DUGONICS ANDRÁS: FÖLJEGYZÉSEI. 0011


Fõképpen pedig akkor, midõn 1788-dik esztendõben visszajövén a török háborúból, Pesten körösztül visszament Bécsbe novembernek utolja felé. Én akkor a pesti universitásunknak rectora lévén, kötelességem szerént a négy facultásinknak decanussaival nála megjelentem azon vendégfogadóban, melyet a németek Sieben Kur-fürsten mondanak, és hová közönségessen szállani szokott, midõn Pestre jött. Elvittem õ Fölségét az universitásunkban, és mindeneket megmutattam, a mik látni voltanak. Ekkor bizonyosan tapasztaltam oly nagy kegyességet, melyet nem tapasztalhattam már ujonnan született grófjainkban és felfuvalkodott nagyokban. El is hitettem magammal: hogy a miben Magyarország ellen vétett, azt nem annyira néki, hanem rossz tanácsosainak és országáruló embereinek tulajdoníthatni.

Ezen tanácsosai között ketten voltanak legveszedelmesebbek ezen idõben: gróf Lacy (közönségesen Laszcinak neveztük), ki fõhadi-vezérje vala a török háborúnak elsõ esztendejében. A másadik tanácsosa vala gróf Niczky Kristóf, Judex Curiae. Gróf Niczkynek erkölcsei, tanácsadásai, és más fortélyai egészben le vannak írva Etelkáben Rókának színe alatt, ki Árpádnak titkosa vala. Ezen Niczkynek kimenetelét hozom elõ mostanában; azután szólok tanács-adásairól. Ez valamint Róka felnyársoltatott, úgy õ is felnyársolás- formaképpen múlt ki e világból. Mert végsõ [p 0012] betegségben lévén 1787-ik esztendöben deczembernek vége felé, magának krisztért adatott; a csõnek alfelibe dugásával megsértõdött véghurkája, és ebbe belehalt. A szegény borbélyt kivetették a czéhbõl, mintha vagy nem értette volna mesterségét, vagy pedig ilyen úrral szorgalmatlanul bánt volna. Az elõbbeni judex curiae, gróf Fekete György, ki néki nemcsak jó barátja, hanem atyjafia is vala, megértvén azon emberének halálát, ki másképpen igen egészséges testû vala, felõle azt mondotta: hogy halálát ugyan nem annyira sajnállaná, mivel halandó ember vólt, hanem csak azt bánná, hogy halálával maga után vinné õ koporsóba egész Magyarországnak átkát. Ezt Etelkámba tettem azon alkalmatossággal, midõn Rókát a második könyvben felnyársoltattam.

Ezen gróf Niczky, Jankovics leányt tartván feleségõl, azt magától elcsapta. Fiait is úgy neveltette, hogy egyike, Istvány, agyonlõtte magát szántszándékkal. Pedig ebben legtöbbet bízott. A másik, György, gyáva vala, és csak atyjának fortélyai által hágott a fõispányi tisztségre. Midõn gróf Niczky megdermedett, két magyar versek jöttenek ki ellene. Ezeket ide írom, hogy a következõ világ tudja, mi vélekedéssel voltanak felõle a magyarok. Ennek egyike ez: [p 0013]
Egy nagynak haláláról.

Gerjedõ lelkem! mire engerletted
Lantomat? Mit súgsz? Veszedelmes ének
Irni (bármely szent igazat) nagyokról.
Jaj mire kisztetsz!

Nagy barom hólt meg. Ki siratja hamvát?
A kevély (még élt) kifacsarta népünk
Könyveit. Most már födi tiszteletlen
Sírköve csontját.

Borzadok testben. Füleim hasadnak.
A sanyargástul keserû hevében
Hányja a bús nép iszonyú sok átkát
Most is utánna.

Rettegés; szörnyû unalom; kesergés
Ott alatt õtet követik nyomában,
Hol gonosz lelkek szomorú setétben
Tétova járnak.

Szent öröm boldog mezejét elõtte
Zárja a végzés. Az örök tavasznak
Nem nevet már õ. Soha nem csudálja
Gyenge virágit.

