HERMÁNYI DIENES JÓZSEF: NAGYENYEDI DEMOKRITUS.


[p 005 ] Vala Persiában egy igen bölcs arabs, Lokman nevû, kitõl midõn azt kérdenék: "kitõl tanulta azt az õ bölcsességét", azt felelte, hogy a tudatlan és alkalmatlan emberektõl. Ez a sok dib-dáb dolgoknak tõvel-heggyel s éllel- fokkal, ággal-boggal összehánt szemétdombja is arra való, hogy bölcsebbé légy! Légy is, barátom, Olvasó! S ennél bõvebb Praefatiót ne várj; hanem várj idõtõl, mert idõre- hóra valaha holmi haszon csak származhatik ebbõl. Mint a vad almát addig sanyargatja a dér, hogy hideg vizbe hányják, s a fagya kimentvén, eddegélik a parasztok. Azon könyveket kárhoztatja Osterwald mint kegyes tudós; de honnan tudná, hogy azok rossz könyvek, ha jól meg nem olvasta volna? Dávid is bolondtól fogta vala hallani ezt: "Nincsen Isten", de õ a fölött nem volt atheus. E rossz könyv autorának pedig nevit ne kérdd, mert elég könyv vagyon sub anonymo. Íratott pedig abban a városban, amelyben ha a könyvíróknak s olvasóknak legnagyobb bûnük csak ekkoraa, mint ez a ganéjdomb, boldog az a város.

10. Jul. 759.

Dulce est desipere, in loco!!

[p 0006] 1 Vala Nagyenyeden 1718 tájban, egy Fazakas M. Gábor nevû tanácsbéli, és nem gonosz, hanem tudatlan ember, aki midõn egy városi, tréfás, de értelmes ember concivisitõl azt kérdené:

- Jó uram! Mi jó hírrel bõvölködik kigyelmed?

Monda a jádzi ember, ki deákul is tud vala:

- Nem tudok most egyebet, édes Fazakas Gábor uram, hanem azt, hogy a gallus a franciával megbékélett.

Melyre monda a szegény Fazakas:

- Hálá legyen az Istennek!

S ezzel elválának egymástól örömmel, egyik a maga tréfájának, másik a békesség nevének örülvén.

3

A szászvárosi eklézsiának igen szép tudományú, de hivatalában felette restes, mostani papja, K. Vásárhelyi András, négylovú kocsin útban lévén egy idõben, találkozék vele Kerekes Pál nevû, enyedi deákból katonává, katonából baváriai prédapénzzel meggazdagodott s úr nevet is felvevõ nemes. Köszöntvén egymást becsülettel, s egy keveset együtt beszélgetvén, monda Kerekes Pál:

- Tiszteletes uram! Kegyelmed tudós ember, azért ne terheltessék nékem e kérdésre megfelelni, amelyre [p 0007] másoktól nem vehettem kedvem szerént való feleletet: A Krisztus mezítelen ment fel mennybe vagy öltözetbe?

Monda Vásárhelyi András:

- Có! Hajtsad te! - S megcsapatván a kocsissal a négy lovat, búcsúzatlan elválék a kérdezkedõ úrtól.

Melyet midõn én meghallottam volna, mondék:

Coccéjus János sem felelhetett volna joban arra a kérdésre, mert õ egy könyvében így ír: Multum profecto pietati officiunt questiones stultae et indisciplinatae - s megígérém, hogy azt a feleletet leírom emlékezetre.

3

Vizitálni indula hajdan az unitárius püspök, és midõn beérkezett volna Udvarhelyszékre, prédikála hallatára egy prédikátor, és ejte beszédében ilyen szót, hogy Izráel fiai négyszáz esztendeig bujdostak a pusztában.

A templomból a papság házhoz menvén, monda a püspök a concionátornak:

- Talán nincsen bibliád, atyámfia?

Monda erre a prédikáló:

- De bizony vagyon, tisztelendõ uram, egy rossz.

Monda erre a püspök:

- Ne mondd a szent könyvrõl, hogy rossz.

Monda azért a prédikátor:

- Vagyon egy hitvány. [...] [p 062 ]
56

Bizonyos dobolyi fiútól hallottam, hogy az õ hazájában volt volna egy igen részeges ember, ki midõn éjfélkor gyakran házához érkezett, szidalmazni kezdé a feleségét, nagy káromlással, s monda:

- Adj ennem, ilyenatta! Mit fõztél?

Az asszony felülvén az ágyban, meglátja, hogy a holdvilág az asztal közepére süt. Mond azért a férjének:

- Hát az Isten süllyesztett volna el,, nem tudod-é, hogy a kenyér az asztalfiában vagyon, s nem látod-é, hogy a sós té az asztalon?

Fogá azért a felette részeg moslék ember magát, s asztalhoz üle: vága jó darab kenyeret, és bódult fõvel mindaddig mártogatá a holdvilágot, míg elfogya a kenyér, s akkor lefekvék a felesége mellé szép csendesen s jóllakva.

57

A híres orátor és pap, Nánási András, huszti papságában béindula Erdélybe, hogy Nagyenyeden meglátogassa professzor Szigeti Istvánt mint bátyját és enyedi, hajdani poharozó városi pajtásait. Érkezék Désre, hol második pap vala Kamarási László, régi barátja, és szálla éjszakára ennek parókiájába. De a gazda otthon nem vala, sõt a háznál is más jelen nem vala, hanem a Kamarási fõzõasszonya, ágyban fekvõ betegen. Mindent elnézvén s felfitatván Nánási, láta sok kecskehust egy cseberben (azt napszámosok számára Szamosújvárról hozatta vala Kamarási). S elõvévén egy serpenyõt, telehányja azt falatokra vágott kecskehússal és vereshagymával, s tokánymódra fõzi vala. A házba bémenvén, látá, [p 0063] hogy a házból lajtorja szolgál le a pincébe. Levive egy nagy fazakat, Kamarásinak minden borait felbontá, s a jobbikból megtölté a veres ükõt. De a lajtorján nem viheté, hanem a pince ajtaját valami rúddal a sarkából kiveté. S mikor már vinné fel a bort, hazaérkezik a gazda, elnéze mindent, megharaguvék, szokása szerént szitkozódni kezde sat. A tokánt kiönti sat.

Nánási menti magát tréfával, végre megalkuvának az egy húron pendülõ, egyaránt profánus emberek. A gazda vacsorát készíttet, midõn ennének, elérkezének a szamosújvári fiskális kukuruc-pásztorok, és kihívatván a papot, megmondák panaszokat, hogy oly ember vendége vagyon, ki a fiskus kukuricájából sokat leszedett. De õk ott nem érték, hanem ide igazították õket mások. Azért õk bizony azt a kártévõt megtartóztatják, mert õk másként nagy kárba esnek. Kamarási azért megbékélék velök öt máriásban, s legottan meg is adá. S elbocsátván az oláhokat, visszamene az asztalhoz, s megmondá Nánásinak a dolgot. De nagy asseveratióval monda Nánási, hogy õ kukuricát sem látott volna szemeivel, nemhogy szedett volna. De Kamarási már látta vala kocsijában a kukuricacsõket csomóval, s azért monda:

- Jere, nézzük meg a kocsidban.

Odaérkezvén, monda Kamarási:

- Hiszen kukuruc ez!

Felele Nánási:

- Én bizony azt tudtam, hogy tengeri búza.

Ekkor jött Enyedre, és azála Szigeti Istvánhoz. Fél vala Szigeti Istvánné a Nánási nyelvétõl, azért mindenben keresi vala a Nánási kedvét, és az ágyát is arannyal varrott leplekkel ékesíti. De Nánási ritkán hál vala benne, mert amely városi emberhez mennyen vala ebédre, a vacsora is ott éri vala, s ott is hál vala, mely Szigeti Istvánnak, mint rendes embernek és atyafinak, [p 0064] visszáson is esik vala. Annál inkább, hogy az öccse még egy kurva forma asszonyt is hozott volt kocsiján valahonnan, és ezekrõl az öccsét meg is szólítá vala. Itt múlatásának utolsó éjszakáján ugyan a Szigetiné pompás ágyában hál vala, de hajnal elõtt felkelt, az ágynak közepiben akkorát rakodék, mint egy tál, az aranyas lepedõvel és selyem paplannal bétakará, s véletlen s búcsúzatlan elmene vissza Máramaros felé. Idõvel a nagy negédes asszony felkele, bémenyen a Nánási szállására, üresen találja az ágyat, s a lepleket félrefordítván meglátja a Nánási positióját. Pi, pi! eltelik a ház bûzzel. Magától hallotam Szigeti Istvántól a mocsokos dolgot. Vetette, szemére Nánásinak is.

