tartott ítélõszék végzését gráczi fogságra változtatá, a nagylelkû József ( II. József császár és király ) pedig, meglátván õtet itt, s értvén, hogy õ nem egy sereget, de tíz embert sem állíthat a lázasztásra, mint eszelõst, szsbadon ereszté. Eperjest az atyám elvive azon helyre, hol Caraffa ( Antonio: császári tábornok; a protestáns magyar hazafiak ellen 1687-ben állította fela hírhedt eperjesi vésztörvényszéket ) alatt vér [p 0052] folyt, mutatta a sárosi várat, hol Rákóczi elfogattatott, s beszélte, amit atyjától sokszor hallott, hogy a kalocsai érsek, Széchenyi Pál, mint kívánta, hogy az áldott tölgyfa sok oly gyümölcsöket teremjen. ( a célzás így homályos; Kazinczy azonban kéziratos anekdotagyûjteményében megörökítette részletesen is a hazafias érzelmû kalocsai érsek, Széchényi Pál 642-1710) megjegyzését a fölakasztott németeket termõ út menti tölgyfáról:

"A Németet termõ tölgy. Sok ízben hallám ezt az atyámtól, ki ezt gyermek esztendeiben az öregektõl hallotta:

Egy Püspökünk a Rákóczy idejében - (fogjuk Kalocsai Érsek Széchényi Pálra, ki minden bizonnyal nagy hazafi volt) - egy erdõn menvén keresztül, fullajtárja int, hogy valami van egy fán. Nézik, s azt gondolták, hogy valaki valami ruhát vetett fel reá. Közelébb érvén a fához, látják, hogy egy német kötéllel szabadítá meg magát a világ' bajaitól. "Oh áldott fa! kiáltá a Püspök; teremj mindég illy gyümölcsöket"" (Kazinczy Ferencz: Emlékezések, mende-mondák MTAK. K 610:65a) ) - A szepesi káptalanban kánonok ( (gör.): a káptalan tagja ) Dezsõffynél ebédlénk, ki Kazinczy leány maradéka vala, körülnézénk ami a megtekintést érdemlé, s végre Kézsmárkra eljutottunk.

Szállásunk itt Cornidesz úrnak házánál vala, s egyik falunk mellett méne el egy keskeny sikátor a Paulinus- szerzetbeli ( (lat.): pálos ) plebaniához s templomhoz; mi felül lakánk az utcára, gazdánk alól. - Mind az úr, ki itt mulatásunk alatt hala meg, mind az asszony, tiszteletre méltó emberek voltak; de nekik a jóságnál egyebet nem köszönheténk; tehetségeinket nem fejtegették, rajtunk semmit nem faragtak, s deákunknak nem adtak semmi intést. Nem emlékezem egyéb gyermekekre, mint leányokra, ki egykorú vala velünk, és akit sok esztendõ múlva orvosdoktor Engel ( a lõcsei születésû történész, Engel János Keresztély 770-181 testvére ) úr, testvére a historikusnak, ( (lat.): történész ) veve el. Ezt az ártatlan gyermeket mi mindhárman gyûlöltük, anélkül, hogy õ arra nekünk okot adott volna, s vadságunkat gazdánk s hitvese elnézte, s deák pedig meg nem feddé. Olykor elmenénk a sok pénzérõl elhíresedett Mudrány Pál úrhoz, kinek atyánk ajánlott vala; de ennek sem köszönheténk semmit; elfásulva néze reánk, s négy-öt minutum alatt elereszte. Egy más Cornidesz úr többet teve értünk; ha néha elmenénk hozzá, elõnkbe hozatá laterna magicájit, ( (lat.): "bûvös lámpa", egyszerû állóképvetítõ ) prospekteket ( (lat.): látkép ) nézete velünk üveglencsén, mutatta palackjait, melyekben bányászok dolgoztak, s felvitt ki kertjébe, mely udvarán négy gerendán állott, telerakva szegfûkkel és egyéb virágokkal, melyben Szepes bõvelkedik. Ez az a két ház, ahova Kézsmárkon laktunkban léptünk.

