GVADÁNYI JÓZSEF: ÚNALMAS ÓRÁKBAN VAGY-IS A' TÉLI HOSZSZÚ ESTVÉKEN VALÓ IDÖ TÖLTÉS. [0050]


Fel-keltün, kísértem ötet szobájába,
Szólt: jól fog aludni atona ágyába;
Mondtam; része ugyan nem lesz a' bolhába,
Ördögöet sem fog ö látni álmába.

Mert a' Katonátúl eze igen félne,
A' Kalastromoba jobban meg-is férnek,
Azért ök mi hozzánk soha bé sem térne,
Nagy épületekbe inkább szállást kérnek.

Szólt: menny már ellannyit ne bolondoskodgyál,
Kívánom hogy te-is, mint én, jól nyúgodgyál,
És az ördögökel te-is ne álmodgyál,
Minden kísértettül béével maradgyál.

El- hagytam; négy Tisztnek rövid leveleet
Írtam; 's invitáltam ebédre ezeket,
Nem lehetett hívnom magamhoz többeket,
Mivel tudtam az ö meszsze lételeket.

Más nap nyuólt óraor a' Szuperiorhoz
Bé-mentem, de láttam, Breviáriumhoz
Fogott: ajtatossan hogy ö most imádkoz,
Ki- mentem, és fogtam több házi dolgomhoz.

Kevés idö múlva, maga jött szobámba,
Szólt; nagy örömöm van mostani gazdámba,
Mert mindenét tarttya jó rendbe, és számba,
Tám békóba jár még tyúkja-is, vagy hámba.

[p [005] 1] Mert már fényes nap vólt, és meg sem hallatott
Semminémü járás, kopó sem ugatott,
Látom, minden szoba már meg-tisztíttatott,
A' avé-is már kész, bé-is hozattatott.

Illy nagy tsendességbe igen jól nyúgodtam,
Sem az ördögökröl, másról sem álmodtam,
Imádságomna már részét el-mondottam,
De lészen-é savóm? arrúl gondolodtam.

Feleltem: örvende hogy ö jól nyugodott,
És hogy semmi roszszat, ö nem-is álmodott,
Tán tsa az vólt oka, mivel el-fáradott,
Nem pedig a' jó ágy, mellyt a' gazda adott.

Ne tsudállya, nálam minden tsendességbe
Hogy mégyen, és ö-is vala békességbe,
áplár páltza, nem-én: viszi aztat végbe,
Ez az aryny ért-is, tarttya egésségbe.

Hasznos Ungventum a' mogyoró fa kenet,
Ez nem tsa arany ért, de minden rosz fenet
Meg-gyógyít, és soha senit el nem temet,
Lehet vele élni, mind feve, mind menet.

Ettül meg-nyújtatik a' testbe minden ér,
És megy-ritíttati a' meg-sürödött vér;
Jó Circulatiót általa mingyárt nyér,
Szokott járásába lassadán viszsza tér.

[p [005] 2] Atyaságod ugyan, e' praescriptióval
Javaslom, ne éllyen, hanem tsa savóval,
Halálos betege élnek tsak e' jóval,
Mind remediummal, de már utolsóval.

Szóllott: éllyél magad szép praescriptióddal,
Gyógyítsd Katonáid, illyen hasznos móddal,
Nékem pedig enged, élhesse savóddal,
Te paripáiddal, több so egyébb jóddal.

Eztet mingyárást-is, inni el-kezdette,
Valamelly porral ö ezt elegyítette,
Rá Commotióját leg-ottan kezdette,
Istállomba velem menetelét tette.

Sorrúl forra minden paripám vizsgálta,
Szépnek mondta öket, nagyon-is tsudálta,
öztök szarvas fakó lovamat mint látta,
Ez lesz albigansom, hozzám így kiálta.

És ha meg-engedem, ezen fog sétálni,
Mert úgy véli, hogy ez leg-szebben fog járni,
Tán leg-jámborabb-is, nem fogna ugrálni,
Tsendessen mint illik, fog alatta hágni.

Feleltem itt néki: ez épen nem szeles,
Bátran lép, nem bokros, a' lépésse helyes,
Mivel fent költ nyakú, viselte-is jeles,
De ha meg-zaklattyák, kemény szájú 's heves.