58

Kemény Sándornak ( A másoló legyzete: "Ez Kemény Péter volt. Felesége Kollátovich Kata." ) (ha a keresztnevében meg nem csalatkozom), annak a Kemény Jánosnak édes atyjának, ki francia leányt veve feleségül, s tevé Erdélyben úri asszonyává, valának két igen tréfás asztali emberei, sõt társai: Oláh Ferenc és Csengeri, kik többire minden estve kétfelõl fogva viszik vala urokat a háló házba a nagy részegség miatt. Lõn egy reggel, hogy Oláh Ferenc bémenne az úrhoz, monda pedig a szegény úr:

- Jaj a fejem, szolga! - Monda Oláh Ferenc:

- Igyál bort, mert amely kutya megmart, annak a szõrivel kell békötni, s meggyógyulsz.



Monda az úr:

[p 0065] - Hátha ismét attól fog fájni a fejem.

Monda Ferenc:

- Ismét bort igyál, ha mégis fog, ismét igyál.

MOnda az úr:

- Hát végre?

Felele OLáh Ferenc:

- Ismét igyál, s végre elviszen az ördög, ördögadta ura.

Azonban elkészüle az ebéd, s ivának estig, mégpedig késõ estig. De a két asztali bohó is úgy elázék, hogy az ebédlõ palotából egyik sem mehete el, hanem a padimentumon hálának öltözetjekbe. Lõn azért, hogy éjjel, krapulás fõvel felserkenne Oláh Ferenc, mert a fosás igen reá ért vala, és addig matarássza a setétben, hogy Csengerire talála. S nem bízván, hogy a palota ajtajára akadhasson, megoldá a Csengeri nadrágát s gagyáját, s hátul belé rakodék a gatyájába, s ismét megköté a nadrágát. Ezzel megkönnyebedvén, lefeküvék, s mélyen elaluvék.

Csengeri is ezután felserkenék, s megérzé, hogy rakva az iszák, S magába attázódik vala, hogy soha õ többé magát el nem szarta. Hanem most levoná azért a csizmáját s nadrágát, és eszébe jutván, hogy a borhûtõ cseber a pohárszék elõtt vagyon, a szaros lábravalóját abban megmosá, és vizesen s hûvesen felvoná. Felvoná a nadrágot is, csizmáját is, de nem alhatik vala a vizes gatya miatt, s a feje is fáj vala. Felserkee Oláh Ferenc is, s hát úgy szomjúhozik az estéli erõs bor miatt, hogy elszáradt miatta a szája. De jut eszébe a jeges cseber, melyben még valami jég is úszkál vala, és abból úgy felkortyola, mint az ökör, s lefeküdvén, hajnalra elaluvék õ is, azután Csengeri is.

Másnapra virradván, ismét ebédhez ülének. Akkor monda Kemény:

[p 0066] - Nem tudtok- é valami újságot legények?

Felele Oláh Ferenc s monda:

- Uram, hogy jártam az éjjel, s mit szerez a bor! Felserkenék galabógyás fõvel, és az ajtót meg nem találám, hanem a Csengeri gatyájába s nadrágába kényteleníttetém rakadni.

Ott ül vala mellette Csengeri is, aki monda:

- Hát te cselekedted azt velem, ördögadta! Én pedig, szegény fejem, azt vélvén, hogy én szalasztottam oda az egyszer, nekivetkezém, s a házból ki nem tudván menni, a jeges cseberbe mosám a gatyám: Te pedig azután, ebadta, felkelél, s úgy ivál a cseberbõl mint az urad ökre.

Monda Oláh Ferenc:

- Hát oda mostad volt-é, ördög teremjen a seggedbe! pi! kutya a lelked disznaja!

S ennek világánál tölték az ebédet az napon, de híre mene ennek messze.

De ennél éktelenebb dolog történt ezután: báró Kemény László, a Kemény János fejedelemnek unokája, Thököly Imrével volt elmenetele után, hat esztenõ és három hónap múlva, megérkezék Törökországból Bükösre. Melyen a Kemény- famíliának lõn nagy öröme, és gyûlének Bükösre, aholott is nagy vendégséget tartának, ott fityegvén a bohókás Oláh Ferenc és Csengeri is. Lõn egyik napon, midõn az alsó udvarba Kemény Boldizsárnál volna a tractament, addig egészségezének az urak, hogy végre papucsból ivának, ivának a pecér csákójából, de valaki azt találá fel (et hoc erat plus quam tracum), hoggy innának az Oláh Ferenc segge üregébõl is. Dictum, factum: noha õ eleget kiáltozá:

- Mit csináltok, ilyenadta, bolond urai!

De megmosták az ö füstös háta üregét s ivának. [p 0067] Hanem az istenfélõ Kemény Lászlót, a mostani gubernátornak édes atyját, reá nem veheték az éktelen rútságra. 59

Thököly Imre fejedelem sok úri rendet s nemességet vive le magával Törökországba, de az egész táborban sem vala egyetlen egy pap is, hanem egy hitvány kurvás és részeges mester vagy kántor. Kurvás vala, s könyvbe jegyezgeti vala fertelmeskedéseit naponként, ezzel a szóval:

- Vágtam húst vászontáblán.

Ez egykor az urak vendégségében (mert el nem hagyják vala az affélékbõl) úgy megrészegedik, hogy az asztaltól felkelvén, a falhoz támaszkodnék, s onnan elmenni nem tudna, de onnan mégis ezt kiáltozza vala:

- Illyen s illyen adta urai! Megölitek az Isten szolgáját szomjúval.

60

Thököly Imrének a bujdosásban is száz társzekere vala, de a vele való nép néha megkoplal vala, s egykor egy hónapig csak kökénnyel, vackorral, vadalmával, s ami a legkedvesebb, sült tökkel dédelgeti vala magát a nép. Errõl emlékezvén egyszer- másszor az öreg consiliárius Kemény László, igen dicséri vala a sült tököt, mely édes és jó. Én pedig mondok vala:

- Nagyságos uram, a Thököly-világtól fogva nem termett olyan jó tök!

Melyre azt mondja vala:

[p 0068] - Nem tudja, kelmed, hogy sütik azt, de én most is megenném! - Én epdig azt felelem vala:

- Az Isten nagyságodat s maradékit is oltalmazza a Thököly sült tökitõl, mert azt csak a koplalás nádmézelte és sózta volt meg ad dulcedinem saporis.

Ekkor, ha Thököly mársust tészen, csak az erdõs helyet várja vala a hajdúság, s a kepitány Berzédi Dániel (kinek édesanyja szoptatta volt meg elsõben Thökölyt, midõn születnék), a flintáját a társszekér elõtt való ökörnek az utóljába üti vala, ott süti vala el roppanás nélkül, s ledûlvén a marha, szõröstõl és bõröstõl koncolják és tarisznyálják vala a galagonya, kökény és sült tök mellé.