Az iskola rektora ekkor a mennyre-földre magasztzalt Carlovszky János volt; nagy teológus és semmi egyéb. Az atyám lelkére kötötte, hogy vigyázna [p 0053] fel reánk, kérte, hogy olykor hozzá eljárhassunk; ígért mindent, s semmit sem tett. Szerencsére mi nem primánusok ( (lat.): elsõéves (I. osztályos) kisdiák ) valánk, hanem donatisták ( Aelius Donatus római nyelvtaníró (i. sz. IV. sz.) könyvébõl tanuló II. osztályos diák ) Lesch Dániel alatt, ki felõl legalább azt tudom még, hogy fél szemmel is igen szépíró vala. Nemsokára azután általviteténk a grammatikába, s örömünk vala látni, hogy egy akadémiákról hazasietett deák, Hellner Illyés, ibolyaszín posztó kaputban, fejér béléssel s tûzött lajblival, ivolyaszín ( (táj., rég.): ibolyaszínû ) bugyogóban, fejér selyem strimflivel ( (ném.): harisnya ) s ezüst csattal, púderes parókában és egy nagy hajzacskóval ( (rég.): hajkötõ ) s talán koszperddel ( (ném.?): egyfajta kard )is, bokrétát szúrva bal karjának ujja és hajtzókája közé, inaugurális oratióját, ( (lat.): beköszöntõ beszéd ) mint subrectora ( (lat.): aligazgató ) az iskolánknak s nekünk tanítónk, beköszönt. Az ember jól nõtt ember volt, s az ibolya- vagy barackvirágszín hacukában ( (rég.): könnyû felsõkabát ) oh de másként figüríroza, ( (fr.-ném.): mutat, alakít ) mint Clarissimus Vir ( (lat.): igen jeles férfiú ) Carlovszkyus; õ vala Kézsmárknak elegantja. S adjuk meg neki a dicséretet: õ belõlünk igyekezett is faragcsálni valamit. Bár a faragcsálást deákunkon kezdte volna!

Mindaz helyett, ami itt megszerettethette volna velem magát, ha házi tanítónk jól volt volna választva, én egy Tugendschule ( (ném.): Erkölcsi iskola ) nevezetû könyvbe szereték, mely annyi regét foglala magába, amennyi betûje a német ábécének van, s minthogy itt az Y betû is elõfordul, erre az Ysopról ( sötétkék virágú félcserje; izsóp ) monda egyet. Ez vala örökös olvasásom, ez tanultatá meg a nyelvet velem; s így ha a könyv elme, ízlés és stíl nélkül van is írva, reám nézve legalább igen hasznos könyv vala. Farkas András kassai provinciális commissárius ( (lat.): tartrományi megbízott ) 1785 körül is méltónak találá magyarra fordítani s kiadni, s így talán nem kell pirulnom, hogy kilenc esztendõs koromban annak én is csudálója valék.

