AZ 1764-I DIAETA IRODALMI EMLÉKEIHEZ 0479


E "Quaerela" szerzõje gyakorlott poéta ember, kiváló tehetség nyilvánul munkájában. Nagy erõ jut kifejezésre a fájdalom kifejezésénél s néhol valóban drámaivá emelkedik.

Gyakorta vét a verstan elemi szabályai ellen, - ha ugyan e vétségek a másoló bünéül nem rovandók, - s egyebet valóban nem lehet gáncsolnunk.

Ime a költemény kezdõ sorai:
Már régen fetrengek szívem keservében
Tsak nem vizzé válván, mint Biblis könyvében
Patakok forrása van szemem tövében,
Ki segéti fejem elhagyott ügyében?

[p 0480] Nincsen öregségem, a ki gyámolítsa,
Tanult Senecakint szívem bátoricsa,
Hol Galenus? a ki Fájdalmim gyógyicsa,
Gyászban borult éltem Phoenixkint vjicsa.

A sok elmult jóknak friss emlékezeti,
Gyakorta szívemrül a bút vetkezteti,
Mint Phoebus Napjait Síppal emlegeti,
Admetus Juhait midõn õrizgeti.

De csak minutáig [így!] tart ez nyugodalom,
Érkezik csuporral a sok baj 's fájdalom,
Fejem felett haboz a bú aggodalom,
Már régen kelletett volna a sírhalom.

Örömest le tennim keserves életem,
Minthogy bánatimnak végit nem érhetem,
De, mint szép Calypso nem Cselekedhetem,
Halhatatlanságom le nem vetkezhetem.

Csak szívbõl származott nyomós óhajtással,
Múlnak óráim könyves jajgatással,
Boldog álapatra való vágyódással,
Hol éltem megunván halál kívánással.
Ezek után a Nympha azon panaszkodik, hogy az Istenek, a melyek régen kedvellették - most mind elhagyják, Jupiter, Mars, Bellona, Pallas, Bacchus, Apollo - mind elfordultak tõle.
Szültem is fiakat a könyõ olvasásra,
Bátorr vitézeket a kard forgatásra,
Ciceroi nyelvû és Törvény folytatásra [így!]
Alkalmatosokat ezt egyre, azt másra.
Most dicsekszik azzal a kanaai bõséggel, a mely mindenkit elárasztott, a ki hozzá jött, még a szegényt és gazdaggá tette. Majd ezekett így foglalja össze:
Egy szóval Nagy Sándor minden dicsüsége,
Darius s Croesusnak dúsgazdag bõvsége,
Hercules ereje, Pallas eszessége,
Mind ez helyben szorult világ ékessége.

De nézd a szerencse állhatatlanságát,
Allig kóstoltatta zsengéje Ujságát,
Méreggel vegyíti nyujtott boldogságát,
El hervaszti hamar kinyilt szép virágát.
Miután magára hagyatása miatt fájdalmasan felzokog - a nemzeti király hiánya miatt fakad panaszra:
Történt, hogy meghalván bölcs hajóm vezére
És ennek idegen csúszott a helyére,
Kinek, mivel nincsen igaz Magyar vére,
Igyekezik fejem nagy veszedelmére.

[p 0481] Eléggé megnoymott, de mégis Próbálya
Most mert Quantumom jól augeallya,
Melyért sok ezer bú fejem agyát álya,
Hogy szegény Nemzetem illy szörnyen rongállya.
Körültekint - és segítség nélkül álló árvának látja magát; el kell vesznie, mindeniknek jég fagyott a szájára, hályog ereszkedett a szemére és mindenki hajlandó keresztet venni a vállára. Fiaira gondol: a népre és a nemességre, a melyeket így aposztrofál - némi reminiscenciával a Rákóczi- kor hires versére - :
Jaj, vallyon, mint élhet a Contribuens Nép,
Kit máris mint rongyot a sok fizetés tép,
Most is csak allig áll, mint eltörõdött csép
Gyenge teher alá, a vékony sár cserép.

Hát Te, mint gondolkodsz oh! díszes Nemesség!
Ki voltál Hazámnál tündöklõ ékesség
Praerogativádat ostromollya ellenség [így!]
Vigyázz, mert oda lesz, használ a zsemesség.

Eddig, ha kivántam gyorsan fegyveredet
Fel kötéd érettem, szentelted éltedet,
Már fegyvered nem kell, csak fizetésed
Add meg, hogy Parasztá tegyenek Tégedet.
Mint a mily nehéz a zajos tengerbõl partra menekedni, épp oly nehéz a nymphának e szerencsétlen állapotból kivergõdnie. Nem tudja, mitévõ legyen? "Ezek, s többek illyek bajai zápora" - jajgat - s érzi, jön éltének gyászos sora, s ifjú kora rút vénségre változik.
Mert ennek kinjából nincsen ki segítsen,
Gyógyító szemekkel, hogy reám tekintsen,
Meg sebzett szívemre frissítõ írt hintsen,
Meghalok, hogy a bú így ne sebesítsen!

De úgy tetszik, hallom lassú susogását,
Nem messze im egynek gyenge sóhajtását,
Ha bírnám magamat, szeretném látását,
De látom, hogy felém vette járulását.

Pozsonyból küldetett követnek kell lenni,
A mint ruhájárul észre lehet venni,
Igaz hazám fia, tisztességet tenni
Küldötték, de vajjon mit fognak üzenni.
Itt vége szakad a töredéknek, a mely érdekes költõi emléke annak a nagy momentumnak, a mikor a nagy királynõ bekebelezõ politikája egyik legnagyobb lépését tette meg.

A levél alján levõ custos "Diaeta" - sejteti, hogy a vers magával a pozsonyi országgyûléssel foglalkozik ezután.

Nagy kár, hogy e tizenkét nagy 4 levélbõl álló töredék folytatására nem tudtam ráakadni.

[p 0482] Gyüjteményemben van még egy érdekes emléke az 1764. évi országgyûlésnek.

Ez egy kis 8 kézirat, a mely Kollar Ádám hirhedt munkájána incriminált paragraphusait calligraphice leirva tartalmazza.

Kétségtelen, hogy e kis füzet német ember vagy osztrák érzelmû magyar úr tulajdona volt, a ki azonban egy csodabogarat szült; a "magyar királyi rendek" kifejezést, mert a kézirat utolsó levelére ezen Notiz-ot vezette: (2 ... ] Ez egyébiránt - bár irodalomtörténeti adat, - de inkább a politikai történetben van a maga helyén.

REXA DEZSÕ.