TAPOLTZAI GINDL JÓ'SEF ÁGOSTON: TELEMAK ÉS ALYPSÓ. 0007


ELSÖ FEL-VONÁS.

ELSÖ KI-MENETEL.

Az Erdöben.

Kalypsó a' barlang' tornáttzában gyász-ruhában szomorúan ül. Kevés idö múlva fel-kel, és a' barlangra mutatván így énekli panaszszait:

Recitativo.

Magányosabb örömimnek
Szenteltt nyúgodalma!
Belsö titkosb érzésimnek
Meg-hitt bízodalma!
Kellemetlen, tsúf, útálatos,
Rút, otsmány, és gyalázatos
vagy elöttem!

ARIA.

A' mennyire meg-kedveltem
Belsö Kiességed',
[p 0008] Most annyira meg-gyülöltem
Külsö tsendességed';
Kellemetzlen, tsúf, útálatos,
Rút, otsmány, és gyalázatos
Vagy elöttem!

Néha vígabb napjaimban
Benned örvendeztem,
Már most ezek' el-folytában
Gyászban hogy öltöztem,
Kellemetlen, tsúf, útálatos,
Rút, otsmány, és gyalázatos
Vagy elöttem!

Tellyes meg-elégedéssel néha gyönyörködtetted Aszszonyodat, már most búra nyíltt szemeim undorodnak látásodtól. - A' reggeli hajnal még mind eddig vídám pirossággal mosolygott szépen zöldellö ligeteidre; már most mintha ö-is gyászolná fel-zavarodott tsendességemet, tsak ollykor- ollykor tekínt fel-tornyosodott bértzeidre. - A' hideg tsörgetegek' ezüst gyöngyei bádgyott laknakdtsággal hömpölyögnek, mintha a' setét földnek gyomrában önként keresnék koporsójokat; - Ama' jó illatú rózsák, ama' ketsegtetö tulipánok, és viólák halaványsággal emésztödnek, mintha valóban részt vennének keservimböl; - még a' szelíd fülemilék is el-hagyták mezeimet, és által-költöztek szerentséssebb vidékekre; oh! tsak a' síránkozó gerlitzék maradtak-meg hajlékom körül, hogy pihegö nyögéseik által emlékeztessenek fájdalmimra. - Szerentsétlen Kalypsó! - Tehát tsak te vagy egyedül e' nagy egek' bóltozattya alatt a' bóldogtalan? Ohþ igen is; Én vagyok [p 0009] egyedül a' szerentsétlen, mivel halhatatlan vagyok, és még is az enyhülésnek minden reménysége nélkül a' búbánat' és szerelem' terhei alatt itt sínlödök.

ARIA.

Nyíllyatok-megg bús szívemnek
Leg-titkosabb zárai!
Follyatok ti könnyeimnek
Leg-sürüebb árai!
'S Keservimet
Gyötrelmimet
Velem gyászollyátok.

A' nagy Egek meg-vetettek,
S' keserítek napjaim;
Mind' ellenem fel-esküdtek,
'S szaporíttyák jajjaim,
Ti bús erdök,

Sorsom' sírassátok!

Ulyszszestöl el-hagyattam,
Holott most is szeretem,
Földig töle aláztattam,
Meg-úntam már életem';
Ti nagy hegyek,
Magas bértzek,
Éltem' zokogjátok!

De mit kesergek én egy illy tsalfa teremtménynek motskos állhatatlanságán? Mit emésztem [p 0010] magamat Ulyszszesnek emlékezetével? holott ö mindenkor érdemetlen vólt Isten-aszszonyi kegyelmeimre, mivel agg Penelopéjának kiszáradott ízetlen tsókjait fellyebb betsülte hajlandóságomnál. - Inkább tehát boszszút állok a' hite-szegetten; - Kérni fogom az Isteneket, hogy hatalmas karjaikkal ébreszszék-fel a' tengernek habjait az ö szentségtelen hajója ellen, 's temessék-el azt azoknak feneketlen örvénnyében; az ö bárdolatlan vad lelkét pedig ezer menykövek késérjék a' fekete Styxnek Kénköves parttyaira. )Ekkor a' felhök eszrevehetöképpen el- boríttyá a' nap-fényt) Imé! még a' Nap is szégyenli meg-aláztatásomat! - Ébredgy-fel hatalmas tsillagzat keserveimnek meg-boszszúllására, tanú-bizonysága vóltál érzékenységimnek, légy most boszszúállója, meg-szégyenített Istenségemnek! (Egészszen el- setétedik; számos villámlások köztt mennydörgések hallatnak, mellyeket a' muzsika-szó mindenekben nyomba követ.)

Recitativo.

Há!!!
Menny már bátran hite- szegett!
Fussad már most szigetemet,
'S keresd Ithakádat!
Utáld, vesd-meg személlyemet,
'S öleld rég' mátkádat!

Lásd!
Meg-halgatták az Istenek
Immár gyászos panaszimat,
'S ért'em boszszút állnak;
Érzik ök is fájdalmimat,
Meny már, készen várnak.

[p 0011] (Számos menydörgés, 's villámlások; kásöbben egy szörnyü menykötsapás; Kalypsó el-ájúl, 's a' gyep-székre tsendesen le-ereszkedik. - Az égi háború kezd meg-szünni, végtére a' világosság egészszen viszsza-tér, a' muzsika is kellemetesebb, de szomorú hangokra változik. Kalypsó is fel-ébred az ö el- ájúlásából, és eképpen énekli panaszait.)

Mértékletlen haragomnak
Véletlen foganattya,
Jele, hogy lett átkaimnak
Ulyszszes áldozattya;
Oh jaj nékem! mit míveltem?
Im'! örökre el-vesztettem
Kedvesemet.

Érzem immár bús szívemnek
mardosó fúlánkjait,
Nints' már a' ki szerelmemnek
Ápolgassa lángjait,
Óh jaj nékem! mit míveltem?
Im'! örökre el-vesztettem
Kedvesemet.

Itt' sínlödök gyötrelmemben,
'S Ulyszszesem' síratom,
El-olvadok szerelmemben,
'S ötet még sem bírhatom,
Oh jaj néekm! mit míveltem?
Im'! örökre el-vesztettem
Kedvesemet.

[p 0012] Nyillj- meg szemem könny-árakra;
Búra változd kedvemet,
Indúllj szívem síralmakra,
Magam vesztém hívemet;
Óh jaj nékem! mit míveltem?
Im'! örökre el-vesztettem
Kedvesemet.

(Végezvén énekjét síránkozva viszsza-tér a' barlangba.)