Valamikor ( (rég.): valahányszor ) a város kerítésén kívül fekvõ iskolába kimenének, az óriási, nappal és holddal egykorú Tátra mindég tisztelõ álmélkodásra ragadozta szemeimet. Szerettem azt látni mind a reggel és kivált estvély rózsafényében, mind midõn ólmosan úgy álla [p 0054] elõttem, mint egy nádmézzel ( (rég.): cukor ) végigöntött torta a vendégségekben, mind midõn júniusnak vége felé is hóval egészen elfedve pillantám meg. Úgy néztem azt, mint egy tündérvárat, s feljövén a nap, midõn azt egy egész sereg kézsmárkxi lakosok megmászni szokták, sajnáltam, hogy velek nem mehetke. Nénén, ( helység a régi Szepes vármegyében ) Kézsmárkhoz félórányira, Horváth-Stansitth uraknál, kétszer-háromszor jó napokat tölténk, s a négyszegû vakolatlan kastély a maga régisége által új világba teve. Visszajövõben a Thököly Imre vár formája az atyám és nagyatyám által oly sokat emlegetett bús idõket festette elõmbe, s nehezteltem, hogy tanítónk és talán az iskola törvényei is, a helyhez közelíteni nem engedtek. - Házigazdánk Leibitzról ( Lubica; helység a régi Szepes vármegyében ) Johny úrnak leányát vette vala el, s elmúlván végre a szibíriai tél, és mi ide valánk híva pünkösdre. Gazdánk kocsin, mi gyalog menénk által, egyet kerülvén a szép réten, mely a város déli felén nyúl el, s a már jól megnõtt vetés közt, s megállánk csudálgatni a Tátrát. Leibitzon gazdagabb asztal, új emberek, víg sétálások, játékok s egy kis kert, tele tulipánokkal, nárciszekkel, hyacinthokkal ( (gör.): jácint ) s auriculákkal ( (lat.): júdásfül (virág) )várt. A templomban a tizenkét apostolok eléfggé szépen festettnek gondolt képei foglalák el szememet, s az nekem több örömet ada, mint az a haragos Mózes, kinek faszobra az oltár egyik felén állt Kézsmárkon, a két szarvval. S mely behatást tesz egy Kálvin tanításai szeréntnevelt gyermekben, midõn áhítatossága a Luther templomaiban, orgona által emeltetik, midõn egy bizonyos innepen a templomot a mindenüvl rakott fiatal veresfenyõk töltik el kedves illatjokkal, s hogy elmúlt a nehéz tél, hogy a jobb napok visszatértek, hogy az aratás közelít, elevenebben éreztetik, a szívet örömnek és így hálának is érzéseire gyúlasztják! Ha a gondolatot szóba öltöztetni elégtelen valék is, érzém, hogy vallásomnak nem kellene oly igen pusztának lenni, és hogy aki nagyon bölcs, nincs oly bölcs, amilyennek magát látja.

[p 0055] Ehy tavaszi vasárnap egy primánus zöld mentében rókatorok prémmel s karmazsin színû nadrágban ezüst munkával, karonfogva jött csoportunk felé a szép réten. - A világnak minden koronájit odaadtam volna szerencséjéért, s óhajtottam volna, hogy én is felderülhessek, nekem is oly leánykám s oly zöld mentém, ily veres nadrágom lehessen. A koronákat felcserélni akarni a Szontagh Mihály szerencséjévé nagyobb oka volna az öregnek, ha a zöld mentét és veres nadrágot ide nem adnák is. Szerencsére a szép leány általellent lakék velem, s ez óra olta dámájává leve képzeletemnek. Mely napon volt, ha a szép leányt lenézni láthatám ablakából!

Azalatt, míg Kézsmárkon lakánk, és legalább tehát németül beszélni és flautázni ( (ol., rég.): fuvolázni, flótázni ) tanulánk, a lengyel confoederatio ( Lengyelország 1773-i felosztása ) miatt sok lengyel uraságok Eperjes tájékára vonták magokatt, s itt is néhányan telepedtek meg. Ezeknek sarkig érõ öltözetek a beretvált fejjel s gyönyörû paripájik sok idõmet el fogták volna lopni, ha azalatt tanultam volna. Mennyire mentem, mutassa meg az ide tett levél, melyet nagyatyámnak halálakor ennek papirosai közt találtam, szóról szóra, betûrõl betûre írom által. - (2 ... ] ( (lat.): Tisztelt Atyám uram! Isten kegyelmes jóvoltából túl vagyunk a vizsgánkon, ebben a levélben leírom (vizsga) szónoklatomat. Elnézést kérem Szülémnek, hogy [többet] nem írhatok. Legalázatosabb szolgája is fia... ) Dátum nélkül.

[- Egykor, nem tudom, mely kutatás miatt, harmadnapig árva vala a város. Reáakadtak-e arra, amit fellelni akartak, nem tudom.

