GVADÁNYI JÓZSEF: RONTÓ PÁLNAK EGY MAGYAR LOVAS KÖZ-KATONÁNAK ÉS GRÓF BENYOVSZKI MÓRITZNAK ÉLETEK'. 0525


Ki-szállván hajóbúl ennek a' parttyára,
Fel- szaladott Rontó egy kis halmotskára,
Ugrált, tántzolt, véltek, hogy talán meg-örült;
De tsak hogy a' tengert el- hadja, most örült.
Kiáltott: örömtül helyem alig lelem,
Méltóságos Grófom, örzö Raphaëlem,
Kisírö Angyalom, én meg-szabadítóm,
Sok inségek között kegyes vídámítóm.
A' nyugodalomnak jutottunk parttyára,
Tsak Nagysád vezetett minnyájunkat ára.
Engedje-meg Nagysád, bútsúmat vehessem
Azon országoktúl, és meg- köszönhessem,
A' mellyekbe jártunk, hogy eddig tápláltak,
Afonyával, 's Kókus dióval kínáltak.
Illö tengernek-is köszönetem tenni,
Hogy nem méltóztatott bennünket el-nyelni.
Nevettek minnyájan, szólltt a' Gróf: tsak mond-el
Prédikátziódat: egy kar székre álly fel.
Elsöben-is hozzád fordítom szavamat,
Már szabadon vagyok, meg-hajtom magamat:
Tenger! Neptunusnak ditsö öröksége,
Kinek ellent nem áll hajók erössége;
Köszönöm hátodon engem' meg-szenvedtél,
Bár eleget hánytál, el-nem-merítettél;
Sem ott, hol jeges vagy, jegeid tornyára
Nem vetettél, sem a' hasadék allyára.
Köszönöm, hogy végsö partodra ki-tettél,
Veszedelmeidtül engem meg-mentettél.
[p 0526] El-hagylak: habjaid' többé nem hasítom,
Hajóval hátadat fel-nem- túrosítom.
Zúghatsz én miatam ezentúl kedvedre,
Fordíthatsz hajókat, gállyákat mélyedre.
Mint ördög annyával, úgy velem már nem bánsz,
Jég-halomra, szirtre soha engem nem hánsz.
Szemem' ha rád vetem, már mindjárt szédülök,
Hogy töled meg-váltam, szívemböl örülök.
Kívánom, Syrénid szépen danoljanak,
Benned Najádesek vígan úszkáljanak,
Nem vesznek rá még-is tsalóka hangjai,
Hogy meg- ásztassanak testednek habjai.
Vár nagyságú tzet-hal benned, kevélykedjen,
Orrából fújtt vized égig emelkedjen,
Jádzodjon elibe vettetett tonnával, (Lásd azon Németh könyvetskét: mellynek tzímje: Märchen von der Tonne. )
Beléd még sem viszen mind ezen példával.
Tojjanak béáid számtalan gyöngyöket,
De belöled még sem hozom-ki ezeket.
Tenger! míg én élek, néked békét hagyok,
Benned nem úszkálok, Stokfis hal nem vagyok.
Most téged' szóllítlak átkozott Fúria,
Hóval bövölködö, jeges Sibéria.
Ha kitöl, te töled vég bútsúmat veszem,
Hiddjed! buzgó szívvel hogy én eztet teszem.
Mert te kebeledbe mihent bé-fogadtál,
Egy gözös tömlötzböl a' másba zárattál,
Hóltakkal azokba mind addig sínledtem,
Míg azok' dohától meg-nem-betegedtem.
[p 0527] Ezt látván, meg-vallom, ki-vettél közzülök,
De ha meg- gondolom, még most-is zödülök.
Mert engem' kantzáknak tejével itattál,
És rothadt halakat eledelül dtál.
Te megyéid közzül a' leg-fagyossába,
Mint számkivettettet küld'tél Kamtsátkába,
Súlyos nagy munkákra ott kénszerítettél,
Illyen terhes szakmánt nyakamra vetettél,
Hogy ennyi, meg ennyi nyusztokat, vidrákat,
És szint annyi bíbert, fekete rókákat
Fogjak, és böreit vigyem Tár-házadba;
Mert ha nem tselekszem, fel-tetted magadba,
Hogy szokásod szerént meg-batoskáztatol,
Vagy-is bányáidnál munkára adatol.
