DEBRECENI DIÁKIRODALOM A FELVILÁGOSODÁS KORÁBAN 0077


9. LAKADALMI JÁTÉK



SOÓS MIHÁLY (a maga fiának) : Ennye fiam, te csak egyfélét írtál, nosza írjál még, édes fiam, mert félek tõle, hogy elebed teszik a Szél Gáspár komám fiát.

SOÓS ANDRÁS : Attól nem félek, mert én is megtette ott: "Adj békát sasnak, Vasisten tasz-nak.

SZÉL GÁSPÁR (olvassa a másformát) : Én poéta, versstaféta, ha lassan leveszem kalapom,
Áldást mondok, fére gondolok, tisztes asszony hallja szavam ezekbe:
Éljen szépen, szerencsésen párjával, a nyársnyél legyen tele hurkával;
Tudom sokszor, hogy megy nagy po torkába,
Tokaji bor legyen akkor markába!

ECHO : Elég ez hamarjába.

PHOEBUS : Olvassatok valami énekelni való verseket is!

SÁNDORFI (olvas) : Ad notan: A változandóság
Mint a korona a király fejébe,
Olly a szép jegyese kezébe,
Gyönyörûbb illy társat lelni,
Mint sok pénzt élire verni.

Ettõl válva marad hátra
Bár rakja öszve Sumatra
Sok gyöngyeit s kincseit
Lehet itt darabba találni,

[p 0078] Ezeket mellettek utálni,
Hív szeretet, hív szeretet, nyugodalom
Vagyon itt, melly sok birodalom.

PHOEBUS (Gyöngyösihez: Vége van, Gyöngyösi, mostan mulatságunknak és tiszteletünknek; örülök ha valami gyönyörûséget vettél magadnak belõle; most már visszaadlak téged elébbi boldogságodnak. De minekelõtte e' meglenne, tudtodra adom, kik légyenek azok, akiknek tiszteletére kívánta azt tenni Pallás. Ezek az ö kedves tanítványi, a tiszteletreméltó Sárvári Pál és Földvári József, akikre pedig Venus és Cupido haragudtak, Dömsödi Zsófia és Marjai Erzsébet. Ezeket így értésedre adván, visszaeresztelek már most elébbi helyedre, a boldog lelkek seregébe.

GYÖNGYÖSI : Visszamegyek és megbeszéllem ezt az örömöt a boldog lelkeknek, tudom bizonyosan, hogy lésznek ollyanok, akiknek ez az öröm nem csekéyly gyönyörûséggel fogja szaporítani boldogságokat, akik örvendezni fognak, mikor azt halljál. Mert mi is örvendezünk, mikor a fõldieknek, kivált ha szerelmeseinknek vagy hozzánk tartozóinknak világi boldogságokat halljuk. Azért kérem ki térdhajtással valahára Phoebus, hogy ezt a várost, Debrecent, amellyet oltalmad alá vettél, tartsd meg tovább is oltalmad alatt. adj ennek bõlcs vezéreket és tedd tudósok szállásává.

PHOEBUS : Meglesz, amit kérsz, Gyöngyösi. Adtam is már néki bõlcs vezéreket, a megnevezetteken kívül több más tanítókat is, akik mind a bölcsesség útán, mind kegyesség törvényin vezérlik ennek lakosit. Virágozni is fog Debrecen mindaddig, míg az illyenek által igazgattatik. Eleresztelek már, mert én is sietek az istenek gyûlésébe, hogy tudtára adjam Pallásnak és Venusnak kívánságok bételjesedését (indulnak).

GYÖNGYÖSI (köszön) : Éljenek a szerelmes párok!

PHOEBUS : Ne legyen semmi károk! (Elmennek). [p 0079]

SOÓS MIHÁLY (utánnok kiált) : Hallá az úr, hallá! Hát már az én fiamat béveszi-é vagy nem?

PHOEBUS : Bé, bé, no!

SOÓS MIHÁLY : Hát melyik lesz elébb?

PHOEBUS : Aki utóljára olvasott verset.

SOÓS MIHÁLY (a fiának szomorúan) : Ennye, megmondám, ugyé fiam! (Phoebusnak) Hallá, hallá, nagyobb az én fiam.

PHOEBUS : Jó lesz, jó, azt tesszük hát elõl.

SOÓS MIHÁLY : A poetáknak jó; az Isten áldjon meg benneteket, fiaim!

GÁL : No öreg, jól jár kend!

SOÓS MIHÁLY : Jól van fiam, jól. Tereád sem haragszom már: biz elhidd, hogy nem gondoltam dolna, hogy ennyi tudomány lakjék benned, kis fiam. De már kérlek, hogy másszor meg ne censurázd a fiamat, mert biz elhidd, hazajönnek hozzám Acsádra kenyér enni ( (A fiainak). Hanem már e', fiaim, megvan, hálá Istennek, bizony erõs cencurán mentenek által. Gyerünk már mi is a szekérhez, más oskolába járó gyermekek vagytok, majd egy-egy abrakos tarisznyát adok mindenikõtöknek, hogy abba rakjátok a rigmust.

DEMETER SÁMUEL (elbúcsúzik a többieknek képébe) : Mindkét renden levõ tiszteletre méltó személyek! Lakodalmi szíves tiszteletünk közé kívántuk elegyíteni ezen csekély játékot, azért, hogy akik hallottak bennünket, valamennyire gyönyörködtetnénk. Ha ezt csak valamelly részben is elértük, [p 0080] nem vesztettük el idõnket és munkánkat. Ha a tréfák nem illy tiszteletre való helyhez valól vóltak, az idõnek rövidsége, kiváltképpen pedig, amit önként megesmerünk magunkba, a mi magunk csekélysége miatt esett. Magunkat s classisunkat ajánljuk mind a két részen levõ tiszteletreméltó személyeknek.

Ao. 1796 Praeceptore Publico Poëseos. Stephano Nagy descr. M. S. 1809