Itt csak a közjó-szeretés s barátság
Lakhatik. S e kert soha még nem ismért
Sem keményszívû maga-társa-vesztõt,
Sem haza-rontót.
Eltemettetett pedig ezen gróf Niczky a budai várban lévõ öreg templomnak kriptájába. Másnap eltemetése után ezen verseket ragasztották az kriptának ajtajára: [p 0014]
Itt fekszik a sérült hazának ostora,
Kitül szabadság vett örök sebet.
Itt fekszik átkozott anyának rossz fia,
Hitet szegõ rossz férj, s rosszabb atya.
Kiben nem érzett a kemény szív másért,
Magának élt, magát nyaló barom.
Udvar mosolygását kereste csillagát
Megdûlt hazánknak vesztével is.
Vándor! kiben pezseg magyar vér, sírkövét
Látván, kevés koráig megállapodj,
Csak még lepökheted, s ragaszthatsz átkokat
Halmára, hol rothad hazánk döge.
Császárunknak másadik fõ tanácsossa vala gróf Laszaczy, fõhadi-vezér. Ennél Magyarország nem látott veszedelmesebb embert. Igen ékesen szóló lévén, el tudta hitetni Józseffel mindazokat, melyek országunk romlására voltanak. A katonaságban is tovább nyúlt nyelve, mint kardja. 1788-dik esztendõben Zimonynál lévén a törökök ellen, egész esztendõben semmit nem csinált, kivévén azt, hogy Szabacs-várát nagy tüzelés által megvétette a császárral. Ha ezen várnak megvétele után annyi szíve lett volna, mint a mákszem, könnyen Belgrádra üthetett volna. De visszajövén Zsimomba, ott nagy sánczokat vettetett, és magát katonáival mintegy elásta. Közönségesen azt mondották felöle a katonák is, hogy ha a török háború még csak egy esztendeig fog tartani, és Laszczy kormányozza a népet, addig fogják magokat a földbe leásni, még annak középpontjára érvén, valamint az ürgék ki nem öntetettnek lukkból. Ö volt az elsõ, ki a katonákat [p 0015] szépeknek, nem vitézeknek lenni kévánta. Hajporosak lettek alatta katonáink, és fodorított búgossak. Felsuvikszolták bajusszokat. Pomádézták hajokat. A katonaságot szüntelen gyakoroltatta a haszontalan mozdúlásokkal, a tiszteknek zsoldjokból lecsipett, mely dolgokkal igen elkedvetlenítette a katonaságot. Ezen cselekedetét megvakargattam Etelkámban Róka neve alatt. Az elsõ könyvben, negyedi szakaszban, harmadik részben; a szavak így kezdõdnek: A fejedelem ellenben arra tanította sat.

Niczkitõl tehát, és Laszczytól, eme róka
tanácsosaitól igazgattatván József császárunk, sok dolgoat cselekedett Magyarországunkban, melyek régi szabadságainkkal és törvényeinkkel meg nem egyezhettenek.

Elsõben új törvényeket szabott a császár diéta nélkül, meg se lévén koronázva. Ezt megjelentettem az országnak Etelkámban, elsõ könyvben, harmadik szakaszban, elsõ részben. A szavak így kezdõdnek. E zegedi polgárjaitól elbúcsúzván Árpád, s.a.t. Itt azon módokat is leírtam a következendõ czikkelyekben, melyekkel élt a császár a magyaroknak elnyomására tanácsosainak javallása szerént. Legfõbb módja az vala, hogy az ország tiszteségeibõl levetette azon érdemes magyar grófjainkat, kiket olyaknak lenni ítélhetett, hogy új rendeléseivel szembe szállanak. Ilyenek voltanak Károlyi Antal, gróf Illésházi, gróf Battyáni, gróg Szvetics, gróf Zsigrai. [p 0016] Ezeknek helyekbe fiatal fityfirittyeket helyeztetett, kiknek se jószágjok, se házak, se tüzek. Csupán csak azon pénzbõl élõk, melyeket tisztségek mellett elég szüken kaptanak, mert ezer hat- hétszázon fölül nem fizettettenek. Ezen élhetetlen embernek azon parancsolatokat, melyeket a császártól halmossan vettenek, Isten parancsolatjainak lenné vélvén, vaktában engedelmeskedtenek mindenben. Úgy hogy a császár maga is csodálkozna a magyaroknak tûrésén, mondván, hogy azoknak zenebonásságokról másképpen vala ezelõtt meggyõzettetve.