[p 0053] Én jobban javaslom ülni a' szürkére,
Mert mindenkép ezen sétálhat kedvére,
Szint eztet teheti, ülvén feketére,
Rá bízhattya magát ennek-is léptére.

A' szeg sárga lovam kevessé tsintalan,
Mert ha meg-melegszik, meg-hánnya módtalan
Az embert: tsak tántzol, ugrik mind úntalan,
Erre Pap ne üllyön, vagy más gyámoltalan.

Arany szörü Pejem, gyenge még felette,
Még tsikó fogait el sem vetette,
Tudatlan, tsak tiprong úton, 's út mellette,
Ma-is a' lovászom tsak kordán vezette.

Vas Deresem ámbár elég fennyen hágó,
Útálom ött' még-is, mivel aró rágó,
Hátrúllyával úgy-megy, mint tehén melly vágó,
El-adom, meg-veszi tudom, Tzigány Págo. ( Munkátson lakott egy lóval kereskedö Tzigány, Pagó Latzinak hívták. )

Lovaimat néki a' mint le-festettem,
Az Udvaron felé szemeim vetettem,
Nagy ketske bakom vólt, meg-látván, nevettem,
Sok tulajdonságit néki így fejtettem.

[p [005] 4] Ezen Bak én minden intsem, gazdagságom,
Belöle áll az én egész Majorságom,
Bár Strázsáim vanna, ö fö bátorságom,
Kiváltéppen pedig minden múlatságom.

Mert az udvaromba, ö iedegen kutyát,
Sertést, tehént, lúdat, hogy ha bé-jööni lát,
Néki ágaskodi, döfi az óldalát,
Hogy szint úgy baázik, semmi féle marhát

Ö itt meg nem szenved, üzi, és döföli,
Ha ölyök a' kutya, aztat meg-is-öli,
óldust, rongyos Tzigányt felette gyülöli,
Míg innét i nem megyy, mind addig öleli.

Nappal szobáimba, 's udvaromon sétál,
Gyaran kapúm elött, mint Strázsa, ö úgy ál,
Kopóimmal jádzi, lovaim özt járkál,
Zabot, szénát eszik, az istállomba hál.

Míg így beszélgettem, a' Tiszte el-jöttek,
Mint Stabalis elöt, ardokat kötötte,
Engem 's Szuperiort, mingyárt köszöntöttek,
Hogy életbe látnak, bennem gyönyörödte.

Mert ök-is hallottá tett vadászatomat,
És az ár vize közt történt halálomat,
Szívebül sajnálták, illy gyászos dolgomat,
Tapsoltak, hogy máskép látták most sorsomat.

[p [005] 5] Örvendeztem én-is, hogy öket láthattam,
És a' társalkodást meg- szaporíthattam,
A' Szuperiort-is vele múlathattam,
Többen lévén, jobban már nyájaskodhattam.

Egy sem vala öztök komor természetü,
Mindenik iffiú, és deli termetü,
Nemessen nevetek, nem feslett életü,
Nyájas, tréfás, és szép maga viseletü.

A' Szuperiorna ök nagyon tetzetek,
Mivel mindeféle ebségeket tette,
Sok történeteket néi beszélletek;
A' sulykot bár hányták, de még sem vétettek.

Egy mondá; olly nagy hegy van Saxoniába,
Hogy fel-menvén reá, bé-nézett Rómába,
A' meg-töltött Hóldnak álván szomszédgyába,
Úgy belé harapott, valamint almába.

A' másia pedig aztat beszéllette,
Hogy ne ételkedgyen, hittel petsétlette,
Sveidnitznál a' midön Verner rabbá tette,
Königsberg Váréába ötet el-vitette.

Egy Tzethal tengeren úszván, ollyat fingott,
Hogy ennek hangjátúl egész Város ingott,
A' leg-magasd Torony addig engott bingott,
Míg úgy öszve font lett, mint fonnyá patyingot.

[p [005] 6] A' Szuperior itt el-dült nevettébe,
Szólt: illyeet hogy ö nem hallott éltébe,
És mind a' kettönek meg-mondá szemébe,
Hogy a' vasat tudgyák verni hidegébe.

Le-ültün ebédhez, itt-is nyájaskodta,
Több illy szép dolgokat ö elö-hordottak,
Még magok sem hitté, ollyakat mondottak,
Nem nevettek pedig, bár miket szóllotta.