Sõt esék végre egyszer, hogy Thököly fejedelemnek se volna több, hanem három véka lisztje. Beszállván azért egy nobilis kúriába, ott azt megdagasztatá, a sütõ bé is veté a kemencébe. A kemencének pedig hátulsó fele a pitvarnak kõfala vala. Észrevévén ezt a kenyeretlen katonaság, hátul a kõfalat meglyukaszták, és a lyuk a kemencébe bészolgálván, félsültében a kenyereket mind kilopák. Holott a sütõmester a kemence elõtt állana, hogy a kemence száján ne esnék kár. Hanem elöl, a szén felõl marada meg vagy kettõ a fejedelem számára. Ezt megtudván a fejedelem, neheztele. Inkvizíciót is peragáltata hiába, mert senkit ki nem adának. Akit kiadtak volna, meg kellett volna halni a sületlen, meleg kenyérért. De nemsokára olyan helyre érének, hol a nép sok ökröket nyere, és a liszt a mezõben halmozva állana. Akkor megvallá a Berzédi Dániel, hogy õ is ett volna ökörbõrös pecsenyét és sületlen kenyeret, de utána monda, hogy õ azután száz annyit nyert a fejedelemnek. Monda erre Thököly:

- Ezt hívségednek akkor beszéleni nem volt volna jó. [...] [p 113 ]
85

Nagyváradon, a tájban, mikor kijöttem a kollégiumból, egy barát szent Márton napján kipredikálott vala minden rendeket. Kezdette orátióját a Bárány mennyegzõin (Jelen. XIX.), amelyre minden madarak hivatalosok valának; de õ csak egy szent Márton lúdját boncola s tráncsérozza fel egész prédikációjában. De ezzel úgy kicégérezé pap uraknak, jézsuitáknak, pénzetlen büszke úrfiaknak, dámáknak s másoknak rút erkölcseiket, hogy ráfognák, hogy megbolondult, s másnap leindíták Szegedre, hogy ott gyógyuljon.

86

Enyedi hadnagyságot sokszor viselt Jenei Mihály így jár egykor Szebenben. A szállásán jó tüzet rakat, sütteti a húst, s hozatott vala két ejtel bort jó elõre vacsorára. Azonban a nagy tûzbõl a tûz a kéménybe kap, melynek Szebenben nagy büntetése vagyon. Mit tud tenni Jenei, a régi okos, ravasz? A két ejtel borral a tüzet egészen kiönti, maga pedig bémenyen a kamaraszékre, s leül félrevaló dolgára, noha semmi afféle dolga nem vala. De minthogy nappal vala, a tûz is kicsiny vala, sem milicia, sem magistratus meg nem tudá a dolgot, és büntetetlen maradának.

Jeneinek pedig e szebeni követségérõl jut eszembe ennek a városnak [Enyednek] nem annyira nevetséges, mint szánásra méltó boldogtalansága. A dolog ez. A szabad erdõnek Remete felõli részét régtõl fogva mind élték a remetei oláhok. De az enyedi hadnagyokat s erõsebb tanácsbélieket vajazták sajttal, báránnyal ajándékozták, s ezek engedték nékiek a helyet irtogatni, házakat [p 0114] Sõt Dobolyi Bálint régi hadnagy, maga is a Pilis alá oláh jobbágyait telepíti, kinek unokáját ifjabb Köblös János feleségül vevé. Indula Jenei és Köblös között ellenségeskedés a hadnagyság miatt. (Köblös három s négy esztendeig is viseli vala egymás után, Jeneinek pedig majd minden oeconomiája a hadnagyság vala, mint rossz gazdának és ritka helluónak. S ha hadnagyságot nem visel vala, igen megszegényedék vala, és házanként orcátlankodik vala, aminthogy sokakat a városban meg is szegényíte a sok reájok járással.) És Jenei, holott prókátor és nagy patvarista vala, diéta alatt titkon reá vévé a kollégium akkori rektorát, Ajtaji Mihályt és a város népét, hogy fegyveresen felmenvén az erdõre, foglalják vissza a remeteiektõl az erdõt, égessék el épületeiket, s nevezetesen pusztítsák el Dobolyi Bálint posteritásainak jobbágyaikat a Pilis alól. Aminthogy ezt véghez is vitték, noha az embereket el nem foghatták, sem pedig féltõbb javaikban kárt nem tehettek, mert Köblös elõre megintette volt õköt. De mikor éjjel (a papoktól kiváltképpen minden eltitkolván) a remeteiekre mentek volna, a városiak közül sokan részegek volnának. Az otthon lévõ kevés oláhok sok protestációkat tevének, de látván, hogy csak nyomulnak az enyediek, tüzet adának, s kövekkel is kezdének lefelé hajigálni. A városiak is adának tüzet, és mindkét részrõl esének valami halálok. De a mi népünk visszaszaladván, elhullatta boros sok palackját, pogácsáját sat. Némelyeket az oláhok beérének, megverének, s megkötözve levivék Fejérvárra, mint fiskus vagy püspök jobbágyai. A kollégiumbeli ifjúság másfelé rendeltetett vala, azér annak nem vala baja.

Belékapa a direktor a tanácsba, hogy durante regni diaeta fegyvert fogott volna. Az enyediek diétán akarák revidiáltatni causájokat. Kérének ki metalis reambulátorokat is, jövének is, de az oláhok protestálának. Marada [p 0115] a város ezernél több forint költéssel e napiglan. De Jenei mint artifex, ki e népet a sárba béugratá, minden diétára maga menyen vala követségbe, s tartja vala magát, mint a here. Biztatja vala a tanácsot levelei által idehaza, maga a szebeni szálláson kártyázik, s iszik vala, de semmit nem végez vala, csak seriest sem nyerhetvén a causának. A mi uraink is idegenek valának Jeneitöl, de az Enyed causájától is, nehogy involválódnék a kollégium és az Ajtai Mihály profeszzor is, ki a Bethlen familiának vala kreáturája.

Így tartja vala magát Szebenben az ártalmas ember, aki bár veszett volna Jenõben! De itt is nem egy úton-módon szívja vala a népet. Még ifjúságában, mint kuruc világi szabad libidóhoz szokott ember, a rossz természetû asszonyokat maga szerelmére hajtja vala, s azok a férjeiket. S ígére vala az ilyeneknek esküdtséget, kinek assessoroságot, kinek más hivatalokat, s ád vala is, de míg megadja vala, addig reggel a pirított szalonnán s ürmös boron kezdvén, a vacsora is ott éri val. Aki vendégelheti vala, könnyebbíti vala adóját is, szolgál vala annak hamis ügyében is, mert majd azt mondhatni, hogy a törvényt egyedül tészi vala. Így evé meg a báróczi házát, megemészté a szakadáti házat, sokat élõdnek a Debreczeni Sámuel házán is, de néki is sokat is szolgált vala, minthogy holmi lelt pénzek dolgában a vármegye tortúrát rendel vala szegény komámnak, s most is in pendenti vagy az a causa. De itt bizony a szegény komámasszonyt is élte, azért Debreczeni Mihály, ezen asszonynak fia, azt mondotta nem régen is:

- Anyám asszony, én bizony a Jenei Mihály fia vagyok.

De nemcsak maga Jenei emésztette a házakat, hanem sok komplexei voltak, akik csak azt nézték, hová menyen bé, s utána öltõdtek. Azokat fiainak szólította, a gazdasszonyt [p 0116] szóval s apolgatással indította, hogy egy kis flöstökömöt készítsen, de az ebéd is ott érte õket. Szõts Benjámin még most is él, s e volt az elsõszülött a jeneisták között, aki nem régen is azt mondotta, hogyha az a bor mind együtt volna, amennyit õ megivott Jenei Mihállyal, nem férne el talám a kastély árkában.

A minap találkozám a szegény Bénivel s mondám:

- Jeneit láttam álmomba, veres dolmányba. Ma esõ leszen!

- Bizony, - mondta Béni, - én is sokszor álmodom, hogy véle asztalnál ülök, s iszunk, de mikor felserkenek, hát üres a hasam, s szomjúhozom.

Elhivatá Jeneit egykor vacsorára ez a félördög Szappanyos Simon is, még az elsõ felesége idejében, és terjede a vacsora éjfélutánig. De azalatt Jenei Szappanyos Simonnéval kétszer közlé dolgát, mint fertelmes a fertelmessel, amint ezt az asszonynak szájából magam hallottam. Vala Enyeden Dipsei Ferenc nevû, maszlagos csizmadia, Jenei barátja, s vala annak egy piroska szép felesége. Jenei megengedte a maga feleségének, hogy Dipseihez adja magát, hogy õ is aztán impune követelhesse Dipseinével rútságát.