Másadszor: császárunk a német nyelvet el akarván terjeszteni Magyarországunkban, ennek három legalkalmatosabb módját találta. Elsõben: a normális oskolákat behozván, megparancsolta, hogy a deák és magyar nyelvet abbanhagyván, csupán németül taníttassanak a magyar gyermekek. Ropogott szájokban a német nyelv, hozzája nem szokhattanak. Én ezen igyekezetének ellene állván, csak azért is az algebrát és geometriát nyelven kiadtam, hogy megmutassam az ország elõtt, hogy a német nyelv soha sem oly alkalmatos a tanúlmányoknak kimagyarázásában, mint a magyar nyelv. Soha se a németek, se a francziák nem mehettenek annyira, hogy a mathesist magok nyelveken úgy kiadhatták volna, hogy abba idegen nyelvekbõl hordott szavakkal nem kelletett volna élniek. Én megmutattam, hogy ha a tudákosság magyarúl taníttatna, [p 0017] más idegen nyelvre éppen nem lenne szükségünk, a mint is azon két tudások könyveinkben semmi más szavakkal nem éltem, hanem tiszta magyar szavakkal. - Másadik módja a scászárnak, mellyel a német nyelvet szükségesnek akarta tenni országunkban, ez vala: parancsolatot adott tudni-illik, hogy a ki németül nem tud, se tizstséget az országban, se professorságot az oskolákban ne reméljjen. Eûs valóban az universitásunkat meg is kezdette immár rakni Németországból ide küldött német professorokkal. Igy lassan-lassan a többi tisztségeket is vagy azoknak adta volna, kik külsõ országokból hozzánk tántorogtak volna, vagy azon magyarainknak, kik külsõ országokon tekeregvén, ottan a német nyelvet megtanúlták volna. E dolognak méltatlanságát megjelentettem az országnak, Etelkámnak másadik könyvében, elsõ szakaszában, hatodik részében, hlott Kádárnak okoskodásai tekergõ magyarjainkat lerontják. A szavak eleje igy vagyon: "Hatalmas fejedele! kegyelmes fejedelem nõ!" s.a.t. Harmadik módja bé akarta palántálni országunkban, ez vala: hogy országunkna kies pusztáit melyeken ennek elõtte az országnak szükségére barmok legeltenek, elvette, és oda sváb falukat építtetett, mintha azokat magyarokkal (úgy mint a többi között Szeged mellett Kis-Teleket, Horgast) meg nem tölthette volna. Lehordotta tehát ide, iszonyú költséggel a gyülevész [p 0018] német francia nemzetséget, és országunknak zsírját ezen élhetetlen fél-emberek mártogatták. Ezzel magyar püspökeinknek is kimondhatatlan nagy terhet vetett vállaikra. Ezek osztán kénytelenek voltak a papságra oly embereket felszentelni, kik németõl, francziájól, ráczúl, magyarúl egyaránt tudtak, mivel egy faluban ezen nyelvek a község között feltaláltattanak. Ezen papok is gyülevészek voltana. A sváboknak béhozattatását, és a dolognak méltatlanságát megjelentettem az országnak Árpád negyedik szakaszában, elsõ részében. A többi között arris is inti Árpád Zoltán fiát, hogy a Pannononak ( ezen név alatt ottan a németeket értem) soha ne higyjen, mert ebek õk kutya nélül is. Nem mondottam ki igazán azon közmondást, mellyel a magyarok élnek a németek ellen, így szólván: "Eb a német kutya nélkül."