Rendes múlatságot énnékem szerzettél,
Hogy az idöm múljon, vadászni késztettél.
Köszönöm velem tett nagy szívességedet,
Szaggassák a' Knotik velödet, béledet,
Meg-botsáss, elened ha talán vétettem,
És több Tatáridna fejeket nem vettem;
El-ütém ugyan tsak néhány Moszkáidnak
Gombokat, talán még több Kozájaidnak.
Mert gondoltam drágább az embernek böri,
Mint nyusztnak, rókának, bíbereknek szöri.
Ha lehetne, ma-is én ezt véghez vinném,
Te tár-házaidat én gazdaggá tenném,
Mert nagyon szeretlek; mint ördög a' lelket,
Adjon Országába ö néked egy telket.
Kívánóm, legeid fel-ne- olvadjanak,
Örökké nagy havak téged' takarjanak.
[p 0528] Bóreásnak szele soha meg-ne-szünjön,
Phoebusnak súgara szemedbe ne tünjön.
Múlasd magad' kutya fejü Tatáriddal,
Mint vakondak, ollyan szemü Nymfáiddal.
Körültted hangossan ezek ugassanak,
Lopatkába gerényt, nyusztot foghassanak.
Lakosid már tölem békével lehetnek,
Ló húst, kantza tejet ihatnak, ehetnek.
Nem ülök kutyákkal bé-fogott szánnyokba,
Ajánlom magamat én grátziájokba.
Szemeim mint Biblis végre könyvezzetek,
Folyót áraszszatok, és viszsza nézzetek
Azon szigetekre, mellyek köztt úszkáltam,
Majd életem' vesztém, míg beléjek másztam.
Tölök fogom mostan vég bútsúmat venni,
Mivel nem kívánok soha bennek lenni.
Ha mind meg-nevezném, szívem meg-hasadna,
Mert vélné, közöttök tovább-is maradna.
Tsak jelesbbekhez tészem bútsúzásom',
De mindenik vegye magára szóllásom.
Te vagy hát az elsö, kegyes Uzmegilon,
Míg te benned vóltam, véltem vagyok otthon,
Mert a' vén MIklós Úr, hogy belém szeretett,
Mindent tett kedvemre, a' mit tsak tehetett.
Grófommal Volongtát ö el-jegyzettette,
Velem együtt éjjel nappal vendéglette.
Igaz, részün vala néünk számos jóba,
Azért Volongtát itt hagytu eb adóba.
Másodika te vagy, dús gazdag Makaó,
Sok fü- szerszám terem benned, és Cacaó.
[p 0529] De én mind ezeknek kevés hasznát vettem,
Mivel itt sós halat, Kókus diót ettem.
Harmadik te ragyogsz gyönyörü Formosa,
Virágzik benned sok Ananás, 's rózya;
Drága illattyokkal te örvendesztettél,
De jobban szeretem, hogy jól fel- pénzeltél.
Szigetek' Királyja! te nagy Madagaskár,
Soha benned essö nem esik nints-is sár.
Sírok, de örömmel te töled bútsúzom,
Mert örökre lábam' belöled ki- húzom.
Én Sibériába dederegtem, fáztam,
Benned éjjel nappal izzadságtól áztam.
Amabba a' hideg guta majd meg- ütött;
A' rákba mászott nap benned majd meg-sütött.
Köszönöm, hogy illyen égö szeretettel
Szerettél; ez után ne szeress, de veszsz-el.
Testemet soha sem fogod többé fözni,
Mert míg élek, téged' el foglak mellözni.
Pokol vagy, nintsen benned maradásom,
Kegyessebb ég alatt választom lakásom'.
Hol kormos kezekkel orrom' karikázni
Nem fogják Nymfáid, sem tollal tzifrázni
Fejemet: békével lesznek a' Négerek,
Perzseltt fejü, holló színü vad emberek.
Meg-botsásd vétkeim', néped-is, agyiö!
Te nagy Madagaskár, üssön a' malom-kö.