FALUDI FERENTZ: ISTENES JÓSÁGRA, ÉS SZERENTSÉS BÓLDOG ÉLETRE OKTATOTT NEMES ASZSZONY. 0087


AZonban ha ezen' a' punctum-on mege nem nyugszik Nagyságod szép elméje; tulajdon itéletire hagyom... Mi juta eszemben? Távul légyen [p 0088] de aha ugy tõrténne, hogy e' szempillantásban, ezen a' párnás- széken, szemûnk láttára, egyszer 's mind Nagy- Aszszonyom el-lelne a' forró betegség! minden nyers erõdet ki sziná testedbûl, semmi tagoddal nem birhatnál; fejed mind tûzben ugy égne, dobogna szived, el fordulnának ragyagó szemeid, ortzáid rósái el- lánkadnának, el-hatalmazván rajtad, rettenetessen gyõtrene mindenûnnen a' nyavalya, osztán ágyban esvén, eggyik óldalrul a' másikra fordulvan, keresnél 's nem találnál kõnnyebséget, In Summa: repett ajákidon ûlne lelked, kin Lucia-Aszszony engem orvosért kûldene, amagam futnék, eõ édesdeden ápolgatna, biztatna, élesztene. Erkezvén a' Doctor, egyebet nem mondana, hanem már oda vagyon: holnapig sem él. In hoc rerum statu, ily lételben, életed fonalának utólsó végén, édes vólna-e a' Világ-pompája?

De ki tudgya? talán még-is azzal vigasztalnád magadat; Jme [!] ditsõséges emlékezetet hagyok magam után! tekintetes személy vóltam a' világ-szine elõtt, hirrel mégyek az élõk kõzûl a' hóltakhoz! még irigyim-is azt fogják mondani, hogy noha szûkõm nem vólt, de még-is a' Világ- javaibul tõbre lettem vólna érdemes, a' londrai Dámák, az Urak szép [p 0089] ortzámat, deli termetemet, udvari kegyes erkõltsimet. Lészen, a' ki ritka érdemimet versekbe, képemet falra irja, és Fama-val egyetemben el-tova nyujtsa nyomos idõkre.

De vallyon, mi jó hasznát veszi Nagyságod a' trombitás, és fennyen rivadó Famannak? a' kép-irónak? a' vers-szerzõnek? a' sok Uri fõ-Embereknek? a' Londrai Dámáknak? ha már meg kel halni, és (kitûl isten mentsen) a' bûnõknek terhe miatt méllyen sûllyedni a' Pokolban. Eh dus-Aszszonyim! eme okoskodás, hogy imillyen 's amollyan emlékezetûnk marad hóltunk után; tsak az élõknek hivságos álmadozási, és sovány bitatási. A' tõlûnk el-kõltõzott Lelkek ezekkel nem kõnnyebûlnek. Akár mely fen-járó ditsirettel magasztallyam Cleopatra kegyes ábrázattyát, Semiramis hatalmát, azzal el nem aluszik tûze a' gehennának, melyben mind õrõkké égnifognak. Nagy-Sándor bátorságát, Craesus kintseit, aranyos versekben foglalván, bátor utszán piatzon hirdessem, nem hivûlnek a' kénkõves fõrdõben véle.

Ezek a' szegény lelkek igen jól tudgyák vigasztalhatatlan keserves állapottyokat, és a' szõrnyûséges kinlódás miatt, nem érezhetik semmi izit a' fõldi hizelkedéseknek, hanem inkáb átkozni fogják még azokat-is, a' kik jóbul elö-hozzák, elõbbi [p 0090] eszutelenségeket, jól tudván, hogy: laudantur ubi non sunt, tormenta patiuntur ubi sunt, ditsirtetnek a' hol nintsenek, és kinlódnak ahol vannak.

