DUGONICS ANDRÁS: FÖLJEGYZÉSEI. 0115


II. Levél.

Édes Uram Bátyám!

Bécsben, 9-dik Febr. 1792.

Gróf Pálfy Leopoldnak recommendátiója melyet a tudva lévõ instantiánkra írt, így vagyon: (2 ... ]

Csakugyan a tárnokmester után írta magát alá, nem pedig az instantiánknak eleire: mert én attól legjobban tartottam, ismérvén természetét.

Már most, a mi dolgunkat illeti, voltaképpen ebben áll: õ fölségének különös parancsolatja az, hogy a cancellaria a nemességért bényújtott instantiákat az esztendõ végén referálják, azután õ fölségéhez utasítsák. Ezt eleintén béérkezésemkor mindeniktõl egyformán értettem, de én mindazáltal mind ezeket félre tévén,

9-dik februariusban reggel instantia formán érdemeink sommáját bé akartam nyujtani Ferencz fõherczegnek személyesen, a mint parancsolta hétfõn nála létemben. De senkit magához bé nem eresztett, betegsége miátt. A kamarása mindazáltal megismérvén engemet, bévitte hozzája [p 0116] az instantiát, s ezen izenettel jött ki hozzám, hogy csak menjek délután fölségéhez, õ engem meg fogna elõzni levelével. Úgy is lett a dolog.

Délután harmadfél órára az udvarban mentem. Harmadik vltam, ki õ fölségéhez béeresztettem. Elmondám elõtte állapotomat, s midõn utoljára instantiámat elvette, feleletûl, állva ezeket mondotta: "Bene est. Ego ipsemet inspiciam et faciam." Azután kétszer kértem õ fölségét a signaturáért, de erre is csak azon szsvaival felelt. Igy tehát hosszasan esett volna az alkalmatlanság, ha mégis unszoltam volna. Nem akarván kedvetlenségére lenni, magamat meghajtván, tõle kijöttem.

Mikor pedig nála beszéllettem, állva valami irást olvasott; meglehet, hogy Ferencz herczegnek levelét.

Ma megyek tehát õ fölsége belsõ cancelláriájára, holnap pedig a magyar cancelláriára. Meg kévánnám tudni, ha vajon signálta-é õ fölsége az instantiát. Ha signálva lesz, én akkor minden tehetségemet mindjárt arra fordítom, hogy mentül elõbb resolutiót kapjak. Ha pedig deczemberre fog a referáda jönni, már akkor Bujánovics ágenssel értekezni fogok, és vagy õ fölségét újra kérem a signatúráért, vagy más valamire, a mint legjobban itéljük, vetemedni fogok. Ha végtére más ki nem jön, hanem a deczemberi normalis resolutio, akkor osztán eljárom a cancellariust. Csáki vice-cancellariust, referendariusokat [p 0117] és secretariusokat. Mindeneket meg fogok tudniillik cselekedni, a mit cselekedhetek. Nem is vélhetem, hogy dolgaim megakadályoztathassanak: mivel deczemberben is az érdemek csakugyan érdemek lesznek. Ha az Isten akarja, akkor is boldogíthatja szolgáját.

Igy tehát a jövõ hét választja meg, ha visszaindúlok-e bõjt napjaiban. Vagy, ha signálni fogja, a resolutioért továbbra maradok-é Bécsben. Azért tehát, ha valamiképpen nékem szükségesnek lenni itélné Uram-Bátyám, hogy írjon: még talán addig az elõbbeni qzártélyomban lészek "Beim weiszen Wolfen auf dem alten Fischmarkt".

Ezen irást (a mint itt fölül vagyon) elvégezvén, ösztönözött valami, hogy ismét bészaladjak õ fölsége residentiájába, az udvarnak exhibitoriumjába, a dolgomnak valóságát megtunni. S ugyancsak meg is mutatták, hogy immár a cancelláriára elküldötték; de a mint mondák, signálatlan. Ezek után Bujánovics ágensemmel tanácskozván, csak azt végeztük, hogy járjam el Pálfy cancelláriust, Csáki vice-cancellariust. A referendariusok közül Nagyot, Okolicsányit, Lovászt és Szlávi secretariust. Azután Izdenczit és Balassa status- consiliariusokat. Melyet meg is cselekszek holnap és holnapután. Majd meglátom még, az éjtszaka mit álmodok. Talán megpróbálom még egyszer gróf Pálfy Leopoldot, ha leúhet vele valamire menni. Ha nem, én készen leszek a visszamenetelre, merta mit cselekedhettem, [p 0118] Nem halnak meg érdemeink, ha deczemberben jutalmaztatnak is meg.

Ugyanezért Uram Bátyám soha ne írjon most hozzám Bécsbe, mert ha újra találnék is õ fölségéhez menni, akkor ismét megirom. Ha pediglen nem mennék, már akkor talán a levél sem érne itten. A jövõ hét, mondom, legjobb mesterem lészen. Magamat atyafiságos szeretetében ajánlván maradok Uram Bátyámnak

alázatos öccse

Ádám m. p.

III. Levél.

Édes Uram Bátyám!

Bécsben, 13. Febr. 1792.