Preceptorunk, kinek - hála érte az egeknek - nevét is elfelejtettem, egykor nyolc napiglan magunkban hagya. A rossz ember engem teve felvigyázóvá, s reám parancsolt, hogy Dienesnek sé Szirmay Andrisnak minden hibájikat papírosra tegyem, s rettentett, hogy én fogok lakolni, ha a papiroson kevés lészen. [p 0056] Oly semmirevaló voltam, hogy a papiros igen is tele volt, mikor hazajött, s büntetésemül azt láttam, hogy a marha ember ezeket kötéllel vágta, én pedig épen maradtam. Ez a büntetlen maradás keservesebb volt nekem, mint az õrajtok elkövetett kegyetlensége a rossz embernek. Ha másszor tett volna felvigyázónak, üresen fogta volna lelni a papirost.

Ezen magunkba maradás alatt az atyám tágíthatatlan ( (rég.): engesztelhetetlen, megmásíthatatlan ) parancsolatja szerént minden héten levelet kellvén haza írnunk, megírtuk azt, s ez a levél mutatja, mely nevelésünk vala. Úgy emlékezem, megvagyon papirosaim közt a levél, és ha megvan, ide fog tétettetni. Én csináltam a borítékot a levélre, s egy egész konc ( (szl., rég.): százívnyi írópapír ) papirost rontottam el a próbákban. Az ezsesebb nevelõ arra szoktatott volna, hogy arra, amit nem tudom, mást kérjek meg.

A dixáknak meg vala parancsolva, hogy bennünket hegedülésre taníttasson. Minthogy kezünk kisebb volt, hogysem a négy húrt általérhette volna, tanulás nélkül múlt el sok hólnapunk. Az atyám tehát azt parancsolta, hogy flautát tanultasson velünk. Abba belékapánk: de mely instrument ( (lat.-ném.): hangszer ) a flauta!

Egy éjjel igen mélyen aludtam egy ágyban Dienes öcsémmel, midõn valaki gyertyát tarta képem felibe. A világ ( (rég.): fény, világosság ) elverte álmomat, s midõn szemem megnyílt, azt láttam, hogy két sor rojt függ felettem. Az az atyám dományáról függe, melynek pikkelyei mellett a rojt folyó sorban állott. Mely öröm ezt a szeretõ, ezt a szeretett atyát látni!

Triumffal ( (gör.-ném.): diadal(menet) ) léptünk Regmecre, s az atyám öröme szertelen volt. Végig kelle mennünk estve a falun, s flautáztunk. Az atyánk bennünk élt egyedül. Az elsõ vasárnap Kázmérba mentünk által zöld mentében, veres nadrágban s a flautával; mutatni kelle, mit tudunk németül; de az atyám s anyám öröme azzal vala elmérgesítve, hogy mihelyt megállánk, mind a ketten egy visszás mozdulást tettünk kezeinkkel: [p 0057] övünk gombjait ujjainkkal eltakartuk. Nem értette, honnan jõ ez a visszásság; pedig egy kis figyelem azt vele könnyen tudathatta volna. A két fiú felbontotta a gomb skótfiumját, [!] ( (lat.): hímzésre használt arany- vagy ezüstszál ) abban lelt örömet, hogy az aranyat lefosztotta, s a gombon csak a spárga látszott. Most szégyellte a pusztát, s félt, hogy a gyermekiség miatt meg fog büntettetni.