Igyenesen Nagyságodrul szólván, vallya-meg tisztán és igazán, élete utolsó szempillantásakor, viszsza tekintvén azokra a' vólt, 's már el-mult gyõnyõrûségekre, a' mellyekben uszkált, merûlt, fertzõzõt; õrõm-e vagy bánat érné a' halálnak keservével tusakodó szivét miattok? javallaná-e vagy padiglen kárhozná, elõbbi hivalkodással, kevélységgel, szertelen jó-lakásokkal, tántzokkal 's énekekkel tõltõtt napjait? Hiszem én minden bizonyossan, hogy ha a' halálnak már szivére szegezett nyilát látná; meg utálná azt, a' mit most oly nagyra bõtsûl, siránkozna azokon, a' mikben most vig-õrõmét helyhezteti, valónak tartaná a' mit már tõbszõr elõ hoztam: hogy az igaz keresztyén Dáma hivatallya nem az, hogy kedvére éllyen, hanem hogy jó légyen, nem hogy a' fõldõn, hanem hogy menyben ditsõséges légyen. Had fejezzem ezt bé, bõlts Salamon szavával: Pulchritudo vana est: mulier timens Dominum ipsa laudabitur. A' szépség hivság; az Isten-félõ aszszony fog ditsirtetni.

Ugy tetszik, ezeket halván, minden okos értelmes Dáma észre veheti, hogy a' világnak kevély ajándékja nem egyéb, hanem szép festékkel mázolt semmi, [p 0091] himesitett- tsalatkozás, arannyal boritott szemfényvesztés. Kiszti szemûnket, de nem tõlti való képpen szivûnket, fel-biztathat, de nem adhat derék õrõmõt. Es pedig még-is ez a' semmi, ez a' tsalatkozás, ez a' szemfényvesztés, akadékoskodik elõttûnk, 's tartogat a' Meny-országtul. O ha ezt vólta képpen meg tudnánk utálni; nem ragaszkodna szivûnk a' Világhoz. Tûle el-válván; mindgyárt õreg lépésekkel mennénk elõb' a' jóban, irtóznánk a' bûntûl, istenessen élnénk, szentûl halnánk meg.

AEmilia. Valóban jól beszélettél ama textusrul: (5 nolite amare Mundum, ne szeressétek a' Világot. Hatalmassan le tsépûlted a' méltóságot, gazdagságot, a' némû-némû gyõnyõrûségeket, mint egy ollyan, a' kit meg unt a' Világ, és tengeri gállyára kûdõtt hamu- kenyérre sós-vizre. Meg alkuttunk vólna a' meglehetõssel, de te a' Hivságnak hivságit, teli torokkal, temérdek nagyra nevelted. Mert ha igaz a' mit elõnkbe terjesztettél; a' keresztyén hit igen meg szorittya a' mi szabadságunkat; nem tsak egy fát tilt meg a' paraditsomban; hanem e' Világnak gyõnyõrûséggel ûltetett kertyeiben semmihez sem szabad nyulni. Ha rajtad állana, igen rõvid gyeplõn hordoznád a' Dámákat. Vagy de talán azért alkotá az Isten e' fõldnek kerékségét, [p 0092] és felébe válogatot alkotmányit; hogy a' pokolra tsalhasson vélek bennûnket! vagy pediglen, hogy tsak lássuk, 's más egyéb hasznát ne vegyûk!

Lucia. õtsém Aszszony had mondgya, tudgyuk mi, hogy a' Kristus Religioja Catholica, az az kõzõnséges; szinte ugy maga tagjainak tartya a' Királyokat és Királynékatt, noha ditsõségben vannak, valamint Jóbot és Lázárt. Mért kellene azért lemondani a' titulusoknak, ki ûzni a' palotánkbul a' szolga-rendet. Azt akarná Eusebius, hogy hintót ne tartsunk, hanem gyalog szálván? mikor sietni-kel, hamarját fussunk a' kõzõnséges menyetskékkel, hogy a' tûkrõket izre porrá tõrjûk, el olvasztatván ezûstinkett a' szegényekre oszszuk. Kápát ád szemûnknek, dugaszt fûleinknek, egy általlyában meg kivánnya, hogy telyessen elfelejtvén a' szines kõntõst, tsak szennyeskedgyûnk, rongyoskodgyunk Eusebius! a' mi drága ûdvõzitõnk és szerelmes urunk nem Tyrannus. Magad pedig hol olvastad a' Bibliában, hogy Kristus a' selyem ruhát, és inneplõ õltõzeteket bûn és kárhozat alatt tiltaná? AEmilie egy tsepet se gondoly mondásival, mind a' kettõ meg lehet, a' fõldõn aranyban, és egyetemben a' Menyben ditsõségben õltõzhetûnk.