De ezekrõl s többekrõl egész relátorái vannak most is a néhai Köblös Jánosnak. Ezt a dögletes embert mégis az eklézsia keblében elszenvetük, nehogy aposztatáljon, s nagy károkat tegyen, noha így is mesterségesen általígérte magát. Itta azonban a barátok borát, téltul jelentgette nékiek a város titkait, s elbúcsúzott tõlök ezzel:

- Isten hozzátok, édes papjaim!

S a szerént tett többször is, másszor is. Így búcsúzik Vala el a réformátus papoktól s professzoroktól is, s ha lehet vala, mindennap rajtok dõzsöl vala.

Már õ Enyedet sárba ugratta, melybõl a késõ maradék sem vonja ki a lábát. Költ a város minden esztendõnként, [p 0117] de hiába. A pápista püspök egyszer-másszor vonszon el a szájunkon édes madzagot, én nem hiszek néki, de némelyek azért is neheztelnek, hogy nem hiszek Isten mentse a maga népét a bajokból!

87

Enyed városának mostani állapotját világosítom, vala, ha a mostani hadnagyot tetétõl fogva talpig leírom. Neve ennek marosszéki Magyarosi Tõkés Pál, egy kurta, köszvényes kezû s lábú emberke, kihez délután ne menj tanácskérdezni. Ez egy hitvány szolga inas vala a kollégiumban, s szolgál vala Tõke István professzornak deák korában. Azután vajdahunyadi számtartóság vagy mi hivatalra menvén, ott annyira érék, hogy az õ lelkecskéjét apostasia mediante megutálá, s váltságul adá az õ életéért. No, már mint aposztata, jó embere, és a prépost Létai húgát feleségül vévén, s lett zalatnai udvarbíró. S ott strucctollas kalapban uralkodik vala, s a jószágra másfélezer forintot felvetvén s felvévén, eljöve az enyedi postamesterségre, s annak is az õ idejében bizony sok szép haszna volt. De végre Boér Ferenc fõbíró, oláh nemes, Enyed mételye, s azokra a szegény oláh papokra nézve, kik unitusok nem valának, éppen Titius kányája, míg ellene a felséges királynétól õtet kinevezõ dekrétum nem jött, addig zûre-zavara, míg Tõkést, a postamestert, a királyi rescriptum ellen hadnaggyá tevé.

Ez a hadnagy, ha beteg, mindenkor réformátus, ha egészségeske s részeg, mindenkor pápista. Igazságot írok, hogy hosszaas betegségében ezelõtt mind réformátus deákokkal imádkoztatta magát, de ha egészséges, szid minket sat. Multa paucis! [...] [p 170 ]
126

Aranyasszéken vala Szilágyi András nevû fõ- királybíró, tanácsos ember. Ez hajdon mint szegény legény, négy közcipóval jött vala által a Maroson Nagylaknál, de elméje, házassága s tisztsége után igen gazdag ember vala. Vala pedig kemény és nehéz természetû ember.

Mint régi magyar, kést az asztalnál senkinek nem adat vala, de aa bicsakot teljességgel nem szenvedi vala asztalánál, és ha annak villája a nyelébe jár vala, zsodomita késnek szidja vala. Az õ asztalánál a vendég vág vala magának kenyeret, de annyit vágott, amennyivel megérte, hogy többször bé ne kérje, se darabban ne maradjon elõtte, mert azt bizony szó nélkül nem hagyta

Innepelék nála egy húsvétban, de már akkor feküdte a halálos ágyat. Igazsággal írom, hogy soha úr nagyobb becsülettel engem nem fogadott egész deákságomban. Udvarában szállíttatott, paplanos ágyban hálatott sat. Hanem a társam, Fái János, dohányos legény lévén, gyakran pökik vala. Ez a beteg pátronus pedig megkívánja vala, hogy ebéd s vacsora után bémenjünk, hogy beszélhessen velünk. Velem beszél vala az úr, Fái pedixg pökdös vala, s kíván vala pipákolni. Monda azért egykor nékie:

- Öcsémuram, kigyelmednek talám valami belsõ nyavalyája vagyon?

Monda Fái:

- Nincsen, tekintetes uram!

Mondja akkor az úr:

- Ne pökdössék hát, barátom, mert volt iedeje, mikor az ilyent pofon vertem volna.

Fái nem igen vette számba, de én igen felette szégyellem vala. Nékem pedig adata egy kis italt lábas kristályban, [p 0171] s megivám. Igen kedves ital vala. Akkor kérdé a szegény Szilágyi András:

- Mit ivék, kigyelmed?

Felelvén, mondék:

- Én bizony nem tudom.

Õ pedig monda:

- Az hatesztendõs tokaji bor.

De kijövén elõle, monda egy szolga: a bizony kocsárdi asszuszõlõ bora. De én addig az ideig az asszuszõlõ borának a nevét sem hallottam vala, s bizony nem is igen tudták azt Erdélyben régen. [...] [p 231 ]
175

Jósika Imre fõ colonellus úrnak elsõ felesége meghala, akitõl származtak vala Jóska és Mózes. Kiket tudomány nélkül felnevele, s levének hatalmas s nagy, de üres fejû urak. Azután pedig vévé feleségül a gubernátor Bánffi leányát, Zsuzsánnát. Ez ifjú vala, õ pedig szürke, vén kánya. Ha az ifjú asszony benn vala, akkor fütyöröl vala báró Imre, ha közel nem vala az asszony akkor nyög vala.

Lõn ennek a vad úrnak alumnusává egy Becskei nevû nebuló, enyedi vén deák, kit két gaz társaival együtt Magyarország okádott vala bé Erdélybe. Jósika Imre ezt a hahos deákot udvari bolondjának tartja vala, õ is az urát. Tétete egykor Becskei eleibe egy jókora sajtot s kérdi:

- Hol szertnéd megszelni Becskei?

Mond a deák:

- A kollégiumban.

S néki adá, de úgy, hogy azután Sajtos János lenne a neve.

Következék idõvel a nagypéntek, s Becskeire reá parancsolá a passió-éneklést, holott õ arra alkalmatlan vala, s akor valami a hasát is elcsapta vala. Elõálla azért, és mondja vala valami ideig, de a hasa miatt kiszalada a palotáról, s künn dolgát végezvén, ismét visszamenyen vala énekelni. De a nagy bomfordi, vad úrnak ezek mind jólesnek vala.

Vala pedig ilyen szokása Jósika Imrének, hogy szó nélkül nem hagyá, ha valki az asztalánál a tálat helybõl helybe vonná. Rápolton innepelvén pedig egykor Jósika, udvarlani ment hozzája Vásárhelyi Mihály, a szászvárosi pap, és Enyedrõl a professzor Szigeti György. Esék [p 0232] egykor az asztalnál, hogy Vásárhelyi Mihály egy tálat magához közelebb vonítana, melyre monda Jósika:

- Édes uram! Vegye fel kigyelmed a tálat, s úgy tegye más helyre.

Felele Vásárhelyi:

- Bizony, nem tudtam ezt a nagyságod finnyáját, megbocsásson, nagyságod!

Kezde ezután mondani Jósika, hogy a papok mely taszítósok, s azt nem kellene engedni. A rápolti papnak pedig vékony fizetése vala a Jósika-udvarból. Monda azért Szigeti György:

- A rápolti papnénak nem igen nagy a tászlija, talám az udvarból nincs fizetése rá.

176

Felfalusi Józsefet vivék hajdon vásárhelyi mesterségre, és a skólába beérkezvén vele az egyházfi, minden commodumokat megmutogata; s végre az ott közel, alkalmas helyen lévõ kamara széket is. És annak ajtaját látván Felfalusi, s kérdvén mire való az, legottan monda az egyházfi:

- Jó lakás után oda kell félre menni kegyelmednek.

MOnda erre Felfalusi:

- Éppen fele fizetés.

Mely szót felkapván még most is a parokiáknál a sécessust nevezik aszerint. [...] [p 264 ]
199

Kovásznai István, az orbai traktus dékánja vala, akire megharaguván egy nemes asszony, nagy tökû dékánynak szidalmazá. Azt nem tuom, honnan tudta az asszony, de a palackja éppen egy vedres volt. Azt megtöltötte pálinkával, mikor synodus generálisokra indult, és míg a bor földére kiérkezett, megüresítette. És szokta volt béküldeni némely nagy urakhoz. De amely udvarban egyszer megfordult az a palack, eszében jutott a kulcsárnak még más esztendõben is.