A császár azon is iparkodott, hogy a magyar ruhát megváltoztassa, és németre fordítsa. Azt mondotta egyszer, hogy õ bosszankodna a magyaroknak nyakasságok miatt, hogy Európában különös ruhával élnének. Mert õ a német ruhát európai ruhának lenni mondotta. Csudálom pedig ezen gondolatját. Eljárta egész Európát, és észre nem vette, hogy se az oroszság, se a törökség, se a lengyelség, se a ráczság eme költött európai ruhában nem öltözött. Mégis úgy elbolondította a magyarokat, hogy sokan a nagyok közül, elvetvén a magyar ruhát, németben jártanak. [p 0019] Ilyen ezek közül Zicsy Károly mostani Judey Curiae a többi fityfirittyekkel együtt. A magyar ruhának levetése ellen támadtam Etelkámban, annak elsõ könyvében elsõ szakaszában, hetedik részében. És ott Kádárnak beszédjében megintettem a magyarokat, hogy az országot legjobban lehet megtartani, ha a ruhát és nyelvet megtartják. A szavaknak eleje ez: "Ekkor rövideden ugyan" s.a.t. Azon kurta beszédben többek is vannak, melyek országunknak orvossági lehetnek. A többi között legelsõ voltam, ki megjelentettemm az országnak, hogy vannak még Francziaországban férjfiak, kik Árpádnak vérébõl származnak. Ha az ausztriai háztól el kévánnák venni a magyar birodalmat, a régi esküvés szerént ezekhez lehetne folyamodni, és egyet közülök királynak lehozni. Ha kik ezen írásomat holtom után olvassák, és engem talán azzal vádolnak, hogy mostani József császár ellen hitetlen vagyok, mivel ezeket az országnak megjelentettem, és javasolni is látszatom az ausztriai háznak kisebbülését: tegye le ezen gondolatját. Én a valóságos királyt, a megkoronázott királyt testestül-lelkestül, mind irásaimban, mind más tehetségemmel szüntelen védelmezem. De olyan embert, ki magát csak azért mondja királynak, mert úgy született, és magát meg nem koronáztatja, hogy ki minden törvényeinket eltapodja, hirünk nélkül, diéta nélkül, czudar emberek által új terheket [p 0020] vet vállainkra, melyeket el nem viselhet az ország, minden zsirunkat kiszija, ki a fejedelem nevet nem fõtül származni, hanem a fejéstõl szivárkozni állítja (a mint Etelkámban mondottam), ki uj adókkal terheli a népet; ki adó alá akarja venni a nemeseket is, ki más ezer efféléket is cselekszik, ha ezen emberrõl Etelkámban az igazságot kimondottam, úgy vélekedtem, hogy oly országban születtem, oly magyar szüléktõl vettem eredetemet, hol s kik halálos vételnek még nem tartják, ha az igazságot még a fejedelemnek is megmondják, és sótalan kotyvasztolásokra nemcsak reá öntik, hanem reá pörkölik si. Éltél volna csak te, kegyes olvasó, ezen idõkben; láttad volna azt, hogy Etelka ellen támadott még annak Gyula atya is, azaz országunk ellen dühösködött József is. Láttad volna azt is, hogy valamint Gyula nem volt igazi atyja Etelkának, úgy József sem volt valóságos királya és szeretõ atyja az országnak. Többet szóllottál volna talán, mintsem én, ha ekkori idõben láttad volna sanyargatásaikat. De csak az érezheti azt, a ki tapasztalja. Adjon néked Isten boldogabb idõt az ausztriai háznak birodalma alatt, mely hogy örökké tartson, szívembõl kévánom. De ne kévánd azt magadnak, hogy ilyen idõkre juss, melyekben mi voltunk ekkor. Ne kárhoztass tehát senkit, következendõképpen engemet se, ha József ellen kimondjuk az igazat. Még maga németjei többeket mondanak ellene. Halljad csak [p 0021] minõ verseket ragasztottak magok a bécsi németek koporsójára azon nap, melyben eltemettetett. Ezek így valának:
Hier ligt Josef der Zweite in der Ruh,
Sein Leib gehert der Fäulung zu.
Sein Kpf und Herz wird nicht verwesen,
Denn sie sind von Stein gewesen.
azaz:
Itt fekszik Józsefünk vég nyugodalmában,
Ö egész testének méltó rothadtában.
De szíve és feje éppen meg nem hala,
Mert az mind kettõ kõsziklából vala.
Több más ilyeneket lehetne elõhozni felõle, melyekkel magok a németek megböcstelenítették hamvait; de én ezt is sokallom: mert azon gyûlölséget, mely valakinek holta után terjed, nemtelennek állítom. Ezt se hoztam volna elõ, ha ezzel azt nem akartam volna megmutatni, hogy Józsefet a németek holta után is üldözték. A magyarok pedig csak életében gyülölték.

A császár azon is volt, hogy azon magyar földünket, mely Németországnak szélitõl egész Pozsonyig tart, a magyaroktól elvegye, és Ausztriához toldja. Helyette Galicziát és Lodomériát (melyeket még édes anyja Mária Therézia véve ki a lengyelek körmeik közül) Magyarországhoz kapcsolja. TTudni-illik: eme bizonytalant kévánta adni ama bizonyosért: ama drága magyar népünket [p 0022] elcserélni ezen élhetetlen lengyelekkel. Ama csinos tartományt felváltani ezen sükeretlen és puszta lakásért. Ezt Etelkámban tudtára adtam az országnak másadik könyvben, harmadik szakaszban, harmadik részben. A szavaknak eleje ez: "A másadik tanú" s.a.t.