[p 0093] Eusebius. Meg vallom, hogy tõbbetskét találtam mondani az emlétett textus dolgában: Nolite amare mundum, hogy a' Világot ne szeressétek. De mit tegyûnk? igen nagy ellenségûnk a' Világ, sokat el-ámitot, sokat tántoritot, sokat meg ejtet a' Dámákban; ûdvõzitõnk sem kéméllete szavait, menykõveket forgatot ellene, sok példa- beszédekkel adá meg értenûnk, hogy tartsunk tûle, fussuk, ne hidgyûnk néki, mert hamis. Tudom jó Dámák kõszõnettel vennétek, ha valamely jó akarótok intene felõle, mikor a' kalmár tseh-kõveket nyujtana finom- Smaragd helyében, velentzei-ûvegekkel kinálna, mikor szin-Rubint, 's Gyémántot vesztek. Az én dolgom nem egyéb: a' világ néktek hamis pénzt ád a' jóért, falakot arany gyanánt, gondolom õrõmõket a' valók helyet, errûl akartam, hogy meg emlékeznétek. Nehezteltek reám, hogy keménykedem a' beszéddel, hogy ki tudván a' hintókat, paraszti gyaloglásra kinszeritem gyenge lábajtokat, kótyavetyére kûldõm keresményeteket. Nyilván azt vártátok hogy inkáb kényességtek mellet támadgyam ki, sem hogy ûdvességtekért, és a' Frantzia-doppiákat mentegessem kártul, akár mint veszszen lelketek.

Vegyétek már utóbbi válaszimat AEmilia és Lucia!Aszszony ellen-vetésire. A' mi szerelmes ûdvõzitõnk [p 0094] nem Tyrannus, való: kegyessen, kegyelmessen bánik velûnk, de egy általlában meg kivánnya, hogy a' mondott rõvid gyeplõ szerint, az eõ Sz. tõrvényeinek szoros õszvényein járjunk, ennek meg kel lenni, ha mindgyárt Királyi Thronus- ba ûltetne-is benneteket a' jó szerentse... Igazán mondá azt-is Aemilia, hogy a' teremtõ Isten nem azért alkotta a' fõldnek kerekségét, hogy minket véle tsalogasson és kisírten. De bezzeg azért, hogy a' mi Virtusunknak, Istenes igyekezetinknek, alkalmatosságot adgyon a' jóra. Mikor a' felséges Isten a' Világot fundálta, és számunkra fel-ékesitette, utat akart tsinálni az embernek, nem maradandó Várost, haszon vólt elõtte, nem az emberi hivság. Ellyetek azért a' világgal; de jól és okossan, szeressétek-is, de szinte ugy, mint az orvosságot, hogy használlyon 's meg ne ártson. Soha sem vólt tanátsom, hogy a' a' Dámák, és Cavallierek, keresményeket, pénzekkel a' Tengerbe vessék mint Crates Philosophus, vagy fenekig ki- forgatván 'zebeket, mind a' koldus táskákba ûregessék. Hanem azt kivánnám, hogy a' Dámák ne ûllyenek mind untalan a' kintses ládákon mint a' kotló Tyukok, hogy ne nevellyék a' magok fõ-pénzét usorával, és a' kõz- embereknek nagy kárával, hogy el-ne tsipjék felét harmadát, mikor [p 0095] a' Mester vagy kalmár Embert ki kel fûzetni. Hogy ne fenyegessék deressel lapáttal a' szolga rendet, az udvarló inasoknak ne-fizessenek nyakon-tsapással, mikor igaz bérét kérik, hogy egy két pár garasért-zálogul ne adgyák lelkeket az õrdõgnek, hogy hol mikor meg emlékezzenek az alamisnárul.