200

Tótfalusi Kis Miklós majd csuda vala a bölcs Belgiumban, e tudatlan. Erdély pedig csúfot ûze a megbecsülhetetlen emberen. Vala fekete és gondolkozó, komor ember, de az Isten magyar nemzetbeli réformálta eklézsiájának hasznára született s készíttetett férfiú. Míg Hollandiában vala, addig az akadémizáns deákok úrnak tartják vala s legtudósabb akadémikusnak is. Bezzeg bizony bûzlett volna oda fel valamely magyarnak álmat is látni, hogy elõtte elmenjen. Papi belsõ köntöst is visel vala, és Kolozsváratt a papokkal is egy rendben ül vala. De az elsõben is igen felfakada Szathmári Pap Jánosnak, a kolozsvári felfuvalkodott papnak, ki Altingnak minden munkáit is contemnálja vala. Ez az alázatosság és szelídség nélkül való pap egyiken azon kezdé felemelni szemöldökét, hogy még Hollandiában a Cartésiusból s Poiretbõl olyan metaphisikát írt vala, mely a Németi Sámuel uraménál sokkal elébb ver vala, a második részében elcsapá a hasát az udvarhelyi professzorság is, s nevezetesen, hogy a kolozsvári papságra is felemelték.

[p 0265] Ennek a felesége köntösös volt, de Tótfalusiné még tászlisabb, mert a pénz férjének a házához foly vala bé. E kezdé az istenfélõ Tótfalusit rútnál rútabb nevezetekkel nevezgetni: Ötves Demeternek, Rézmíves Sándornak mondani, bosszantó bszédekkel kesergetni, praecedentiát néki nem engedni sat. Ezek s egyebek miatt írta Tótfalusi a maga magyar apológiáját, melynek némely exemplárját még ezerében láthatni, de méltó volna újabban kinyomtatni. Mikor Szathmári és társai azt az apológiát meglátták volna, Tótfalusit synodusra citáltaták Nagyenyedre. MInt folyt a causa a szász templomban, nem tudom. Azt a kettõt tudom: 1. hogy az apológia benn tiltatott mint liber prohibitus, és Tóthfalusi felfogadta, hogy nem vulgálja az egynehány exemplárokon kívül, amelyeket jóakaróinak már elküldött; 2. az enyedi templomban az Istent és a papi rendet megkövette, vagy amint a vén papoktól hallottam, eklézsiát követett.

Alighogy meg nem siratom ezt az embert. Azt látom, hogy Szathmári Pap János a két fia között, Sándor és Zsigmond között, felosztotta Tótfalusit és magát: a Tótfalusit mesterségébõl hagyá Sándornak a betûszedést, külön egy famelicus typographust; a kevélységet s éles elmét pedig hagyá Zsigmondnak, mert õ is tud ahhoz a jámbor. [...] [p 300 ]
225

Gubernátor Bánffi Györgynek kisebbik leánya vala Zsuzsánna. Ezt feleségül vette a vén kánya, ama buta Jósika Imre, Torda vármegye fõispánja. De a Bécsben lakott, bécsi humort szívott kisasszony csak "odero si potero, sin non invitus amabo" módra vala mellette. S nem is lõn semmi gyermeke Imre úrtól, sõt, talám egy kompánia némettõl sem lett vala. Meghala Imre mellõle, de egy Hugenboot nevû fõstrázyameseter (kit közönségesen a nép Hokenpótnak s Hokenpóknak hív vala) látván, hogy az asszonynak szép jószága volna, és mint Jósika IMrének is, szép jószág excindáltatott, azt is tudván, hogy sok az asszony argentériája, kéré, s feleségül vévé Bánffi Zsuzsánnát, holott abban az idõben némethez menni csak a nagy magyar kurvák címere vala, mintha azok privilégiáliter birták volna, mint Révainé, Bethlen Mihályné. Nem igen kelle az asszony Hugenbootnak, minthogy az asszony részeges is vala s magyar is. S nem is éle sokáig az asszony, hanem meghala. Akkor éré el Hugenboot is örömének elsõ napját, és akkor vevék észre az emberek is, mely szerencsésen házasodott volt ez a német. A Jósika-fiak pénzzel veték ki Springrõl, más atyafiak másunnan. Öszvehalmozván azért a sok pénzt s argentériát, indulólag vala Bécs felé, midõn a Bánffi Klára kérésére cselekedék egy kegyességet. Vala Bánnfi gubernátornak aranyból csinált úrvacsorájához való készülete, [p 0301] s az hajdan Bánffi Zsuzsannának jutott vala. Ezt engedé HUgenboot visszaváltani.

Ennél a Hugenbootnál az asszony által, Hunyadi Márton, a tordai pap igen benn vala, és asztalához is gyakran ülteté vala. KInek vagy feleségének szavain megindulván Hugenboot, Toroczkai Zsigmondot kezdé halállal fenyegetni. Melyet hallván a jámbor Toroczkai, nem vala a szentkirályi háznál bátorságban. És Hunyadi haláláig is mind idegen vala tõle Zsigmond úr. Azért-e, hogy Hugenboot Tordán sokt kvártélyoz vagy mi okon?

Egy enyedi hitványság szabóra, Tordai Szabó Jánosra, felragada erõsen a Hopenpok név mind e mai napiglan, noha már ma Zöldpungának is agnominálják és simpliciter Pungának. Ezelõtt húsz s több esztendõvel szembe az enyedi fõpap elõtt, Nádudvari elõtt, fenyegetõdzik vala, hogy pápistává lészen. Ott a második pap keményen megfeddé, már most a hitványság újra törleszkedik a barátokhoz.

226

Egy idõben, mikor már Szigeti István öreg ember volna s professzor, a deákok poharazás között nemcsak az Illyés András erdélyi designátus pápista püspök verseit éneklik vala csúfképpen ( Quos Deus Omnipotens mavult promovere, De sub seamno etiam solet extrahere, re re - mely pár vers ki is van nyomtatva), hanem egy s más gyermekeknek fajtalan verseket is engednek vala énekelni. Mely dolgot neheztel vala Szigeti István, és egykor holmi symposiumba béköszöntvén, megszólítá õket s monda:

- Miért nem csinálnak magok elmés, játékos és [p 0302] ártatlan írásokat s verseket azok helyett mulatságra? sat.

Lõn azért, hogy egy Bartók Sándor nevû a sok logikának hlomi versekkel megcsúfolná, s a verseket naótára vonva éneklik vala, s isznak vala a hangjánál. A versek így kezdõdnek vala:
Dignus Majos Bruzinkai,
Hogy egy Kovács Toroczkai,
Bévigye a verõházba,
Distingválja apró porra.
Suhajnáre, sat.
Juta más némely logikáknak is benne, de már ezek is felejtõdtek.

227

Enyedrõl Kolozsvárra menének Jenei Mihály s más némelyek, hlomi dolgokban, Szathmári Zsigmond, Soós Ferenc s Deák Ferenc papságokban. És estvéli cultusra menének a hóstátbeli templomba. De nem vala a templomba sem pap, sem deák, hanem a kántos és a nép. Az éneklés végzõdvaén, elõálla egy csizmadia, és könyörgést olvasa az impressumból. Ezen az enyedi emberek igen csudálkoznak vala, s ezt detestálják vala, de hallák azt a városiaktól, hogy az ott nem elsõ, és az is megvan, hogy osztja az úrvacsorája poharát.