Ebédet végezvén, a' Kávéhoz ültünk,
Míglen ezt-is ittuk, sokat enyelgettünk,
Azután pipákat kezeinkbe vettünk,
Olyan dohányozást, mint Törökök, tettünk.

Szólt a' Szuperior, hát tovább dolgunat
Mint fogjuk intézni, hogy lássu hasznunat,
Estvélig mint fogjuk múlatni magunat,
Hogy vígan végezzük e' mai napunat.

Feleltem: ha tettzi, mehetün halászni,
Avagy estve felé kopókkal nyúlászni,
Tavakon-is lehet flintákal katsázni,
Avagy ha úgy tettzi, mennyünk paripázni.

E' leg-jobb lesz, szóllott: rendelést-is tettem,
Paripákat mingyárt én itt nyergeltettem,
A' Szuperiort a' szürkére ültettem,
Szeg sárga lovamra magamat vetettem.

[p [005] 7] Szólt: szerettem vólna a' szarvas fakora
Fel-ülni, mert tudom, 1ltem vólna jóra,
Szépre-is e' mellet, datzos kényes lóra,
De reggel rá-ülök, mihent lesz négy óra.

Feleltem: mondhatom én emberségemre,
Soha jobb paripám nem vólt még kedvemre,
Ennél a' szürkénél; mondom-is nevemre,
Regementnél nints illy, jóságra vagy szemre.

Ezen négy Tiszt errül tehet bizonyságot,
Hogy én nem szóllottam ebbe hazugságot,
Soha a' fakóba illy tulajdonságot
Fel nem lél mint ebbe, sem paripaságot.

E' kedves szoürkémnek Tsínos az ö neve,
Olly tsínos járást-is a' Mustránál teve,
Hogy a' Generalis álmélkodott leve,
És tsak róla beszélt, míg ebédet eve.

Asztal felett tölem ötet mindég kérte,
Száz ötven aranyat, mondá hogy ád érte,
Tizen-öt markot ütt, kétszer-is meg-mérte,
De míg élek, nem lesz ehez másnak férte.

Szarvasom bár nagyobb, de nints illy állása,
Nem illy szépen termett, nints illy szép járása,
Nints illyen erköltse, nints illy Qvalitása,
Erre egy Hadnagynak e' vala mondása:

[p [005] 8] Tisztelendö Atyam! a' Prokátoroknak
Vagyon eszek, úgy- é? és a' Doktoronak,
Ezek az erejét tudgyák a' poroknak,
Amazok velejét a' Deutrumoknak.

A' Prokátoronak, bár nyerget hátára,
Tétessen; 's Kapitzánt, hurkollyon orrára,
Dotorra-is pritset; 's a' Parokájára
Tegyenek szép kantárt, mi lesz utollyára?

Semmi: bár tanúltak, úgy nem fognak hágni,
Ámbár sarkantyúval öet fogjá vágni,
Sok szép ló qualitást, bár bennek találni
Lehet: de több virtust szürkébe számlálni.

A' mint már fel- ültünk lovain hátára,
Minden Tiszt fel-ugrott a' maga lovára,
Nézvén Szuperior a' szürke lábára,
Látta, úgy emeli> hogy nézhet talpára.

A' sárga alattam mindég fitzkándozott,
E' nyugodalmassan senkit sem hordozott,
Mert sok tántzaival tsak rázást okozott,
Mellyért sokszor engem' haragra-is hozott.

Szép téren mi egész Váriig sétáltunk,
Meg-fordúlván té-túl a' mezön járkáltunk,
Qvártéllyomba viszsza érkezvén meg- áltunk,
Hol a' lovainkról tsendesen le-száltunk.

[p [005] 9] Itt a' Szuperior nyakát ált-ótsolta,
Szürke paripámnak, és azt meg-tsókolta,
Szóllott; a' leg-édesebb ízt mostan kóstolta,
Így kedvet nem tölté, élne ö miólta.

El-hiszem szólt egy Tiszt, és bár melly Dámára
Tégyen ember bársony nyerget fel hátára,
Nem fog olly kényessen lépni a' lábára,
Ha mind Kantár szárral jót vág-is farára.

Egész nap nyúgotig edgyütt beszélgettünk,
Comotiónk után jól ittunk, jól ettünk,
Sok dévariságot egymás között tettünk,
Tizenkét óra vólt, hogy mi le-feküdtünk.