Minapi beszédemben, reá szabaditottam az egész tzimeres Rendet, az egésséges és jó-izû eledelre, nem tiltottam, hogy puha ágyakban ne nyugodgyanak, hogy gondgyok ne légyen a' tisztes fehér-ruhára, hogy meg ne jelennyenek a' játék nézõ helyeken, hogy hintóban vagy gyalog szálván ne mulassanak, Ezeket sen én, se nem tiltya az Isten. Hanem azt tiltya a' mi sok: tudni illik tellyessen a' világ után bolondulni, az Isteni szoolgálattul vonyakodni, napestig alunni, egész éijel tántzolni &c. In Summa: Aszszonyom ki nyujthatod a' kezedet a' gyenge falatokra- is, nyithatod szemedet a' szépre-is, de okkal móddal, ) hogy száz, szemed, lelkednek meg ne ártson, tõb' érzékenységidnek-is adhatsz néha valami vigasztalást, de józanon és mértékletessen; elõtted lévén, hogy természet szerint telhetetlenek, és kõnnyen a' tilalmasra ragaddgyák embernek szivét, mikor zabolátlanak. A' tõbbit értsék a' Dámák Sz. Pál levelébûl: hogy azok, a' kiknek feleségek vagyon, ugy [p 0096] léengyenek mintha nem-is vólna, a' kik sirnak, mintha nem sirnának, a' kik õrvendenek, mintha nem õrvendeznének, a' kik szereznek mintha nem birnának, és a' kik e' világgal élnek mintha nem élnének. (Corinth. 7. )

Neander. Tisztességes bõtsûletes Dámák, az én gyenge eszem szerint, helyessen beszél Eusebius. Eõ kegyelme, se nem szorittya, se nem tágittya felettéb, a' mi érzékeny-ereinket, 's ébredõ kedvûnket, se nem igen keménnyen, se nem lágyon bánik vélek-se nem kinozza tsigán az evangeliumot, se nem botsáttya szaladótzira, és szabad futamlásira, a' Dámák-sok-felé igyekezõ indulatikat... A' mit eõ tilt a' gyõnyõrûségekben, tsak az, a' mi sok 's bûn; nem ellenzi a' bõtsûletes mértékletes kedv mulatást, 's vigasztalást, a' mint Isten sem ellenzi. A' ki néha meg tartóztattya magát még azoktul-is, a' mellyekre Isteni 's világi tõrvény szerint reá botsáthatná kedvét, kõnnyebben bir magával a' veszedelmes alkalmatosságokban. A' ki lator paripán ûl; zabolábul itat. A' mi indulatink ugy hordoznak bennûnket, mint az erõs száju ló: fele sem okosság lóggón botsáttani a' a' kantár-szárt. Azok a' Dámák, a' kik elõtt egyéb nints a' testi gyõnyõrûségeknél (dame di bel tempo) Zsak idõ- mulató Sszszonykák, és heába élik a' [p 0097] Világot... A' kik módnélkûl való gyengéltetéssel keresik kedveket érzékenységeknek; ha jóra nem akadnak, a' roszszat-is elõ veszik, ûzvén: már rosz hangja vagyon neveknek, bûzei erkõltsõk, el-hiresednek!

AEmilia. Igen meg értettem jó Neander. Hanem Eusebius Uram, minthogy hasznossan beszéllettél azokrul, a' mellyek az Istenes jó életrûl tartóztattyák a' Dámákat, Mondhatsza továb mire tartsunk, hogy keresztyének lévén, meg felellyûnk kõtelességûnknek.