- NB. Ez attól fog lenni, hogy a kolozsvári papok örökös papok, a papságot már fiú- s leányágon bírják, a restséget pedig talám donatione mediante, a Rákóczi György templombeli ölõhelye után. Nagy puha tunyasággal professzorkodék ott a néhai Csepregi Ferenc is a szép tudománnyal, és sok tudatlan ökröket nevele, készíte a prédikáló székre, azt vélvén, hogy a prédikáló szék [p 0303] talám oltár, amelyen az õ éretlen borjait meg kell áldozni. Már doktor Enyedi István nehezen szenvedxé vala a kolozsvári papok s professzorok restségét; halálba is gyûlölte érette a belsõ rend. Csepregi Ferenczet utoljára idõre, hára (bár bizony elébb cselekszik vala) szembe megszólíták a tunyaságról, és inték s kérés a szorgalmatosságra Bánffi Farkas és a több kurátorok. De hatalmasan menté magát, hogy püspökségre következett volna, s nem tették õ nagyságok. Melyre monda Bánffi Farkas: - Az Istentõl vagyon, édes Csepregi uram, mi errõl nem tehetünk!

Ugyancsak azután kezdé tanítani a Vitringa aphorismusit, de nem tudom, ha csak egyszer is ment-e által rajta egész professzorságában. Meghala részeges felesége után, maradván egy borozó és versifikáló leánya, igaz kolozsvári leány.

228

Haller János jámbor jó pápista úr Kászoni kancelláriusnak munkája által erdélyi gubernátorrá leve. Ez a jámbor úr az Apor Péter nagy kurva leányát vette elsõben feleségül, ki nékie semmi örökösyt nem szüle, mint régen corrupta gonosz faj. Mert az anyja is olyan vala, és a szegény fekete cigányforma Apor a thoro et mensa divortiáltatta is vala magát tõle, fizetve a fejérvári pap uraknak ötezer forintokat. De hagyjuk a pórnak Apórt!

Haller János második házasságában vévé a Dániel Péter unitárius ökör úr szép leányát, s adá is jó szívvel Dániel Pétör, sõt azt mondá, hogy õ a leányt semmi religióra nem tanította, hanem úgy ítélt, hogy akinek rendeli az Isten, az tanítsa a maga religiójára. Ám hiszem, olyan vak buzgóságú asszony is õ excellenciája, mintha [p 0304] a Lojola vagy Assisi Ferenc tökibõl szottyant volna. Ez a szép asszony bizony sokkal tisztább életû is mind e mái napiglan, mint a született Apor pápista leány vala. Szüle is szép leányokat, de fiú is kell vala. Erõvel nem vehetének sem Istenen, aki a magzatokat adja, se a természeten, hanem úgy gondolkozék a szegény gubernátos (kit a Kornis István factiója mindenképpen kíván vala pessumdálni, hogy õ mászhasson fel az ugorka fára, mint a tisztelendõ pater jezsuitáknak sindikussa), hogy felmene Bécsbe, ad res suas politicas, a Majestáshoz közel lévén, stabiliendas és una fidelia duos parietes dealbando, s Máriacellt is meglátogatja feleségével egyött, és a Szûz Máriától fiúmagzatot nyerjen. Ezt véghez is vivé egyszer. Vitt vala pedig magával egy okos, rendes, de unitárius nemes legényt szolgának, mert tudta, hogy az okosan s híven szolgál, mint Erdélyben perspectae prudentiae et fidelitatis szolgának tapasztaltatott vala. Mit nyert vagy nem nyert a szegény Hallerné az elsõ úttal, maga sem tudta, de csudát nagyot látott, mert a Szûz Mária képe az oltárra, mint valami szépen öltözött német dáma, kijött, s magát meghajtván, nagy orgonálás, trombitálás és dobverés között ismét bémene más ajtón. Amint ezt az unitárius legény is elnézé, és nékie is oly szeget üte a fejébe, hogy pápistálkodásról gondolkoznék, ha tudná, hogy ez valóságos csuda. Csudálá is a gubernátorné hihetetlenségét az unitárius legénynek, de ott senki még nem is gondolkozik vala, hogy unitárius járna, kõ a fülbe, só a szemébe.

Ezzel visszemenének ismét Bécsbe, de a gubernátorné ismét visszakívánkozék, noha magán tapasztalá, mely nehéz volna azokat a kõsziklás helyeket járni, és hogy pénzzel járják a búcsút.

Elindulván Máriacell felé, elõre elküldék Socinust, hogy hírré tenné a pátereknek a gubernátos érkezését. [p 0305] Kedves hír lõn az Cellbe. És már az ostiárius s mások elõtt a gubernátos unitárius legényét bémenni engedék elõre a templomba, mikor az óraforma machinákat az oltár alatt elkészítik, sõt néki mint katolikus okosnak, minden titkot megmutatna egy páter. S õ csudálni kezdi, de nem a celli csudát, hanem a maga vigyázatlanságát s a barátok álnokságát.

Elérkezék a gubernátos is, és véghezvive minden devotiót, de ott bizony fiakat nem adának mind e mái napig is. Hazajövének a szegény gubernátorék a semmivel. S azután egy darab idõvel meghala, minekutána megérte volna a Kornis István halálát, aki, ha élt volna, nem hagyott volna nyugtot Hallernek, mert már azon az úton indula vala ellene, hogy a császár promoveálja miniszterségre, mert érdemli, hogy essék vacantia Erdélyben. Nagy mester vala Kornis, de mégsem úgy van a fia dolga, mint kellene. "Kornis Antalról sokszor jut eszembe a régi szó: "Antal mene Budára." Bogáti Pál is elönti egyszer az amoreus pohárt.

Kornis István iktatá bé a barátokat Enyedre, szép szín alatt, s mézes madzagot vonván el a tanács szájába.

229

Le van írva a magyar bibliák historiájában a debreceni bibliák historiája, de nincsen ott az igaz és fõ oka, amért azellen annyira dühösködtek a pápisták. Nézd meg a summát Jelen. XIII., s feltalálod.

Nem tudom, mi módon, egy katona feles eyemplárokat iktatott volt el Kassáról azokba, s olcsón adta Debrecenbe, úgy jutott nékem is egy Tatai által, ki is a debreceni eklézsiának most igen nagy hírû papja. [...] [p 338 ]
258

Bárdi István enyedi széniorrá lett vala lõrinc révi jobbágy fiúból, s azután nobilitálódván, enyedi szénior volt holtig, és hadnagy is esztendeig. De darabos és kemény ember lévén, nem választák többször, noha igen mértékletes, igazságszeretõ és istenfélõ ember volna. Hadnagyságában ejtett is vala némelyeken emlékezetes tréfákat, de serio, s azoknak íziben esett. P. o. jövõ félben lévén az erdélyi kommendírozó generál, igen megkívántaték vala, hogy az egész nép talpon álljon. Kijövén azért Bárdi István a maga házából, s tekintvén a fedeles palló felé, meglátja, hogy Ötves Fekete István a maga házának ablakán néz ki, s monda nékie:

- Hallod-é! hallod, te Tököli Bódi! a nyakadba veted a házadat, s úgy árulod, nem tudod, hogy az ország ura érkezõleg vagyon a városba? Jöjj ki!

Debreczeni Sámuel csizmadia (kit csúfságból neveznek vala fityfiritynek) ugyanakkor kimenvén az utcára, meglátja Bárdi, s azt kiáltja:

- Hallod-é? Te csak feredel és mosdol, mint a karuly, nem hallod, hogy jõ az ország ura?

Noha e maga istenfélõ ember volna, a felesége borisszák vala, noha, ha józanodik vala, nem vala rossz gazdasszony. Ez az elfáradt vén asszony, néha míg krapuláson felkölt az ágyból, s kiment a házból, öntötte alól, s még a vastagja is szotyogott, - akkor ezzel a szitokkal szidta Bárdi: - Kividd, kividd, kutya-parancsolta asszonya. (Vitt is ki amennyét lehetett s vihetett.)

Férje halála után az asszony igen megbotrankozék elméjében, rébédez val éjjel, hogy sárga sarkantyús csizmások járnak a házban, de a fejeket nem láthatja. Ment panaszra a papra is, de a bolond fantáziát vitte haza, s nemsokára elvivé a sárga halál.