Más nap Péntek nap vólt, korán fel-is-kéltem,
Mivel halam nem vólt, bíróval beszéltem,
Hogy magam halászsza, leg-jobbnak ítéltem,
Mert így vendégim-is mulatom jól, véltem.

Négy halászok mingyárt parantsolattyára,
Gyalmokkal érkesztek a' Tisza partyára,
A' Bíró a' dolgot válalta magára,
Hogy mi meg-jelennyünk, vártak már tsak árra.

Mivel vendégeim nem valának restek,
Míg rendeléseim általam meg-estek,
Addig istálómba ök engem kerestek,
Mikor isznak Kávét, már tsak arra lestek.

[p [006] 0] Udvaromon vele én szem közt akadtam,
A' Szuperiornak magam meg-hajtottam,
Kérdém, mint nyúgodott, hogy véle szóllottam;
Most mingyárt halászunk, mennyünk-bé mondottam.

Igen jól nyúgodott, én nékem mondotta,
És az arany ér-is ötet nem bántotta,
A' tett Comotiót okának vallotta,
Leg-jobb Doktorának a' szürkét tartotta.

Örvendek én azon, és ma-is dél után,
Ha tettzik sétálni, mehetünk paripán,
Most üllyünk Kávéhoz, és igyunk szaporán,
A' halászok várna már a' Tisza partyán.

Közel vólt, minnyájan oda ki-sétáltunk,
És a' Tisza partyán, a' mint már meg-áltunk,
Mint kezdik dolgokat halászok, vígyáztunk,
Mi pedig az alatt, kedvünkre pipáztunk.

Tiszát egy gyalommal által rekesztették,
És ennek két végit jól le-tzövekelték,
Hajójokba a' más gyalmot bé-vetették,
Innétsö part szélin a' vízen le-vitték.

Tudván két gyalomnak, minö az ö hoszsza,
Annyira le-menvén, mondá bíró, noszsza!
Két részre Legénység itten magát oszsza,
Dolgozzon most mind a' java, mind a' roszsza.

[p [006] 1] Erre itt e' gyalmot a' vízbe vetették,
Az innetsö végit füz fához kötötték,
Hajó mellet a' más végit által vitték,
Mihent a' Tiszának túlsó partyát érték.

Ketten ök a' felsö gyalomhoz menének,
És mihelyest azok oda érkezének,
Ki-kötvén a' végit, lasatskán menének,
És tsak tsendes húzást le féle tevének.

A' más gyalom végit sebessebben hoszták,
Egymáshoz érkezvén, öszve akasztották,
Ezzel a' két gyalom edgyé lett, okozták,
Azután magokat két felé el- oszták.

A' halászok felénk jönni igyekeztek,
Hamar- is a' hajón ök hozzánk érkeztek,
Szóltak: sok halunk lesz, nagyon örvendeztek.
Szavokra a' Tisztek gatyára vetkesztek.

Velek a' halászok a' két gyalmot vonták,
Meg-telvén halakkal, nehezn jön, mondták.
Még jó, hogy azokat halak el nem ronták,
Avagy a' két gyalmot két felé nem bonták.

Szólt Bíró; a' kötélt most ki-ki jól tartsa,
Mert a' gyalomba van két nagy bálvány hartsa,
Vígyázzon, valakit a' vízbe ne rántsa,
Vagy-is fogaival a' lábát ne szántsa.

[p [006] 2] Rúgódtztak a' halak', a' víz zavarodott,
A' gyalom öblibe majd mind takarodott,
Falubú sok legény ide rugaszkodott,
És a' ötelekbe már sok ragaszkodott.

A' Tisza széllére húzták a' gyalmokat,
A' halak tsinálták ezekbe halmokat,
Azon két nagy hartsák hányták itt magokat,
Farkokkal a' vizen tsaptak nagy habokat.

Halaknak sokságát nem gyöztük tsudálni,
Lehetetlen-is vólt azokat számlálni,
Halászok apraját kezd'ték hagyigálni,
A' parton minékünk óldalt kellett álni.

Mint egy egy kis gyermek, osztán olly potykákat
Hánytak
ki, utánnok, ikrás nagy márnákat,
Egy réf hoszszasságú, szép fogas tsukákat,
Széles Dévéreket, sok apró hartsákat.

A' Tisztek fogdosták tsak a' ketsegéket,
Süllöket, menyhalat, és sörögétskéket,
Számba sem vették itt a' keszegetskéket,
A' fejér halakat, és több eféléket.