Régtõl fogva sürgették a diétákban szorgalmatos magyaraink, hogy a Tömösi Bánát (melyet még Károly császárnak gyõzedelmes vitézei, és fõképpen a magyarok megmentettek a török kezébõl) a magyarországi koronához visszaadasson. De ehhez nem juthattak Mária Therésiának utolsó idejéig. Ez végtére Magyarországgal összekepcsoltatta. Mária Therésiának halála után József császár uralkodván, hogy a Bánátból pénzt gyüjthessen, kótyavetyére rendelte eladónak; ki is Bánátnak nagy részét megvétette azokkal, kiknek semmi érdemek az országban, de elég pénzek volt. Ezen eladássall kimondhatatlan nagy somma pénzt hajtott Niczky a császár erszénéybe. Drágábban adattak el a jószágok, mintsem hogy azoknak jövedelmébõl kivethették volna az interest. A kinek ekkor pénze volt, jószágot vehetett, és megnemesíttetett. Kocsmárosok, kalmárok, timárok, könyvnyomtatók, grófok komornyikjaik, udvari tisztjaik, örmények és több efféle hitvány emberek megnemesültek országunkban. Gróf Fekete Györgynek (néhai Judex Curiae vala) Geqvier nevû francia udvari tisztje is a többi között így megnemesedett. De [p 0023] ezen ravsz ember általlátván, hogy a megvett jószág bé nem hozná az interest, azon jószágot hamar másnak eladta, és mégis nemességet máig is megtartja. Igy nemesedett meg Landerer Mihály pozsonyi könyvnyomtató, ki a Bánátban Fûskútot megvévén, már most Fûskúti Landerer Mihálynak neveztetik. Igy nemesedett meg más pozsonyi sörfõzõ is, kit Speknek hívnak. Igy sok más ilyek, kiknek pénzek volt, földesurakká lettenek; ezekhez tartozik Ötl nevû zombori sörfõzõ is. Bánát eladásának méltatlanságát elevenen eleibe terjesztettem az országnak Etelkámban, másadik könyvben, harmadik szakaszban, harmadik részben. A szavak elei ezek: "Egyike azt mondotta" s.a.t. Ehhez tartozandó más szavaknak eleje ugyan csak ezen helyen ezek: "Mivel te gonosz lélek" s.a.t.

A császár irigyelvén a magyaroknak gazdagságukat s jól tudván, hogyha õket megszegényíthatné, velek könnyebben bánhatna, és a kalmárkodásra is hamarébb reászoktathatná; ezen megszegényítésnek e módjait találta ki. Megparancsolta az országnak, hogy az egész magyar földet kimérjék magok költségeken. Ez kimondhatatlan nagy költségébe került az egész országnak. Még akkor a magyarok között elegendõ jó földmérõ nem lévén, németekre szorultak, azt gondolván, hogy velek született a földmérésnek tudománya. De ezen gyáva emberek úgy mérték ki a földet, hogy azzal József császár meg nem [p 0024] elégedvén, új parancsokat adott a földeknek újabb fölmérésére. Már ekkor az universitásunkból több magyar földmérõket eresztettem ki tanítványaim közül, ezek jobban elvégezték a dolgot, de mennyi költségével a magyaroknak. Csak magáról Szeged városáról azt mondhatom, hogy még határjait kimérték, többet költött húszezer forintoknál. A császárnak azon igyekezetét, melylyel az országot szegényebbnek akarta tenni, noha annak módjairól nem mertem emlékezni, de mégis úgy hogy az okosabbak észrevehették, elõadtam Etelkámban, másadik könyveben, haramadik szakaszban, harmadik részben. A szavaknak elje ez: "A harmadik tanú" s.a.t.

A császár azt is cselekedte országunkban, hogy a szerzetességet szinte egészben eltörülte. Ö alatta vesztenek ki a paulinusok, a kamalkulensisek, a benedictinusok, a trinitáriusok, a hieronymiták, a paulánusok, és a többiek. A mi engem illet, soha pártfogójok nem voltam a henyélõ, és csak testét hizlaló szerzetességeknek. Azt is tapasztaltam bizonyára, hogy a szerzetességek eleje mindenkoron szentt igyekezet vala, de tapasztaltam azt is, hogy elállván kötelességektõl (e volt mindenkoron az emberi gyarlóság, az is lészen még a világ tart) henyélõkké lettenek és a pénzben torkig uszkálván, elkevélyedtenek. Sokan közülök magok hasznát keresvén, az országba sok haszontalan vélekedéseket, babonaságokat plántáltanak. Ezeknek megjobbítása illette [p 0025] volna akirályt, nem pedig kiírtása. De József azoknak jószágok után áhítozván, mind azoknak, mind az kiírtott apáczáknak jószágokat elfoglalta, és vagy ismét nagy pénzen eledta, vagy magának egészlen megtartotta. Igy az ország ezen kótyavetéybõl is semmihez se juthatott. József császárnak ezen cselekedetét méltatlanságával együtt a magyar világ eleibe terítettem Etelkámban, második könyvben, harmadik szakaszban, hetedik részben. A szavaknak eleje ez: "Valjon mi hozhatott ide édes fiam?" s.a.t. Itt fõképpen csak a paulinusoknak kiírtását hozom elõ, mert csak ezen szerzet vala e világon, mely Magyarországunkban született, és mégis megfojtatott. Legalább két-három házokat meghagyhatta volna a császár örök emlékezetre.