[p 0339] 259

Foly Udvarhely városán keresztxül egy hitván patakocska, melyet Varga-pataknak hívnak. Emellett lakik vala egy vén asszony, ki a piacra fõzöget vala. Lõn egykor, hogy egy nagy akót telerakna káposztával, s már a káposzta rozyog vala a tûznél. Õ azonban kimenvén, meríte azon patakból egy edény vizet, hogy a sós káposztának levet öntene. De nem látta vala, hogy a vízmerítõ edénybe békát merített, s azt sem, mikor a békát a vízzel együtt a káposztás fazékba töltötte, s az is megfõtt benne. Hanem midõn a piacon tálalná, csakhamar a fazék oldala mellõl elõfordula a béka, melyet meglátván az oskolabeli legény, nem veve káposztát, sõt eltölté az oskolát, hogy a vén asszoyny békával fõzte meg a káposztát. A tisztek a dolognak végére menvén, eltilták szegényt, hogy a piacra ne fõzne. Késõre s nehezen ismét megnyeré ugyan, hogy életét kereshesse a piacra való fõzéssel, de az oskolabélieket hijába kínálja vala, mert ha annál tisztább vala is az étke, azt mondják vala:

- Nem kell, anya, mert béka vagyon benne.

260

Udvarhely városában egy pápista ember a maga híjján felakasztá magát feleségével való bajos élete miatt, akitõl nem szabadulhat vala, de véle is bajosan él vala. Az asszony levágá a férjét, s addig s addig, hogy a házba bévivé, és az ágyra holmi atyafia segítségével feltevé, s azután lármát s hírt csinála, hogy hirtelen megholt a férje, holott még csak betegségét sem hallotta vala senki. Eljövének az asszonyok, az halottat kinyújtóztaták, de némely szemesek az akasztó kötél nyomát láták a torkán, [p 0340] mindazonáltal hallgatának. Eljövének a jézsuiták, s az õ templomok mellé eltemeték. De az asszonyokban a titok meg nem álla, sõt a jezsuiták fülébe mene. Õk a dolognak végére menének, a halotta a hóhérral kiásaták, a temetõ kertet levonaták, ott a holttestet lófarkon kivonaták, az asszonyt pénzbírsággal igen megbünteték. De a hóhér is a testet oly rosszul temeté el, hogy kiváják, s elhordák a kutyák.

261

Miklósvári nevû öreg prédikátor vala Felsõbányán, kinek házánál szolgál vala egy leányka szolgáló, a pedig (mondották, hogy a gazdának s gazdasszonynak keménysége igen nagy lévén rajta) magát a pajtában felakasztá. A prédikátor azt észrevévén, a holttestet valamint valahogy (maga mondotta hogy rúddal) levévén, mely kinyilatkozván, se a jézsuiták miatt, sem a nép miatt az eklézsiában nem maradhata.

262

Czompó Istvánné, Istent félõ, öreg özvegy visel vala reám gondot. És a szomszéd csizmadis mihelyénél idõtölteni sokszor fordulok vala meg, ahol egy szelíd becsületes, de halvány csizmadialegény (a nevét felejtettem, de religiójára nézve pápista vala) beszél vala, hogy az udvarhelyi jézsuiták egy nagypénteken õtöt a teátrumon felfeszítették volt tanuló korában. A teátrumon õ azt jó szívvel vállalta a jézsuiták szavára, de nem tudta mi következik belõle, amelyért szidja vala a páter jézsuitákat, azt beszélvén, hogy a keze ki lévén terjesztve a keresztfán, a taknya az állán folyt le, míg le vitték a [p 0341] teátrumon, a jézsuiták templomától fogva a franciskánusok klastromáig, és megint visszavitték. MIkor pedig levették a keresztfáról, õ a karjait kihajtani nem tudta, hanem azután popiummal s egyébbel addig kenették, míg meggyógyula, de sohasem állott helyre jól. Désen is a franciskánusok így feszítettek volt meg egy szõcsinast. Így járt az is, de hogy mesteremberré lett is, holtig Jézus-szõcs volt a neve, bizony nem vétek nélkül, mert az idvezítõ Isten nevét sem szabad felvenni hijába.

263

Pünkösti Mihálynak, az enyedi collégium ifjú legény udvarbírájának, maga vallástétele szerént való heroicum facinusa: Uzonban egy a Pünkösti família, de egyik megaljasodott, s másik pedig feljebb haladott, s abból való ez a buta udvarbíró. Esett ilyen dolog, hogy ennek az anyjával egy székben járna a templomban egy Pünköstiné, az aljasabb ágból: de a gazdagabb Pünköstiék azt igen ellenzék.

Lõn egykor, hogy az a szegényebb Pünköstiné a Mihály uram anyja mellé béülne egy vasárnapon, e pedig mint nagy héros felkele, s a szegény Pünköstinét karjánál fogva kihurcolá a székbõl. Ennek a Pünköstinének a fia megkapá hátul a Mihály uram anyja haját, s hátrarántá. De ez felkelvén a földrõl, kerese kinne egy fát, s bérohana a templomba, szegény sorsú öccsére, s a földre leüté. A nép, ki-ki, amint lehete, elszalada. Hírével esvén a dolog az esperestnek, citáltatá Pünkösti Mihályt, és ötszáz forintig convicálá, de õ elodá a kereket, s Hunyad vármegyében, Barcsai Gergelynénél feltalálá jó darab kenyerét. Az apja pedig addig járá az esperestet, hogy megalkuvék öt forintba. Ex ungva leonem. [...] [p 376 ]
291

Hans Fürst, a Carolus Sextus udvari bolondja, a maga tulajdon fiacskáját a császár háló házában, az ajtón kívül felakasztá mesterségesen, hogy mikor a császár kijõne, megijedne az akasztott embertõl. De felébe esék a tréfa, mert a császár ugyan megrettene, minthogy a gyermek megfúlt vala. A bolond gyermeke hingérévé lõn, a császári udvarból is kiigazíttaték kárával s gyalázattal, és késõre s nehezen nyere gráciát.

292

Mikoron Pozsonyban elkövetkezett volna a magyar királynénak, Mária Teréziának, koronáztatásának ideje, lejöve elõre Bécsbõl az udvari bolond, és a vár kapuira lajtorjákot tétete, s felmenvén azokon, szénnel lineákat von s cirkalmaz is vala a kapuk felett, magasan. S midõn kérdenék, mire való az, azt felelte:

- Ama vonásig s cirkalmazásig mind le kell rontani a kõfalakat a királyné parancsolatjából, mert jól tudja õ felsége elõre és a minisztérium, hogy sok magyar urak, eljövén erre a solemnitásra, a hátokra vszik kastélyaikat, inaediumjaikat s jószágaikat és bé nem férnek a kapukon. Sõt még ha lehetne, feljebb is kellene rontani a kõfalakat.

NB. Akkor érték meg, hogy a magyar kevélységet csúfolja. No, Bánffi Dénes bévivé a bécsi kapun rontás nélkül is minden jószágát!

[p 0377] 293

Németül hallottam, hogy a prusiai királynak tulajdonították e szót:

- A császárral hadakozom, f franciát nem contemnálom, a svécet megajándékozom, a muszkát megjátszódtatom, hogy azon a világ csudálkozzon.

De ha úgy játszik a muszkával, mint 12-e Augusti Fancofurtum mellett, fele sem lészen játék. Emberi emlékezetre annyi vér ki nem omlott, mint ott. De errõl sokat fognak írniezután a historikusok.

294

Halmágyi nevû, indulatos ifjú, vékony suhancár prédikátor vala Udvarhelyszéken, ki is bosszúságában pápistává lõn, és disputációra vagy inkább csak nyelveskedésre bejár vala az udvarhelyi oskolába.

Szigeti György, a professzor, attól fél vala, hogy valami oly szót ejtenek az éretlen deákok, amelybõl az aposztata vádolást csinál. Azért megizené Halmágyinak, hogy menne ki a gymnasiumból, s menne dolgára. Halmágyi béizene a professzorra, s provocálá disputátióra, mindván. - Ha mér is hozzá bé maga az oskolába kurva haját (a parókát így nevezi vala), de tudom, hogy nem mér velem szembeszállani.

Szigeti György csak ezt izeni nékie:

- Hazudsz, Káin!