Úgy tetszik, a Kézsmárkról lett hazajövetel után történt az is, hogy az atyám bennünket Legenéyre vitt által Zemplény vármegyei elsõ alispán Pintér Úrhoz (ki az atyámnak titkos testvére volt; mert Kazinczy Dániel Újhelybõl sokszor lovagolt éjszaka Legenyére, s az ablakon bújt be szép asszonyokhoz). Ez az úr nagy pápista volt, az atyám rettenetes kálvinista; együttlétek alatt mindég a transzszubsztanciáció ( (lat.): átlényegülés; ti. az a hittétel, hogy az úrvacsorában, illetve az áldozásban a kenyér és a bor átváltozik-e, átlényegül-e Krisztus valóságos testévé és vérévé ) s a predestináció és holmi egyéb forgott szóban. Pintér azt hozta elõ, hogy az õ hitének igazságát az õ sok jövendöléseik is bizonyítják, s holmit mondogatott a legendákból. A merész és sokszavúságra szoktatott gyermek megszólala, hogy azok a próféták, akik Malachias ( ószövetségi próféta, a tizenkét ún. "kis próféta" között az utolsó ) után támadtak, mind akasztófát érdemelnének. Pintér, nyilván a gyermek vakmerõségén elnémult: ellenben az atyám s az anyám magokon kívül voltak örömekben. Valóban az atyám, aki Dienest, az anyám szép fizionómiájának ( (gör.): arcvonás ) örökösét, mindig szeretve csipkedte, velem mindég komoly figyelemmel bánt, s annyi megkülönböztetéssel, hogy az idegen is láthatta elsõ pillantással, hogy belõlem szertelen örömeket vár.

a olyan úr házánál találtunk megszállani, akinek könyvei voltak, az atyám azt az atyai gyengeséget követte el, hogy mindjárt inte nekem, s engedelmet kért a gazdától, hogy könyveit végigforgassam, s mikor az megvolt, el kelle mondanom, miket láttam, s reászoktatott, hogy holmi kérdéseket tegyek. Így történt ez kézsmárki utunk alatt Lapis-Patakon ( helység a rég [!] Sáros megyében ) is, azon Péchy Istvánnál, aki késõbb mint megsértett felség' bûnös ( (rég.): felségsértõ ) elfogattatott, Kassán halálra [p 0058] ítéltetett, de megkegyelmeztetvén, gráci fogságra küldetett. Ez az ember rossz néven vette a szabadságot; hanemha talán, mivel felette szegény karban volt, megszállásunk vala kedvetlen neki. Nyilván vagyon, hogy az atyám ezt és az efféléket gyengeségbõl tette: de tagadhatatlan, hogy ezek által gerjesztette bennem a tüzet.]

Szüléim öröme szertelen vala, midõn Regmecre érénk. Mi valánk az elsõk a tájon, akik németül tudánk, s nem volt volna csoda, ha a Clarissimus Hellnerus ( (lat.): a jeles Hellner úr ) uniformisáaba öltöztettünk volna. Ez ugyan meg nem történt, sõt emlékezem, hogy atyám elbontatta egyik veres övét - az arany öv akkor még látatlan volt -, s általcsináltatta nekünk, mert mi Kézsmárkon nagy örömet lelénk abban, hogy egy-két gombjának skótfiumjait lepergetheténk; ( lesodorít, lecsavar ) az oly felette mulatságos volt! De azt nem kerülheténk el, hogy Patakra menvén, társaink ott, a némett nyelv miatt, tokosoknak ( (rég.): a német katonák csúfneve ) ne csúfoljanak.

Atyám bennünk élt egyedül. Estve végig kelle flautáznunk a falut, s az olvasó elengedi neki azt az atyai szép gyengeségét, hogy bennünket másokkal láttata, ha bizonyossá teszem, hogy velünk ezt az örömét nem érezteté, bennünket szemünkben és hátunk megett nem magasztalt. S mások úgy jövének hozzánk, bennünket nézni, mint valamely remekeket. Berhely úr, perceptore ( (lat.): adószedõ ) Zemplén vármegyének, keresztülmenvén Patakon, kocsijához hívata, s megizente, hogy scriptáimat ( (lat.): írás, iromány ) hoznám ki. Végigtekintette azt, csudált, példányul teve ki mellette ülõ fijának, megparancsolta, hogy velem társalkodjék. Én sohasem érzém inkább, hogy semmit sem tudok, mint mikor csudáltak, dicsértek. Ilynekor egyszer elfakadtam sírva, s préceptoromnak, ki, hogy a német nyelvet el ne feletjsük, ismét kézsmárki volt, szemére hánytam hûségtelenségét. A gyermeket dicsérni, a közvélekedés szerént, veszedelmes. Nem veszedelmes az, ha igazságos; érti a lelkes gyermek [p 0059] ha hallgatunk is, mikor vagyunk vele megelégedve, s mikor érdemel õ dicsértetni. A az üsd, ha jól húz is, s jobban fog húzni, lónak sem jó. Mikor az atyámat elragadta az öröm, õ helyettem az anyámat csókolta öszve meg öszve, s az annyi volt, mintha magamat csókolt volna, annyi még reám nézve is. A jól indult gyermeknek a javallás ( (rég.): jó szó, dicséret ) sarkantyú.