Egy Tiszt közelített, a' két nagy hartsához,
Gondatlan vólt, a' mint ért egynek farkához,
Azzal úgy meg-tsapta, hogy dült egy füz fához,
Véltük Pilátusnak ér vatsorájához.

[p [006] 3] Szuperior futott, kezdé absolválni,
De mihelyest látta lábára fel-álni,
Teremtettét szórni, 's attát kiabálni,
Kérdezte: a' Burgus tud-é így kaszálni?

Nevetett és felelt, kuty' atta hartsája,
Jobban vág, bár mint mely Burgusnak sablyája,
Tudom meg-is-kékül postremumom tája,
De ezt le nem nyeli, bár elég nagy szája.

Mivel a' halmokbúl sok hal ki-vétetett,
Ez által mind kettö meg- könnyebbíttetett,
Víz ketsélységre, könnyen vettettetett,
Hol a' két nagy hartsa, már nem vetzkendhetett.

A' Tiszt ide ugrott, az evedzöt kapta,
A' nagyobb hartsának állát úgy meg-tsapta,
Hogy hátára fordúlt, farkát sem mozgatta,
Szólt; meg-tsaptál engem', hally-meg illyen adta!

A' Bíró-is így bánt a' másik hartsával,
Nehezen emelte ezt hatod magával,
A' Tisza partyára: mert két nagy marhával,
Vala itten dolgok, és nem egy tsukával.

Négy ökrös szekérre azokat vetette,
Még-is ezek farka a' földet seprette,
Nagyobbnak szájába a' gubáját tette,
Mindenikünk szája nagyságát nevette.

[p [006] 4] Qvártéllyomba tértünk nagy Victoriával,
Vóltunk-is, meg-vallom, nem kevés lármával,
Mivel meg- rakodtunk a' Tisza halával,
Nem tudtam, mit tegyek ennek nagy számával.

Vagy ötven darabot én fére rakattam,
Többit a' bírónak, 's halászoknak hagytam,
Még fáradságokért egy aranyat adtam,
Ezen felül öket jól meg-is itattam.

Minnyájan én tölem itten bútsút vettek,
Ök mindenképpen-is elégedve lettek,
Tudom, halász lévbe elég halat ettek.

Még a' szakátsom-sis jó ebédet fözött,
Mivel válogatni halak közt nem gyözött,
Füstre a' kéménybe húsz pontyokat füzött,
Sok vólt; útálni-is kezdém a' hal gözött.

Etzettel tormával, a' nagy ék tsukákat
Adta-fel; fekete lévbe a' potykákat,
Tzitronnal készité a' fiú hartsákat,
Kotsonyával pedig füllött kárászkákat.

Etzetbe fözte meg a' nagy ketsegéket,
Pástétomának-is ezzel adott éket,
Fözött halak között, több más egyéb étket,
A' Hartsák farkábúl munkált petsenyéket.

[p [006] 5] Ettek-is minnyájan jó apetitussal,
Föéppen ketsegét, 's tsukát nagy gustussal,
A' hartsa farkához bírt a' Hadnagy jussal,
Mert ez érte ötet jó forma tctussal.

Szuperior vele itten tréfálkozott,
Mutatta hartsával miként hadakozott,
A' füz-fának-is mint complementírozott,
Nagy Vitéz a' hartsa, mondá az átkozott.

Szólt a' Hadnagy, Igaz! úgy meg-vágattattam
Töle; hogy vágást meg nem lábolhattam,
Véltem, hogy a' sebes mennykötül tsapattam,
Mert én itt úgy száltam, hogy nem-is láthattam.

Nem egyszer kínlódtam, én a' farzsábára,
De ez; úgy r'a vágott a' vizes gatyára,
Hogy nem könnyen jutok én e' nyavalyára,
Nagy írj a' hartsa fark ember derekára.

El-vegezvén egyszer a' mi ebédünket,
Más szobába tettük itt menetelünket,
Folytattuk sok tréfás 's nyájas beszédünket,
A' mai halászat mint tölté kedvünket.

Szóltam: négy órákor ülünk paripára,
És majd ki- sétálunk a' szölök allyára,
Avagy-is, ha tettzik, mehetünk Tarpára,
Most pediglen gyújtsunk mennyájan pipára.