S ezzel végképpen elmene, fenyegetõdzvén, Halmágyi, kit végre küldének s telepítének Bözödújfaluba s Ernyébe, hogy a szombatosok ellen dühösködnék, utánok leselkednék: Kiknek paraszt köntösben járó papjokat igen meg is verte vala egy idõben. [...] [p 392 ]
A hadrevi réformátus cigánynak halottja esvén, mene Szigeti István tiszteletes paphoz, akinek asztalán két foliánt könyv vala és a Németi Mihály zsoltárokra való resolutiója, in forma duodecima, s egy funebrális is.

Kéré pedig a cigány a papot, hogy abból a kicsinybõl mondana prédikációt, mert a megholt gyermeknek anyja igen keserves, és erre kétszer, háromszor is kéré õtet, sõt a nagyobb könyveket félre is tévé a pap elõl, mindaddig, míg a pap megígéré, hogy abból a kicsiny könyvbõl mond egy kicsinyt.

312

Egy voldorfi leányt szeret vala a falusi mester, de nem vévé el. Máss udvarhelyszéki mester megszereti a leányt (ki a falusi mesterhez jobb szívvel ment volna), kéreté, adák, s feleségül vévé.

Midõn már idõ folytában a menyecske várandós volna, monda a férjének, kívánván tõle elválni:

- Én bizony nem kegyelmedtõl vagyok viselõs, hanem a mi lakadalmunk elõtt hat héttel estem meg a voldorfi mestertõl.

Itt sok szó esék. Azonban egy akkor szült oláhnénak akkor született kisdedjét ex compacto maga alá lopa a mester-mesterné és elküldvén a paphoz, megkeresztelteté.

A szegény mester calendárium szerént felvetvén az õ házasságának idejét, úgy találá, hogy az a gyermek az õ házassága elõtt való gyerek, azért a menyecskét maga mellõl amoveálá, s szaporán utána jár causájának s divortiáltatik.

[p 0393] E meglévén, az álnok menyecske kettõst szül, s már három a gyermek, s úgy nyilatkozék ki a menyecskének imposzturája. Esett e dolog Anno 1760.

313

Vagyon ez 1760-ik esztendõben Szászvároson egy kalmár, aki oláhul s görögül tud, de egyéb nyelvekben tudatlan. Ez egykor megbetegedvén, tanácsot kérd egy ollyan embertõl, aki a medicinához ért vala, s az javallá néki a pilula polikresztát. Elmenvén azért a kornyadozó kalmár a károlyvári patikába, szégyelvén a dolgot, megköveté a patikáriust becsülettel és monda:

- Supujne! de la minye pula kreszt.

A patikárius úr nem érti vala, mit kérne, de érti vala a rút oláh szót, és nevetvén monda, hogy afféle orvossága nincsen. De végre addig s addig, hogy megérté, hogy pilula balsomirét keresne.

314

MIkes István, Fejér vármegyei fõispán, Marosújvárt, 1760-ban, látván, hogy húsvét és pünköst között szárazság vagyon, s igen kívántatnék az esõ, megparancsolá a vármegye hajdúinak, hogy a faluból minden kakasokat gyûjtenének öszve, és egy bizonyos helyen feresztenék meg, mert arra esõ lenne. A szegény barát, az udvari káplán, ellene monda valami lágyan ennek a dolognak, de az ispány azt mondván, hogy másszor is cselekedtette, s haszna volt, véghez mene parancsolatja. De nyomba, Istennek igaz ítéletébõl, jégesõ leve, s a határt elrontá a Mikes Istán esõje. [...] [p 409 ]
336

Anno 1762 die, 25-a Sept. Egerbegyen, vármegye gyûlése alatt, az utca közepén, rarissimo exemplo, a mennykõ megüté a szegény unitárius prókátort, Bálintfit, jó isjú korában. A mennykõ pedig oly füst oszloppal szálla reá, hogy míg az a füst felkelne, senki nem láthatá õtet. Tarták az holt testet napokig, de sem meg nem merevedék, sem szaga nem vala. Még Tordai Bogácsi is egyik szemével nem láthat vala ideig annak a mennykõnek ereje miatt.

337

Vala Enyeden egy Rochus nevû minorita, ki is végre a besztercei klastromba esék, s onnan rendelteték, hogy lenn gróf Teleki Pál udvari káplánja, mely úri embernek felesége, Haller Borbála, a néhai Teleki Józsefné leánya, az elsõ házasságából.

Ez az úri asszony a keresztes dámákból való ugyan, de mind nyíltacska szemû, mind igen szó kimondó dáma. Monda egykor P. Rochusnak ez az asszonyság:

- Nem vagyok csendes lélekkel, hogy atyaságtok nékem az oltári szentséget csak egy szín alatt adják, holott felséges királyné asszonyunk két szín alatt veszi, s csak olyan keresztény õ felsége is, mint én.

Mond erre Rochus:

- Õ felsége úgy veszi, mert õ felsége apostol de nagyságod nem apostol.

Mond erre a dáma:

- Bizony csak tereh az az én lelkemen, hogy egészen nem vehetem, és az Isten az atyasáygtok lelkén vegyen számot érette.

[p 0410] Ezután Rochus az udvarban holmi szerelem verseket kezde irogatni, mely dolgot more aularum béfúvának a grófnénak, ki is a minorita ládáját felnyittatá, s ott többeket is találván, keményen feddõdék erkölcstelensége ellen, és legottan szekérre téteté Rochust és elküldé.

De Rochus ezen folyó 1762-ik esztendõben más udvarban mene, s ott a barát kordával magát felakasztá. A besztercei barátok pedig eljövén, halotti tisztességet adának nékie.

338

Nulla calamitas sola! Gróf Gyulai Józseftõl igen gyalázatoson vevé el a király a kõvárvidéki kapitányságot, noha õ azzal mint jószágos ifjú úr, keveset láttatik vala gondolni, nem gondolván meg, hogy a király haragja olyan, mint az oroszlány ordítása. De ehhez más keserves állapot járula. Midõn Borsán a felesége jószáhgában volna, anno 1762, a kisebbik gyermekecskéjek felett összeháborodának. Az asszony vala pedig a vétkes, és férje hajába kapván, az úr õtet nyakán szorítá és csapá. De az asszony tolvajt kiálta, hogy jobbágyival a férjét megveresse. El is hagyja férjét, fenyegetõzik aposztáziával és azzal, hogy egypár gyermekeit általviszi etc. etc. Ez az asszony testvére báró Jósika IMrének, - eszében is zalám.

339

Enyeden a pater minorita presidentsége alatt (noha híre volna, hogy õ kemény fenyíték alatt tartja csuklyásait) ilyen dolog esék, die 31-a Octobris:

[p 0411] A residentiából a malom árkára szolgáló vízkapunál megvoná magát két minorita, és midõn Segesdi Sámuelné, a Vásárhelyi Szõcs Mihály menyecske és igen szép személy leánya ott a malom árka mellett akarna menni atyja házához, a két barát õtet megragadá, s a residentia kertében bévonván, kezdék csiklatni, s kadosni oda is, ahová nem kell vala.

A menyecske kezde sikoltozni, és a barátok kezébõl kimenekedék valamint s valahogy, mene az atyja házahoz, s ott megbeszélé, mint járt a szent szerzetesekkel. A híre pedig a városon elterjede, s pater Sándornak is (ki azokban a napokban nem ehete egyebet, hanem csak rigó-s egyéb madárhúst, és az ifjú borbély Gyöngyösit azután jártatá vala a Farkas-patakba s Harcsára. A borbélynak pedig szép ifjú asszony felesége vagyon, a tõszomszédban) fülébe mene, ki is hívatá Lippai Józsefet, a város szolgabíráját, s elõidézték Zsuzsit, férjestõl. Kérdezé a dolgot, a menyecske megbeszéle mindeneket, amint estek volt. Kérdé, ha megesmerné-é azokat a barátokat? Mond a menyecske:

- Igenis meg.

Hívata is páter Sándor egy hatvanöt esztendõs barátot, azután mást is, de monda a menyecske:

- Nem ezek azok.

Több barátot nem találának otthon. Páter Sándor rettenté az asszonyt, hogy hóhérral csapatja ki a városból, de az asszony nem igen ijede meg. Esék e dolog 1762-ben.