Patakra 1769. szeptember 11- dikén viteténk be. Az atyám ott, ahoyl most a Berna nevû sor ( (rég.): a régi pataki kollégium egyik épülete, illetve diákszállása ) áll, egy kis házat építtete számunkra, s így benn lakánk a kollégiumban; s késõbb a Paradicsomban, végre a Katona sor ( a pataki kollégium régi diákszállásai ) végsõ szobájában, a grádics mellett, alól. A klasszisokat ( osztály ) akkor minden esztendõben más meg más deákok tanították, kik a júliusi examenkor választattak meg, s mi mindketten az Olasz Péter, késõbb kazinci prédikátor keze alá estünk a grammatikába. Az tanult, jó és hív ember vala, s igyekezett annyira vinni, hogy társainkat utolérhessük, mert itt más könyvek voltak elõnkbe adva, mint Kézsmárkon. Házitanítónk három órakor reggel felvert, könyvhöz ültete, s míg õ a meleg ágyban hétig aludt, mi az asztalra fekteténk fejeinket, s szunnyadtunk. - Nemsokára azután László öcsém is mellénk adatott; s minthogy itt õrá emlékezem s a kézsmárki préceptor forog szóban, az olvasó megenged, ha egy történetet elbeszélek. - Hozzá valánk szokva, hogy reggeli s estveli könyörgésünket térdelve mondjuk, mint Szepesben szokás, s a deák ( (rég.): tógás diák, az akadémiai tagozat hallgatója ) [Ismét lutheránus deák vala préceptorunk, oly szín alatt, hogy az atyánk nem akarná velünk elfelejtetni a német nyelvet, de valóban azért, mert a kálvinista deák durvaságától féltett. S ebben ugyan nagyon megcsalta magát. Három órakor felvere bennünket, s maga ötig aludt, s mi is aludtunk, de ülve. László öcsém nemsokára közénk küldetett. A lutheránus préceptor ezt zs térden állva akará imádkoztatni, mint minket. A hétesztendõs gyermek felkiálta: - Préceptor uram, inkább paráználkodom, mint térden állva imákozzam. - Tudniillik a háznál azt tanulta, hogy a térdenállás egyik neme a bálványozásnak, s ezt amannál rettenetesebb véteknek gondolta. S az oktalan ember testi nevelésünknek nemcsak az álmatlanság, hanema koplaltatás által is ártalmára volt. Tanul ásunk nem lehete rosszabb, mint amelyet itt vettünk.

Szokásban vala, hogy az úgynevezett patrónusok ( (lat.): pártfogó (ti. az iskola patronálója) ) fijai vasárnap délután a magok purus-laborjaikkal ( (lat.): letisztázott dolgozat(füzet) ) sorba járták a professzorokat. Professzor Szentgyörgyi István úr reménnyel kezde nézni engemet, s ennek a derék embernek már ezen esztendeimben is volt mit köszönnöm. A többinek valóban keveset köszönhettem.] ) azt kívánta, hogy az öcsém is ugyanazt tegye, s ez kimondta neki, hogy azt õ ugyan tenni nem fogja, mert mint gyermek a térdelést öszvetéveszté egyébbel, s azt vallásával ellenkezõnek takintette. Zanítónk tûzbe jött, s fenyegette, s az öt-hat esztendõs gyermek elijedve felkiálta, hogy inkább a Tízparancsolatnak egy bizonyos cikkelye ellen vétkezik (az ott elõforduló szuót mondván), de ezt az irtóztatzót nem cselekszi.