Minthogy az elõbbeni levelemben is megirtam: hogy az instantia õ fölségétõl nem signáltatott, hogy az õ fölsége belsõ cancelláriájától általment a magyar cancellariára; már ennek végit itt lesni mind költséges, mind hasztalan. Mert ezek az urak, ha mindjárt szembe fogadnak is valamit, mégis csak utoljárea is az érdemek lesznek a fõbb eszközök, melyekkel czélunkat elérhetjük. Azért tehát csakugyan eljártam közülök sokakat; instantiámnak elenchussát nálok hagytam. Egy se volt, ki szép érdemeknek nem tartotta volna. Szlávi secretarius pedig (úgy mint ismerõsöm) igen jó szívvel látott. És csak mindnyájan azt mondották: hogy kár volna itten múlatoznom. [p 0119] Reá bíztam a dolgot Bujanovics ágensre. Fogadta ez ua mindennemû tehetségének reá fordítását. Igy tehát már én itt indulóban vagyok, és holnap hazaflé indúlok. Kérem urambátyámat, a kocsim hibáját méltóztasson megigazíttatni, mert nem tudom, Pesten töltöm-é el a három fársángi napokat, vagy talán Szegedre érhetek utolsó napjára. A többirõl egymással szembe lévén, bõvebben fogunk értekezni. Ezzel addig is maradok urambátyámnak igaz öccse

Ádám m. p.

Minekutánna így elvégzett az öcsém mindent, a mit lehetett, megindula onnatt 14 februariusban és hozzám négy napok alatt 18-dikban visszatért azon szombaton, mely a három fársángi napok elõtt vagyon. Nem akartam tõlem elereszteni ezenn három fársángi napokban. Elbeszélltettem vele a bécsi dolgokat, de egyebet nem tett, hanem melyeket a levelekben írt. Örvendettem, hogy ezen téli idõkben, melyeknél lucskosabbakat nem éltem, egészséges maradott. Tõlem elbucsúzott 22-dik februáriusban reggel, és Szeged felé megindult.

Igy tehát az öcsém 23- dik januariusban megindulván Szegedrõl Bécsbe, Bécsbõl Szegedre érkezett 24-dik februariusban. Ugyan azért egész útjában 33 napokat töltött, azaz egy egész holnapot és két napot. Én az öcsémnek ezen útjára adtam 276 f. és 40 xr. Az enyimbõl nem akart [p 0120] többet elkölteni 14 f.-nál és 40 xr.-nál Ugyanazért visszaadott 30 aranyat, azaz 135 ftokat. A többit a szegény jó atyafi a magáéból kévánta elkölteni. Én ezt a pénzt nem akartam tõle visszavenni, hanem erõltetett reá. Én pedig azon államány alatt vettem el tõle, hogy azon 135 forintokból, leányának Theresiának, nékem igen kedves unokámnak, ruhát csináltatok. Erre nagy kérésem után reá állott.

26-dik februariusban megértvén, hogy nagyságos Pogány Lajos Bécsbe menne a felséges cancelláriához, úgy mint referendarius, és nálunk a piaristáknál ebédelni fogna ugyanazon említett 26-dik februariusban, bõjtnek elsõ vasárnapján, feltettem magamban, hogy néki is az nemességünk iránt való iparkodásunkat megjelenteném. Megtiszteltem õtet ebéd elõtt ebédlõ házunkban, abéd után kértem, hogy szobámban jönni méltóztatna. Eljöve. Elolvastam néki azon levelet, melyet õ fölsége eleibe nyújtottunk. Kértem, szives jóakaratját, magyar szívét, hogy a fölséges cancelláriánál jó barátunkl lenne. A jó szívet sokáig kérni nem kelletett. Meggyõzettetvén érdemeinktõl, lehetetlennek lenni mondotta, hogy, a mit kérünk, õ fölségétõl meg ne nyerjük. Igérte minden tehetségét. De õtet olyan embernek tapasztaltam, kinek szája igaz szivével megegyez. Ez is tehát egy oszlopunk lészen a nemesség megnyerésében.

3-dik marcziusban ime minõ gonosz hír kerekedett [p 0121] fel Budán és Pesten. Azt rebesgetik mindnyájunknak elbámultokra, hogy második Leopold császárunk és királyunk, életének 45-dik esztendejében, uralkodásának másadikában, meghalt légyen. Adja Isten, hogy ez a hír hazug légyen -- De, midõn épen ezen siralmas történetet irom, délután harmadfél órakor, bétoppan hozzám gróf Zicsy Ferencz úrfi, mostani országbiránknak (Judicis Curiae) örebbik fia, nékem ezen esztendõkben igen kedves zanítványom, ki, a mint mondá, ezen lengedezõ hírt hallván, meg nem állhatta, hogy Pesten lévõ atyjához ne szaladna, és õtet a valóságról meg ne kérdezné. Édes atyja ezeket mondotta légyen, hogy ma hat órakor reggel levele érkezett a palatinusnak, a király fiának, hogy valójában meghalálozott atyja a gutaütés által. És maga is tíz órakor reggel felmene immár Bécsbe. -- Ezt is alig végezhettem el, ime ismét szobámba toppan Ürményi Maximilianus (a mostani Personalisnak örebbik fia), nékem tavaly kedves tanítványom, ki hasonlóképpen édes atyjánál lévén, azt értette, hogy elsõ marcziusban holt légyen meg a császár. -- Már ezeknek hitelt nem adni nehéz; de add uram, hogy ezek is hazug hirek legyenek. Meglássuk,mire mehetünk ez iránt a következendõ napokban.

De ime hasztalanúl várom a jobb híreket. A katona-tisztek fátyolt, a magyar fõurak fekete ruhát viselnek. Minden újságok tele vannak Leopold [p 0122] hirtelen halálának hirével, és ma 14-dik Marcziusban annak lelkiért halotti miséket mondatnak. Meghólt, oda van. A mi nemességünk is megakadályoztatott. Majd kitetszik a következendõkbõl, mire mehetünk Ferencz királyunkkal.

Ennek utánna mind Leopold császárunknak halálárúl, mind a nemességünk iránt való dolgokról így tudósította öcsémet Bujánovics Károly agensünk, a levélnek mássát így küldötte hozzám az öcsém 11-dik Martiusban írott levelében.